Bizonyítványosztás előtt

Normál esetben az a szokásos eljárás, hogy a valamiből, esetleg mindenből a legjobbak megkapják a maguk jutalmát. Oklevelet, könyvet. Ez szinte mindig a kitűnök, legfeljebb a jelesek kiváltsága szokott lenni hagyományosan.

Meg is írtam szépen a jutalomkönyveket, leadtam, megcsinálják hozzá az okleveleket, igazgató aláírja, én kiosztom a tanévzárón és passz. De most, hogy utoljára már semmi nem olyan, mint a szokásos favágás, mint ahogy egyik évzárót követi a másik, meghangyásodtam kicsit. Kezdtem sajnálni azokat a gyerekeket, akik ugyan nem lettek holmi nagy kiválóságok,  de mégis végigdolgozták az egész tanévet, mi több, ebben-abban esetleg még kiemelkedőt is produkáltak. Csak éppen...nem kitűnők ugye.

Persze nem mondom, az ötlethez kellett némi hanyagság a vezetés részéről is, én csak lecsaptam rá. (Itt jegyzem meg, utólag sajnálom már, hogy ezt miért nem tettem meg előbb és eddig, mert nem hiszem, hogy ne tehettem volna meg. Egyszerűen és sajnálatosan mentem a kitaposott úton és nem is jutott eszembe "kirúgni a hámból").

Tehát szólt a munkaközösségvezető, hogy menjek fel hozzá az emeletre, válasszam ki a jutalomkönyveket. Így is lett, elhoztam tőle 4 könyvet, a 3 kiválónak és az egy jelesnek.

Rá kb. 2 napra, jött hozzám az igazgatóhelyettes, hogy menjek az irodába, mert onnan kell választani a jutalomkönyveket. mentem is szorgalmasan és elhoztam 4 könyvet, ugye a 3 kiválónak és a még mindig 1 jelesnek. Vártam 2 napot, hogy most akkor hogyan is lesz, végül senki nem keresett meg semmivel, nekiláttam megírni a könyveket. 23 tanulóhoz jó termés a 9 könyv éspedig azért lett 1-gyel még több, mert a farsangi tombolán nyerte egy 5. osztályos és mivel tavaly az én osztályomba járt, nekem hozta le, hogy odaadja, ő már nem olvas gyermekverseket.

Megírtam tehát a szokásos uncsi szövegeket, a példamutató magatartásáért, szorgalmáért....blabla...és utána már csak azon gondolkodtam, kik kapják a plusz 5 megmaradt könyvet. 

Azért összeszedtem, amit lehetett, és mivel ez nem iskolai döntés, szándékosan saját kézírással írtam meg ezeket.

Ehhez a legalsóhoz még csak annyit, hogy bármit írtam ennek a kisfiúnak, mindig MARELL sikerült a Marcell helyett. Az oklevelét is elrontottam, újat kellett beszereznem. Azt, hogy ezt a könyvet is rosszul írtam meg, már észre sem vettem, csak 2 nap múlva. Valami gátlás lehet bennem ez ügyben.

Aztán mindezek után, már csak azon siránkoztam, hogy még mindig lesz nebuló, aki üres kézzel távozik. Így készült el ez a tanúsítvány, amire holnap neveket firkantok (Marcell!!), és Krisztike segéderő pedig laminálja.  Ennél több, már tényleg nem is jut eszembe.

 Na és most már alig van hátra annyi, hogy kinyomtassam a bizonyítványpótlapokat, amitől már most csurog a hátamon a víz. Ugyanis ezek vízjeles, hivatalos, számmal ellátott papírok, nagyon nem mindegy, hogy merre áll a papír, hátuljára és fejjel lefelé nem nyomtathatok. Úgyhogy először jönnek a sima papírosos XX-szel megjelölt próbaverziók. Kell hasábos, fekvő formátumban és álló formátumban is.

Nos, akkor nagy lélegzet....

Tovább »

A végszó

A most elballagó, régi osztályom tablójára készített kép,
teljesen megfelelő is ehhez az utolsó naphoz.

Megvolt tehát ez is. A legeslegutolsó tanítási napom, csütörtökön. Szerda este úgy gondoltam, hogy ha más nem, én bizony megünneplem magam. Nekiláttam körülnézni itthon, mert természetesen ez napközben eszembe sem jutott, mint ahogyan más, ennél fontosabb dolgok sem. Állandóan jöttek a szülők, a telefonok, mikor lesz az évzáró, hiába lett beragasztva az üzenő füzetbe. Azt ugye elő kell venni, megnézni, stb. Ki ér erre rá manapság. A gyerekeknek ott volt az egész éves cucca, rajzból temérdek, technika, tesis zsák, tisztasági, váltó cipő, ....kié ez a pulóver??...kié ez a sapka....??? tiszta zombi voltam.

Előzőleg beragasztottam az üzenő füzetbe, hogy hozzanak nagyobb méretű szatyrot, hogy legyen miben hazavinni a kiadott eszközöket. Persze, hogy páran nem hoztak, akkor kerítsünk elő valahonnan, de honnan??

Tehát, valahogy így telt a nap a suliban és mire hazaértem, az lett, hogy le kellett dőlnöm egyet pihenni. Nem voltam boltban sem, de nem éreztem lelkifurdalást emiatt. 

Azt tudom, hogy az én generációm megy mostanában nyugdíjba és ilyen idősen eddig még nem is távoztak a pályáról. Akivel együtt dolgoztam (Editke), 59 évesen ment nyugdíjba, én a 63. évemben vagyok, alig 4 hónap múlva betöltöm.

Igen fárasztó volt ez az év, nem gondoltam volna, hogy ennyire. Azért nem, mert előzőleg is osztályfőnök voltam, minden ebbéli kötelezettséggel, csupán annyi különbséggel, hogy 9-10 évesek voltak a gyerekek, nem pedig 6-7.

Lényeges különbség, ezt is tudtam, csak azt nem, hogy 4-5 év mennyit rontott rajtam, az előző első osztályomhoz képest. Nos kár ragozni, vártam, hogy vége legyen és nagyon nem bánom, hogy így van.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem facsarodik el a szívem, hogy többé nem állhatok a tábla elé. Nagyon hosszú volt ez a 41 év, amiből tulajdonképpen 37 évet dolgoztam le, mert 4 évet voltam szabadságon a gyerekekkel.

Nos, ott tartottam, hogy végül elkészült a torta, kakós-csokis-diós-rumos, s bevittem az utolsó nap reggelén, csütörtökön a suliba. Azzal, hogy majd egy jót falunk, megveregetem a vállam, hogy 37*182 napot letanítottam (mínusz a táppénzes napok), oszt jól van, megesszük.

Nem most megyek el, hiszen még hátra van a nyári szabadságom, és a szeptembertől december végéig tartó felmentési időm. A hivatalos jogviszonyom december 31-én ér véget.

De a tanítási nap, valóban a legutolsó volt.  Nos, ezt a főnökasszonyomnak sikerült úgy széjjelkúrni, ahogy csak lehetett, ha akarta volna, sem sikerülhetett volna jobban. Le a kalappal, hogy a legutolsó napra időzítette az összes kioktatást, az összes szar, szerencsétlen mondatát, az összes letolást és vádaskodást, ami egész évben a bögyét nyomta.

Mindezzel tönkretéve a saját magam által felturbózott lelkemet, hogy mégsem hagyom említés nélkül ezt a napot. Amíg a mellettem ülő kolléganőm csendesen sírdogált, én szót kértem és elmondtam, hogy mivel az volt a felvezetés, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, ezennel kijelentem nyilvánosan, hogy ami itt elhangzott, abszolút nem az én ingem, soha nem is volt, ezért itt és most abszolút nem vettem magamra, mindössze a hangulatom ment pocsékká, így az utolsó napom tiszteletére.

Nem törődtem vele immár, hogy miket fog szólni hozzá akárki, de azt azért láttam, hogy jó páran bólogattak, és szintén jó páran némi kárörvendős mosolyt engedtek meg maguknak a főnökasszony rovására. Később, amikor már délután az udvaron ügyeltünk a gyerekekre, a sírós kolléganőm elmondta, hogy ő mennyire felnéz rám, hogy mindig ki merem mondani, amit gondolok és ő ehhez képest mennyire gyáva. Azt mondtam neki, hogy Ilike, fogalmad sincs arról, hogy én mennyi mindent ki sem mondtam életemben, mert nem akartam magam alatt vágni a fát. Mégis akadnak olyan pillanatok, s ez az volt, amikor lehet érezni, túl sok vesztenivaló nincs az ügyön.

Tehát, miután lement a 2 részletben történő basztatás (külön a felsősöknek, külön az alsósoknak), nagy "virgoncan" előkaptam a tortát, hogy csesszük szét akkor már ezt is, ne vigyem haza ha már idecipeltem.

Hát így sikerült ez az utolsó 2017. 06. 15. , ami nekem az utolsó tanítási napom volt 1976. 09.01. kezdete óta.

Ezen a klasszikusan jóra sikerült napomon egyúttal azt is eldöntöttem, ha decemberben a karácsonyi vacsorán elbúcsúztatnak hivatalosan is, nem fogom engedni (amennyire csak tehetem), hogy az igazgató asszony ömlengjen a szokásához híven. Nem ő az, aki képes és rendeltetett arra, hogy az én pályámról beszéljen. Ezt a gölleiek sokkal jobban ismerték és tán Zsigárdi Péter elfogadhatóan meg is tudta volna tenni. (Tán fentről, ha lát....)  Majd előadom a szerényet, hogy így, meg úgy nem szeretném.

Kezdek egyre inkább magamhoz térni azt hiszem, mert olyasmik jutnak az eszembe, hogy nem érdemli meg azt, hogy engem búcsúztathasson. Még utóbb, mint volt is rá példa, kihozza belőle önnön nagyszerűségét is.

Nos, ha kérdezi valaki, mit is mondanék így visszanézve röviden, az 2 dolog:

Egyik: Amit az ember kedvvel csinál, azt nem csinálhatja rosszul.

Másik: akár mottóm is lehetett volna, Szepes Mária gondolata: "Ne félj a tévedéstől és ne udvarolj a sikernek!"

Tovább »

Nyanya a volánnál..

Leszögezem, nem vagyok egy nagy menő, nem is törekedtem erre sosem.  Célom mindössze az volt és ma is az, hogy aszongya A-ból eljussak B-be, én is és az autó is. Egyben. Nem szokott érdekelni a nagy kocsi, a nagy sebesség, semmi csicsamicsa, egyszerűen közlekedem.

Egyre nehezebben. Fogalmam nincs, mi annyira irritáló, de mostanság mindenki égető szükségét érzi, hogy engem oktasson. Mindenféle kommunikációval. A 8-as út alapból nem érdekel, komplett őrültek száguldoznak messze a 110-es sebességkorláton felül. Ezt többször kipróbáltam már, totál mindegy, hogy mennyivel megyek, 90 km/h, vagy 130, mindenképpen leelőznek. (Egyszer beújítottam a 140-et, na akkor kicsit várni kellett a támadómra, de volt.)

A fenti esetet leszámítva általában ragaszkodni szoktam a szabályokhoz és a megengedett sebességhatárokhoz. Igazából nincs is többre szükségem,  idegeskedés nélkül nézem már, mit alakítanak mások, folyton-folyvást jobbról is beelőzve, ha lassítanom kell a péti elágazás építkezésénél.

Március óta járok autóval, tehát a hét 5 napján vezetek, nem hetente, vagy 2 hetente egyszer. Sosem húzok át a vasúti átjáró pirosán és nem hajtok be fordított irányú utcákba. A héten viszont megkaptam az áldást, érdekes módon többségük férfi sofőr volt.

1. Jöttem haza délután a suliból és a katonai temetőnél levő vasúti átjárót dupla sínpár lévén, dupla lámpa védi. Ha nem figyelek, akkor is látok, tehát amikor átmentem, fehéren villogott a lámpa, másképpen nem hajtok a sínekre. Amikor a második sípáron döcögtem át, egy suzukis öregúr a fejét csóválta és mutogatott. A visszapillantóba láttam, hogy a temetőhöz közelebbi lámpa, amin már átjöttem, fehéren villog. Amikor áthaladtam a suzukis kocsija mellett és belenéztem a tükörbe, láttam, hogy a falu felőli másik lámpa piros. Akik erre járnak, mind tudják, hogy a 2 lámpa nem egyszerre vált. Most is az történhetett, hogy átjöttem, s mikor éppen a második sínpáron döcögtem keresztül, éppen akkor válthatott a másik lámpa először pirosra. Amit végképp nem láthattam, mert a síneken voltam, abban az 1-2 másodpercre, amíg átjöttem.

Hát ennyi csak, úgyhogy hiába helytelenített az öreg, mindenki megérheti, hogy egy vasúti lámpa pont akkor vált, amikor éppen haladunk át a síneken. Itt nincsen sárga jelzés, hogy na figyú, most majd piros jön. 

2. Szombaton bementem Veszprémbe és van egy nagy parkoló a buszpályaudvar másik oldalán. Voltam már ott parkolni többször is, tehát nem ismeretlen a hely. Gondoltam, hogy nem lesz üres placc, úgy is volt, tettem egy kört és igyekeztem éppen kifelé, amikor szembejött velem egy kocsi, amiből egy férfiúi figura kiabált ki nekem, hogy a menetirányt tartani kellene, ami nem erre van. Sosem szoktam vitába elegyedni, általában rá sem nézek az illetőkre ilyenkor.

Nos hát elhagytam a helyszínt és egy közeli másik parkolóban álltam le.  Gyalogosan viszont újra keresztül kellett mennem az előző nagy parkolón, s ezért amikor odaértem, tudatosan keresni kezdtem a bejáratnál valami nyilat, haladási irányt. Persze nem volt, még az aszfaltra festve sem.  Amíg ott kóvályogtam, 3 autó tolta be magát a parkolóba, kettő abban az irányban cirkált, amit én is elkövettem, egy pedig ellenkezőleg.

Szóval itt a muki duplán is oktathatott volna, mert lehet, csak az ő fejében volt egyértelmű az, ami sehol nem volt kitáblázva.

Nem folytatom tovább, tudom, hogy elmúltam 60, tudom, hogy valami szőkeség vagyok, meg szemüveges is, de teljesen idióta nem. Viszont tuti, hogy úgy nézek ki, mert  csak lesajnáló és kioktató hangnemben bánnak velem. Ja, és aztán lassan nyugdíjas is leszek, szóval kész katasztrófa vár rám országút-szerte.

Majd kitalálok valami jó stratégiát, mondjuk kedves mosolyt, bólogatást és királyi integetést.

Aztán pusszantás a sok maflának, ha már annyira okosak.

Tovább »

A család másik ága

Az igaz, hogy ...ahogy vesszük. Nem a másikat, hanem azt, hogy sok van belőle, szerencsére.  Most kicsit a Fülöp ághoz térnék, hiszen róluk, legalábbis, mióta Teri néni meghalt, igen kevés szó esik. Pedig hát, rokonok, még ha nem is tartottam velük nagy barátságot. Nem hinném egyébként, hogy ezért őket kellene hibáztatni, így alakult, rövidre zárva.

Manci nénit egyébként szerettem. A 3 Fülöp lány közül, ő volt a legfiatalabb. Nagymamám, Irma 1911-ben született, húga Terézia 1912-ben és Mária talán 17-18 körül. A három lány közül, mint tudjuk, Teri néni nem alapított családot. Mária..."Manci" férjhez ment 1940-ben, Fülöp József nevű szintén katona emberhez. (Mint Irma is, aki Poór Gáborhoz ment, aki katona volt, tüzér.)

Teri néni sokszor elmesélte, hogy Manci néni esküvőjén annyi Fülöp volt, hogy a pap is megjegyezte: maguknál mindenki Fülöp? Egyedül a férj édesanyja nem volt az, az ő leánykori neve: Lőrincz Teréz volt.

1936-os kép, még az esküvő előtti évekből. Egy katonának nem volt egyszerű dolog az udvarlás, házasodás

Esküvői kép dísz-egyenruhával, szolgálati autóval...vagy taxival, ki tudja.

Fess pár voltak, ..másik nagyanyám szóhasználatával élve.

Itt már fiatal feleségként a Somogyi fotó Hajmáskér műtermében készítve

Fiatal asszonyként ő is elkerült Hajmáskérről, több helyen is megfordultak, amire én sajnos nem emlékszem, pedig Teri néni sokszor elmondogatta.

A szülői ház kerítése előtt 1941. június 16-án az akkor 10 hetes első kislánnyal Marikával.

Ugyanazon kerítés előtt immár megözvegyülve, legfiatalabb lányát és férjét eltemetve 1993 júliusában

Balatonkenesén, Zsuzsi vihette le a Trabanttal a testvéreket 1984-ben.

Manci néninek is pont úgy lett a 3 lánya, mint a szüleinek. Az első kettő, egymás utáni években követték egymást, 1941-ben és 1942-ben. Úgy összenőttek, hogy én gyerekként csak "tettő Marinak" hívtam őket, nem bajlódván az idővel, sorrendekkel. A legidősebb nővér, Marika nem ment férjhez, családi szájhagyomány szerint, alkalom ugyan lett volna, de nem találtatott eléggé "puccos"-nak a lányuk számára. A második lány Éva, Bartal Imréhez ment feleségül, aki egy nagyon jó kedélyű, virgonc fiú volt, mindenféle tekintetben. Jó társasági ember, remek másodállású zongorista. 1963-ban kötötték össze az életüket és tartott Éva haláláig, aki vagy 20 évet hadakozott a rákkal, ami hol itt, hol ott ütötte fel fejét a szervezetében. Közben ő gondozta a végén magára maradt édesanyját, Manci nénit és sajnos idősebb testvérét, aki az önálló életre abszolút alkalmatlanná vált, de nem olyan súlyos betegség miatt, ami ezt indokolta volna. Házasságukból egy fiú született, Bartal Zoli, akinek hajlama az alkoholizálás és léhaság terén nem hozott túl jó eredményeket az életében. Megnősült, elvett egy elvált asszonyt, kinek gyereklét ugyan nevére vette, de közös gyermek nem született. Végül elváltak, és Zoli az apjával éldegél.

Zsuzsit, aki 1947-ben született (1 évvel volt fiatalabb Klárinál),  nagyon kedveltük, tulajdonképpen akkor 1969-70 táján legalább annyit bolondoztunk vele, mint Totyival. Volt egy igazi bilikék  simlis téli sapkája,  Józsi mindig rárántotta a szemére, sosem volt érte haragos. Pedig milyen hülye vicc volt!! Mindegyik nővér bajlódott az egészségével, Marikának fél tüdeje volt, de Zsuzsi volt a legbetegebb.  Amikor férjhez ment, Gyuri anyja, vagy tán a szülei tiltakoztak is ellene, hiszen gyermekáldásról eleve szó sem lehetett, meg látták, hogy beteg lányt vesz el a fiúk. Persze a szerelem erősebb volt, de nem hosszú életű, így hamarosan válás lett a vége.

Zsuzsi édesanyjával Manci nénivel a Tábori úton levő házuk kertjében.

Erre a szép nagy pálmára emlékszem gyerekkoromból. Ritkaságszámba ment még akkoriban háznál pálmát nevelni. Szép nagy világos előszobájuk volt, ott kitelelt a nagy pálma is.

Zsuzsi nővére kisfiával Bartal zolikával

És kicsit később, már színesben.

Éva és Marika Egerben

Azt hiszem, a gyerekeinknek leginkább Marika maradt meg az emlékeikben, mert Kenesén többször is láthatták.  Nem volt rossz indulatú teremtés ő sem, bár a 3 lány közül azt hiszem, rajta meglátszott hangulatilag az életútja, ami messze nem mondható sikeresnek.  Ellenben Teri néni kedvence volt, tán a férjtelensége okán.  Ha jellemezni akarnám, leginkább az olyan tulajdonságai jutnak az eszembe, hogy milyen nem volt, így inkább nem sorolom. Ebben bizonyára sok-sok személyes dolog is van, ezt nem tagadom. De mit is mondhatnék az olyan esetre, amiből azért több is akadt, hogy Teri néni kívülről fújta a születésnapját, pénzes utalványt küldetett velem nem egyszer, míg azt, hogy nekem mikor van,  a hónapját sem tudta, noha eleget éltünk együtt.

Végül, hogy miért is hozakodtam elő ezzel az egész történettel???

A temetőben járva, láttuk, hogy Zsuzsi eddig "önfenntartó" sírjáról kivágatták az elszáradóban lévő tujaféleséget. Ebből aztán az lett, hogy lassan, de biztosan fél méteresre nőtt gazok csúfították el a sírját, amit mindig nagyon rossz érzéssel szemléltem. Ott van közvetlenül a Poór nagyszüleim sírja mellett, és éppen elég egy gondozatlan sírt nézegetni, nagybátyámét, Poór Laciét, akinek itt él a felesége és a fia is, bár nem törik össze magukat ezen a téren. Viszont Zsuzsinak senkije nincsen. 

A nővére, Marika, ugyan nem fog eljönni ide és bármit tenni, és Bartal Imrétől sem várom el, hogy tevőlegesen aktivizálja magát a sógornője sírja ügyében.

Legfőképpen azért, mert még a feleségének, Évának sincsen sírja, temetés helyett szórásos búcsúztatást rendeztek.

Tehát pár hónapig még nézegettük, végül Józsival közösen úgy döntöttünk, hogy Zsuzsi, "Hófehérke" ennél azért többet érdemel.

S íme így is lett:

Nyugodjon békében a legfiatalabban elhunyt Fülöp lány, akit szerettünk.

Tovább »

Újra a kis ház

A legtöbb munka, amit itt folyton elvégzünk, egészen ártatlanul indul. Nem olyan értelemben, hogy véletlenül, mert mindig tudjuk azt, hogy miket kellene még, aztán még, aztán még....stb. megcsinálni. Az egész vége valahová a ködbe vész egyébként, lassan igazat adok a Sörinek, hogy ennek sosincs vége. Ezt készséggel el is hiszem, bár kettőnk között nem csak az a közel 30 év van, amióta ő a saját házát agyabugyálja. Mert az igények újra termelődnek mindig. Nálunk egyelőre még nincsen szó ilyen újratermelődésről, mi permanensen az eredeti el nem készült munkák után loholunk feszt.

Félkész, harmadkész, alig kész és el sem kezdett projektek között vágunk utat magunknak, mondhatom, lassan egyre szűkülő körökben, mert szorít bennünket az idő. Itt elsősorban arra gondolok, hogy nem sok van hátra a kereső tevékenységemből, tehát mindenképpen az eddigi lassú tempó, tovább fog lassulni várhatóan.

Tehát a kis háznak a jobb oldala lett eddig készen és teljesen építésközepén lett félbehagyva a folyosó és a bal oldali ramatyos hely. 

Egyelőre az autóbeálló lecserepezéséhez jó fizikai erőnlét kell és pár ember beszervezése, tehát ezt kicsit altatjuk. Nem sokat, 1 hónapot tán. S hogy addig is legyen valami, hát megvettük a járólapokat, ne az omladozó betonlépcsőket nézzük immár vagy 9. éve.

Fel kellett falazni a félig elkészült falat

Fal egyenetlenségeit javítani, mindezt persze a járólapozás előtt

A tégláknak vége, jó részük a tüzelőtároló északi tűzfalában lapul már

Maszek állás kialakítása

Aztán, majd ha ténylegesen elkezdődhet a járólapozás, majd újra megörökítem.  De mindenképpen örülök neki, mert hiába volt amolyan szedett-vedett linóleummal félig meddig lefedve, porzott a beton, töredezett, szóval kész álom volt takarítani.

Tovább »

Elfelejtettem

Mennyire gyarló is az ember. Elillant május és bár járok ki a temetőkbe, éppen nem jutott eszembe, hogy májusban Teri néni 105. évét töltötte volna. Hozzáteszem, már a 95. évét is utálta, és kész sóhaj volt minden napja. Gyakorta mondogatta, hogy ő is úgy járt, hogy itt felejtette az Úristen. 

Aztán végül besegített neki. Már több, mint 6 éve, hogy meghalt, februárban.

Van itt olvasnivaló, majd újra átnézem.

Tovább »