Pár éve kimerítő értekezéssel tárgyaltam meg a porcelánokat, mellőzve az Anna báli szép lányok különösebb méltatását.
Azóta lefolyt annyi víz mindenhonnan, hogy erre utalni is kár, viszont a porcelánok iránti rajongásom egyáltalán nem tűnt el.
Úgy tartják, a porcelánhoz meg kell érni. Ezt magamon keresztül megtapasztaltam, hiszen jól emlékszem életem azon hosszú időszakára, amikor kisebb gondom is nagyobb volt, hogy milyen porcelánt tartsak szépnek, mi több, a porcelán mint szükséges és bosszantó módon törékeny eszköz, tányérok és bögrék képében járta a maga egyszerűre lefokozott útját a szekrény-asztal-mosogató körében.
A fiatalok érthetően hamar giccsnek minősítik azt a formába öntött, gazdagon díszített, törékeny szépséget, melyet nemes egyszerűséggel (és bizonyos márkák esetében), akár fehér aranynak is hívhatunk. Vannak, akik szenvedélyesen gyűjtik az antik darabokat, s jellemzően nem csupán a teljes készleteket.
Internetes lomikon darabra lehet vadászni, a hazai márkás porcelánokon kívül külföldi hírességekre.
A Meissenieket nem is említem, mert azok valóban csúcskategória, ahogyan a Villeroy and Boch.
Ezekből nincsen nekem semmilyen darab, de egy ideje rájöttem, hogy az angol porcelánon túl, bár létezik élet, a Wedgwood igazi rabul ejtő márka. Elsőre talán a tapintása tűnik fel, minden más porcelánénál selymesebb. Ennek okát kutatva (és utána olvasva), igazi csemegékre leltem.
Közbeszúrva, hát hol is lehetne igazi finom porcelánra bukkanni, mint az örökké finnyásan teázgató briteknél??!!!
Tehát: a hagyományos angol porcelánok elsősorban abban különböznek a Herendi, Zsolnay, vagy Hollóházi porcelántól, hogy a hazaiak fő alapanyaga a kaolin. Az angol porcelánok sem nélkülözik a kaolint, de a nyersanyag 50%-a (!!!) állati csonthamu (marha és birka), mely fényben viszonylagos áttetszőséget és különleges pengő hangot kölcsönöz a porcelánnak. Ha felfordítunk egy csészealjat és az van ráírva, hogy "bone china", akkor az nem az alapszínére utal, hanem arra, hogy csontporcelánnal van dolgunk.
Nos a történetet azért nem húzom a végtelenségig, sem a rajongásomat (megbocsátható, aranyra abszolút érzéketlen vagyok), a lényeg mégis az, hogy immár a Wedgwood is bevonult az otthonomba, kis pénztárcanyitással (óccsón vettem, komolyan), s egy kávéval fel is avattuk Mamival kettesben. Majd ahogy az antik porcelánokkal ezt tenni illik, azonnal kézzel (!!) elmosván masírozott vissza a helyére.
 |
| 4 db csésze tányérral és egy szószos kiöntő, amit holmi virágdekónak lehet használni |
 |
| Nagyon szeretem a minta megjelenését, mintarészletet a csésze belsején is |
 |
| A londoni Tower legidősebb Hódító Vilmos korabeli várrészlete, mint királyi családi birtok |
 |
| A kor meglátszik a csészék belsején, valóban használatban voltak és jóval idősebbek nálam |
Zárszóként még annyit, hogy a porcelán, mint érték, kitermelte persze a maga sznob közönségét, de ha nem sznob, akkor is az emberi gyarló "kivagyiság" rétegét.
A story (hehe) szerint, kezdetben még az angolok porcelánja is, ahogyan mindegyik más is, érzékeny volt a hőre, a hirtelen forróságra azonnali mázrepedésekkel reagált. Ezért értéküket féltvén, kitalálták ezt a "tejes-mizériát" úgy, hogy először a hidegebb tejet öntötték a csészékbe, majd jöhetett a jóval melegebb víz a teához.
Később a jobb módúak már meg tudták venni azokat a drágább bevonattal bíró porcelánokat, melyek már nem reagáltak túl érzékenyen a beléjük öntött hőséges italokra. Ezt aztán az említett gazdagok azzal mutatták ki, hogy ők először öntötték csészéjükbe a forró teát, majd jött az elegáns kis tejlöttyintés a tea tetejére...és sohasem fordítva!!
Aztán, hogy mennyi igaz a történetből, ennek nem jártam utána, mivel egy rádióadásból hallottam, hát elfogadtam. Amúgy "storynak" sem rossz, legalábbis mély emberismeretről tesz tanúbizonyságot.
Na és aki pont nem a porcelánokra kíváncsi, hanem az idei Anna-bál szépségeire, hát itt e fontos eseményről is tájékozódhat.
Na és aki pont nem a porcelánokra kíváncsi, hanem az idei Anna-bál szépségeire, hát itt e fontos eseményről is tájékozódhat.
