Mellékhatások

Teljesen ártatlanul és főképp gyanútlanul indult az egész, kezdve ott, hogy nem ismertem a Budapest Bár nevű formációt. Nem túl dicséretes rám nézve, de a magas kultúra mibenléte csak villanásszerűen volt része az életemnek, mint ahogyan azzal is mindig tisztában voltam, hogy messze nem éltem klasszikusnak tartott un. értelmiségi életet.  

Aztán, hogy miben nyilvánul meg a klasszikusság, az sem egy objektív megítélés, de elismerem, nem voltam rendszeres színházba járó, múzeumokat látogató, és fene tudja milyen elvárásoknak megfelelő átlagréteg tagja.

Nem érdemes rá több szót vesztegetni, nagyon sok közösség tagja nem voltam igazán, teszem azt igazi gazda sem voltam, akkor sem, amikor 30 disznó röfögött az óljainkban és kacsa, liba, tyúk kapirgált az udvaron. De igazi falusivá sem váltam, noha befogadtak, még képviselőnek is megválasztottak. Sőt, igazi somogyi sem voltam, mint ahogyan tudom azt is, a visszaérkezésünk erre a mostani környékre már nem lesz teljes, nem épültek ki azok a fogódzók, amihez egy fél élet kell.

Szóval a történet igen egyszerű, bár megértéséhez szükséges mindezeket átélni, vagy legalábbis ismerni kicsit azt az életet, ami némiképpen oka is volt ennek a  gyökértelenségre utaló életérzésnek.

Tehát ellátogattunk ebbe az új "Multifunkcionális Közösségi Tér" megnevezésű Hangvillába, ahol egy esti koncert keretében igazán alapos keresztmetszetét élhettük át a Budapest Bár zenéjének. Tartózkodtam az elején, nem voltam elragadtatva a 30-40-es  évek dalaitól és jellegzetes  kupléitól, noha érdekes volt a nagybőgő, cimbalom, hegedű, dob, gitár, tangóharmonika egyveleg, no és a hangzás is. Remek zenészek, és aki teljesen levett a lábamról ültemben is, az Németh Juci ének és mindentudása. Nagyon természetesek, közvetlenek voltak, hihetetlen tudás képes ilyent adni, szóval egyre inkább tetszett, amit elénk tálaltak, a cigányzenei hangzást párosítva Liszt Magyar Rapszódiájával, vagy Simon és Garfunkel dalával, hatásos volt nagyon. 

Amire nem számítottam egyáltalán, az a zenén kívül ért, mintegy hozadékként zúdult a nyakamba, de nem bántam, mert a pozitív mellékhatásokat ugyan miért is bánnám.  Az egyik, hogy mivel mindenki ott ült a nézőtéren, nem csak én, le lettem "veszprémizve", kvázi eggyé lettem számolva azzal a közösséggel, kiknek egy tagját sem ismerek. Régen volt, hogy ilyen minőségemben itt én színházi néző voltam rendszeresen. Mondjuk 40 éve. A másik még érdekesebb volt,  jó volt velük magyarnak lenni. Ha csak a koncert erejéig is, de eltűnt a kedvetlen, rossz érzésem, a ránk telepedett, politika mocska, amivel, mint kővel a nyakunkban járunk, és fülünket behúzva közlekedünk külföldön is röstelkedve.

Okosan játszottak, kulturáltan, óriási profizmussal, tudással, mindezt közvetlenül, szórakoztatóan tették, jó volt megmártózni ebben a hangulatban, ebben a magasabb Magyarországban.

Talán rá kellene mégis szoknom valamiféle felnőttkori búvóhelyre, ahol képtelen lesz elérni, legalább néhány óra erejéig, a mindenkori leghülyébb ügyeletes országmentő, és dicstelen bandája, rokona, kollégiumi társa, barátja, sőt ellenfele. Ezzel komolyan foglalkoznom kell.

Tovább »

(M) Értékzavarban

Már csak azt kellene eldönteni, hogy gumicsont-e, vagy sem. Piszkáljuk, felvesszük, letesszük, rágjuk, kiköpjük, vegzáljuk vele a fél országot, családunkat, barátainkat és népes rokonságunkat. (Valamint a fél Százholdas Pagonyt.) Mint annyi minden, amit Fidesz körökben kitalálnak, ez a pedagógus portfólió is hosszas történet, egyre nyúlik is látványosan. Már írtam róla, nem teszem újból,  de miután felvetődött és egyre népesedik a tiltakozó tábor hangja (ó de szép képzavar!),  talán sztrájkig fajul a dolog, elképzeltem (a vonaton utazás igen hasznos, pláne, ha késik és várni kell), hogyan is válna igazán kivitelezhetővé a dolog. Ehhez félre kell tenni az olyan savanyú oldalvágásokat, hogy de más szakmában ilyent miért nem... és mér' csak megin' mivelünk... és ehhez hasonlók.

Tehát: a vízió talán olyanformán keletkezett, hogy a pedagógus egy osztályt tanít, egy közösséget. Mi több, egy iskolában nem két-három pedagógus van legtöbbször, hanem egy, vagy több osztálynyi is. Tantestületeknek hívják őket, kvázi, lehetne kezelni egy-egy osztályként is, ha már egyszerűsíteni akarunk. Az osztály, és az osztályozás fogalma több, mint közel áll egymáshoz, hát úgy friss szemmel bámulva e  társadalmi képződményt, rögvest juthatott és jogosan, akárkik eszébe az écca, ha a gyerekeket osztályozzák, a pedagógusokat is muszáj lenne. Ezt ma reggel hallottam  az "ország legnívósabb közszolgálati rádiójában", a fogalom a riportert dicséri, és a rádió az MR 1, leánykori nevén Kossuth. (szerintem hősnek és ciginek sem volt osztályelső, a rádió pedig  a tisztes elődök alá kalibrálta magát mélyen, de ez legyen az én véleményem).

Az interjúalany a KDMP-s EMMI miniszter nem túl mélyrehatóan, ám annál egyértelműbben mutatott rá, hogy a pedagógusok munkájának minősítésére szükség van, ezt ők meg is értik, a többség elfogadja, igénylik az összehasonlítás lehetőségét. Ennél többet az elkötelezett riporteri észjárás nem is kívánt, ennyiben meg is maradtunk, s én lekapcsolhattam a masinát megnyugodva, hogy ha én vagyok Faramuci kolléga, és a mellettem ülő a Mucifara kolléganő, akkor miben is állna a kimutatható különbözőségünk napi munkánk során, és amúgy történelmi távlatokra visszatekintve, valamint előre, hogy a fejlődés is bemutatható legyen, ha már egyszer kérik. (levegőt.......huh)

Nos, ha eltekintünk a portfóliótól (amiről azért nem szabad megfeledkeznünk, mert ezidáig kell), akkor első javaslatként azt gondolom, el kellene jönni hozzánk, megnézni bennünket. Van közöttünk vagy 20 kg, 35 cm, és vagy 15 év. Ezen túl ő A-sokat tanít én B-seket, ő mindig ír vázlatokat, jó sokat, én igen ritkán írok, és mihelyt megírom, máris nem úgy tanítok, mert menet közben sokkal jobb jut eszembe. A gyerekei roppant fegyelmezettek, legalábbis amíg közöttük van, az enyémek fegyelmezetlenebbek, mindegy, hogy ott vagyok-e, vagy nem. Én heurisztikusan tanítok (oltári nagyokat heurékázom, ha végre megtalálom, amit keresek), ő analógiásan, pontról-pontra, centiről-centire.  Ha ő kérdez, és a gyerek valami mást mond, akkor határozottan rászól, hogy nem ezt kérdeztem. Ha én kérdezek, nem biztos, hogy megértik, és mivel ehhez hozzászoktak, minden kérdésemre cirka 50 válasz érkezik, közöttük több olyan, ami már a kérdést is feleslegessé tette visszamenőleg. Ha a kolléganőm műsort készít valamilyen alkalomra, elsősorban verseket tanít és énekeket. Ha én gyúrom a műsort, tele van idétlen jelenetekkel, és hülye zenére kitalált idióta táncoknak nevezett csápolásokkal. A srácok és a szülők ismerik bénázásomat a fészbukon, és ott megtalálnak rengeteg képet, amivel sűrűn bizonyítom, hogy milyen komolyan vesszük a NEM tanulást, ha csak tehetjük. A kolléganőm nincsen a hálón, így nem zörgetik meg mindenféle matricaküldéssel békés estéit a tanítványok. Hát folytathatnám úgy tűnik napestig és itt csak 1 kolléganőről volt szó. Vagyunk vagy 25-en, minden másmilyenek.

Ezek a pedagógusok rémesek!! Pedig mindet betettük a Pedagógus I. kategóriába és mégsem egyformák. (Ja, van aki hiányolta már eddig is a Pedagógus 0-át!!)

Visszatérve a fentiekre, de most őszintén! Akárhány dokumentumot feltölthet akárhány pedagógus, az mind halott cucc, önmagában üres, lélektelen, semmitmondó. Na ezeket lehet összehasonlítani, mert bizony a mi munkánk annyiféle, ahányan vagyunk, hiszen ki nem ismer annyiféle orvost, jogászt, ...vasutast, hogy kedvenceimnél legyek, ahányan vannak.

Meghívok minden minősíteni kívánót, jöjjön, halljon,  nézzen, lásson, higgyen a fülének, szemének, adom a helyet, széket, kávét, munkámat és kissé kelletlenül, és nem túl nagy tisztelettel, de ajánlom magamat.

(Ha rossz napom van, a kolléganőmet is!)

Tovább »

Ráhordási felület

Számtalanszor foglalkoztak vele számosan, hogy a Fidesz bikkfanyelvében mit hogyan mondanak, milyen mögöttes tartalom értendő alatta. Tudjuk kívülről már a kérdéseket elmószeroló taktikájukat, a visszakérdezést, a félrebeszélést, a nem a kérdésre válaszoló hosszas eszmefuttatásokat, amiknek a legnagyobb hányada azonnali támadássá fajul.

Most így a 8. év végéhez közeledvén (ugyanis én már az első 4 évnyi  Fidesznyik érában is kellően utáltam ezeket a nyihogásokat tőlük), egy mai reggeli apropó kapcsán magamban listáztam, míg  a peronon álldigáltam, azokat a kifejezetten tőlük eredeztetett sablonokat, töredékeket, amikkel naponta zúzták szét az agyamat. Itt jegyezném meg, hogy ismét ma, már A Rádióból hallottam vissza végre, amit J. mantráz naponta, hogy azokat az újságírókat, médiaközmunkásokat, akik nyilvánvalóan és egyértelműen eleget tettek a félretájékoztatás minden alapvető követelményének, talán sürgősen el kell távolítani, és a magánadókon kívül,   állami fenntartású  médiumok ne is foglalkoztassák őket. 

Nem tudom, mennyire helyes ez a megállapítás, az alkalmazottak kiszolgáltatottak. Persze, jó lenne olyan háttérrel rendelkezni, hogy ne is vetődjön fel a lelkiismeret és a munkaköri kötelesség ütközése amolyan létfenntartási kérdéskörben, de általában nem így van.  Nálam nem túl nagy a kísértés, a tudnivalók nem érik el azt a politikai szintet, ahol az én állásfoglalásom valamit is számítana. Bár érdekes kiírás született a tavaszi versmondó verseny kapcsán, Weöres Sándor, Váci Mihály, Radnóti Miklós és Vass Albert verseiből lehet ezúttal válogatni. (Na, akkor, mit tesz egy 8 éves ??)

Visszatérve és a témánál maradva, írtam már az elvett szavainkról régebben, és főleg érdekes a hozzászólás felsorolása, eléggé alapos munka. De köztünk legyen szólva, a hülyeséggyár azért nem állt le, mert eltelt azóta másfél, két év. A mostani vérnyomás-túráztatók egyike az oligarchák,  valaki elővette, leporolta, talán még vizsgázott anno tud. szocból, és emlékezett rá, hogy ott sokszor említették. (Megjegyezném, ekkora oligarchák még a Széchenyiek sem voltak, mint ez az ügybuzgó keletimádó sámán.)

Sorolhatnám a magyarembereket, a nemzeti szót, és rezsirizsát, de azért mégis viszi a pálmát a mai napi betevő, a "ráhordási felület".

Nem csigázom senki türelmét és képzeletét, mi a lófene ez, hiszen magamtól én sem jöttem volna rá, pedig majdnem minden szó a kedvencem, ami közelít a ma divatos ékírásos ősmagyar hangzáshoz. (Turul, meg tulok, és digitális füstjelek stb.)

Nos tehát, odaérkeztem, ahonnan indultam, a vasúthoz. Már megint!! Már megint?? 

Nem jegyeztem meg a nyilatkozót, mert akkor még nem tudtam, miket fog mondani, de a P&R parkolásról beszélt, azt fejtegetve, hogy 1000-nél több parkolóhelyet fognak kialakítani (miből is, Uniós forrásokból!), mert sok helyen azért nem használják megfelelő hatékonysággal a vasúti közlekedést, mert hátrányos a ráhordási felülete.

Egy idő után kiderült számomra, az illető nyilatkozó szép kifejezéssel azt akarta ezzel mondani, hogy bocs. (!!), de k@rva messze van az állomás a falutól. Tehát például Taszáron is rohadt sokat kellett gyalogolni, míg leértünk az állomásra, így inkább busszal közelítettük meg az áhított kaposvári célunkat.

Ezen elmélázva (na de milyen kincs egy ilyen ingyen ölünkbe kapott gyöngyszem), rögtön próbáltam egyéb tartalmaknak megfeleltetni. Például mekkora lehet majd az EMMI által kialakított digitális ráhordási felület, amire vagy 30 ezer pedagógus feltölti a 1000 Mb életpálya-dokumentumait??

Szerintem simán lerohasztjuk a rendszert, pont úgy, ahogy a diákok tették a Blahán, amikor ÁFÁ-s  számlát kértek a buszsofőröktől!! (S nekik ez  még nem is volt  kötelező!)

Tovább »

Évértékelőm

Szempontsor az előadáshoz

Nem biztos, hogy értenem kell, miért éppen februárban  hangzanak el egymás után ezek a kisebb, vagy nagyobb ívű beszédek, hiszen az évnek éppenséggel sem az elején, sem a végén nem vagyunk. Inkább olyan "tájékán", de ha bevett szokás ez az időpont, mit tegyek, én is felsorakozom. Nagy bajba sodortam magam ezzel, mert elsősorban is nincsen aki megírja helyettem, másodsorban el nem mondhatom sehol, és végül gyanítom, rajtam kívül a kutyát sem érdekli, mit értékelgetek itt.

Írtam volna én persze másról is, annyira jó volt ez a "mákgubó-ügy", hogy előre örültem neki, aztán úgy véltem, jobbat nem tudván, hagyom az egészet a csudába, ha már Gyurcsány szóhasználatánál tartok.

Leszögezem, ez az évértékelő-féleség nem csak hogy egyszemélyes show, de a helyszínen nagy rizikója sincsen, hiszen nem követik az azonnali megbeszélések és hozzászólások. Magyarán, akár szórakoztató valaki, akár dög unalmas, akár igazat mond, akár hazudik, vagy éppen beszél csak, de semmit mond ( régóta viccesen nem tagadunk duplán), elkezdheti az elején és bízhat benne, amíg ideje és a papírja kitart, addig övé a rokonszenv a szimpatizáns teremlakóktól. Az már egészen más kérdés, ha és amikor, a delikvens utólagosan sül fel, mert becsületes elemzők képesek kimutatni a sokkoló hülyeségeket is, aminek a helyszínen semmi nyoma még nem volt a tapsözönben. 

Tehát úgy döntöttem (saját felületemen megtehetem), nem minősítem ezeket az értékelőket, bár Schmuck Andor produkciója nemesen egyszerű volt, inkább törődök a magam leélt évével.

Kezdeném azzal, hogy nem vettünk semmit, és nem voltunk sehol. Ez a tuti, a NAV, ha erre téved, akkor ebből nem lehet baj. Dolgoztunk januártól és ez több-kevesebb sikerrel most is tart, bár volt egy fordulat április tájékán, amikor úgy tűnt, beszakad a költségvetés és nagy hiány lesz. Végül sikerült elkapni egy mentőkötelet és kedvező szerződést kötni. Megjegyezném nyugatias  az ügy tájolása, amennyire a cég földrajzi elhelyezkedése tőlünk 10 km-re van nyugati oldalon..  Rólam nem tudok ilyen kedvezően nyilatkozni, keletnek utazom naponta,  és bár a fizetésem emelkedett, a jövedelmem nem, ugyanis jóval többet dolgozom azért a kevés pénzért, amivel többet keresek.

Igazi hazai zászló előtt

Azért, hogy pozitívumokat is soroljak, átlátható módon keletkezett egy külső szerkezetünk, de ez nem tekinthető vagyongyarapodásnak, mivel aranyáron vételeztem hozzá az anyagot. A munka az fusiban volt, ám ezt még a Kádár korszakban ilyen kis volumenben javában elnézték. Továbbá egy fővel gyarapodott a családunk, aki igazán csak egy kicsike fő volt, tehát nem adóköteles, de bár nagyon örültünk neki, ezzel is mértékadóan kell, hogy elszámoljunk, mert tágabb családunk megfogyatkozott egy fővel, aminek fájdalmát még most sem hevertük ki.

Azt hiszem, röviden mindenről beszámoltam, amit elhallgattam, egy rövidke túra volt, szinte bakancsos, és saját zsebre ment, nem közpénzből. (Na jó, két legyet ütöttünk és jártunk vagy  4 országban 2 hónap alatt, de ezt a vagyonnyilatkozatban fel sem kell tüntetni.)

Most akkor ide még kellene egy-két frappáns idézet, emelendő a kurta  szösszenet színvonalát és fényezni kicsit magunkat egyúttal.

Sajnos, jobb, ha csak magam találom ki, mert mihelyt VALAKITŐL idéznék, azt mindjárt lehetne elemezni, hogy kitől idéztem és mit, és illő volt-e, vagy kesze-kusza, koherens volt-e az értékelővel, vagy tákolmánnyá süllyesztette az eredetileg sem túl magvas gondolatsort.

Tehát: "Vigyázz arra folyamatosan és megingathatatlanul, hogy amit teszel, annak egyszer vége is legyen, ne csak eleje, vagy zűrzavaros, hosszan tartó és áldatlan közepe."  (Én)

Mivel egy viszont nem kellően elegendő és nem is volt eléggé vicces, azzal zárnám:  Nyergelni nem tudok, kantár kezemben sosem volt,  lóra nem ültem, sem élőre, sem döglöttre, így eb ura fakó, maradok saját kutyámnál, ez a tuti! Ivánnak hívják, van benne kelet és nyugat egyaránt, és maga sem tudja többnyire, milyen irányba akar menni. Éljen a családunk, hát hajrá Iván!

Tovább »

Szállunk mint a győzelmi zászló??

Lehet, hogy a kérdés csupán az, hogy mikor??

Furcsa kapcsolatba kerültem én az atomenergiával, úgy tűnik, bár közelében sem lakom, mégis kerülget jó ideje, ha nem az atom, akkor a gondolat róla. Valójában tényleg Csernobillal kezdődött az egész, 1986. áprilisában. Göllében dolgoztam, kicsit szorongva kérdezgettem Puska Imre kollégámat, mi lesz most az apróságommal, így 4 hónapos terhes állapotomban. Megnyugtatott, hogy vele semmi, már túl van azon a szakaszon, ahol a fejlődés kritikus időszaka van.

Így is lett, megszületett, nem világított (ez rossz vicc volt!!), és majdnem nem is foglalkoztam volna vele, mikor 1 éves kora tájékán rádöbbentem, hogy augusztus 6.-án született,  az első emberekre ledobott atombomba támadásának , azaz Hirosima végzetének napján.

Kicsit humorizálva elneveztem az én "atomgyerekemnek", és keveset fájt tőle a fejem ezért. De hogy mégse múljon nyomtalanul el ez a kapcsolat, a sors úgy gondoskodott róla, hogy a  kezembe akadt Frederik Pohl Csernobil című könyve.

 Sokszor elolvastam, pontos dokumentumregény, valószínűleg így is történhetett, ami történt.  A robbanást megelőző időszakkal kezdi, hitelesen bemutatva az akkori Szovjetunió és Ukrajna közötti kapcsolat sérülékeny voltát, a mindent felülíró havi tervteljesítési normák ésszerűtlenségét. Csak egy példa, ha az erőműhöz cement kellett , akkor a felelős vezető már tudta, hogy csakis olyan cementet rendelhet, ami a hó elején gyártódott le, mert a hó végi teljesítményhajrában készült cementtel már lehetetlen volt dolgozni.

A szakmai tudást felülírta a kihelyezett pártitkár véleménye, és nem számított, ha ezt akár egy atomerőmű működtetésénél, veszélyes kísérletnél hangoztatja. 

A továbbiakban nem a könyv az érdekes, noha mindenkinek ajánlom, érdemes elolvasni. A tragédia kapcsán egy nagyon pontos korrajz is.

A mai napon egy nagyon ijesztő és új aspektusába botlottam (fülemen keresztül), az atomenergia, Paks II. és Csernobil vonatkozásában. Előrebocsátom, nem vagyok túl rémüldözős fajta,  nem riogatom a családomat természeti ítéletidők kapcsán sem. De a létrejött Orbán-Putyin paktum eddig csupán olyan vonatkozásban hergelt fel, hogy (mint annyian meg is írták), nyilvánvalóan  és valószínűleg hibás döntés, gazdaságilag, energetikailag, s nem utolsó sorban, vannak gondok az előkészítetlenségével is. Magyarán ez Orbán mutyija, a kutyát sem kérdezte meg, nem hogy a parlamentet.

Itt kapcsolódott be az egész folyamatba egy női hang, aki erős orosz akcentussal (egyszerűen nagyon szeretem hallani), elmesélte, hogy nagyon veszélyes a Fideszt újra megválasztani. Világos párhuzamot vont a diktatúrákban uralkodó mechanizmusok között, amelyek Magyarországon ugyanúgy működnek már most felismerhetően, mint a Szovjetunióban, ahol az atomreaktorral való "játszadozásnak" Csernobil lett a vége.

Meghökkentő gondolat, de nem biztos, hogy azonnal elvetendő. Mi van, ha ezt az építkezést is "mutyiban gründolják", Közgéppel, Simicskával, haverokkal?!! A földmutyi káros az országra nézve, a trafikmutyi szintén, a nyugdíjmutyi a zsebünkre ment, de még életben vagyunk!!

Hagyhatjuk a "fiúkat" atommal is mutyizni??  Az ukránok legalább ismerték a szar orosz cementet, de mi lesz itt nálunk? 

Rossz rágondolni, de egyre többször jut eszembe a Vörös Hadsereg indulója, amire a címben is célozgattam. Az indulóval semmi bajom nincsen, de szállni inkább ne én szálljak, ha szabad kérnem. Van ennél jobb ötletem, ha rajtam múlik nem szállni, de repülni fog.

Tovább »

Nem a 22-es csapdája

Hát persze, hogy nem, elvégre annak megfogalmazása legalább szellemes, vagy tudja fene, lehet kétségbeejtő, azt hiszem, tökéletlen kamaszként kezdetben inkább szórakoztam rajta, a továbbiakra pedig már nem is emlékezem. (Úgy tűnik, nem ez a könyv hagyta a legmélyebb nyomot.)

Nos, ne vegye senki párhuzamnak, mert az illető vállalatok kívül esnek Heller szellemének színvonalán (igazán rémes, a tény is és a megfogalmazás is!),  de van valami tagadhatatlan azokban a hivatalos eljárásokban, amelyek nem is olyan ritkán jellemzik kedvenc egyik, és még kedvencebb másik vállalatomat.

A MÁV START-tal nyáron volt levelezésig fajuló vitám, amikor azt gondolta, hogy ha nekem számla kell a menetjegyekről, akkor keressem fel a legközelebbi vasútállomást, ahol még van pénztár, és ott kérjek még aznap (mert másnap már nem lehet), arról az útról számlát, amely számla beszerzésének költsége megegyezik a kért számla összegével, és amelyről már azért nem kérhetek számlát, mert az már nem a munkába járásom okán fizetődött ki, hanem számlakérésem okán és ezt ugye egy munkáltató rossz néven venné. Elvégre aznap egyszer mentem dolgozni.

Nos, nagyon kioktató hangnemben kaptam meg a választ, amely természetesen csak kioktató volt, de nem logikus, nem ésszerű, nem elnézést kérő, sőt legkevésbé sem barátságos, netán humoros. (Mondtam, Hellertől igen távoli a cég szellemisége.)

Tegnapi napon ismét összeakaszkodtunk, miután kérte a bérletem mellé a személyi igazolványomat is a kalauz. A gond ott volt a fejemben, hogy J. buszozása okán, már többször elmagyarázta, hogy ő nem hatóság, jegyet ad, bérletet kér, de nem igazoltathatja az utast, sőt a bérletét sem veheti el, mert az az utas tulajdona. Próbáltam firtatni, hogy miért is kellene a személyi igazolványom??  Elsőnek azért, merthogy a bérletjegyre rá van írva a száma és neki tudnia kell, hogy én azonos vagyok-e azzal, aki a bérletet használja.  Elcsodálkoztam, és megkérdeztem, ha szimpla jegyet veszek, akkor miért nem kéri a személyi igazolványt?? Az okos válasz jött is azonnal, mert ha kedvezményt veszek igénybe, akkor igazolnom kell magamat. Na jó, mondom én, de miféle kedvezményt is vennék én igénybe, amikor teljes árú bérletjeggyel utazom, semmilyen más kedvezmény nincsen rajta, csak az, hogy egyszerre fizetem ki az összes utazásom árát. Ugyanis a 10 km-es bérletjegyem ára pont megegyezik a napijegyek összegének árával. (Próbáltam azt is , tehát tudom pontosan.). Hát tulajdonképpen éppen az a kedvezmény, hogy ez egy bérlet és nem kell naponta jegyet vennem. 

Háááhhááááá, nem tudtam mit szólni! Csak legyintettem, és csöndben, morogva odaadtam a személyi igazolványomat azzal, hogy a MÁV START kedvezménye nemde bár ugye az, hogy én előre kifizetem az egész hónapot akkor is, ha netán lebetegszem. Nos, így történt, megtörtént, és kiderült az is, ha nincsen nálam igazolvány, nem is utazhatnék, hiába fizettem ki a bérletet. Gyenge kísérletként még megkérdeztem, hogy a MÁV elképzelése szerint ezt vajon hány utas tudja? De már nem érdekelt a válasz, miután a nyugdíjasok személyivel való utazásáról kezdett el okfejtésekbe bocsátkozni, ami nyilvánvalóan egy más kategória.
Nem akarnám én bántani ezzel a kalauzokat, mert a nyári esetem kapcsán és végül most is, a kalauzok elismerték, sőt kijelentették, hogy én a  MÁV-nál nem fogom az igazamat megtalálni, mert logikát és észt ott egyik ajtó mögött sem lehet találni. Még jó, hogy ezt nem én mondtam ki. Bár azért vígan kacarászva (hogy a többi utas is jól hallja), elcsicseregtem, hogy ki az béna illető, aki abban lelné örömét, hogy más bérletével csak úgy utazgatna a remek MÁV még remekebb kocsijain és vonalain.

Na holnap majd jön a nagyeszű E-on!!

Tovább »

Debutálásom a képtárban...

Számomra régóta tudott dolog, hogy a vizuális technikák nem állnak közel hozzám. (Manuálisan sem vagyok egy nagy bűvész!). Fősulis koromban tanultam művészettörténelmet, szerettem, eligazodtam, megértettem. Viszont nem tudom hosszasan elemezni festmények kiválóságait, a fényeket, árnyékokat, a kompozíciók hangsúlyos és hangsúlytalan részeit, a távlatokat, a színeket és egyáltalán, nem vagyok műértő. Ezt muszáj volt előrebocsátani mindahhoz, amiről azért nem fogok (éppen ezek miatt) hosszasan beszélni.

Rémes, hogy valamikor, még amikor nem a Budai Várban volt elhelyezve, voltam a Nemzeti Galériában, aztán vagy 15 éve Pécsen a Csontváry múzeumban  és Vasarely múzeumiban, és kisebb múzeumokat és egyéb témákat leszámítva, nem voltam sosem múzeumlátogatónak nevezhető. (No, ennyit a fogalmazástechnikáról.)

Tehát elmentünk tegnap a Szépművészeti Múzeumba, megnézni a jövő héten bezáró Caravaggiotól-Canalettóig elnevezésű időszakos kiállítást. Mivel még az épület környékén sem járok túl sokat, mondhatom, friss szemekkel tudtam rácsodálkozni mindenre, a képek nézegetése mellett. A képekről nem beszélek sokat, időnként jobban érdekelt egy-egy művészi kivitelezésű keret, mint a festmény önmaga. A barokkot sajnos nem tudtam igazán megszeretni (erről Bach, vagy a Fertődi kastély persze nem tehet semmit), de nem tetszettek a pufók szentek, a lobogó redők és a többnyire bárgyú tekintetek. Nos, ezekből bőven volt, nem részletezem, jobban leírták mások:

Azt hiszem, a 140 kép eleve befogadhatatlan, legyenek akár kicsik, vagy nagyok, nagyon műértő edzett ember kell ahhoz, hogy mindet akkurátusan végignézze. Tagadhatatlanul szép volt, az információk ott voltak mindenütt, ahol egyáltalán voltak a képről előzetesen. A tematikus csoportosítás is igazán profi volt, szóval senkit nem okolhatok, hogy igazán vagy 4 kép tetszett őszintén és azok sem Caravaggiotól származtak.

Például ez a Barbineri (ha jól emlékszem a névre), Jézus és a szamáriai asszony végre két egymásra néző, és megfelelő korú embert ábrázol, akik hihetően érdeklődnek a másik mondandója iránt. Rémes volt a sok férfiábrázolás, amolyan serdülőkorú fiúként lefestve. Tele volt bibliai témájú képekkel, és sokszor volt látható vér, Szent János feje levágva majd 5-6 variációban, kinek melyik tetszik jobban.

Hangsúlyozom, mindez egyáltalán nem baj, a hiba az én készülékemben van, hogy kevésbé tudok e témák iránt lelkesedni. 

Többször pihentettem szememet az épület szépségén,  bár az útvesztőnek tűnő paravánok csak a kupolás mennyezeteket engedték csodálni.

Azokat a képeket tudtam sokáig elnézegetni, amelyek talán barokk és késői rokokó kort idéztek, de mégis nagyon egyszerűek, érthetőek voltak számomra. Mint ez a teherhordó fiút ábrázoló kép is:

(Itt kattints a képre, hogy előtűnjön, amiről beszéltem.)

 Olyan volt, mintha egy mai kisgyerek lenne, kis arca, pajkos szemei nagyon mai korba helyezhetőek azonnal. A legutolsó képek az itáliai tájfestészetet idézték, Velencét, Firenzét, megejtő aprólékossággal. Ott sokáig tudtam csodálkozni és nézelődni.

Firenze az Arno két partján, és számos olyan gyönyörű kép, amelyekből párat szívesen leemeltem volna, hogy itthon gyönyörködjek bennük, persze mindenféle hátsó szándék, vagy kapzsi értékmentés saját zsebre, való gondolatok nélkül.

Azt hiszem, továbbra sem leszek múzeumjáró ember, valószínűleg ezt korábban kellett volna kezdeni,  és a felelősségünk ott van ebben (eltemetve, mint a kutya), hogy én sem neveltem rá a gyerekeimet erre. Mindenkinek vannak és lesznek mulasztásai, csak az vigasztal, hogy más területek, az élő művészetek, a könyvek, a színház, a zene, a film, eléggé hozzám nőttek,  és igyekszem akár társalgási szinten is elkerülni (jobb híján) a számomra kevésbé biztonságos, könnyen síkossá váló témákat, nehogy túl nagyot bukjak orra.

Tovább »

Tényszerűen van a helyzet

Kép: varanusblog

Azt mondja Varga Mihály a rádióban, hogy ő nyugodtan alszik. A kormánybarát riporter sem tudja rábírni, hogy szokásos szenvtelenségén túl, bármilyen érzelmet csiholjon ki belőle, a mostani paksi bővítésekről kérdezvén. No nem tesz fel azért nehéz kérdéseket, attól nem kell tartani. De amikor Varga elzengte az ország 1. számú rádiójában azt a verziót, hogy miután már Paks bővítése 2009-ben napirenden volt, ez a mostani megállapodás végtére is egy 5 éves előkészítő időszak végére tett pontot akkor..... hát.....

őszintén szólva, még a szám is megnyaltam örömömben.   Mostanában már úgyis egyre gyakrabban lehet hallani ilyen szépen kimunkált  konkrét, igazi, echte Fidesznyik-nyivákolást, a tények és történetek abszolút elferdítésével. Ebben igazán bravúrosak, ember legyen a talpán, aki naponta követni tudja a mondatok mondatait és fordítani magyarról-magyarra.

Tehát: az ominózus kérdés egyébként az volt, hogy mégis mikor is leszen ebből energia, és mikor lehet megtenni az első kapavágást a minapi nagy orosz-magyar összeborulásból, orbáni-putyini értelemben véve.

Bizony, lesz ebből egy olyan dátum, most a magam megnyugtatása miatt ezt nem nevezem meg, szóval hogy megérjük-e, majd elválik.

Azért a pofátlanság csimborasszója az, amikor az elmúlt kormány szándékát megtorpedózó Fidesz, ráhúzza arra az időszakra a jelenlegi tervszerűtlen sunyi üzletét, és kinevezi ezt 5 éves előkészítő időszaknak.

Az, hogy akkor Paks bővítését, vagy legalábbis a szándékát a parlament elé vitték Bajnaiék, aztán nem lett belőle semmi, mert nem szavazták meg, eléggé érdekes üzletkapcsolása az előkészítő időszak fogalmának.

A bónusz pedig a nagy álmélkodás és a még nagyobb felháborodás, hogy ugyan már, mire fel ez a nagy felhajtás a baloldal részéről, amikor Paksot márt ők is bővíteni akarták. Most meg nem tetszik nekik. Hogyan is lehet hinni ilyen össze-vissza hazudozó, megbízhatatlan bandának??!

Hát ez itt a szokásos baj, hogy a baloldal állandó védekezésbe kényszerül, mert nemtelen támadásokat kevésbé szokott produkálni. De aki beszorul a sarokba, azt nem szokták még a bírók sem kihozni győztesnek az ökölvívó meccseken, már, ha előbb nem ütik ki az illető pancsert, jogosan.. S ebből a szempontból tartom Havas Henrik megfogalmazását hülyeségnek, amikor Rétvári Bencével beszélgetvén elfogadta, hogy itt minden annyira betűre törvényes, hogy ez a demokráciák példája lehetne Európa-szerte.  Annyit mondani erre, hogy de hát mégis azért hiába törvényes, ha "ízléstelen?"  Hol beszélünk törvényességről, amikor a 2/3 úgy gyártja, ezeket a törvénynek nevezett izéket, hogy azok elsősorban a gyártóik és klientúrájuk érdekei számára muzsikáljanak édesen és zsebbemászóan? Másrészt, aki úgy tűnik, egyedül képes lenne kevésbé ízléses lenni, és nem finomkodik (okkal feltételezhető, hogy azért, mert tán ismeri az ellenfelet), csak behúz időnként egy bal horgot, azt leszóljuk, hogy de ha már az Összefogásban leledzik, akkor Mesterházy, vagy Bajnai miért nem súgja meg neki (ti. Gyurcsánynak), hogy vegyen vissza a vehemenciájából, mert árnyékot vethet a finom modorú balekokra?!!

Hát ez még cirkuszi előadásnak is rossz lenne, (bocsánat, most az összes nemes igazi művésztől), és talán sosem is lenne vége, mert mint a régmúltban a nagyszerű zenebohóc Ötvös, mindig előhúzna valamelyik csinovnyik egy újabb és újabb pazar benyögést, amivel ezerfelé zavarhatják el, és meg, a jelenlegi ellenzéket, és annak  még alig formálódó pártolói tagságát: 

"Van másiiik!!

Tovább »

Pofátlanság II.

Csak úgy mondom, a miheztartás végett. Aki elvitte a karácsonyfát, az elvitte pénteken Iván kajáját is. Engem ezzel nem bántott meg, de Ivánnak elmondtam ki volt, jól szótagolva, hogy megértse. Mivel majdnem olyan okos, mint az iskolásaim (legalábbis jobban szót fogad időnként), már csak idő kérdése, mikor harapja vissza az elmaradt kaját az illető néni hátsójából.

Egyébként barátságos, békés jószág, morc kinézete ellenére.

Tovább »