Általában nem úgy állok hozzá a dolgokhoz, hogy nem lehet megcsinálni. Mihelyt hallom a vázolni kívántakat, azonnal agymosást tartok, és beüzemelem a hogyan is lehetne mégis üzemmódot.
Bár az utóbbi időkben eléggé sokszor megráztam a fejemet és el sem indultam a vonalon, mert első hallásra sem volt érdemes.
Röviden: kitalálódott megint ez a tartós tankönyv, és hogy majd 4 évig kell használni őket. Levonom a munkafüzeteket, akkor marad az olvasókönyv és passz. A legtöbb könyv ma un. munkatankönyv, még az olvasókönyv is, mert aláhúzunk, tagoljuk, vázlatpontokat jelölünk, kérdésekre keressük benne a választ, az ismeretterjesztő szövegekből adatokat keresünk vissza, és sorolhatnám még.
Még a matematika tankönyv is tele van feladatokkal. Elképzeltem, hogy persze nekünk is át kellene állni a mire is. Vegyük az alaphelyzetet, hogy a gyerek ceruzával ír bele, nem színessel és nem tollal. Ez kiradírozható, mondjuk 2-szer. Nem javítok bele pirossal, hanem mondjuk követem Juca lányom tanítónénijének jó szokását, hogy ami jó, nem pipálgatta, egyszerűen nem nyúlt hozzá. Ami rossz, azt mondjuk most kiradírozhatom és az üresen maradt hely mutatja, hogy ott nem volt jó. De az is lehet, hogy nem csinálta meg a kis pulya és azért üres.
Szóval ezen még agyalni kell, mert a szülőnek így nem elég informatív.
Aztán marad a másolás, ami megint nem rossz, végtére inkább füzetet vegyenek, mint könyveket 10 ezrekért. Ehhez viszont komolyan vissza kell térnünk arra a szintre írásból, ami az utóbbi 25 évben durván leromlott, éppen a sok munkafüzeti töltögetés miatt. 8-10 sornál már nyafognak, hogy fáj a kezük.
Itt pedig megint elentmondásban leszünk, hogy lassan ott tart egy-két állam, hogy az írott betűkkel nem is nagyon foglalkoznak, a számítógép megjelenésével egyre kevesebb szükség lesz arra, hogy folyamatosan kézzel írjanak az ifjak, az a kevés írás meglesz akárhogy is, mondják.
Ezelőtt 10 évvel jött hozzám Amerikában tanuló magyar kislány, második osztályos volt. Rengeteg érdekes dolgot tudott, nagyon aktív és együttműködő volt. A szorzótáblákat nem tudta, és csak nyomtatott betűkkel írt. De eléggé meghökkentette az osztályomat az eredeti megoldásaival.
Nos, nem tudom, hogyan lesz, azt sem tudom, a tankönyvkiadók mennyit fognak lobbizni, és milyen sikerrel, hiszen ők képesek évről-évre 0,02 % változtatásra, csak azért, hogy újra nyomhassák a könyveiket és ne stimmeljen a tavalyi oldalszám.
A dolog lehet jó. Én is pazarlásnak tartom, ami a tankönyvekkel és a gyerekekkel és a szülőkkel történik. De most aztán valóban igaz lesz, hogy az ördög a részletekben rejtőzik, elképzelem a sok pedagógust is, akik bizony jobban szerették talán a kényelmet. Mindenképpen meglátjuk, most valóban kíváncsi vagyok, iszonyat sok pénzről lesz itt szó. Egyszer olvastam, hogy a könyvkiadás majd 80%-át nálunk a tankönyvkiadás jelenti. Nem éppen egy egészséges arány, az biztos, és azt sem értem, mi a fenének kell például egy általános iskolára vetítve 600 féle tankönyv.
Szóval ezek eszement dolgok és ilyen módon cseppet sem baj, ha megpiszkálja ezt akármelyik oldali politikai fensőséges.
De az biztos, hogy csak akkor lesz ez szerencsés, ha próbálják az érdekeket figyelembe venni és végül nem öntődik ki a gyerek és a lavór. (A vizet meg beszopjuk mi!)
