A kényelem bére

Fonóban 2018 augusztusában

Persze, hogy nem az eredeti cím, bár a Félelem bére sem volt rossz. Kútügyről van ismét szó, amiről már füstölögtem pár éve talán. Végül mégsem emeltem fel magamat arra, hogy elballagjak az önkormányzathoz bejelenteni ezt a saját birtoklású kutat.

Egyrészt, mert annyit kínlódtam mindenféle olyan népekkel mostanában, akik semmiféle örömet nem szereztek nekem azon kívül, hogy minden tartalék pénzemtől megfosztottak, másrészt 2018. év végéig szólt a határidő. A határidő előtt pedig nem ugrálunk, ez idestova jó ideje már eléggé fontos szabállyá vált.

A mai napon pedig (mivel holnap jön vizitre 2 bádogos mester is és csak az a kérdés, hány nullát tesznek a számok végére), már előre dühöngők, ergo logikus volt, mivel is tudom még felhúzni magam.

Tehát nekiültem, hogy kikeressem ezt az egész kutas-mizériát, arranézve, hogy hol is tartunk és merre is nézzek ezután.

Nagyon klasszul találtam egy linket is,  ahol olvasható a jelen álláspont. Azaz, de jó, hogy nem hamarkodtam el az egészet, mert most fizethetnék vissza a mindenféle befizetett illetékemet. 

Maradjunk tehát ennyiben, az okosabbak ezt úgyis régebben tudják: amennyiben pénzekről van szó, jobb inkább sétálni, mint rohangálni.

Tovább »

Új lapfül helyett...az Esetek folytatódnak

Olyan régen jártam itt, hogy először le kellett pókhálóznom. (Mindig az a hülye fészbuk, pedig tetejében már nem is szeretem....de egyéb okok miatt mégis..)

Szóval portörlés után bemelegítjük a billentyűzetet, hogy napi és eseti memo készüljön itten, mert különben 10 év múlva úgy elfelejtem, mint a pinty!!

Úgy kezdődött, hogy már tavaly rágtam magam a kőműves-témakörön, és közel sem meglepően abszolút sikertelenséggel járt a keresgélés. Nem mondom, hogy amúgy nem lettek volna, de én nem találtam őket, csak kettőt, aztán egyikkel sem vergődtem nemhogy zöld ágra, de fűre sem.

Pedig azt sejtettem, hozzáértés híján is, hogy a rendszer nem úgy működik, hogy kigondolok magamnak egy jó időpontot és leszen készen az elképzelés. Előre van itt ütemezve hapsikáim minden, tehát most akkor februárban kikerestem egy "Jószaki" nevű oldalt (tök véletlenül), melyre feltölthettem a sirámaimat.

Hogyaszongya öreg házat kellene megszabadítani csúfos vakolatmaradékoktól, meg alapot szigetelni, meg javítani mindenféle töredezettséget, tetejében be is kéne puceválni, hogy a végén maga is elcsodálkozzék, milyen szép lett.

Azt már tudtam, hogy itten négyzetméter és folyóméter és vastagság meg effélék számítanak és számoltam is buzgón. De annyira, hogy sikerült egy 1200 négyzetméteres felületet kikalkulálnom, mi több, fel is tettem ama oldalra, ahová kell.

Hittem is, nem is a sikerben, mígnem a művelet után alig egy órával, olyan telefoncsörgések kezdődtek, hogy a mobiltok is égett, nem csak a vezeték. (:-)...)

Hozzáteszem, meg kellett adni nyilván a helyszínt, aminek azért örültem különösen, mert úgy gondoltam, nem nagy szám egy kőműves agy (jajj, de rasszista kijelentés!!), de annyit tud legalább,..,.bizonyára/esetleg, hogy ne Nyíregyházáról akarjon idejönni dolgozni.

Nos begyűjtöttünk vagy 7 adatot..(mondtam is J.-nak, törpéből is elég volt ennyi, akkor kőművesből is legyen és kész!!),  aztán kezdődtek az egyeztetések, ami  ugye telefonon keresztül nem tanácsos, meg hosszú, meg sok lesz a számla, szóval volt egy olyan elvárásunk, hogy tessenek idefáradni és megszemlélni a leendő tevékenység tárgyait, uszkve 2 db házikót.

Aztán kiderült, hogy létezett itt szolnoki, meg gödöllői, meg baranyai, meg budapesti és mindnek feltettük a kérdést, hogy egyáltalán tudja-é, hol kell majd a munkát elvégezni. A többségnek mindegy volt, bizonygatva erősen, hogy á..., de mennyiszer dolgozott ő emitt, meg amott, meg még országon kívül is.. Szlovákiában. Mi pedig hüledeztünk és nagyon nem értettük, hol ebben a ló-gika, mert nem találtunk. Végül, tulajdonképpen legelsőre egy nyögvenyelős bejelentkező (olyan volt a hangja), kimondta, hogy ő Peremartonból hív és ismeri a környéket, mert ösküi gyerek volt.

Nos nem kerítem tovább, eljött, amire ígérte, felmérték, kalkuláltak, mára hozta a munkaszerződést, ahogy ígérte, s holnap kezdődik a tánc.

Az idő príma, csöpög-csurog hol a hó, hol a víz, de mesterünk annyit mondott ez éppen jó lesz, mert nem lesz annyi por a leveréssel, mint nyáron.

Én berendeztem felvonulási épületnek a kis házat, J. begyújtott, beállítottam a meleg vizet, vittem slozipapírt és egy kávéfőzőt, + kávé, cukker, tejpor, poharak, kanalak, mosogató és szivacs, pár szék és ennyi. Ott lehet enni, inni, tojni, kávézni, leülni és megmondom, a gáz addig megy, amíg az ajtót képesek lesznek maguk után becsukni. (Ja, mosogatni nem fogom a poharaikat, a feltétel adott.)

2 kutya láncra, mert láb alatt lesznek és ha elesik egy mókus, nekem lesz bajom. 

Majd reggel megszámolom, hányan lesznek,  a főnök 4-et ígért, hát legyen.

Azért beveszem éjjelre a kis nyugtatót, már csak az alvás végett is ugye. Elmúlt 10 év a legutolsó cirkusz óta, s nem lettem fiatalabb, csak nyűgösebb.

Kitartás, holnaptól fotók is jönnek.

PS: Persze a nagy érdeklődés az 1200 négyzetméternek szólt, a lükébbje benyelte, az értelmesebbje rákérdezett, hogy mekkora ez a családi ház? Én pedig adtam a bankot, hogy nem is értem, hogyan került a 2-es elé az az egyes??!! Pedig értettem á, később rájöttem, TÉRFOGATOT  számolgattam. Végül is van a háznak, csak emeli picit a számlát!!!

Tovább »

Lehangoló volt...

..az utolsó 3 bejegyzés. Valami vidámabbra vágyom, elég volt  a halálból. Szoktam vele foglalkozni, nem vitás, de ez most tömény volt.

Újítunk hamarosan.

Tovább »

Abúzparty minálunk

Szokásos módon, a vízcsapból is folyik, ami tulajdonképpen nem is baj. Mifelénk ez így megy, amíg az utolsó cseppet ki nem "szoríjjuk" a témából, addig eladható az újság, az internetes felület.

Szorgalmasan olvasgatom őket, kénytelen is vagyok, mert arcba jön, mihelyt leülök a gép elé. Tulajdonképpen már nem is a cikkek érdekelnek, inkább a hozzászólásokat olvasom, azok megtöltenének egy tanulmánykötetet is.

Marton Lászlóról van szó természetesen, a Vígszínház neves rendezőjéről, akiről kiderült most pár évtized után, hogy szerette, ha őt olyan lányok kényeztetik, akiknek parancsolhatott, akik nem egyszerűen nő és férfi viszonylatban álltak vele, hanem függőségi viszonyban. 

Ezt sajnos nem minden nyilatkozó, hozzászóló kezeli a megfelelő súllyal, pedig szerintem itt van a kutya elásva.

Olyan badarságokat képesek kijelenteni egyesek, hogy messziről ordít, fogalmuk nincsen a történetről. Nagyon fontosak ugyanis a körülmények, amelyeket rengetegen figyelembe sem vesznek, csak leragadnak egyszerűen a hallottaknál.

Eleve, az egy fontos momentum, hogy de miért most, és miért nem 30 éve tette a panaszt Sárosdi Lilla, s a hozzákapcsolódó 7-8 nőtársa.

Nem kell nagy ész  annak belátásához, hogy egy kezdő színésznő, netán főiskolai hallgató szava mennyit ért volna egy  befutott rendezőé mellett. Tudjuk, semmit. Simán elsikálták volna a hölgyet, s ő búcsút mondhatott volna élete ezen céljának is egyben, hogy színész lehessen belőle.

A másik fontos körülmény az amerikai zaklatási ügy kipattanása. Kétlem, hogy e nélkül, itt valami is lett volna, kellett ez a körülmény, ez a közeg ahhoz, hogy valaki felálljon és elmondja, nem kell Amerikáig menni az ilyen sztorikért.

Csöppet sem mentem én fel Marton Lászlót, mint ahogyan Kiss Lászlót sem tettem, s nem érdekel a sikeres szakmai életútjuk sem. Akik fiatalokkal dolgoznak, mint a pedagógusok is, azok elsősorban pedagógusok, úszóedzők és rendezők. Soha nem férfiak, vagy nők. Ezt a legnagyobb határozottsággal állítom, nekünk tanították is. Nem egzakt módon, de benne volt kimondatlan, hogy mindenféle olyan jelzés kizárt, ami a tanítvány felé bármi olyant sugallhat, ami felboríthatja a kettőjük között lévő hivatalos "status quót".

Van rá példa persze bőven, hogy ezt sokan nem tartják be, aztán vagy rajtavesztenek, vagy nem. Az idő kerekei  lassan őrölnek, de amikor váratlanul bekövetkezik egy ilyen skandalum, akkor ne tessenek már pislogni azon, hogy de miért, és hogy-hogy ennyi év után.

A történet...mint legtöbbször persze, azért nem egyértelmű, s ezért is a sok vita, mert a másik oldalon is vérzik kissé. Azt nem tudom elfogadni ugyanis, ha nőként véletlenül belefutok egy kétes kimenetelű helyzetbe (volt példám, majd mondom), akkor miért szükséges ezt tovább fokozni, vagy fenntartani?? Ha kapott egy maflást azzal, hogy "puszild meg!"...,? akkor miért is voltak a további körök autócskázással, vagy lakásra menetellel???

Ártatlannak csak egyszer lehet mutatkozni, tágra nyitott szemekkel, másodjára ez már simán beleegyezés, semmi több. Ezek után pedig farkast kiáltani, nekem nem túl hihető, és pláne nem sajnálatos esemény.

Visszautalva a zárójelre, szerintem nincs nő, akivel valamiféle hasonló kísérlet ne történt volna. Velem is történt, egy úttörőtáborban, a táborvezető (mint főnök) részéről. Nem hibáztattam akkor sem, mert eleven portéka voltam, értettem én a viccet, noha ez számomra mindig is a vicc és szócsata talaján maradt, s hogy ezt más máshogy vélte, az tehát nem húzható kizárólag az ő orrára. 

Természetesen a legelején mindig van kibújási lehetőség, amikor még erőszak nélkül kifarolhatunk sürgősen a szexista félreértésből. Nincs sértődés, nincs harag, hiszen tettlegesen alig történik valami, maradhatunk akár jó viszonyban is.

Egy egészséges lelkületű nőnek egy hasonló eset nem okozhat gondot, és képes a megfelelő helyén kezelni. 

Ebből a szempontból tehát azt mondom, az sem véletlen, hogy kiket ér el ez a fajta szexuális nyomorgatás. Valószínű, hogy lelkileg nagyon is megfeleltek az áldozat szerepére, nem voltak kellően erősek ahhoz, hogy nemet mondjanak és ennek a következményeit szilárdan el is fogadják. S ezen a gondolatmeneten keresztül jutunk el ahhoz a katyvaszhoz, hogy akik akkor gyengék voltak ennek a visszaverésére, azoknak  enyhén szólva is hiányos a mai erkölcsi alapjuk ehhez a vérzivataros csatához.

Nos, nem én fogok ebben a sűrűben rendet vágni, nem is akartam persze, de mivel valóban annyi nyivákolás hangzott el hol erről az oldalról, hol arról, hát nekiálltam és mint Arany János  a Fülemiléjében bölcsen megírta, hát így gondolom én is:

Felderűle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

Tőlem is elmehet mindegyik fél nyugodtan, Marton Lászlónak nem kell a halálra gondolnia, a hölgyek pedig megcsinálták a vircsaftot, hangos tőlük minden e kies hazában...legyen ebből elég ennyi.

Tovább »

Így néz ki a célegyenes??

A közalkalmazottak egy külön állatfaj a munkavállalók körében. Annyira legalábbis, hogy a rájuk is vonatkozó Munka törvénykönyve mellett külön jogszabálycsomag foglalkozik velük, a Közalkalmazottak jogállásáról szóló. Időnként ugyan a kettő ellentmond egymásnak és többször vita kerekedik abból, hogy egy általános törvénykezésnek nem mondhat ellent egy szakmai kiegészítés, de ezzel úgy tűnik, senki nem foglalkozik évek óta. Jó ez úgy, ahogy van.

Ebből aztán az kerekedett ki, hogy én ugyan elköszöntem a tanítástól, és a munkától, de a munkahelyem tőlem nem, tételesen sem és jogilag sem.

Ugyanis szolgálati idő függvényében a közalkalmazottnak felmentési idő jár. (Régen végkielégítés is, de ezt mára már eltörölték, micsoda szerencse, hogy megkaphattam a göllei iskola szanálásakor.)

Nos, nekem 8 hónapos felmentési idő jár a törvény szerint, amelyből 4 hónapot le kell dolgozni. A munkáltató ettől eltekinthet, viszont 4 hónapot ki kell adni, munka nélküli időnek. Ezt hívták "sétálóidőnek" régen. Amikor nem dolgozol, de van még munkahelyed, és fizetésed.

Ez a közalkalmazotti lét igen kevés pozitívumai közül az egyik.

Itt állok tehát, holnap újra szeptember 1. 3-án vagy 4-én érkezik a fizetésem, én pedig nézem az iskolába vonulókat. 

A nyugdíjas létem valamikor januártól kezdődik "de jure", ám, "de facto" én most mi más is lehetnék itthon??!! 

Erről egyébként bőven lehetne tanulmányt írni, ha eddig meg nem tették, de biztosan tették. Mármint erről az egész átmeneti időszakról, amikor az ember fél lábbal itt, fél lábbal mondjuk a seholban áll, és próbál némi egyensúlyt létrehozni, nyilván lelkiekben.

A nyugdíjas lét a mai Magyarországon tök megfelel egy kevésbé csicsás madárkalitkának. Ugyanis, mivel belül ellátott, biztonságosnak tűnik, mindenki idevágyna, aki pedig ott van, azon kesereg, hogy csesszétek meg, csak kívülről klassz az egész. 

El nem tudom mondani, hányan mondták nekem, még amikor a dolgozóidőm vége felé jártam, hogy de jó nekem, és mennyire irigyelnek és cserélnének is szívesen. Én akkor is azt mondtam, hogy óvatosan kezeljétek ezt a nagy áhítatot.

Ebből nem lehet felébredni és visszaadni sem a passzust, hogydeénnemígygondoltam!!

 Eldőlt, végleges, visszavonhatatlan, igen erős mérföldköve az életnek. Ebből kifolyólag, kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal jár. Beilleszkedési nehézségekkel. Hová is kell beilleszkedni?? Hát ez az egyik kérdés, mert meg kell magunknak teremteni a szétfolyó időben azokat a kereteket, amelyek között az életünk majd tovább csordogálhat

Bevallom, ezzel még nem vagyok kész. Most is itt ülök, már nem is tudom mit kellene csinálnom, de hát holnap kb. ugyanennyi időm lesz rá..

Szemlélődök, azt mondom, hogy ezt a hetet még átadom a bámészkodásnak. 

Viszont azt hiszem, az eléggé jó hír, hogy az iskolába nem vágyom vissza. Nem fáj a szívem a gyerekek után sem, a munka után sem, a rémes körülmények után sem. Tett róla eleget az utóbbi 4-5 évben a kormányzat, hogy ezt a szívfájdalmat én most megússzam. 

Mindenkinek szép kezdést kívánva...egy partizán, akinek minderről egy árva cetli hivatalos papír sem lapul a zsebében.

Tovább »

Nőnap van

Engem ne köszöntsön senki. Annyi Nőnapot "bírok" csinálni, ahányat akarok, s ez alkalommal olyan ajándékot veszek magamnak, amilyent tudok. Vagy nem. Vagy elfelejtem. Esetleg túlturbózom.

Nem érdem nőnek lenni, és ahogy a mai viszonyokat nézem, nem is túl nagy dicsőség. Nem könnyebbség, tán nem is nehézség. Születési adottság (na ebbe tessenek belekötni!!), mivel pedig erről nem tehetünk, hát különösebben és egyáltalán foglalkozni sem kellene vele. Mondom kellene, mert úgy néz ki, hogy mégis csak van itt egy kis bibi.

Az egyenjogúságról ezúttal most szó se essék, mert azt jól elkúrták, egyszer és mindenkorra, abban a tekintetben, hogy mindent (majdnem), minekünk is kellene tennünk, amit a másik nem megtesz (ilyen családfenntartás, meg karrier, izék.... kivéve a speciális biológiai teendőket), és pluszban megmaradna az egyéb hagyományos körök lefutása is.

Szeretem én hallani az állásfoglalásokat, hogy az asszony és a család fontossága, meg az otthoni házi tűzhely őrzése, meg a kötény és a maszatos orrú gyereksereg...stb. Meg azt még inkább szeretem hallani, hogy a dolgozó nő, aki versenytársa képes lenni a férfiaknak, és a karrierje, meg az egyenjogúsága munka tekintetében. No beosztásokban és pénzekben kevéssé, de éppen ez olyan méla csöndben tud meglenni.

Az a legeslegkedvencem, amikor kölyökkorom óta azt hallom, hogy kislányom, egy fenékkel két lovat nem lehet, ezt tudjuk is, mert így is van.

De mit is tegyenek szegény nők, akiknek változatlanul egy fenekük van (hiába hizlalják jó nagyra,..hátha...), és egész (fél) életük rámegy arra, hogy pendlizzenek, küzdjenek a család, a munkahely között és nem olyan szinten, mint a férfiak..

természetesen.  Nem fogom felsorolni mit kell és nem lehet tenniük, milyen elmaradásokat kellene pótolniuk, és mitől esnek el végleg, mai időkben jobban, mint az én időmben. Akkor még volt némi háló, némi védelem, kis segítés, hogy mert ha már nő vagy, akkor csak kicsit szívd a dolgot, ne reménytelenül. Nos, akkor volt értelme elfogadni a köszöntést, a virágcsokrot, jó volt, hogy megemlékeztek egy képeslappal, munkahelyi társas összejövetelekkel, ahol a férfikollégák szolgálták fel az aktuális elfogyasztani valókat. 

Mára sem a hangulatából, sem a könnyítésekből, a biztonságból semmi nem maradt. Nem kutatom az okait, bizonyára van egyrészt és van másrészt is, mint ahogyan a legbölcsebb öreg zsidó elénekelte többször is.

De nem akarom megkönnyíteni senkik lelkiismeretét ezzel az egy nappal, ami régóta nem is rólam szól, hanem azok nagyszerűségéről, akik ezt (bezzeg) nem felejtik el, és milyen nagyszerű csokorral állítanak haza. (Már aki valóban fejben tartotta, mert megsúgták neki.)

Nos, én itthon elmondtam, hogy nem kérem, ne legyen köszöntés, megvettem a kellő ínyencséget és a továbbiakban évről-évre ragaszkodjunk ehhez a hagyományhoz.

Mi is történik? Semmi. Nőnek születtem, mert nem volt választásom, és akik férfinak születtek, azoknak sem volt. 

Az életem erről szólt, másikat úgysem tudnék elképzelni és pont ezért jó is így, ahogyan van.

Tovább »

Jött a küldönc..

A történet szimplán egyszerű. Csengetés, fiatalember, borítékot hoz, odaadná. Elfogadom? Elfogadom. Nézem, feladó, címzett, minden rendben, ha így, hát így. Elvégre választás lesz vasárnap.

Kérdi elmenőben a küldönc: a Fidesztől van és megkérdezné, számíthatnak-e vasárnap a támogatásomra?

Mosoly (jó széles, félig átszellemült és ragyogó), reflexként, csípőből és süvöltve, mint a Csontbrigádban Madam Alfréd: Hát persze!

Fiatalember el, közben mobilon pötyög, rögzít.

Bontom a borítékot, szokásos, J. nézi fejem fölött: Mióta a BARÁTOD?????

Most magyarázzam, hogy nem is tudtam róla, meg ilyenek? Mindenkinek lehetnek pocsék barátai nem? A barát, az barát és kész.

Az erkölcseimről pedig már úgyis locsogtam ezen a felületen. (Csak akkor még a régi volt, nem ez a szép. Kösz Juca!!)

Tovább »

Január

Erre nem lehet mit mondani, igyekszem magam meggyőzni arról, hogy igenis léteznek emberek, akik dühödt kitartással állítani tudják, hogy ők ezt a hónapot (is) kedvelik. Hát én nem és nem mostantól nem, az is igaz. Van ennek persze olyan rémes lelki nihilje, úgy a felfokozott ünnep után, aztán meg hosszú is, téli is, az utóbbi időkben pénztelen is, hiszen a KLIK kiadja decemberben a bért, aztán hajrá, februárig tudd ám a dolgot, ha van hozzá eszed!

Elkezdeni egy új évet, fogadkozások nélkül is nyögvenyelős, hiszen mire is fogunk jutni majd 11 hónap múlva, hová torkollik az életnek hívott csetepaté. Nem vitás, Mari néni lassan elbújhat mellettem, de legalább volt kitől tanulnom, és láttam is eleget.

Volt itt betegség bőven, minden nyűgével együtt, nem is egyedül, és belefolyván unaloműzőnek a napi események menetébe, már nem írtam róla bejegyzést. Ahhoz biztosan jó kondícióban kell lenni, hogy az ember élvezettel tudja a keresztvizet leszedni bárkiről.

A héten kezdtem csak el dolgozni újra, és természetesen a további hiányzók miatt azonnal 150%-os terheléssel. Mai napon már nem is tanítottam, ültem, és néztem ki az agyamból, felállni már nem akaródzott. Túl vagyok a szülői értekezleten, egy nyavalyás kis havon, ahol bedőlt a MÁV és este 7-re értem haza, bár nem vonattal, mert az nem jött.

Régóta tudom, hogy a vasúttársaság üzemelése csupán napi szerencse dolga, hiszen hogy éppen mi fog még működni és mi nem, az tulajdonképpen az aktuális napokon kiderül. Fővonalon vagyunk, villamosított pályán, és az erre járó vonatok jelenlegi műszaki állapota éppen megfelelt ezelőtt 50 évvel.  Vannak persze nagyon kellemes elővárosi és új vonatok, öröm nézni őket, azokat ide tán majd akkor teszik, ha szintén elérik ezt a bűvös életkort.

A tegnapi hó alig dobott egy hangyányi problémát a rendszerbe, és totál káosz lett belőle.  Félreállított vonatokkal, soha be nem érkező járatokkal. Végül megúsztuk, J. hazavitt bennünket a furgonnal,  s mikor is jön el a törlesztés ideje? Amikor kell.

Évek óta utazom egy falunkbeli fiatalemberrel, aki nekem még sosem köszönt, noha látásból kell, hogy ismerjen. Együtt szállunk fel és le, naponta. Tegnap ő is ott vacogott már az állomáson jó másfél órája. Azért vacogtunk, mert áram sem volt, így világítás és fűtés híján voltunk. A furgon 2 üléses, de azért a bodegában, ha kell, ezt a 9 km-t ki lehetett (volna) bírni.  Az öreg "alkeszt" hazavittük, rendes ember, még  ha tántorog, akkor is köszön, vagy csuklik. A másik "földim" maradt imigyen az állomáson, várva tovább a vonatot. Nem hinném, hogy összefüggésbe hozta volna a köszönés elmaradását a fuvar hiányával, én viszont elmeséltem hazafelé a meleg autóban. 

Ez is a januárhoz

tartozott.

Tovább »

Hanyatló erkölcseim

Varga I. Prostituáltak

Már nem is tudom, hányast kaptam, Etika volt a tantárgy neve. Gyakorlati jegy volt belőle, jó sok szájtépéssel, meg kis előadásokkal, nem voltam túl lelkes, arra halványan emlékszem.

Talán ez lehet alapja nem túl szigorú erkölcsi elveimnek, amelyeket magamra kevésbé, másokra viszont eléggé megengedően alkalmaztam. (Felőlem csinálhat, amit akar...)

Gyerekkorom e tekintetben sziklaszilárd alapokat nyújtott: amiért nem kaptam nagy frászt, azt lehetett, amiért fájt két oldalról is, azt kevésbé. (A harmadik variáció is létezett, de titkos volta miatt előfordulása nem volt számottevő.)

Ezzel így, azért viszonylag rendezett állapotban lehetett nekifutni az élet göröngyeinek, nem mondom, hogy sosem tápászkodtam, de szeretnék én bukás mentest látni sikamlós terepen. (Úgy tűnik, mai napság a legsikamlósabb már régen nem az, ami az én koromban annak számított, és ami ma annak számít, anno nem is volt kérdéses.)

Na, ez a hosszú nekifutás csak annak az eredménye, hogy semmi mást, egy aláírást megejtettem ma délután, mi több, mindenféle unszolás, könyörgés, rábeszélés, nyomásgyakorlás (stb.) nélkül. Nemes egyszerűséggel, hazajövetelemkor 2 idősebb hölgyemény egy ív papírossal tétovázott a kapunk előtt, és Iván méreteit taglalták, meg a príma becsukott kerítést. Megszólítottam őket, mert azt hittem, megint halott van a faluban, szoktunk némi gyűjtést közösen erre, már akik benne vannak az akciócsoportban. 

Kiderült, nem , ők a mostani veszprémi indulónak jöttek aláírásért, a Navracsics úr helyett.  Utóbb magam is csodálkoztam, hogy persze, nagyon szívesen, és azonnal aláírtam, jószerivel csak a papírról olvasván, milyen cégnek is adom a nevem. Fidesz volt ezúttal, meg sem lepődtem és csöppet sem zavart, éreztem némi kárörvendő mosolyt belül, amikor igazán hálálkodva megköszönték.

Aztán bejöttem és elgondolkodtam azon, mennyit romlott  az egyenes jellemem, a társadalmi erkölcsöm. Nem kell sokat visszamenni az időben, de még 10 évvel ezelőtt is barátságtalanul elhajtottam volna a papírjaikkal együtt a megbízottakat, szó sem lehetett volna a hazugság legkisebb formájáról sem. Egyenesen és öntudatosan csak annak adtam volna az aláírásomat, akivel, szimpatizálok, egyetértek és akire majdan a szavazatomat is fogom adni.

Most meg: firkálgatok hanyagul és felelőtlenül, másra szavazok, mint akiknek aláírtam, és mindezért még lelkiismeret furdalásom sincsen, talán azért, mert már lelkiismeretem sem sok van.

Na ennyit akkor, ha utcalányok között mászkálunk naponta, igyekszünk hasonulni és már nem feltétlenül álcázzuk magunkat naponta apácának, hiszen senki el sem várja tőlünk.

Tovább »

Az én gazdagságom

Nagyon régi vicc, de sok bölcsességre utal. A feleség háborog a házastársi tulajdonviszononyokon, hogy ugyebár mindennek közösnek kellene lennie egy aktuálisan és optimálisan működő házasságban. Szó, szót követ ez ügyben, mígnem a férj dühösen szekrényajtókat kezd csapkodni, amivel pláne idegeire megy a felbőszült asszonyságnak. Meg is kérdezi dérrel-durral, mondaná már meg, mi a jó fenét kutat annyira??!! A gatyánkat!-válaszolja a férj nem kis kárörvendéssel.

Nos, pont ez a vicc jutott az eszembe a napokban, amikor sorra végig hallgattam nagyjaink és családtagjaik, valamint baráti körük nem is oly lassú, de biztos gyarapodásáról szóló híreket. locsogásokat. Eleinte felfújtam magam rajtuk, ami biztosan nem tett jót az egészségemnek, mígnem beláttam ennek totális értelmetlenségét. Taktikát váltottam, és azt mondtam, miért is ne nézhetném ezeknek az igazán jó oldalát? Először is, sokszor sok pénzről szólnak ezek a szóbeszédek, és ez bizony jó dolog. Bárkié is (és itt van a kutya elásva igazán),  a sok pénz nagy jót tehet, kellemes dolog, nyugodt alvást biztosít, legalábbis egy bizonyos szintig bizonyára. Az örömöm másik oka abból a felfedezésből eredt, hogy ez az immár jól láthatóan sok pénz, bizony a mienk. Pontosítok: mienk volt, vagy lesz, szóval bárki örül is most, nyugodtan és majdnem felhőtlenül, mellette  örülhetünk mi is. Hát hogyne, amikor lám, előkerülnek az eltett  elzabrált milliárdok, hiszen még öreganyám is folyton azt hajtogatta: "Amit a ház elnyel, azt a ház visszaadja." Rémes volt ezt hallgatni, amikor nekem azonnal kellettek a lábra kelt holmik, de már valóban örülök a mondás igazságának, hogy amit a HÁZ elnyelt, azt a HÁZ visszaadja.

Vagyis talán a HÁZ-ban ülőkről lenne inkább szó. Lázár János milliót érő karórájának bizonyos része, mondjuk a 9 millió 877 365 fő népességből kijövő 4 millió 184 ezer foglalkoztatott létszámát (fogadjuk el, KSH adat) tekintve, pontosan 4 184 000 rész jut nekem. Mondhatjátok erre, hogy  sovány vigasz, de van itt még mit keresgélnünk. Tehát Rogán Tóninak is éppen csak a minap lett villája, valami 167 millióért, hát ugye ebből is összejöhet valami. Ugyancsak Lázár vett 70 millióért budai lakást alig 10 éves kis Boldizsár fiának, hát szép-szép az előrelátás, de bizony ebből is lejönne az a bizonyos részecske, mindannyiunknak. A visszamenőleges hatályokat már ismerjük, szerencsére nem mi vezettük be, de milyen mák, hogy tudunk róla .  Az a 3000 milliárdnyi magánnyugdíjvagyon  annyira szép summa, hogy erre már ti is kancsalul néznétek, szóval nődögél itt alant is a követelés szaporán. Lehetne még sorolni a sok fáin stadiont, a mutyizott földeket, Vida Ildikó háta mögött bujkáló korrupciós vagyonokat, Simicska üzleteit, aminek a Közgép éppen csak látható része, jéghegynyi csúcsa. Lassan elérünk az Okos pásztorfiú című kedvenc mesémhez újból, amikor a király igazán degenerált kérdéseket tett fel annak a nála sokkal eszesebb pásztorlegénynek. (Már csak azért is eszesebb volt, mert ő válaszolt, nem pediglen kitalálta a hülyeségeket.)

Szóval a Mennyi ideig tart az örökkévalóság ?...3. sorszámú kérdésére a fiú imigyen felelt:

-Látja fölséged ott azt a magas hegyet?-mutatott ki az ablakon.

-Arra a hegyre minden 100.-dik évben leszáll egy madár és hozzáfeni a csőrét. Amikor az az egész hegy elkopik, akkor telik le az első perc az örökkévalóságból.

Hát ennyire állunk mi a Fidesz által összehordott és szétlopott vagyonukkal, hogy hegyekben állna az a pénz, amit különbnél-különb bűvésztrükkel és leleménnyel, valamint bunkó erőszakkal varázsoltak ki a zsebünkből. Ugye, a gazdagságunk annyira megvan, hogy már csak azt sajnálhatjuk, hogy ennek az áldásait még az örökkévalóságon túl sem fogjuk élvezni, sőt ha jól sejtem, tán látni sem.

Tovább »

Végre, végre!

Már úgy vártam ezt az egészet, és még a ##-dik szülinapomra sem érkezett meg, és ez komolyan megviselt idegileg. Hiába a torta, a szép kerek számon reszkető gyertyaláng, ha az ember legbelül, a szíve mélyén érzi:valami hiányzik, van egy üresség egy nem pótolható hiány. Ilyenkor könnyektől homályos szemmel körülnéz az ember, hogy hátha, esetleg nem láttam meg, ott van, de leesett, nincsen díszesen csomagolva, valakinek a hátul levő kezében van, szóval lázasan kutat az agy, miközben cikázik a szem. De ne higgyétek, hogy a beletörődés ilyen egyszerű. Mint elcsépelt mondás ígéri, a remény hal meg utoljára. Mert van másnap is, lehet ezt még későn érkező, elmaradt csomagnak vélni, futni a postaládához reggelente. Nem baj, ha ma nem jött meg, lehetetlen, hogy elfelejtsék, hiszen ez nem akármilyen születésnap volt. Kerek szám, ami csak tíz évente van, hát a legközelebbit, ha esetleg meg sem érem?

Aztán a lassú beletörődés. Mégsem. Nekem volt fontos, meg még talán párnak, akik hasonló állásponton állnak, kicsit bizonytalanul, mint a nevezetes billegő kövek.

De, hogy ne szomorkodjunk tovább, nem én, hanem akik estéiket feláldozva kimentek az utcákra, nem egyszer, de kétszer is (a harmadikról most ne beszéljünk), elérték, még ebben az októberi hónapban, csak egy hetet kellett várnom rá és meglett. Végre, beígérte, újra kapunk levelet, újra lesz Nemzeti Konzultáció!! Igaz, csak 2015-re ér ide, de legalább már szó van róla, mi több ígéret, milliók füle hallatára, és nem is baj, hogy ezért is mi fogunk fizetni.

Szeretném, ha ez (talán a 3. konzultáció lesz, vagy a 4. most már nem emlékszem), egy fordított, ezáltal igazságosabb megoszlású lenne. Még a Zúnió sem fogna szólni érte talán, mert a tervem (kerek születésnap, emlékeztek, kívánság és örömök, ilyesmik), hogy mi tennénk fel a kérdéseket és a Miniszterelnök válaszolna rá, és kéretik az egyszemélyes válaszadás, nem adható át bérválaszolóknak százezer levél sem. (Egyszemélyes döntésekért egyszemélyes válaszok, fifti-fifti alapon.)

Úgy gondolom, mindenki más kérdést fogalmazna meg, a lehetséges 3 kérdésből. (Igazatok van, ez eléggé kevés, de milliószor három, az 3 millió és kár többet feltenni, ha a visszalévő élete nem elegendő a válaszokra, maradjunk a realitásoknál.)

Ami bennünket terhelő költség ez ügyben, a papír (adózva kétszeresen), írószerszám és postai költségek. 3 millió írástudó honfitársunkból 1 millió egészen biztosan ki tudná fizetni.

S a végére maradna, hogy mi legyen az a három kérdés:

1. Amikor elkezdte politikai pályafutását, milyen cél lebegett a szeme előtt? Hasonló-e a mostani állapothoz?    igen, közelítően igen, alig, nem, kevésbé, egyáltalán nem, á, dehogy, Isten ments ettől

2. Mit gondol, amikor megszavazták Önnek és pártjának a 2/3-ot, elvárták-e , vagy sejtették-e előre ezeket a törvényeket, szabályokat, irányvonalat? nem, nagyon nem, egyáltalán nem, álmukban sem, ők súgták meg

3. Hogyan képzeli közös együttes jövőnket, különös tekintettel az egész országra (néma csend van mostanában az imázsról, még Országhajó sincs!), valamint a benne élő polgárokra, nyuggerekre, panelprolikra, cigányokra és még kikre is...(tuggyukkik)?

jól elképzelem, nem jól képzelem, vízióim vannak, már víziók sincsenek, majd a Putyin megmondja

Bocsánat, hogy ilyen általános kérdések jutottak az eszembe, de kábult vagyok még a sok szülinapi pezsgőtől, meg aztán, már mindig az jár az eszemben, hogy milyen világ is az, ahol lassan minden nap, csak másnap, hiszen aznap sosem történik semmi.

Tovább »

Az ember az, ami

A tegnapi este "fő fogása" a tüntetés volt, mégis (mivel belebotlottam), egy habkönnyű előételnél ragadtam le. Úgyszólván annyira, hogy már kezdetén is csak rágóztam rajta, majd ez betartott egész este.

Saját  képviselőnkről van szó, Navracsics úrról, aki évek óta küldözgeti közpénzen a karácsonyi jókívánságait, díszített, fényes és arannyal futtatott képeslapon. Tisztára pénzkidobás, gondolom országosan is probléma, hogy egy titkos szavazás nagy hátránynak bizonyul akkor,  amikor saját híveit méltó módon köszönteni akarja. Hát így jut belőle nekünk is évente, aztán ami hasznos (a kép íratlan fele), felhasználom másra.

Szóval leragadtam, és ámultam. Ékes magyarsággal is mondanám (inkább nem teszem), hogy "bizisten" nem vagyok nyeretlen két éves,  láttam már gerinctelen alakokat bőven, de az újdonat európai képviselőn és annak profizmusán lehidaltam. Annyira pofába mászóan volt síkos  kígyó és aljas módon félre és kibeszélő, mintha nem is ő lett volna eleddig a most is regnáló kormány első embereinek egyike. Hárított, félrebeszélt, nem tudott, nincsen itt és őt egyáltalán ne is kérdezzék erről, legyen inkább más a téma.

Természetesen mindannyian tudjuk, ha valaki jó ideig tagja, mi több zászlóvivője egy pártnak, egy kormánynak, az pontosan tudja, háttéradatokkal együtt, hogy miről van szó, és mi van a háttérben. 

A jellem, az jellem, mint mondják, már 6 éves korra kialakul (ezért van nehéz dolgunk az iskolában többek között), hát Navracsics jellemét még Halloween alkalmából sem venném magamra.

Hogy mégis mit tehetett volna (ha lenne neki olyan, ami nincs)? 

Esetleg egyenesen, előre nézve és szembe, belemondja a kérdező riporternek azt, hogy erről nem kíván beszélni, jól lehet tudna a kérdésekre válaszolni. Vannak okok, amelyek ezt indokolják nála, és addig, amíg ezek fennállnak, addig hivatalból nem is fog nyilatkozni ebben az ügyben. Kész. (Kálmán Olga negyedik próbálkozására már nem lett volna szükség!)

Lehetett tanulni a riportból egyébként, leendő politikus hallgatók számára igazi csemege, sőt kiváló minta a későbbi sikeres életpályájukhoz. Azt pedig tudjuk, hogy még ebben a műfajban is, nem a legjobbat láttuk tegnap este a képernyőn.

(Lábjegyzetként: Az, hogy egy hónapon belül kétszer kellett nekirugaszkodnom ugyanazon személynek, nem az én hibám! Igyekszem a továbbiakban "ad acta" tenni.)

Tovább »

Renitens első ízben

Most tessenek mélyen lenézni és beszélni a fejemmel, hogy az állampolgári kötelesség, mi több holmi (baloldal?) ellenzéki össze nem fogás védelme és egyáltalán, a teljes apátia, vagy ha az nem, a küzdeni akarás lanyhulása okán, életemben először (és ezt nyugodtan veheti bárki színtiszta igazságnak), nem méltóztattam elmenni és szavazni.

Nem akarnék persze szerecsenmosdatást, de itt minálunk tétje sem volt az egésznek, nem is dobálhattam volna cédulát a Fidesz ellenében  bárkinek, mert csupa független jelölt volt, és ők sem érdekeltek túlságosan.

De mégis, ha lehetett volna, már régóta tudja mindenki (aki nem, az ébredjen fel végre), hogy nálunk már sem bágyadt, sem erőteljes (??) szavazással az orbáni hatalmat megdönteni nem lehet. Tettem előzőekben fura javaslatokat, hogy miként képzelem a szavazófülkék további sorsát és hasznosítását, legalább felválthatnák az undorítóan műanyag és szellőzésképtelen TOI-toikat. 

Úgy tűnik a fenékig felhajtjuk ezt a méregpoharat, igazi magyar virtussal kerül, amibe kerül. A gyerekeink és unokáink életébe lassan egyre kevésbé, mert ők már nincsenek itt, több százezrével kapták magukat és illa berek, másutt építgetik jövőjüket és talán még a gyerekeik  életét is ott képzelik el.

A perspektíva így tehát lelombozó módon, de biztosítva, a kérdés csupán már annyi, mennyire szeretjük  azokat a halálugrásokat, ahol mi vagyunk a fő műsorszám, alattunk pedig régen nincsen már semmilyen háló. (Szétbontódott és kilopódott jó idők óta.)

Nem érzem magam most bűnösnek, mert 25 év után ez egyszer már nem álltam be azon üdvözültek sorába, akik még szívósan küzdenek és úgy gondolják érdemes. Túlléptünk minden határon, szabályon, törvényen, a játékszabályok is hamisak. Úgy éreztem, ha tovább közreműködöm ebben, bármilyen tiszta hittel, önmagam előtt válok a legnagyobb nevetség tárgyává...jó esetben. Rosszabbik olvasatban: közreműködöm abban a színjátékban, amihez a nevemet végképp nem adom, akármennyire is apró senki vagyok ebben a hatalmas tételben..

Csak utólag: TGM ebben sem tévedett, még a legelső áprilisi választás előtt szólt!

Tovább »

A föld alatt, a föld alatt...

Jó, jó  persze, hogy a víz alatt az eredeti szöveg és arról is lesz éppen szó, de arról a vízről ám, ami a föld alatt lapul. A kevésbé sem csipkés gondolat úgy jött, hogy  (bár már egy ideje hallottam), de most rávezetődött is a vízdíjas számlára, hogy ásott, fúrt kútból származott vízért is kellene fizetnem, mivelhogy eleve köteles lennék ezt bejelenteni. Már, hogy van kút az udvaromon, mert déd-, vagy ükszüléim megásatták és nagyszüleim, amikor jött a vízvezeték, komor elhatározással nem temették be.

Az utcánkban igen kevés kút van, talán 1-2 esetleg, szóval sok embert nem is érint itt ez a vízbéli kettősség. Azt hiszem, azért volt ez a gyászos és sorozatos betemettetés, mert elnitrátosodtak ezek a kutak, és mivel ivásra nem voltak már használhatóak, úgy gondolták, szükségtelen a létük is. (Abban az időkben, vagy 30 éve, még nem voltak tán ennyire száraz nyarak.) Szóval kiválóan locsolunk belőle, szivattyúval, slaggal, lehet kocsit mosni és ugyan nem tudom mikor, de a realitása megvan annak is, hogy ne ivóvízzel öblögessem a WC-t, amit egyre inkább sajnálok.

A felszólítás eléggé elgondolkodtató. Persze tudom én, ami a föld alatt van, az minden-minden az államé, akkor is, ha a telek a sajátom. (Bár nem tudom, mélységileg, hol a birtokhatárom, ásónyomnyira-e, vagy ülepítőgödörileg??)

De a víz tehát nem az enyém, és vízdíjköteles lenne, sőt szennyvízköteles is, bár én a kútból sosem eresztek a csatornába semmit, mert a felhasználásom célja ezt szükségtelenné teszi.

Azért érdekes ez. Pétfürdőn évtizedek óta 22 fokos, a hévizi vízzel megegyező összetételű, csak ugye hűvösebb víz folydogál el a medrében több millió hektoliterszámra, amit eleddig senki nem nehezményezett, így az állam sem. De hogy fürdő legyen végre belőle, és erre az önkormányzat áldozna is, már megjelentek a héják és engedély, engedély hátán és vízdíj, vízdíj tetején. Legyen nehezebb az egész ügy, és ne is lássák az emberek a hasznát, folyjon inkább haszontalanul tovább. 

Valahogy ezzel a kútvízzel is így vagyok. Rendben, hogy odalent van az a víz. Az egész idióta államot ez egy cseppet sem érdekli, mihelyt felhúzod, azonnal érdeklődik iránta.

Azt mondtam, hát legyen, de ahhoz, hogy ez a víz a felszínre jusson, ahhoz kellett akkor is és ma még inkább, némi tőkeerő. Elolvastam mostani szakirodalmat, bár ásott kutasat nem találtam. Fúrást igen, meg béléscsövezést, meg különféle szigeteléseket, tömörítéseket, vizsgálatokat, szóval  ilyenekkel vannak tele pl:

• Önkormányzat Jegyzője által engedélyezett talajvízkút tervdokumentációja általában 60-120.000 forint + 10.000 forint okmánybélyeg.
• Vízügyi Hatóság által kért tervdokumentáció készítése 240-300.000 forint + eljárási költség + a mélyebb (30 méter alatti) kutaknál az esetlegesen a Vízügyi Hatóság által előírt geofizikai mérés, vízvizsgálat, valamint a Vízföldtani Napló vezetése.
• Egy méter 125 mm  MSZ. 22116 szabványnak megfelelő cső ára  3.500-4.000 forint.
• Iszapképző anyag (CMC, Bentonit, és egyéb anyagok) kutanként 15.000 forinttól akár 150-300.000 forint költséget is jelenthet. (Természetesen ez mélység, és az átfúrt rétegek függvényében változik.)
• A kútfúró gép amortizációja (fenntartás, üzemeltetés, berendezés időszakos engedélyei, bányahatósági vizsgáztatása, kopások miatt új szerszámok, valamint az új gép beszerzése, stb.) méterenként kb. 2.500-3.000 forint
• szűrőkavics kutanként 20-40.000 forint (500-1.000 forint/méter)
• gyűrűs tér tömedékelése 5-30.000 forint (100-1.000 forint/méter)
•  kútakna telepítése: 80-150.000 forint (mérettől függően)
• Egy megfelelő teljesítményű, jó minőségű pl. Pedrollo csőbúvár szivattyúEASYPRESS II. áramláskapcsolóval, valamint a beépítéshez szükséges anyagokkal 130.000 Ft-tól indul, plusz a beépítés munkadíja. Természetesen ezen ár változik a szivattyú teljesítménye, valamint a beépítés mélységének függvényében is.

Arról fogalmam nincsen, teljes-e a lista, vagy nem, de bizony kezdek úgy tekinteni a kutamra, mint egy komoly tőkére.  Amennyiben vízdíjat kérnek tőlem, én kúthasználatot számolok fel, legalább annyit, hiszen ez az eljárás bevett az eonnál, az autópályáknál és a világon mindennél mostanában. 

Elvégre és utóvégre, ha nincsen kutam, akkor az államnak bevétele sincsen pont arról a vízérről, ami a kutamhoz vezet. (Vagy bedöntjük az egészet és elmondjuk, mint a Bolond Istókban, hogy Csak rajta! hadd lám, én Uramisten, mire megyünk ketten!)

Tovább »

Pezsgőre magyar!

Itt a nagy falunap és ki sem fáradok megnézni a szokásos haccárét. Jól lepusztult bennem az áhítat, aminek bizony sok-sok oka van, hogy egyet említsek a színvonalat még a béka is alulról nézné. A régen bő 2 és fél napos monstre szórakozás igényes és nagy nevű vendégekkel, immáron a múlté, így végképp érvényessé válik az 5 éve említett bejegyzés, miszerint a régi búcsúk hangulatát az újdonat falunapi rittyentések nem tudják pótolni, és immár a régi falunapokéit sem. 

Más családi vonatkozása is akad ennek, amit annyira zokon is vettem, hogy a falunap már töröltetik végképp  az említhető szórakozások listájáról. De ez itt kevésbé érdekes. 

Azonban muszáj párhuzamot vonnom, akár csak gyengén is, a falunapok esedékes ivászatai és bizonyos mostani kampányok erős ajánlatai között. 

Történt ugyanis, hogy az Agrármarketing Centrum (AMC) és a Magyar Turizmus Zrt.  kampányt indított azon okból, hogy igyunk má' több pezsgőt.  Hovatovább ők fulladnak bele abba a 28 milliónyi palackba, amiből csak 22 milliót hajlandó a magyar legurítani a torkán,  ily kevés innivaló láttán azon mód elfacsarodik a szív és könnyes lesz a szem, amit én  pezsgőt szerető révén meg is értek. 

Mert nézzük csak, ugye sörözni igen jól esik, különösen többedmagával az ember, egy baráti társaságban, egy jó labdarugdosás után, fürdés előtt esti sütögetés közben és egyáltalán, a sör hely és politikamentes, ennyi legalább tudható róla.

A bor, mint magyar hagyományos és igen nemzeti ital, nemesebb folyadéknak tűnik, igazi úrmagyar némi partyn (bocs. fogadásokon), bazi nagy talpas pohárból kóstolgatja a csillogó nedűt, pláne, ha nevezetes pincészet terméke. Előrebocsátom, sajna, de nem vagyok borivó népség, ritkán iszom bort és úgy tűnik, akkor sem eleget. Vitathatatlanul jól esik egy hegyi nyitott pincében, bizonyos étkek után, de nem szokásom borozni, eláll nálam sokáig a teli és bontott palack is. Bár régen szerettem a tokaji borokat, már nem tudom csupán borként szemlélni őket, amiről persze pont a butéliák tehetnek a legkevésbé.
 A borról említtessék meg a műanyagpalackos és kannás különféle asztalik és olcsó kadarkák (kradarkakák by. Kazal) népes csoportja, amiktől szegény megviselt "alkeszek" repülnek az alkoholos mennyországba. Legalább ilyen elismert jogossága ezeknek az olcsó boroknak, az én szememben elvitathatatlan.

A pálinkával, már hungarikumként kell bánni, bár mióta főzheti boldog-boldogtalan, bele tudunk kóstolni igazi kerítésszaggatókba, ami ugye nem biztos, hogy jót tesz a hírnévnek. Hír egyébként meg amúgy is van vele, mert Orbán kormányának kampányfogása szembe megy az uniós szabályokkal, tehát a pálinka hamar nemzetközi csörték között találta magát, amiről megint ő tehet a legkevésbé. Nos, pálinkázni is lehet, alkalom leend ezerszám, hogy felhajtsunk egy-két-három kisebb-nagyobb kupicával. Bár az említett italok közül ez a legütősebb (egyesek galádul fölé mennek az 50 szeszfoknak is),  szóval egy igazi kemény alkoholista, akinek a vére is megközelíti ezt a szeszfokot, 1-2 pohár után már nem oszt, se nem szoroz, le van a gond róla késő délutánig.

Ebből az következik, hogy pálinkázgatni sokáig és alaposan, csak kevesek kiváltsága. össznépi hagyományként leginkább , mint bevezető  aperitif ital, szokásos.

Na de a pezsgő, az aztán úri huncutság volt a magyar ugaron jó ideig. Köznép annyira nem itta, hogy azt sem látta, akik itták. Pedig úribb körökben egy-egy mulatozáson folyt a habzó lé, szájba, cipőkbe, majd vissza, voltak szépasszonyok és úri macák, akik már a napot is tejeskávé helyett pezsgővel indították. A francia pezsgő volt az igazi, természetesen orosz kaviárral, amiről nincs véleményem, mert egyikhez sem volt szerencsém. Pontosabban a kaviárhoz igen, fekete volt és majdhogynem tolongtak érte a svédasztal körül a népek.   Egyik nagy budai hotel fogadásán, ahol boldogult újdonatúj rendszerváltó MDF érzületű tárogatós Makoveczes fogadásra voltam hivatalos. (Úgy éreztem magam, mint egy kém, aki leplezi, hogy rossz helyen jár és úgy tesz, mint aki pont odavaló.) Röviden, megszemléltem az elitista svédasztalt, alig harmadát beazonosítottam, a többiről nem döntöttem, hogy repült, futott, vagy úszott-e élő korában, így az ikrát is békén hagytam. (Ha már hiányzott hozzá a francia pezsgő...)
Aztán jött később a kedvelt CoBeTckoe  pezsgő, hozzáférhető áron. A Törley még akkor nem volt dömping árban, és ma is zúzós, bár nyilván nem közelíti meg az igazi márkás palackok árát. Na és a nép kezdte beépíteni az életvitelébe. Arra ugyan nem emlékszem, hogy a nagyszüleim kezében sört, vagy pezsgőt láttam volna, kis pálinkát, bort azt igen. Később elfogadottá vált valóban egy karácsony este, egy szilveszter okán, majd jöhettek a születésnapok és különféle évfordulók. Mindezeken túl egészen biztos, hogy havi egy palack pezsgőt nem iszunk meg, éves fogyasztásunk a 4-5 üveg környékén stabilizálódott már évek óta.

Na de majd most, amikor kampány is szól róla, hogy ugyan igyuk már és miért is ódzkodunk ettől, amikor bizony mindenféle ok nélkül is milyen kellemesen elpezsgőzhetne a víg magyar.
Már látom is, hogy gyatra tejfogyasztásunk kissé visszaesik, hiszen ha a kereset, vagy segély adott, akkor a pezsgőt növelni, csak valami egyéb kárára lehetséges. Biztos jót fog tenni a gyereknek is, különösen elalvás előtt, és természetbeli juttatásként is járhatna, mint régen a védőitalként kapott szóda.  Pezsgőzni bizony lehet, könnyedén, sokáig és ha valaki ezek után ferdén nézne kecses anyai, apai ujjak között billegő pezsgővel töltött vizespoharakra, jusson eszébe a kb. ilyen szinvonalon gondolkodó rajtavesztett Mária Antoinette, a  lefejezett,  Habsburg eredetű francia királyné, aki nem átallotta azt a kijelentést tenni, miszerint: ha nincs a népnek kenyere, egyen kalácsot!

A Horty rendszer urai valóban pezsgőzhettek,  én jelenleg (mélységesen megértve a pezsgőgyárak keservét),  nem ezt látom az ország, a nép, a gyerekek legégetőbb gondjának. Annyira nem, hogy a kampányra fordított 50 millió forintot inkább nekik adnám:

Tovább »

Néplélek

Régóta motoszkál bennem, annyira régóta, hogy lám, eddig milyen néma volt a felület. De igaz, hogy sűrűsödő útjaim hozadéka többek között az a mélázás, hogy miért is különböző ennyire a két ország hangulata. Túl azon persze, hogy semmiben nem összehasonlítható egy jóléti erős állam polgáraként élni és mutatkozni a világban, más részről  magyarként  létezni és megmutatkozni. 

A sors, a vak szerencse, esetleg holmi végzetszerűség, mindegy is, hogy minek nevezzem, de eltávolította a gyermekeimet ebből az országból. Az azóta eltelt idő az ideiglenességet kezdi átfaragni, valóságosan is és a mi tudatunkban is. A nem szeretem érzésből megértés és elfogadás lett, mi más is lehetne. Az utazások fura hozadéka immár egy olyan érzés, amire legkevésbé sem számítottam. Kezdem otthonosnak érezni azt az országot, ahová járok, ismerősnek szokásaiban, mentalitásaiban. Ami először furcsa volt, arra már nem kapom fel a fejem, és  idomulni látszom nézeteimben is.

Mondom, amíg ott vagyok. Így aztán, ha hazajövök, kiáltóbb a hangulati különbség, merthogy erről beszélünk, a lelkületről, mi másról. Vajon végzett-e valaki kutatómunkát (bizonyára), hogy milyen összefüggés létezik egyes néplelkek között. Merthogy bizonyára van ilyen, hiszen írók megírták, köztudatban az orosz nép lelkülete valami egészen különleges (nagyapám mesélt is róla). Ismerjük a közmondásosan család centrikus (és hangos) olaszokat,  a frivol, könnyed franciákat, a nagyon angol angolokat a rémes humorukkal, amit szeretek, a precíz, pedáns németeket, akik szerencsére nem feltétlenül kínosan azok. 

Vajon a magyarokra ezekben az időkben milyen jelzőt ragasztanak? Történelmileg nem vívtunk ki sok megbecsülést és ámulatot, de nem biztos, hogy erre lett volna szükség. Nem tartoztunk (talán csak Nagy Lajos királyunk ideje alatt) a nagy nemzetekhez, nem mi vittük a prímet sosem Európa szerte. Talán a kicsik, de erőszakosak, vagy otrombák, nem tudnak viselkedni? Az elfogadás egy szájhúzás kíséretében azért megvolt? Különböző időszakokban volt szerencsém külföldet járni itt-ott.  Az utóbbi időben már nem szeretem érzéssel, ami  az én számlámat is terheli, noha okozója nem vagyok. Mégis, viselnem kell, magyar vagyok, ott kiabál a rendszám az autón. Halk, civilizált magatartásom mások szemében esetleg álca, vagy elfogadott?

Bizonytalan és ingatag magyar lábakon járom az utamat immár, a gyerekeimnek már könnyebb. Az ő rendszámukon már nem a piros-fehér-zöld szín virít. A következő generációt dajkálgatom, jön haza az unoka, mindennapos az összehasonlítása, még 6 éves kis ésszel is. A németek ezt nem így csinálják.....

Keresgélem magamban a válaszokat, védeni a magyar érzületet, de sejtem, az utóbbi időkben többet elveszítettünk ebből, mint egy 150 éves török uralom alatt. Hiába, a digitalizált korszak valóban gyors, jó volna, valami kedvezőre fordítani. Beteg lelkületű nép lassan jut előre, előbb gyógyítania kell még magát.

Tovább »

Kálváriajárás

Már 6. éve nézegettem a szomszéd falu szépen formált dombját, rajta fenyőkkel. Sokáig csak sejtettem, hogy valami épületféle lehet rajta, de jórészt eltakarta a növényzet, és a messzeségből, vagy a 8-son előtte elhaladva nem derült ki, hogy mégis mi lenne a szépséges domb titka.

Nos tegnap, azaz húsvét hétfőjén rászántuk magunkat, hogy megnézzük.

Íme:

Kaszálatlan, elhanyagolt.

A stációk képei, vagy faragványai sehol nincsenek, csak az üres fülkék.

Azért  a szép időnek örültünk, én fotóztam, ők viselkedtek.

A firkálásokat nem óhajtottam közelebbről.

A vízmű igazán nem ront már a helyzeten, a keresztek hasonló porladó állapotban voltak.

No és a morgolódás oka, hogy pont e szomszédok és polgármesterük, igen büszkén hirdeti 1000 éves mivoltukat, tagadhatatlanul sok rendezvénnyel, médiafelülettel. Úgy tűnik éppen a kálvária vagy nem 1000 éves, így kevésbé érdemes vele foglalkozni, mi több,  még inkább kevésbé református.

 A másik variáció:
a kálvária éppen most másutt magasodik, felüljáró hídként, ha elkészül, a két falu nagy-nagy örömére.

Tovább »

Melegedő székek

Olvasom, hogy Dózsa György tüzes trónja tán nem is létezett, semmiféle bizonyíték nincsen rá korabeli leírások között. Mi több, dehonesztáló módon a magyar történelem legkártékonyabb figurájának nevezi Bánó Attila újságíró. (Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből)

Állítása szerint (érezhetően nagyon nem "csípi" Dózsa Györgyöt), Dózsa nem az a történelmi személyiség, aminek beállították számunkra. Azzal ugyan egyetért, hogy parasztvezér volt, csak éppen parasztfelkelés nem volt. Dózsa egy rosszul szervezett keresztes háború érdekében toborzott sereget használt fel önös céljaira.

Felsorolja, hogy nem volt egy nagy formátumú (?) személyiség, írni-olvasni nem tudott. (Mondjuk ez durva, 1514 körül sok várúr sem tudott, sőt a legtöbbje nem, a paraszti sorban levők meg ugyan miért is tudtak volna..)

Közli, hogy Erdélyben közismert rablógyilkosként tartották számon, később ezt végvári katonaként jóvátette. A pozícióba végül Bakócz Tamás bíboros jóvoltából került, II. ULászló és a torzsalkodó főurak hátterével, hirtelen egy ország hatalmi tényezőjeként. A továbbiakban nem fejtegetve szerepét,  úgy tűnik a levezetésből, hogy a tüzes trón legendáját Petőfi Sándor találta ki, aki nagyra tartotta Dózsát (később Ady Endre is). A dokumentumokban szó esik ugyan fából ácsolt székről, abroncskoronáról, és említik a csípővasakkal való kínzást is, valamint azt, hogy kiéheztetett embereit kényszerítették, hogy egyenek a húsából.

Önmagában már ennyitől is égnek állhatna a hajunk, a tüzes trón és az égett hús szaga ezen nem hinném, hogy sokat rontana, javítani pedig úgy tűnik a hőssé válás miatt volt szükséges. Rákosi Mátyás helyezte először Dózsát azonos piedesztálra Szent Istvánnal, vagy Hunyadi Jánossal, Rákóczi Ferenccel.

Mégis mi ebben az egészben a megemlíteni való, és lényeges, így  a szép kerek 500 év távlatából nézve? (Cui prodest ...vajon értelmezhető-e).

De hagyjuk most Dózsát, akárki is volt, tán az akkori történelmi körülmények között (amiket fel sem foghatunk, ha egyszer soha meg sem tapasztalhattuk), nem volt az ő tetteinek bűne mérhető egy kiművelt, olvasni és írni is tudó, egy egész országot gyalázatba rángató újkori rablógyilkossal, már ha a gyilkolászást nem egészen materiálisan inkább lelkiek terén értelmezzük. 

A trónt tehát utaljuk a bizonytalanság ködébe, mindenképpen ízléstelen semmiképpen nem vethető össze jelenkorunk szokásos eljárásrendjével. De ha mégis (elvégre kezdünk már eléggé dühösek lenni), kacérkodnánk holmi tüzesebb gondolattal, különben sem lehetne annyit hirtelen legyártani, hogy jól szolgáljon a főrablóknak is és a klientúrának is. Amiről az egész történet eszembe jutott az éppen az, hogy letagadhatatlanul, felforrósodott a  KLIK főasszonya és az oktatási államtitkár asszony széke a napokban. Napvilágra került ugyanis az államosítás intézményrendszerének az átvilágításából készült jó sok oldalas (vád) irat.  Kiderült, amit eddig valójában majd' mindenki tudott, hogy az újonnan létrehozott vízfejű szörny, nem segíti az oktatást, sem a pedagógusokat, sem az iskolákat, pazarló, gazdaságtalan, a hatékonysága pedig nem igazolható semmivel.

Nos, ehhez kellett vagy 3 év, a teljes összezilálása annak, hogy ki a fenntartó és ki a működtető, hogy az intézmények nehogy egy kézben legyenek, hogy az amúgy nagy rendszerekre jellemző nehézkesség, a rugalmatlanság maximális hozadékával legyen megpakolva.

Nem bánom a két asszonyság székét, ők ültek bele, itt kényszerítés nem volt, gondolom hittek magukban és abban, hogy véghez tudják vinni csőd nélkül a lehetetlent. Megpróbálták, a mi kárunkra és a gyerekekére.

Kárhoztatom őket, és hálás vagyok, hogy sosem voltam az emberük, még gondolatban sem. (Hoffmannból különben sem lehetne nagyot harapni, Arankát tehát átengedem az ájult csókosoknak.)
Dózsát pedig úgy vélem trónostól, vagy nélküle, ennyi idő után igazán békén lehetne hagyni. A magyar történelemben való szerepének, és hozzáteszem, a közgondolkodásban  való megjelenésének a megváltoztatása, többet ártana, mint a kétségekkel teli igazság kierőszakolása.

Tovább »

Wytézzypuszi...

Ha nem velem történik, nem hiszem el. Élőben találkoztam egy 71 éves vitézzel, roppant büszke volt rá, amit meg is értek, ha ez neki fontos. Már az apja is az volt, elmondása szerint, így hát kellően csodáltam volna, ha annyira lényeges lenne nekem ez a fajta titulus. No, de miért is találkoztam Vitéz Kajári Gézával?  Hehe, hát fát fuvarozott nekem, lévén egy Skoda billencse és hát nyugdíjasként ezzel kiegészít. Kár, hogy nem kérdeztem meg, milyen minőségben telt az élete úgy foglalkozásilag, de sajna először azt sem igen értettem, miért is tartozna rám az ő vitézsége.  

Szóval ezzel hamarost letámadott és nézette velem az arcát, profilját, gondosan szabott hetyke bajuszát. Profán módon nekem elsősorban a másnapi billencs fán járt az eszem, és nem figyeltem kellően az előadott témára, miszerint ő megismeri az "emberfajtákat", a magyarokat és azokat is akik nem azok. Noha tudom, hogy vannak közöttünk keveredésünkből fakadóan olyanok, kik megejtő ázsiai arcberendezéssel révednek vissza, vagy a kunokra jellemző sötét és metszett szemekkel, mi több, nagyon jól felismerhetőek sokakon az izraelita vonások, én ezeken mindig csak nézegelődtem, és sokszor elgondolkodtam, milyen jó múltunk is volt, legalábbis ebből a szempontból.

Partnere nem akarván lenni a vitéznek, inkább adtam a tudatlant, hogy én ugyan nem figyeltem meg, kifélék a körülöttem élők, nem is süthetek rájuk semmit, nem kenyerem az ebbéli szakértelem. (Csak halkan teszem hozzá, hogy a vitézek helyett jobban érdekeltek a hétköznapi hősök, akik csak egyszerűen megtették a nagyszerű mindennapjaikat).

No, de jött ma a vitéz és hozta a fát. Addig azért utánanéztem, a legénységi állományban volt ilyen nevű, bár az sárszentmihályi legény volt, az én fuvarosom nemesvámosi. Minden megeshet, erre azért nem tértem ki.

Letudtuk a teendőket, és mert volt egy lélegzetelállító momentum, a 9 tonnás jármű nekiindult és ki akart gurulni az udvarból az utcára, hát megemelkedett a vérnyomásom. Nagyon respektáltam, ahogy ennyi idősen (egyébként szálfaegyenes, remek tartású ember), utánalódult, felugrott, kinyitotta az ajtót, és a járda szélén megállította.

És hát aztán a fizetés után, borravalóként, én ugyan kis pénzt adtam, de meg lett fejelve, egy tisztelettel elkért puszival.

Nem vagyok egy csókos fazon, de úgy véltem, hát ami jár, az jár, és különben is, innen már azonnal elhittem, nem egyszerű fuvarossal van dolgom. Katonaemberre vallott a gyorsasága és határozottsága.

Most aztán csóválhatom a fejem kuncogva, mit kellett megérnem, de régen is kértek tőlem bármilyen ártatlan puszit is. 

Hát akkor holnap már emeltebb fejjel megyek a suliba, ezt csinálja utánam más nagyanyó, J. pedig előre látom, majd csóválja a fejét, és kijelenti, Kajári vitéz fuvaros többet akkor vitézkedik itt, ha ő is idehaza lesz.

Tovább »

Gölle szívja

Az könnyen lehet, hogy akik az egészségügyi körzeteket kialakították, csupán a távolságot nézték, a közlekedést pedig nem. Gölle valóban közelebb van a Tolna megyei Dombóvárhoz, pláne Inámon és Nakon keresztül. Csak éppen a Gemenc Volán járatai nem fordulnak a faluba egy cseppet sem, hiszen mióta buszközlekedés létezik, mindig a somogyi cég, a Kapos Volán buszaival lehetett kijutni a faluból.  Ha lenne egy rendszeresített forda Gölle és Dombóvár között Kapospulánál kibukkanva, akkor is nehéz lenne, hiszen a dombóvári rendelő jóval kijjebb van, egészen a város szélén, helyi járattal kellene megközelíteni.

Nem beszélve arról, hogy egyéb ügyekben azért mégis Somogyhoz tartozik a falu, nem kikerülhető Kaposvár több összefüggésben sem.

De az alapvetés egyébként is az jelenleg, hogy ha nincsen autó, akkor bizony el kell buszozni Batéba, és ott át kell szállni egy Dombóvár felé tartó buszra,  a kettő között pedig lehet várakozni esetleg órát is. Mellesleg, akiknek egyenes buszuk, sőt, vasútjuk is van Dombóvárra, azaz a batéiak, azok továbbra is Kaposvárhoz tartoznak.

Szóval nagyon lehetetlen helyzetbe hozták ezt a falut, és el sem tudom képzelni, milyen pancser volt, aki vagy akik ezt megtették.

http://frissvideok.hu/hirek/155485-video-golle-haziorvosa-egeszsegugyi-trianon-az-uj-betegellatasi-rendszer

http://www.sonline.hu/somogy/kozelet/vonalzoval-rajzolt-betegutak-egynapi-utazasra-a-gyogyulastol-450159

A második forrásban van ugyan egy szépséghiba, nevezetesen, hogy a göllei iskolát senki más nem szüntette meg,  az egyedül az önkormányzat "befektetése" volt, kár erre érintőlegesen is hivatkozni, akár elmúlt azóta 5-6 év, akár nem. Sokan vagyunk még, akik tudjuk tanúsítani, hogyan volt és miképpen történt.

Erre mondják, hogy "Ma nekem, holnap neked."   Valóban egyszerű, és ahogyan tapasztaltam, eléggé érvényes a dolog.

http://www.golle.hu/

Tovább »