Vannak különféle típusú emberek, akiknek egyik része bősz álmodó (nem álmodozó!), másik része, mint én is, ha álmodik is, nem szokott rá emlékezni. Tudom persze, hogy mindenki álmodik, szükséges része az agy pihenésének és takarításának, vagy önkorrekciójának, vagy tudom is mijének. Olvasgattam róla, de annyira azért nem érdekelt soha, hogy komolyan beleássam magam az ilyen irodalmakba. Szóval nálam ritka esemény, ha bármilyen álmomra emlékeznék felébredve, de ma éppen ez történt.
Tudom, több, mint furcsa dolgok létezhetnek álmainkban (tegnap este újból végignéztem az Eredet c. filmet), de azért túlzás, milyen hajmeresztő és honnan nem előbújó dolgokat produkál ez a kocsonyás zselé a fejemben.
Legtöbb álomnak azért bevallhatjuk, nincsen konkrét eleje, se vége, csak valamilyen eseménysorrendben vannak a dolgok, és az is igaz, hogy nem az értelem, a logika, hanem sokszor csak az érzések szabályozzák.
Ennyi bevezető már sok is, olyan hosszasan fohászkodom neki, de hát nem mindennapi élmény volt, amíg fel nem ébredtem. Taszáron voltam, de mostani felnőtt állapotomban és valahol a tiszti klub és a laktanyakapu közötti területen. Nem tudom mi volt ott, azt sem, hogyan kerültem oda, de az egész hangulata a régi taszári életre jellemző ismerős hangulat volt, nem a mostani döglött civil településé. Eléggé nagy volt a forgalom, emberek jöttek-mentek, tisztek is táskájukkal a kapu felé, reggel volt, de még nem szólalt meg a sziréna.
Ezt az egészet egy pillanat alatt azonosítottam, és aztán hamarosan azt is, hogy tökéletesen mezítelenül kuporgok és bár nem fázom, arra gondoltam, hogy ezelőtt 40 évvel kellett volna, tán esztétikusabb lenne a látvány. Érdekes módon azzal nem törődtem, hogyan kerültem oda, miért pont így, csak azon járt az eszem -érthetően-, hogyan lehetne valami leplet szerezni, mert hamarosan mindenki felfedez. Mivel azonban az égvilágon semmi és senki nem volt a közelemben, és tudtam, ha megszólal a sziréna, akkor baj lesz (????), hát nekilódultam, hogy elfutok a klubig és hátul, ahol be szoktunk menni az ebédért, bejutok, kérek egy terítőt és kész.
Futás közben viszont majdhogynem beleütköztem egy ott álló katonai kis buszba, aminek már nyitva volt az ajtaja és közben elölről tódultak ki a tisztek, valahová készültek, mert valamilyen egyenruhákat hoztak vállfákon. Hát én belefutottam ebbe a csapatba. Nem szóltam az égvilágon semmit, persze röstelltem nagyon, de tehetetlen voltam. A legelső tiszt, ő lehetett a parancsnok, leemelt a vállfáról egy szépen vasalt katonanadrágot, és odaadta nekem. Nem emlékszem, hogy bármit is beszéltünk volna közben, én a nadrág felhúzásával voltam elfoglalva, mert annyira tiszta és vasalt volt, hogy nem akartam, hogy leérjen a szára a földre, miközben felhúzom. Az csak lazán fordult meg a fejemben, hogy felülre ugyan nem kaptam semmit, és elintéztem azzal, hogy megoldható, ha karba teszem a kezem. (Azért ez egy kiállás volt tőlem, így álomban is.)
Ami végül meghatott, és ezért írtam le ezt az egészet, hogy annak a katonatisztnek, akitől én a nadrágot kaptam, az egész csapatnak semmit nem kellett mondania, miközben én öltöztem, észrevettem, hogy maguktól hátat fordítottak, és úgy várták, hogy megoldódjon a helyzet. Ez olyan hihetetlenül régi érzés volt, mert az akkori időkben azt hiszem így is lett volna.
Nos, a nadrág után már nem tudom, hogy mi következett, mert végül felébredtem, és így azonnal visszaemlékeztem az egészre. Taszárról már nem is tudom, mikor hallottam, nem is járok arrafelé, nem is beszéltünk róla sem mostanában, sem előzőleg.
Hát honnan keveredhetnek ilyen dolgok elő és miféle időzítésekben? Ja, és a pláne, végül nem is hallottam fújni a szirénát, úgyhogy mint a mátrixban, hiba lehetett a szövevényben, mert ennyi idő alatt már kellett volna.
Most tegyek bele némi aktualitást a pucérságomról és az eljövendő időszak várható milyenségéről? S mondjam azt, hogy ez nem a múlt volt, hanem a jövő lesz? Vagy mindkettő?
Majd szólok, ha bekövetkezne a "Déjá vu"!
