2017. november 23.
2017. november 20.
Lehangoló volt...
..az utolsó 3 bejegyzés. Valami vidámabbra vágyom, elég volt a halálból. Szoktam vele foglalkozni, nem vitás, de ez most tömény volt.
Újítunk hamarosan.
Tovább »
Újítunk hamarosan.
2017. november 19.
Tanítványom volt
Tegnap olvastam, de nem gondoltam rá, hogy Ricsi lesz az.
Bár figyelmes szemmel olvasva a fészbukot, már régóta látszott, hogy baj van. Legalább 20-25 éve nem is találkoztam vele, de elsőben tanító nénije voltam, még másodikban is. Többire nem emlékszem. Helyes, erősen kancsal kisfiú volt, a matek jobban ment neki.
Azért azt hiszem, röstelkedjenek azok a hozzátartozói is, elsősorban a felesége, akik nem tudták megmenteni ezt a fiút.
Az alábbi beszélgetést ketten folytattuk, éreztem rajta , hogy elkeseredett. Az én erőfeszítésem sajnos semmiség volt, egy kéz kellett volna neki. (Le lehet görgetni az átmásolt messenger-levelezést)
S ebben a beszélgetésben természetesen nem az a fontos, hogy mi volt, vagy nem. Sokkal inkább, hogy ez a dátum szerint október 2-án hajnali 5 órakor kezdődött. S tegnap volt november 18. Több, mint egy hónap telt el, és senki nem tudta, vagy látta, Ricsi elkeseredésének mélységeit. A cikk 17-20 évesnek írta a korát, nem annyi volt persze, idősebb.
S hogy mi keltette fel igazán az én figyelmemet? Az a sok feltett elektronikai cucc, amiktől sorban megvált eladva egyesével őket.
Nekem is van fiam,, és tudom, hogy a legeslegvégső esetek azok, amikor számukra oly kedves cuccaikat dobják a piacra. Ezért szólítottam meg..még nyilvánosan és lett gyanús az egész. Láttam szétmenni a lelkét, hétről-hétre. Fájt a szívem érte, de még bíztam, ahogy a levelezésünk mutatja.
Nyugodj békében Ricsi: Korán távoztál.
Az alábbi beszélgetést ketten folytattuk, éreztem rajta , hogy elkeseredett. Az én erőfeszítésem sajnos semmiség volt, egy kéz kellett volna neki. (Le lehet görgetni az átmásolt messenger-levelezést)
S ebben a beszélgetésben természetesen nem az a fontos, hogy mi volt, vagy nem. Sokkal inkább, hogy ez a dátum szerint október 2-án hajnali 5 órakor kezdődött. S tegnap volt november 18. Több, mint egy hónap telt el, és senki nem tudta, vagy látta, Ricsi elkeseredésének mélységeit. A cikk 17-20 évesnek írta a korát, nem annyi volt persze, idősebb.
S hogy mi keltette fel igazán az én figyelmemet? Az a sok feltett elektronikai cucc, amiktől sorban megvált eladva egyesével őket.
Nekem is van fiam,, és tudom, hogy a legeslegvégső esetek azok, amikor számukra oly kedves cuccaikat dobják a piacra. Ezért szólítottam meg..még nyilvánosan és lett gyanús az egész. Láttam szétmenni a lelkét, hétről-hétre. Fájt a szívem érte, de még bíztam, ahogy a levelezésünk mutatja.
Nyugodj békében Ricsi: Korán távoztál.
🔻
a szüleimre vissza térve bennük is nagyot csalódtam,főleg anyukámban aki mindig a jóra próbállt nevelni, ma már rá sem ismerek, első sorban miattuk kerültem oda ahol most vagyok, mert anno az örökös veszekedésük miatt költöztem el a családommal Gölléből, apu pár hónapja bv intézetbe van, anyu meg éli az életèt az óvári józsival 
nem tudom mit is mondhatnék.. Ha van Isten áldja meg önt a jóságáért
2017. november 17.
Gondolatok...életről, halálról
Nincs azon mit szépíteni, hogy az első unoka helyét se jobbról, se balról nem lehet megtámadni. Amíg nem voltam nagymama, némi kétkedéssel fogadtam az én szüleim mondását erről, Dórival kapcsolatban. Persze, hogy kétkedtem, mert nem tudtam, nem tudhattam, hogy mennyire egyszeri és egyedülálló élmény az, hogy szülőből nagyszülővé válhatok. Megérkezik egy apróság, aki se nem lányom, se nem fiam, de mégis hozzám tartozik, igen erős kötelékekkel.
Más érzés, mint a szülővé válás. Kevesebb rettegéssel, kevesebb aggódással (ezeket szépen meghagyjuk a szülőknek, ...az ő dolguk), viszont a felhőtlen öröm érzetével.
Nem nagyon lehet elmagyarázni egyébként, mint ahogyan az anyukák sem tudják elképzelni, milyen az, ha anyák lesznek, noha szinte mindent tudnak erősen az egészről. Mégis leteríti őket az érzéshullám, amikor megszületik a pici és egyedül ő, az édesanya a létének szinte minden feltétele.
Vannak ilyen nagy dolgok, s ezek a szebbek. A halált sem tudjuk elképzelni, pedig életünk során többször találkozunk vele. Rokonok, ismerősök, barátok, szülők távozását látjuk, éljük át. Nem gondolunk rá, mindannyian messzinek érezzük, az egész szinte nem is vonatkozik ránk....természetes hárító érzelmek, hozzáállások.
Nem tudom, milyen lesz majd egyszer szemben állni vele. Lesz-e lehetőség erre, tudatosan ép értelemmel. Ha választanom kellene, én ezt választanám, hiszen az ember kíváncsi. Egy öntudatlan elmúlás tán mákony a hozzátartozónak, könnyebbség: szegény nem érzett semmit, nem is tudta...gondoljuk. Azt nem tudom, hogy állapottól függően érezhető-e ? Elképzelhető, hiszen a halál nem álom, nem egy könnyű pillangó, inkább egy testet-lelket megrázó, felrázó katartikus, vagy szenvedés teli esemény. Egyenrangú a születéssel, amit szintén nem élünk át tudatosan, bár vannak nézetek, melyek szerint valamiféle erős hipnózissal még ebéli emlékeket is fel lehet idézni.
Egyik kedves történetem, amit hallottam, vagy olvastam valahol, valami indián történet arról, hogy a nagy sietségben leülnek egyszer-egyszer, s azt mondják, hogy megvárják, míg a lelkük utoléri őket.
Ilyenek a meditációk is a világ másik felén, és érzek hasonlatosságot a régi magyar falvak házai előtt felállított kis padokban is. Amikor Fonóba költöztünk, szinte minden ház előtt volt pad. S amint a délutáni, estéli munkákat elvégezték, kiültek a ház elé. Nem kell azt gondolni, hogy feltétlenül pletykálkodni támadt kedvük, noha azt is szerették, kétségtelen. De sokszor láttam öregeket, kevésbé öregeket, csak ülni kint és szemlélődni. Én is padoztam sokszor, mert az iskola előtt ugyan nem volt, de átmentem szembe Dezső bácsihoz, vagy a Giza mamához. Jó volt ott ülni, akkor is, ha 10 perc alatt csak kétszer szólaltunk meg.
Bevártuk a lelkünket estére, bevégeztük a napunkat, elengedtük a felesleges dolgainkat.
Most, hogy november van, sötét és kezd hideg is lenni, hallom a harangszót, halott van a faluban. Nyitva volt a temető kapuja is dél körül, várták, vagy tán éppen meghozták a koporsót.
Sasi volt itt tegnap, és édesanyja haláláról beszélgettünk, zenéket mutatott, melyeket a szertartáshoz választott ki.
Nálunk ez eléggé komorra sikeredett szokás, ilyen a hagyományunk. Nem vagyok tőle elbűvölve, noha természetesen elfogadom, hogy az élet nem vidám állomása, hanem egy fájdalmas búcsúja.
Mégis: szeretem azokat az angol, vagy amerikai filmeket, melyekben jó néhányszor sütnek el idétlen anekdotákat a megboldogulttal kapcsolatban és nem átallanak profán zenéket köríteni hozzá.
Nekem kedvemre való lenne, s már tettem erre egyszer itt utalást is.
Nem hinném azt, hogy egy míves zene műfajilag meghatározó és van ami illendő, másik pedig nem.
Ezért hát vidám képet keresek itt Lincsi néniről emlékül, a zenében pedig maradok a magam műfaji elképzelésénél, noha elismerem, ez őhozzá nem passzol csöppet sem.
Magamnak viszont az egyik tökéletes választás lesz.
 |
| Sasi születésnapján készült kép, 4 -5 éve |
 |
| 2016-os kép, egy étteremben |
Elengedjük, akiket szeretünk, megsiratjuk őket és megőrizzük emlékeinkben.
S akkor jöjjön: ez volt az utolsó felvétel vele 1991-ben. Így igaz: elmúltak a szép idők.
