Számomra régóta tudott dolog, hogy a vizuális technikák nem állnak közel hozzám. (Manuálisan sem vagyok egy nagy bűvész!). Fősulis koromban tanultam művészettörténelmet, szerettem, eligazodtam, megértettem. Viszont nem tudom hosszasan elemezni festmények kiválóságait, a fényeket, árnyékokat, a kompozíciók hangsúlyos és hangsúlytalan részeit, a távlatokat, a színeket és egyáltalán, nem vagyok műértő. Ezt muszáj volt előrebocsátani mindahhoz, amiről azért nem fogok (éppen ezek miatt) hosszasan beszélni.
Rémes, hogy valamikor, még amikor nem a Budai Várban volt elhelyezve, voltam a Nemzeti Galériában, aztán vagy 15 éve Pécsen a Csontváry múzeumban és Vasarely múzeumiban, és kisebb múzeumokat és egyéb témákat leszámítva, nem voltam sosem múzeumlátogatónak nevezhető. (No, ennyit a fogalmazástechnikáról.)
Tehát elmentünk tegnap a Szépművészeti Múzeumba, megnézni a jövő héten bezáró Caravaggiotól-Canalettóig elnevezésű időszakos kiállítást. Mivel még az épület környékén sem járok túl sokat, mondhatom, friss szemekkel tudtam rácsodálkozni mindenre, a képek nézegetése mellett. A képekről nem beszélek sokat, időnként jobban érdekelt egy-egy művészi kivitelezésű keret, mint a festmény önmaga. A barokkot sajnos nem tudtam igazán megszeretni (erről Bach, vagy a Fertődi kastély persze nem tehet semmit), de nem tetszettek a pufók szentek, a lobogó redők és a többnyire bárgyú tekintetek. Nos, ezekből bőven volt, nem részletezem, jobban leírták mások:
Azt hiszem, a 140 kép eleve befogadhatatlan, legyenek akár kicsik, vagy nagyok, nagyon műértő edzett ember kell ahhoz, hogy mindet akkurátusan végignézze. Tagadhatatlanul szép volt, az információk ott voltak mindenütt, ahol egyáltalán voltak a képről előzetesen. A tematikus csoportosítás is igazán profi volt, szóval senkit nem okolhatok, hogy igazán vagy 4 kép tetszett őszintén és azok sem Caravaggiotól származtak.
Például ez a Barbineri (ha jól emlékszem a névre), Jézus és a szamáriai asszony végre két egymásra néző, és megfelelő korú embert ábrázol, akik hihetően érdeklődnek a másik mondandója iránt. Rémes volt a sok férfiábrázolás, amolyan serdülőkorú fiúként lefestve. Tele volt bibliai témájú képekkel, és sokszor volt látható vér, Szent János feje levágva majd 5-6 variációban, kinek melyik tetszik jobban.
Hangsúlyozom, mindez egyáltalán nem baj, a hiba az én készülékemben van, hogy kevésbé tudok e témák iránt lelkesedni.
Többször pihentettem szememet az épület szépségén, bár az útvesztőnek tűnő paravánok csak a kupolás mennyezeteket engedték csodálni.
Azokat a képeket tudtam sokáig elnézegetni, amelyek talán barokk és késői rokokó kort idéztek, de mégis nagyon egyszerűek, érthetőek voltak számomra. Mint ez a teherhordó fiút ábrázoló kép is:
Olyan volt, mintha egy mai kisgyerek lenne, kis arca, pajkos szemei nagyon mai korba helyezhetőek azonnal. A legutolsó képek az itáliai tájfestészetet idézték, Velencét, Firenzét, megejtő aprólékossággal. Ott sokáig tudtam csodálkozni és nézelődni.
Firenze az Arno két partján, és számos olyan gyönyörű kép, amelyekből párat szívesen leemeltem volna, hogy itthon gyönyörködjek bennük, persze mindenféle hátsó szándék, vagy kapzsi értékmentés saját zsebre, való gondolatok nélkül.
Azt hiszem, továbbra sem leszek múzeumjáró ember, valószínűleg ezt korábban kellett volna kezdeni, és a felelősségünk ott van ebben (eltemetve, mint a kutya), hogy én sem neveltem rá a gyerekeimet erre. Mindenkinek vannak és lesznek mulasztásai, csak az vigasztal, hogy más területek, az élő művészetek, a könyvek, a színház, a zene, a film, eléggé hozzám nőttek, és igyekszem akár társalgási szinten is elkerülni (jobb híján) a számomra kevésbé biztonságos, könnyen síkossá váló témákat, nehogy túl nagyot bukjak orra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése