Advent kezdetén

jutott eszembe, hogy.....mindegyik hasonló és egyben más is. Ismerős hangulatok, érzések, sőt ismétlődő cselekvések, hagyományok. Na és elhatározások, hogy most mi lesz másképp, mit fogok újítani, vagy á, hagyom a francba az egészet!

Aztán tudom azt is, hogy nincs menekvés, kit így, kit úgy, de a végén mindenkit elkap a "gépszíj" és belekerül ebbe az őrült sodrásba, amit úgy hívnak, hogy advent, de még inkább  a karácsony. Hiszen elkezdődött már egy hete, vagy több is, a kereskedelem lassan (és legszívesebben) már szeptemberben nekiállna az agitációnak, hogy vásárolj és minél többet, és nyújtsuk is el, mint a jó rétestésztát a karácsonyt megelőző időszakot. 

A legkisebb mértékben sem akarnék ünneprontó lenni, hogy is jöhetek én ehhez, de a fény és árnyék viszonylatában, itthon amolyan árnyékossá vált ez az advent. Mit is gondolhatnánk erről amolyan magyar hangulatban, itthoni és jelen körülményeink, állapotaink között?

Kezdjük a sok-sok örömmel (hiszen erről szól az egész, meg békéről és hitről és reményről, szóval csupa rengeteg pozitív érzelemről), szóval, hogy ezt is, vagy azt is kibírtuk. Kibírjuk naponta a mellébeszéléseket, az újabb és újabb adókat, a meglepetésszerű elvonásokat, a folyton kiderülő ismétlődő lopásokat, a kormányzati politikai pancserkedés és pofátlanság szemünk elé táruló valóságát. 

Kibírjuk Kósa fémkupakjait és rockturnéját, sajnáljuk Lázár lemondott fácánjait, és megbékélünk milliós karórájával.  Álmélkodunk Giró-Szász előbukkanó százmillióin, és drukkolunk a külügyi teremfocicsapatnak. Úgy tűnik a stadionok építése bár nem állt le, lejárt lemez, lassan senkinek a szeme sem rebben az újabb és újabb stadionok felbukkanása láttán. Hiába, tán most ért az ország a kamaszkorába és ezek az épületek szükséges rosszként, mint a pattanások az ifjú titánok arcán, csak szaporodnak, ha kell, ha nem kell.

Sajnálom a tüntetőket is, bár lenne tavasz, na nem a hideg miatt. Az időjárás, tapasztalataim szerint nem sokban befolyásolta az elégedetlenkedők megjelenését, hacsak nem az augusztus  hónap, mert akkor 20-a körül már programozva leend a beszarás a széltől. A politikának decemberben nem áll a zászlaja, hogy  képzavarral éljek, sem magyar, sem uniós kivitelben. Többnyire mégiscsak a karácsonnyal, a családdal vagyunk elfoglalva, jól jön ez a mosolygó (Lázár mosolya különösen megejtő), kormányoldalnak. Hiszen az ünnepek előtt is lehet zabrálni, tán még többet, a nép most másfelé fordul, tán észre sem veszi. Tán későn kap észbe, tán a bejglit majszolja, míg az utolsó parlamenti etapban szavaz a kétharmad bőszen és sietve.

Nos, a mi 2014-es adventunk ilyen érdekesen felemás, legyen béke és szeretet, hit és remény és legyen (jusson??) kalács is tán asztal helyett, a Blaha Lujza térre.

Tovább »

A Nemzet Sportololya

Gedó György, a bokszoló

Tévednek azok, ezt már régóta mondom, akik abban reménykednek, hogy a gödör olyan mélységeiben leledzünk immár, aminél  lejjebb tán  János Vitéz sem volt Jancsika korában. Igaz, botor a hasonlat, mivel inkább illő a helyzetre a megunhatatlan Keljfeljancsi, még ha Pálnak is nevezik eredetileg.

Arról sem lehetnek illúzióink, hogy volt köztársasági elnökünk  rendelkezne olyan lelki nagysággal, amellyel legalább ebben a kérdésben fair playt mutatna fel.  Végtére is megjárta már ő a legmagasabb polcot, mint álamfő, és ennek busás anyagi hasznát élete végéig évezi az adófizetők jóvoltából. Bár a dicstelen szereplése és leszereplése nyomán számomra az a történés is  émelyítő, legalább összhangban van  mostani feldicsőülésével. Hozzátéve, hogy mindez olyan igazi (és nem csapat) egyéni teljesítményekkel rendelkező dolgos, sportemberek rovására, mint Hegedűs Csaba, akinek életútja és jogi doktorátusa megkérdőjelezhetetlen. De említhetnénk Gedó Györgyöt, és szerényen összehasonlíthatjuk anyagi helyzetét, emberi mivoltát a simulékony modorú, ám kétes erkölcsű nyertessel.

Nem sorolom tovább, a Nemzet Sportolói közé sajnos szecska került, valamilyen arányban megszavazódott, nem is lényeges. Immár újabb cím birtokosa bitorlója, mint mondják egyébként kedves, szerethető ember, (alsó hangon számolva) havi 2-3 milliós jövedelemmel. Remélem, legalább jótékonykodásban példát fog mutatni, ha már a büdzsé megnőtt nettó majd félmillióval.

Hallani fogjuk majd meghatott köszönőszavait, vagy a Nemzet Sportolóit képviselők egyikét, akik okos szóval indokolják majd méltánytalan választásukat.

A magam részéről éljen az összes többi jelölt, aki nem volt köztársasági elnök, sunyin és laposan és ha nincs is doktori címük, becsületük még sértetlen.

Jelenlegi birtokosok:

név	sportág	születési év	mikortól díjazott
Balczó András	öttusa	1938	2004
Buzánszky Jenő	labdarúgás	1925	2011
Földi Imre	súlyemelés	1938	2007
Hammerl László	sportlövészet	1942	2004
Ivánkay Mária	parasport, asztalitenisz	1934	2004
Kárpáti György	vízilabda	1935	2013
Keleti Ágnes	torna	1921	2004
Kulcsár Győző	vívás	1940	2004
Portisch Lajos	sakk	1937	2004
Rejtő Ildikó	vívás	1937	2007
Székely Éva	úszás	1927	2004

Elhunyt díjazottak:

név	sportág	születési és halálozási év	mikortól díjazott
Albert Flórián	labdarúgás	1941–2011	2004–2011
Grosics Gyula	labdarúgás	1926–2014	2011–2014
Gyarmati Dezső	vízilabda	1927–2013	2004–2013
Polyák Imre	birkózás	1932–2010	2004–2010
Puskás Ferenc	labdarúgás	1927–2006	2004–2006
Zsivótzky Gyula	kalapácsvetés	1937–2007	2004–2007

Jobb befutók lettek volna:

Dr. Fenyvesi Csaba vívás

Szőke Kató úszó

Faragó Tamás

Szívós István

Csapó Gábor vízilabdázók

Dr. Magyar Zoltán lólengés

Németh Miklós gerelyhajítás

Török Ferenc öttusázó

Ami a választás indokait illeti. Egyfelől persze felhozhatják, hogy mint NOB elnök mennyi ideig és mivel járult hozzá a magyar sport sikereihez, sportdiplomáciai képviseletével. Nem akarnám én azt az érdemet is elvitatni, amiért megdolgozott, akárhogy is volt. De egy nagyon fontos dolgot a szavazáskor mégis tudomásul kellett volna venni: Schmitt Pál neve nem cseng jól ebben az országban, és abban is biztosak lehettek, hogy a fogadtatás finoman szólva is mocskolódásba fulladhat újra. Ami a fő döbbenetem ebben, hogy a tiszteletre méltó társulat ezt nem látta át, vagy ennek súlyát már nem tartotta fontosnak, ki tudja milyen sugallatokra. Az pedig, hogy  maga a jelölt miért nem fogta fel agyondoktorált legfelső méltóságú agytekervényeivel?!! Neki ebben az országban immár egy normális és mindenki által elfogadható lehetősége van: a nyilvánosságtól visszavonulni, és csendben élvezni azt az életet, ami egyébként a gondtalanságot maximális mértékben biztosítja számára. Az izgágasága és az önmaga becsapása, bajnoktól nem elfogadható, ebben neki nincs tovább nyerési lehetősége.
A legérdekesebb kérdés az "ügyben" mégis az, hogy tiszteletreméltó sportolóink, akik a legjobbak legjobbjai, benn a Nemzet Sportolóinak a körében, ők a sportolók Top Gun-ja. Mennyi nyomást és külső vezérlést kellett elviselniük a végleges eredményig, volt-e valami a kezük, lábuk ügyében még a régmúlt időkből, amivel visszaverhették volna azt a külső nyomást, politikai akaratot,  hogy a sport tisztasága legalább itt megmaradjon? Nem fogjuk megtudni a részleteket, csak az arányokat. Nem volt szálka mentes a szavazás még így sem, és most sandán méregetem a névsort: szegény eminens sportolóink közül melyiknek maradt a további élete gerincbántalmaktól mentes??!

Tovább »

Keblek és dekoltázsok

Mivel a mindennapi politikai helyzet továbbra is hervasztó, maradok a mentességben. Most ugyan nem film ügyben, hanem a címhez hűen bezony nőtársaimat fogom ekézni öltözködésük okán. Hozzáteszem, soha életemben nem szerettem a kivágott ruhákat, pulóvereket, blúzokat. Kezdettől zavart, ha rátekintettek  a kivágás adta kínálatomra, ahelyett, hogy az arcomba bámultak volna, bár elismerem több érdekes ott sem látható rajtam. (Élénk, értelmesen csillogó szem, piha, de régen is volt.) Tehát ebben a kérdésben túl elfogadó nem voltam, bár ami szép és főként izékéses,  másokon könnyebben  megbocsátottam. 

Az alapvető probléma itt elsősorban a bőr hibátlansága, és még "elsőbbsorban" az illető hölgy kora. Sophia Loren gyönyörű nő volt, bomba jó alakkal, de felette is eljárt az idő. Most 80 éves, remekül mutat a legtöbb 80 éveshez képest, pláne az arca, ami 2009-ben még nem volt úgy szétdúlva, mint most, 5 évvel később. Ám a 75 éves díva ugyanúgy pakolta ki kebleit matróna korban, mint 30-40 évesen. Mint mondják, azért a kor is megérdemel néha egy kis tiszteletet.

Mondjátok erre: szeretnétek így kipakolni magatokat 60 évesen, mint ő 75 évesen. Hát feleim, azt azért zsebeljük be, hogy egyszerű dolgos és kissé túlhajtott dolgozóként a mi lehetőségeink nem így néztek ki 20 éve, és most sem.

Magyar vizekre evezve a mi sztárjaink között bőven találni ízlésficamokat, egészen a közönségesség bemutatásáig.

A Mónika show nagyasszonyának két egymást követő partyn sem sikerült felmutatnia némi eleganciát, felvett estélyi ruháiba reflex-szerűen pakolnánk vissza a kibuggyanó túlméretezett holmit, vagy legalábbis pár számmal nagyobb méretű ruhát javasolnánk neki. Az alant levő képen alig egy fokkal jobb a helyzet, ugyanis a ruha kosara nem tart, amolyan lógós-bánatos formára sikeredett a szexinek képzelt nőiség.

Tanulság az ügyből, ha van, az ilyen fazonú ruhákkal illik óvatosnak lenni, és rendkívül kritikusnak önmagunkkal szemben. A következő hölgy nevét nem figyeltem meg, valami szokványos sorozat "sztárja". Elegánsra gondolt ruháját közönségesre módosítanám,  különösen úgy oldalnézetből. Lehet egyébként, hogy a ruha éppen nem bűnös a dologban, inkább a hölgy mellének "lógósága" teszi a felejtendő érzést, szóval, ha van aki minduntalan odapillant, lehet, hogy éppen nem a csodálata okán teszi.

 Ám még ezt is lehet alulmúlni, s ez egyik fő celebünknek sikerült is. Sarka Kata legfőbb ismérve, mint tudjuk, hogy ő Hajdú Péter felesége, s ezt teszi a nap 24 órájában a bulvár szerint. Más értelmes elfoglaltságáról egyelőre nem hallani. A piros pongyola, mint elegáns estélyi ruha eléggé erőltetett fazonnak tűnik, a hasig tartó szétnyílt dekoltázs pedig reggelit ágyba vivő feleséghez való elsősorban. Lehet, hogy összetévesztette a ruhadarabokat.? Ez esetben felmentést kap, ha nem tudja épp hol van, bár a férje lehet, hogy éppen ezért lohol sietve mögötte. Szóval, ha rendelkezünk alig tyúkésszel, felfoghatjuk azt is, mindent még egy fő celeb sem engedhet meg magának, mert rövid úton odateszik, ahová való.

Következő hölgyünk ruhája kis fellélegzésre ad lehetőséget, bár amolyan mozgáskorlátozott érzés lehet benne lenni. Egy viharosabb integetés a későn jövő barátnak már könnyen zavarba hozhatja, nincsen annyi mozgástér ebben, hogy megtehesse.

 Varga Izabella ruháját akár én is felvehetném, ilyen töltött galamb formát bízvást elő tudnék adni benne. Jól látható, nincsen sok fantázia a ruhában és az eleganciát is csak hírből ismeri mások tervezői műhelyeiből.

Gombos Edina ruhájával ugyanaz a gondom, miért gondolják a nők, hogy feltétlenül és muszájból kell olyan felsőrészeket keresniük, ahol a mellük nagyobb hányada van kint, mint bent. Igaz, lehet, ők nem is olvastak olyan régi visszaemlékezéseket, amikor a férfiembereket egy kivillanó boka hozott lázba. A mai nők a világ kincséért sem hagynak semmi kétséget afelől, hogy nekik mijük is van. (Bár a fejük beltartalmát sokszor nem biztos, hogy érdemes volna bámulni. Ezt most nem pont Edinára értettem.)

Egykori szépségkirálynőnk dekoltázsával semmi gond végre, Horváth Éva modellként is megtanulta, mi az, ami jól és ízlésesen mutat rajta. Amiért idetettem a képet, a ruha hossza. Ha kicsit is rálép, azonnal pongyolaság lesz belőle, erre sokan nem képesek figyelni.

A végére azért kerestem némi vigasztalót is, mert szerencsére vannak nőtársaink, akik bár bevállalósak, szóval semmi vaskalapos nyakig bezárt unalmasság és jó kislány figura, mégis biztos érzékkel választják meg azt a ruhát, amit felvehetnek, és amiben a szexi kinézet mellett nem jut eszünkbe az a szó, hogy sajna, de közönséges.

 Bíró Ica kétszer is hasonló szerelést választott, hiába, bevált csapaton ne változtass, mint mondják. Van mit kiraknia, de körítés, a ruha válla, az ékszer nem csupaszítja le a nőt a "hús" fogalmára. Szépen tálalja legfeljebb.

Keleti Andrea sem húzott nyakig garbót, de egy blézer az egészet intellektuálisabbá varázsolja.

Dundika pedig már a fiatalabb generációhoz tartozik, neki éppen a kora teszi lehetővé a bátrabb ruhát, és ebből kifolyólag nyilván a hibátlan alakja, bőre. neki még nem kell takarnia semmit, bár jó érzékkel a ruha érdekes, de inkább modern, mint kihívó.

 Bemondónőnk ruhája és  felső része az éppen elfogadhatót mutatja be nálam, ebben a kategóriában.

Sosem állítottam magamról, hogy túlságosan vagány vagyok ezekben a kérdésekben, ha azt mondják rám, hogy unalmasan öltözködöm és ilyen ruhákat sosem vettem fel, igazuk van. (Bár volt egyszer rajtam egy szilveszteren még vagy 1981-ben egy kölcsön kapott nagyon szép orgona lila organza ruha, vállpántos, repülős szoknyával, alul fodrokkal, valami csodás érzés volt benne lenni. Az Auróra Hotel éttermében voltunk Balatonalmádiban:)

Azt hiszem, a régi neveltetés fontos része volt a megfelelő modor megtanulása mellett az is, hogy milyen ruhákba bújjunk és bújhatunk úgy, hogy ha szükséges inkább legyünk elegánsak, mint feltűnők és persze ha már itt tartunk, egye fene, inkább legyünk feltűnők, mint közönségesek.

Tovább »

Csillagok között

Hát akkor sok-sok idő kihagyása után csapjunk a lecsóba, félre is a politikával, legalább holnap délutánig. A csavar ott jött be, hogy elindultunk volna megnézni a Harag című filmet, már pár hete kinézve magunknak Brad Pittet a tankban. Csak közbevetőleg mondom, szemét dolog minden háború, akármelyik korban, ám értékük túlnő sokszor a pucér brutalitáson és megjelenik a művészetekben legalább annyira, hogy még 100 év múlva is születhetnek belőlük remek filmek, vagy könyvek.

Mivel azonban Veszprémben bejött a szokásos eljárás, hogy későre tették a film vetítését egy hét után,  átkacsintgattunk Székesfehérvárra. Ott pedig lőn az elcsábulás azonnal, a múltból a jövőbe. Pát intve Bradnak, átnyergeltünk a Csillagok között című sci-fire és Pitt markánsa helyett Matthew McConaughey markánsabbját néztük jó 169 percen keresztül.

Mivel az előzetes készülésem nem ezt a filmet érintette, sikerült mindenféle kritika végigolvasása, vagy trailer végignézése nélkül, mondhatni tabula rasával beülni a filmre. Kicsit előreugorva, a végén az volt a legelső gondolatom, hogy na erre varrjanak gombot azok, akiknek előzetesen volt valami elvárásuk, vagy elképzelésük erről az egészről. Ugyanis, tuti, hogy nem azt kapták, amire gondoltak, s így én könnyen lehettem a nevető kívülálló, éppen az elvárások és előzetesek totális hiánya miatt.

Elképzelhető a film iránt  a teljes lelkesedés, s ennek az ellenkezője is, ki-ki milyen szemüvegen keresztül nézi. Nem hívnám igazán sci-finek, mert a lényege nem a tudományos fantasztikum. Bár ebbéli igényeimet változó hullámokban bár, de kielégítette, aki csak ezért nézné meg, az nem biztos, hogy elégedett lesz a végén. Nem voltam biztos a filmben eléggé sokáig. A prológus legalább ugyanolyan fontos volt, mint a fő részének gondolt szakasz, de leginkább a film utolsó negyedében érthető meg, amikor visszautal egy fekete lyuk szingularitásában (hű, de tudok) arra, hogy az idő, mint egy dimenzió, hát fura jószág, még akkor is, ha bízunk abban, hogy saját lány csemeténk bizony nem akármilyen okos.

Időnként szikárabbnak szerettem volna látni a szereplőket (kevesebb könny, vagy érzelmi kitörés), de egy mozi székében ülve kényelmesen, könnyű megfogalmazni elvárásokat, még akkor is, ha azt mondom, el tudom képzelni, hogy az emberi érzelmek  a normál hétköznapi üzemmódból szélsőséges esetekben turbóra kapcsolnak.

Voltak szereplők is, akikkel nem tudtam kiegyezni. Pont az az Anne Hathaway, akit egyébként sok szerepében kedvelek, számomra itt kilógott a többiek közül.  Nem logikus, hogy egy tudós, aki elindul valahová, rémesen valahová, ehhez nem tud kellő lelki szilárdságot felmutatni. Túl lágy, túl sírós nekem, de mint szokás mondani, ez csak az én véleményem.

Azon is elgondolkodtam, hogy mennyire kell ehhez a filmhez valamiféle előzetes háttértudás, vagy sci-fin edződött szem. Nem tudtam eldönteni, de azt igen, hogy nekem eszembe jutott a filmről Arthur C. Clarke 2001. Űrodüsszeiája, természetesen nem a téma egyezősége okán. Az embert jellemző végtelen kíváncsiság, bátorság okán, amit mindig képes megmutatni, és azt hiszem, talán ez a legszebb bennünk emberekben. 

Amúgy elhangzik a filmben némi kifejtett monológ a szeretetről, mint egy minket jellemző igen fontos dimenzióról, a család fontosságáról, az emberi kötelékek szükségességéről. Kissé didaktikussá teszi ez a filmet, bár nem tudom, hogy nincs-e igaza abban, hogy sokszor nem lehet magukra az emberekre, a nézőkre bízni, hogy hámozzák ki a mondandót.  Gyanítom, vagy lebecsülik a nézőket, vagy igazuk van, a ma mozinézőjének bele kell ordítani a képébe a dolgokat, nem feltétlenül kell bízni abban, hogy veszi a fáradságot és gondolkodik kicsit.

Mindenki mást fog látni ebben a filmben, más-más részét, oldalát emeli ki, teheti, mert eléggé sok is van benne. Jó film. Lehet róla beszélgetni hazafelé. 

Megjegyzem, a címet elszúrták, szerintem sem a mondanivalóhoz, sem a történéshez különösebb köze nincs. Nem mondhatom, hogy totál hamis, de a jótól messze van.

Tovább »

Lábjegyzetként

Dehogy gondolok itt holmi talpalávalóra, inkább és legfeljebb útilapura, ha már fütyül lábunk alatt a szél. Mindezt pedig annak okán, hogy legtöbb kijelentés, eljárás, vagy tervezet folyományát nem tárgyalják meg, holott ezt még Murphy is megteszi, majd minden esetben. Mi több, vannak hozzáfűzések kommentárok, folyományok és posztulátumok, szóval, hogy így fogalmazzak, "komplettírozva" készen van a hülyeségelmélet, ami, mivel teljes majdnem, közel sem olyan hülye, mint más, ami még aláírva és pecsételve is van.

De visszatérve a mezítlábasságra. Gyerekkoromban ez életforma volt, annyiban legalábbis, hogy nyaralásom első napjában nagyanyám lekapta rólam az aktuális lábbelit, szandált, egyebeket, mert 2-3 hét alatt nem bírható el, ha tönkremenne. Különben is, minek az a hétköznapokban. Így megtanultam mezítláb járni, futni, legeltetni tartón és minden egyebet, hovatovább természetessé is vált. (De a repedt sarok szindróma nem ez a műfaj.)

Szóval nem tetszenek nekem ezek a mezítlábas törvények, csöppnyi nosztalgia sem jut róluk eszembe. Azokat a jelenlegi elképzeléseket ostoroznám ezalatt, amelyek bevezetése vezethet egy új mezítlábassághoz, cseppet sem szórakoztató formában, és a nosztalgiától igen mesze kerülve. Sok esetben nem is az eleve rossz és hibás ötlettel vagyok konfliktusban, mert hiszen lassan talán ráérzünk a tiltakozások erejére. Még csak nem is azzal, hogy ismerve a rendszert és főként a legfőbb működtetőjét, amit visszaléptetnek vele 5 centit, azt ő 2 m-r-rel vágja vissza egyéb formákban.

A legnehezebb benyelni a körülmények folyamatos rosszabbodását, amiről -mivel csupán nem kifejtett lábjegyzet-, kevés szó esik. 

Megérne pedig pár soros elemzést a mostanában hangoztatott teljes foglalkoztatottság képében megjelenő közmunka megmásítása is. Az a nagy mellénnyel tett kijelentés, hogy nem fognak segélyeket fizetni, még munkanélkülit sem, mert ott lesz helyette és miatta és érte a közmunka. Milyen szép is az, ha nincsen henye-hunya ebben az országban.

Nincsen rendben, mindenki tudja, már ez a 3 hónapos munkanélküli járadék sem volt, hiszen kimutathatóan és statisztikailag megjelent, legalább 6 hónap szükséges egy álláskeresőnek ahhoz, hogy sikerre vigye magát, most nem az eredményességre értem ezt, csupán vajmi stabil munkára.

Ezt elvonva, két (bőven több, amit én nem is látok), következménnyel lehet számolni. Az egyik, aki közmunkázik, annak kötelező ott megjelennie, különben nem kap bért, kikerül azonnal még ebből a megalázó helyzetből is. Nem mindenki engedheti meg magának, sőt. Ha közmunkába jár, akkor nem tud magának munkát keresni, hiszen napi kötelességei vannak. De mondjuk, hogy 4 órás, tehát némi ideje mégis van.  Hát legyen sikere ez alatt a 3 hónap alatt.

A rosszabb, ami végképp mezítlábassá tehet, az a lelki megnyomorodás. Egy jóléti állam ellátórendszerében, ha valaki munkanélkülivé válik, nyugodtan hátradől, hiszen 10 hónapja, egy éve van biztosított ellátás mellett, közmunkák nélkül, rendbe tenni magát, felkészülni, munkát keresni. Nem kell rettegnie, a családja léte nem forog kockán. 

Nos, nálunk elszállóban ez a reménytelen 3 hónap is, ebből az következik (mi más?), hogy mindenki rettegni fog, az is, akinek munkája van, mert tudja jól, hogy nem Németországban él, ahol a szociális háló kiépített, hanem itthon, ahol az első nap szembesül azzal, ha nincsen 1 évi tartaléka,  akkor végtelenül és reménytelenül kiszolgáltatott.

Én mezítlábasan nem éreztem magam hátrányban, nem volt ilyen vetülete az ügynek és nem csak azért, mert majdnem mindenki az volt.  A kiszolgáltatottság nem volt deklarált része a társadalomnak. Most igen, egyre erőteljesebben, és mivel egyedek sokaságából épül fel a rendszer, éppen a szolidaritás ellen hat. Az atomizálódás felé nyom, a saját világunk féltése okán az emberségünk megnyomorítása felé. Nem újdonság persze ez az egész, hiszen pont erre épül az elnyomó rendszerek sokasága. A félelemre, a kiszolgáltatottságra, a megnyomorításra.

Na ez az a folyomány, amiről keveset hallani, pedig az emberek érzik, ha nem is komplexen, és kimennek ezért is az utcára. Talán a lábjegyzet fontosabb is, mint az a fecni, az  Alkotmány, amin szintén nincs pecsét. Hát hajrá, csak jelzem, már feltalálta egy szégyenteljes, embertelen diktatórikus rendszer azt, hogy a stadionokat másra is lehet használni, mint focira. Én meg tudnám őket tölteni simán. Messze nem azért, mert azzal egy percig is egyet értettem.
A dolog egyszerűbb. Stadionunk úgy tűnik bőven van. 

Tovább »

Külső nyomásra

Szomorú az a helyzet, amikor tudjuk azt, hogy hervasztó körülmények között kell élnünk, mindezt emelt fejjel próbálni tetejében. Előrebocsájtom, soha nem voltam sportoló (ez rémesen kimaradt a családból, bár J. révén azért kicsit bent voltunk a vízben legalább), sőt igazából valamiféle drukker sem, úgyszólván partvonalig sem jutottam el, mégis sporthasonlat jutott az eszembe. Hovatovább, minden magyar állampolgár, aki jelenleg is itt él, tagja ennek az országnak, végigéli akár politikamentesen is a napjait e körülmények között, kétségkívül legalább egy paralimpikon. Úgy értem, a legtöbb európaihoz hasonlítva.

Nem is lehet más, hiszen nap, mint nap jobbnál-jobb történések nyomorítják már így is egészen miniatűrre zsugorodott lelkünket, ha valakinél a sufni mélyén még egyáltalán akad ilyen mutatóba.

Az arcátlanság nem csak azért neveződik így, mert pofa kell bizonyos magasságokban, vagy mélységekben, már nem is tudom, de valóban, ezek az ARCOK kezdenek előttem összefolyni. Egyformák. Ugyanaz a sematikus kifejezés, vagy inkább kifejezéstelenség, a metakommunikáció totális hiánya, rezzenéstelenül tett bejelentések. Nem élnek, gépiesek, eltávozott, vagy eltávolodott belőlük az élő, a lélegző lélek.

Így aztán, megértem, ha Amerika és a lassan formálódó tömeg szeme láttára vásári előadásként többfelvonásos műsort készítenek nekünk. Vida Ildikó az amerikai megbízotthoz megy, bejelentés nélkül, számon kérni, miféle papírjaik vannak az ő korrupciójára? Mindezt lassan 1 hónap késéssel.  Most súgták meg neki, mivel szórakoztathatja még a nagyérdeműt?. Varga Mihály bejelenti, hogy nem menti fel a NAV elnököt, mert nincsen erre semmi oka.  Orbán Viktor pedig hol értetlen, hol Svájcba utazik, hogy aztán egy vonat másodosztályán érkezzen haza.

Ha a tüntetések végre az ébredést jelentik, hogy a mocsárból létezik végre egy közös feltápászkodás, hogy friss levegőre vágyunk, akkor bizony most "mindenkinek el kell menni", és nem hiszem, hogy azzal kellene foglalkoznia bárkinek, hogy de nincsen a Fideszen kívül kormányzó képes más alternatíva. Majd lesz, ha odaérünk, elsődleges csupán annyi, hogy a mostani mindennapjaink érjenek véget. Életemben nem voltam még soha tüntetésen, de nagy a belső nyomás immár. Szóval november 17-én ott leszek.

Tovább »

Negyedszázados magányban

Valahogy nem jutottunk eddig odáig. Pedig alig 10 km-re vagyunk tőle, hát mint mondják, mindennek és mindenkinek sorsa van.  Nekünk és az elhagyott "városnak" az volt, hogy múlt héten szombaton délután találkozzunk végre. Bágyadt, kissé párás-ködös idő volt, éppen megfelelő külső hangulat a belsőkhöz. Szentkirályszabadja nem csak egy működő helikopterbázis volt. A repülőtér mellett egy komplett lakótelep is volt, ahol szovjet katonák, tisztek és családtagjaik éltek. Ismerős volt az egész, a betonlapokból összerakott utak a házak között, az emeletes házak között megbúvó földszintes óvoda épület. 

Látok én naponta elhagyott és romló állagú házakat, eleget, de az mégis más. Közelében emberek élnek, jönnek-mennek, a természet nem tudja olyan módon visszalopnia magát, mint itt, ahol a "tovariscsi konyec" után hirtelen néptelenedtek el, és teljesen végleg ezek a lakóövezetek. Néha eszembe jutott Pripjaty elhagyott városának képei, szerencsére csupán az idő hasonlósága miatt.

Különösebb kommentár nélkül teszem ide a képeket, tudván, hogy messze nem képesek visszaadni a közvetlen tapasztalás hangulatát.

Az utak még dacolnak a növényzettel, bár vesztésre állnak ők is.

Közel 25 év elegendő magasra növesztette a fákat, a földszint és az első 2-3 emelet már örökké árnyékban van.

Mindenhol a rombolás, amit nem a természet művelt.

4-5 panelházon kívül, mindegyik épület téglából van.

Még most is remek, világos nagy belső közösségi tereket lehetett találni.

A tetőhiány az épület legvégét jelenti.

Komoly, hibátlan, nagyon értékes faszerkezet várja a teljes enyészetet.

Kémény immár szétnyílóban, rengeteg téglából.

Padlástérben vésetek a kéményfalon.

3 egyforma családi ház állt a fenyők alatt, ikerlakások voltak, 6 családnak.  Úgy véltük, magasabb rangú tisztek lakhattak ezekben.

2 vörös kőből épült 4 szintes épületet nőtlen szállásnak gondoltuk, azonos egy szobás lakóhelyiségeit és közös fürdőit látva.

Igazán itt szomorodtam el, rögtön felismertem a tiszti klub épületét, szinte mása volt a taszárinak.

Még a mozihelyiség oszlopai is azonosak voltak, és ugyanúgy a bejárattal szemben volt ez a nagy terem is.

Mi más is nyújtózhatna ki a 4. emeleten, mint egy nyírfa, tán integetni akart még egyet a távozók után.

4 db 5 emeletes magyar építésű panel, ablakait és egyéb nyílászáróit az utolsó darabig kiemelték.

 Ennél sokkal több képet készítettem, sokat barangoltunk az épületek belsejében is, fotózva a pusztulást és találgatni, vajon kik és hogyan élhettek itt, alig pár km-re Veszprémtől, de mégis egy erdő közepén.

Nem bántuk meg a kimerítő kacskaringózást és a sok tapogatózást törmelékekben és üvegcserepekben. Sokat beszélgettünk közben arról, miért is vagyunk ennyire gazdagok (szegények), hogy ennyi értéket hagyunk tönkremenni, hasznosítatlanul pusztulni.

A búcsúfeliratot, egy mindenütt szemünk elé tolakodó graffitivel kínálom, akinek lehetősége van rá, nézze meg, nem csak az interneten, mert élőben, mint mondtam is, egészen más.

Nincs vitánk, bár aki helyszínen olvassa, az már legalább ott vót!

Tovább »

Régi-régi képeslapok között

Februárban lesz 4. éve, hogy meghalt "a Teri". Legkisebb lányom hívta így, mindenki másnak, még a 80 évesnek is néni volt természetesen. Judit kicsit a neveltje volt, és egyedül neki engedte meg a tegeződő viszonyt. Régen úgy mondanák, hogy vénlány maradt, ma divatos szóval szingliként élte le az életét. (hahaha, muris!!).

Ebből következik, hogy igyekezett  a megélt 98 és fél évének relikviáit gondosan megőrizni. A levéltitkokat jórészt betartottam, részben azért is, mert heteket görnyedhettem volna, míg elolvasom százszámra. Ám a képeslapok, azok más műfajba tartoznak. Rengeteg volt ezekből is, és megállt velük a kezem, miközben a tűz előtt válogattam őket. Megkegyelmeztem nekik, először arra gondolván, a suliban felhasználom őket. Most már ugyan ebben nem vagyok olyan biztos, mégis szereztek egy remek estét a Húgommal, miközben próbáltuk valamiféle rendszer szerint szétszedni, csoportosítani őket. Nagyon jól szórakoztunk, bele-bele olvastunk, egyik másik rokon bizony mulatságos volt. Régies címzések, megszólítások, mondanivalók. Megértettük őket, megmosolyogtuk rövidítéseiket. Sörözgettünk, eltelt az este. 

Következzen egy pár lap a régi időkből:

A háború előtt Balatonfüredről küldték, sajnos a szívkórházban volt, aki írta, nem a hajón.

1953-ban adták postára, elvtársnőnek hívták a címzettet akkor, és szintén Balatonfüredről.

Még egy balatoni kép, 1955 októberéből, a szüleim adták postára, Balatonkenesén.

1952 májusában Budapestről egy dunai látkép, és a hátulján bizony panasz olvasható az időjárásra.

Ne maradjon ki saját falunk felső utcája sem, viszonylag új feladással, 1962-ből.

Aggtelek, az új Cseppkőszállóval a 60-as évek elejéről.

Nyaralunk Balatonföldváron, a kép hátulján nyomtatva. Minden írás eltűnt róla, a bélyegzőn 1948.

Már az én gyerekkorom színesben, előtérben a legelső Trabant kombival, a Mátrából.

Húsvéti üdvözlet 1955. április 11. 

Karácsonyi képeslap 1962.

Bizony Nagyságos még itt a Teruska, és nem  elvtársnő,  A gáláns lap 1928. februárjában érkezett.

A lapok többsége névnapra, ünnepnapokra érkezett, kirándulásokról adott hírt. Bár Teri néni  megélt szinte egy évszázadot, benne világégésekkel, a lapok jöttek,  rendületlenül, és hírt adtak mindenről, ami akkor fontos lehetett. Sok-sok régi képeslap, lehet, hogy még olvasgatom őket, kacskaringós-cirádás írásaikat. Terinek fontosak voltak, eltette őket egy életen keresztül.

Tovább »