Nem haragszom én rájuk, dehogy. Sőt, szükséges munkájukat is elismerem, noha azt vallom, az élet döntő szakaszainál olyanok forgolódnak, akik ebből igazán jól meg tudnak élni.
A születésnél ott vannak már a kórházakban a fotósok, hiszen remek képeket ajánlanak az újszülött első napjairól. Aztán az első óvodás és iskolás fotók, a nagy érettségi partyk és búcsúzások, még inkább az esküvőipar, s aztán a halál. Belőlünk élnek, s kisebb-nagyobb mértékben mi magunk hívjuk őket szolgálatra.
Most éppen sírkövessel vagyok tárgyalópartneri viszonyban. Az évek során változott a véleményem sok mindenről, így az elmúlás módjáról. (Persze a QUEEN zenéjéről nem!)
Már régóta egyetértek azokkal a nézetekkel, miszerint a halottaknak a halottak között van a helye és kész. Nem szétszórva valahol, meg nem otthon a kertben, urambocsá' a spájz polcán, vagy a kandalló párkányán.
Viszont azzal már kevésbé tudok azonosulni, hogy egy halottnak miféle élet utáni gazdagság járna. A katonai temetők azért olyan szépek, mert tükrözik azt, hogy a halálban mindenki egyforma. Nincsen csicsa, mértéktelenség, a pénz fitogtatása. A halottnak ugyanis minden mindegy, itt az élők versenyeznek és bosszantják, vagy megszólják egymást. A kinti viszonyokat beviszik a temető kerítései mögé is, ahová pedig egyáltalán nem valók. Sokszor nem a kegyeletről és a tisztességről szólnak ezek a kiválasztott és kifizetett sírkövek, hanem a pénzről, az esedékes divathullámokról.
S ha már hullámokról beszélünk: az agyamat eldobom a most divatos lekerekített hullámos formáktól. Bizonyára vannak, akiknek ez nagyon bejön, nekem egy cseppet sem. Tetejében mindig az jut eszembe, hogy vajon életében volt-e része annyi szeretetben, amennyi csicsát itt a temetőben rápakoltak?
S akkor nézzük a mai trendeket:
Hát egyike másika annyira ott van, hogy szóhoz nem lehet jutni. S mennyi-mennyi pénz ez, csupán azért, hogy a még életben levő jó érzéssel tudjon hivalkodni.
Lehangoló számomra, noha el kell ismernem azt a lehetőséget is, hogy valódi szeretet is ölthet itt formát némelyikben és a fájdalom enyhítését gondolják eképpen oldani.
A kínálat természetesen kínai, mert onnan érkeznek ezek a készre csiszolt-faragott formák, csak választani kell a katalógusból színt, méretet, hozzávalókat, fedlaptípusokat.
Megjegyzem, az igazán eredeti, egyedi sírkövek azok nem konfekcióáruk, azoknak még egyszerűségében is húzósabb az értékük, a kézi megmunkálás miatt
.
Az is vitatéma volt a családban, hogy kerüljön-e a sírkőre bővebb információ az elhunytról, a nevén, vagy a születési és halálozási évszámán kívül. Volt, aki azt tartotta, hogy jó tudni azt, ki volt aki ilyen és olyan név alatt nyugszik, hiszen a fontosabb dolgok tán nem is az évszámok, inkább az életében betöltött foglalkozások.
Nem teszek én ebben igazat, tegye mindenki úgy, ahogy szeretné. Nekem itt a minimalista stílus és információ az elégséges és megfelelő, hiszen a legszűkebb családon kívül már szinte senkit nem érdekelnek a halottak. Amikor a temetőkbe járok, sosem látok fiatalokat, a legfiatalabbak is az én korosztályombeliek. Lefedetik a sírokat, nem kell gondozni, évente egyszer eljönnek mécsest tenni és bíznak abban, hogy a kihunyt, rozsdás mécseseket valakik leveszik a sírról.
Amikor még gyerek voltam, a legtöbb sír szabad földes volt, ki kellett menni gazolni, kapálni, rendbe tartani, virágot ültetni rá. De egy találkozóhely is volt egyben, ahol újra és újra lehetett beszélgetni az eltávozottakról és még sok egyéb aktuális, mindennapi dologról.
Ma már ez sincsen így, a temető nem működik társadalmi színtérként, a kihaltnál is kihaltabb.
Hát azért, mivel nagybátyám, Poór Laci sírjának 10 év utáni elkészítésénél bábáskodom, na nem anyagilag, azt bátyja, Gábor állja, azért majd teszek ide még fényképet, hogy ilyen volt és ilyen lett.
Laci pedig nyugodjon békében, ha családjának nem is, a testvéreinek számít az, hogy ne az örökös gaz uralja a sírját.
