Mondjuk azt, hogy a türelmem, a belátásom az éltes kor iránt, a jól neveltségem és a mindaz, amit cirka 23 év alatt benyeltem. A sok pisis és kakifoltos szék, fotelem, a lakásban terjengő állandó büdösség, a rengeteg lepedőmosás, az elcsurgott dolgok feltörlése, a bugyogók és szaros ruhák áztatása és mosása, a szarkasztikus megjegyzések áradata, a családommal és rokonaimmal kapcsolatos szurkálódások.
Merthogy ő mindig egyedül van, hozzá nem néz be senki és még örökké rendetlenség is van nála. Miért zavarja ez pl. most, amikor 25 évvel fiatalabb korában ennél nagyobb koszban élt? Miért nem beszél velem pl. amikor én bemegyek hozzá? Mindig csak a duzzogását kapom. Miért fontosabb mindenki Fülöpnek a születésnapja, névnapja, s az enyémet nem is tudja? Hány Fülöp gondozta őt akár 2 napig is? Tisztára nem vesz emberszámba már, csak egy kiszolgáló személyzet vagyok, aki rendszeresen gondoskodik kajájáról, ruhái tisztaságáról, gyógyszereiről, a szobája rendben tartásáról és minden egyébről, ami a jelenlegi életéhez szükséges. Miért nem tudja azt mondani, hogy milyen jó, hogy erről ilyen idősen nem neki kell gondoskodnia, hiszen úgysem tudná megtenni.
Lehet azt mondani, hogy Ő ilyen és ezt mindenki tudja. Valóban lehet, csakhogy ezzel azért ezt most mégsem fogom elintézni. Természetesen továbbra is elvégzem mindezeket a teendőket körülötte. De ő eddig azért élt a köztudatban, mert én mindig emlegettem. Ha családban beszélgettünk, megemlegettem, ide is felraktam pár képét a blogra, félig bosszantó, félig humoros formákban. Nos részemről ennek vége. Nem fogom emlegetni és nem írok róla többet. Ilyen az, ha valakit életében elfelejtenek. Majd emlegetek másokat, akik nem bántottak meg és méltóbbak rá.
