Vezető tahó a rádióban

Olyan gyanútlanul tudok mosogatni, hogy szinte gondolat sincs a fejemben.  Némi erőfeszítést csupán az okoz, hogy újra és újra átlendítsem magam a tevékenység egyre nehezebben abszolválható feladatsorán. (Erőst foglakoztat a mosogatógép megvételének a kérdése).

Tehát semmiféle előítélettel nem indultam neki annak a riportnak, amit éppen felhangosítottam.  Belekapcsolódván azt sem tudtam, kivel folyik az általam szokásosan hallgatott betelefonálós műsor.

Azt, hogy milyen politikai platformon áll, kb. fél perc alatt megállapítottam, de ebből természetesen számomra még nem következett volna semmi, pláne, hogy egy posztot is írjak róla.

A kellemetlen érzés fokozatosan kerített hatalmába, és legelőször nem is a vita tartalmi kérdései miatt.

Nagyon sokszor hallottam már, és nagyon jellemzőnek tartom azt a "vitastílust", ami arról szól, hogy agyonbeszéljük a másikat. Ne tudjon kérdezni.  Lehetetlenné tenni a közbeszólásokat, a reagálásokat, a következtetések levonását, a részösszefoglalásokat, a visszautalásokat. Amitől végtére is vita a vita. Már ugye, ha az egyáltalán.

A tartalmi része megegyezett a formaival, ferdítések és kiforgatások, az egyedüli igazság szajkózása, a szemszög, a nézőpont mozdíthatatlansága, a kompromisszumokra való teljes képtelenség, a gőg megjelenése folyamatosan, és a felsőbbrendű arrogancia nem titkolt kifejezése.

A riporter mindent megtett e sodrás ellen, és türelme, állhatatossága egy-egy pillanatra kizökkentette a nyilatkozót, hozzáteszem a riporter nem kispályás, országunk legjobbjai között emlegethetjük.

Mindenképpen méltatlan volt a helyzet és a riporter helyzete is, mert főembert nem utasíthatott rendre, bár hogy azt gondolta róla, amit a poszt címének írtam, az is nyilvánvaló volt.

Ami végül engem is feldühített (bár végére jártam a mosogatásnak), hogy Kósa Lajos volt olyan kedves, és bemutatta bunkósága  ékes gyöngyszeméül, ráadásul többszöri kijelentéssel, hogy ő és párttársai nem állhatnak azon a szinten, mint akármelyik vidéki iskolaigazgató. 

Sőt, nem csupán ledegradálta őket, de felruházta ismételten a felemlegetett szakma képviselőit ostobasággal, tudatlansággal, rosszhiszeműséggel, csúnyább kifejezéseket használva.

Hát ilyen egy első ember minálunk, akik emelt látószögénél lejjebb vannak, azok csak mint ostoba igahúzó állatok szerepelnek a felfogásaiban.

Megjegyzem, nem túlságosan szeretem az igazgatókat, kevés köztük az igazán rátermett, a szakmailag kiváló, aki emberileg is jól tudja megélni és jól elhelyezni a vezetői hatalmát abban a közösségben, ahol éppen ő a vezető. Bár a KLIK megjelenése óta e hatalmat jórészt elvonták az igazgatóktól, de továbbra is léteznek olyanok, akik kiskirálynak érzik magukat, míg a többség talán már felmérte, hogy kollégáival együtt jóval többre megy, ha így tesz.

Azt végtelenül gyatrának és szánalmasnak tartom, hogy Kósa úrtól csak ennyi telt a vitaműsorban, agresszió és a vidéki iskolaigazgatók szintjének a felemlegetése.

Két mondás jut utólag erről az eszembe, az egyik: köz.

Ki mivel szánt, azzal arat. 

A másik nem köz, hanem Sörös-féle:

...és ez már jobb nem lesz....

Tovább »

Az éppen soros bűnbakok

A bevándorlók kapcsán mostanában egyre több szó esik a kivándorlókról. Nyilván nem egyenlőségjelet téve közéjük, de a párhuzam mindenkiben akaratlanul is felvetődik. Annál is inkább, mivel jól érezhetően ez az egész bevándorlási "ügy" több, mint maszatos. Ez túl finom kifejezés is, már szóltam egyszer róla, hogy embertelen és aljas, pláne kérdőíveket küldözgetni róla, melyeknek hangneme és nézőpontja egyenesen az elutasítást a gyűlöletet sugallja.

Kezdem azt hinni, sőt ez már nem is annyira hit, hogy a tőlünk elvándorló, kvázi saját véreinket is egyre inkább holmi közutálat lengi be, a magas politika részéről feltétlenül.

Az alapállás, az eleve megbélyegzés, a hibáztatás, a hűtlenség, a "bezzeg és a dehát."

A kimenekültek azok, akiket bezzeg mi kitaníttattunk, a közös adóforintjainkból,  és lám rútul és hálátlanul fordítottak hátat. Nem vállalták be szép hazánk nehézségeit, nem vesznek részt a "nagy, közös" munkában. Bezzeg odakint élik világukat, mekkora keresetekkel és még a Túró Rudi kedvéért sem képesek hazajönni.

Holmi bűnös hazaárulók ők, akiknek bezzeg kint arany életük van és leend, míg mi, akik itt maradtunk, egyre szegényedünk és anyagilag, érzelmileg kifosztottá válunk.

Már többen elmentek, mint 1956-ban, amikor pedig ropogtak a fegyverek...

Nem vitás, hogy az elsőrendű okok között kell keresni azokat a puszta anyagi, megélhetési gondokat, amik kikényszerítették a végletes döntéseket. De tudnunk kell, nem csak és nem csupán erről volt szó. A fizikai lét nehézségeit évek óta tetézi az a szellemi arrogancia (a szellemi fensőségesség nélkül), ami az itthoni élést, a jól élhető országok kategóriájából évek óta kitaszította.

Régen megénekelt dal:

A szót kimondják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót leírják
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szót hallgatják
ki tudja, ki hogyan érti
A szót olvassák
ki tudja, ki mire gondol

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

A szó elrepül
ki tudja, kit hogyan talál
A szó messze száll
ki tudja, hol áll meg végül

A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen
A szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen

Hát jó lenne, ha a téboly közepette, némely politikusnak eszébe jutna e dal, bár legtöbbjük tán nem is élt, amikor ezen Bródy már elgondolkodott.

Nem tudom megérteni, már nem is fogom, hogy ennek a rezsimnek miért is anyatejként szolgáló fő tápláléka a gyűlölet, a megosztás, az uszítás. Nem hinném, hogy ezt az iskolában tanulták volna, ők is voltak úttörők, a 12 pontban el nem hangzott egy erre utaló fogadalom sem.

 Nem tudok mást tenni, naponta hibáztatom azokat és mindazokat, akik ennek előidézői, okozói, bármilyen szinten.

Elsősorban, mert egy lelkileg, hangulatilag lepusztult országot hoztak létre, ahol az emberek legfőbb gondja nem a szép családi élet alakítása, fenntartása. Ahol mérgezett médiából naponta mérgezett  gondolatok, sugallatok és szövegek fröcsögnek, nem törődve azok valódiságával, igazságtartalmával.

Családok szakadnak szét, nem jó kedvükben, nem örömmel és nem  a közeli boldog viszontlátás és együtt élés reményében.

Eszükbe sem jut elismerni, hogy nem könnyedén megy el az, aki elmegy, hogy megvárja a legutolsó kényszerítő mozzanatot is, és sokszor olyan nehézségekkel kell megküzdenie lelkileg, amit itthon nem is hinnének el.

Lehet mutogatni, lehet vádaskodni, lehet mindenféle hülye magyarázatot fűzni a munkaerő szabad vándorlásáról, ami európai alapjog. De arra a kérdésre is szeretnék adekvát választ kapni, ha innen úgy magyarázzuk az egyre sokasodó elvándorlást, hogy csupán élnek az eus-jogaikkal, akkor vajon a az osztrákok, a franciák, az olaszok, a németek miért nem élnek ezekkel a jogaikkal?

Miért nem jön ide senki mihozzánk, ugyanúgy tagállam vagyunk, munkaerőpiaccal, csupán menekültek, akiknek egy hő vágyuk van azonnal: továbbutazni nyugat felé.

Azt mondom, jobban tenné mindenki (a rádiós műsorokba betelefonáló elvakult hallgató és igen hazatudatos polgár is),  ha előbb jól kinyitná a szemét, engedné be azt, ami kívül van, akkor tán nem agyból nyilatkozna tudatlanul, ám igen öntudatosan.

Végül azoknak, akiknek még van adu a kezükben arra, hogy alakítsanak így vagy úgy az életükön bármit: Winston Groom örökbecsűjével:

Ha elcseszel valamit, addig tedd, míg fiatal vagy. Minél öregebb leszel, annál nehezebb lesz fölállnod a padlóról.

Folyományom: nem utolsó sorban  pedig örülj még egyet a padlónak, ha még van alattad... a szakadéknál hidd el, nagyságrendekkel jobb.

Tovább »

Kiadatlan levél a pedagógus-minősítések tárgyában

Valóban régen füstölögtem vele, mint alant a dátum is mutatja. Most elolvasván semmi átírni valót nem találok benne. Bizony, ez akkor volt, amikor még nem működött az életpálya-modell és az intézmények saját maguk minősítették (legtöbbször pancser módon) a munkatársaikat.

Ime:

Tisztelt Igazgató Úr!

Elnézését kérem, hogy engedélye nélkül megszólítom, de vegye visszamenőlegesen is figyelembe, hogy én csupán 76,6%-ban vagyok alkalmas munkaerő. Ezáltal nekem több jogom, és lehetőségem van munkahelyi hibákat elkövetni, mint másoknak. Azért írom ezt a levelet, hogy észrevételeket tegyek, írott formában, a munkahelyi pedagógusminősítések tárgyában.

Fontos ez az Ön számára is, nem csak nekem, mert míg én tavaly voltam mérges, Ön tavaly is és az idén is. Ha kellően kiforgatom a számokat, amit miért is ne tennék, megállapíthatjuk, hogy a haragjából is 76,6% ami engem illet, bár tudom, hogy vannak köztünk olyanok, akik ezt több mint 90%-ban csiholják ki Önből.

Sokat gondolkodtam éppen ezért azon, hogyan lehetne a jövőben ennek az évente előtüremkedő kínos dolognak kellemesebb felhangot adni, ha már elejét nem vehetjük, véget pedig nem vethetünk neki. Hosszas megfontolás után rájöttem, nem elég morgolódni, és magunkon kívül mindenki mást okolni, mert az olyan, mint sok monstre parlamenti vita. Sem nem élvezetes, pláne pedig nem vezet sehová. Előterjeszteni, javasolni szükséges, vagy szakszervezeti „blikkfanyelven” valami „penitenciát” átnyújtani Önnek ebben a tárgyban.

Mivel a jelenlevők (sőt a távollevők is!), erről mit sem tudnak, leszögezem, ez ügyben ők legalább 95%-ban ártatlanok. Azért nem 100%-ban, mert ha csak egy észrevételt is tettek, a „Tökéletes Munkatárs” cím nekik is befuccsolt, mi több, saját kezűleg. Ezért a javaslataimat egyedül fogalmaztam meg, tehát a felelősség is (persze csak 76,6%-ban) egyedül az enyém.

A minősítési folyamat tárgyában benyújtott újszerű javaslataim tehát a következők:

1.    A minősítés folyamata ne 1 év legyen, hiszen az olyan hosszú idő, ki a fene emlékszik már arra, májusban-júniusban, hogy hányadik osztályt is kapott szeptemberben, és milyen tantárgyakat tanított. Javaslom a napi minősítések bevezetését és ennek alkalmazását. Pont úgy, mint a matematikai monoton műveletek tulajdonságai (ld. matematika kompetencia helyi tanterv a 3-4. osztályban), azaz, ha valaki 1 napig kiválóan végzi a munkáját, a monotonitás törvényszerűségei szerint egész évben így fogja tenni, tehát felesleges a munkatársakat ezen az 1 alkalmon kívül ezzel zaklatni. Sajnos az nem zárható ki teljes biztonsággal, hogy azon az 1 napon a vizsgált munkatárs valamelyikének éppen ne legyen rossz napja, s ebből következően lesz egy egész „szar” éve. De kompenzálni lehet ezt egy minimális 85%-os szinten, amit rögzítve végül is csak 15%-ot bukik el abban az évben, ami nem mondható kifejezetten gyenge eredménynek.

2.    A minősítés tartalmát a jelenlegi –túlnyomórészt szakmai- követelmények mellett sürgősen ki kell egészíteni olyan további megkerülhetetlen kritériumokkal, amelyek fontossága régen túlnőtt a szakmai területeken.

Javaslom tehát a következőket pótlólag beemelni:

a)    Tud-e az illető vizsgált pedagógus, kapásból legalább 10 viccet bedobni alkalmanként, oldandó a munkahelyi vitákat és a szülőkkel való feszültségeket (ha favicc, akkor elegendő ennek a fele is).

b)    Hányszor és milyen minőségű süteményt sütött, különösen fontos, és rémesen hosszú értekezletekre. (Ha többfélét is sütött, az beszámít akkor, ha különben nem voltak finomak!)

c)    Milyen rendet tart a tanáriban az asztalán, vagy a fiókjában. (vagy ha nem, mennyi idő alatt képes előkotorni a tőle kért sürgős-aktuális iratokat)

d)    Hányszor szólal fel alkotó módon, olyan értekezleteken, ahol külső meghívottak is jelen vannak (pl: képviselők, polgármester, szülők, szakmai- és sportegyesületek, karitatív szervezetek, történelmi és nem történelmi egyházak képviselői és egy db. esélyegyenlőségi szakértő), ha nem szólal fel, mennyire alszik csendesen.

e)    Mennyiben képes, az oktatásügy jelenlegi és történelmi, hagyományos piros-fehér-zöld színben bukdácsoló helyzetét egyértelműsíteni rózsaszínű formátumban. (Ha csak rózsaszínűbb, de még nem teljesen, már az is elfogadható, de csak 80% alatt).

Végül:

Jelen beadványomat kérem komolyan figyelembe venni a munkahelyi minősítések további finomításakor, és még feltétlenül azt is, hogy akár elfogadják, akár nem, és semmisnek tekintik, azért lehetséges, hogy éppen 76,6%-ban mégis igazam van.

                                                                                  Mély tisztelettel:

                                                                                              egy ALKALMAS munkaerő

XXXXXXX, 2011. június 24.

Utóirat?

Azt szokás mondani, aki közel van a tűzhöz, az melegszik, legalábbis télen, és aki messze van, az befürdik. A 30 fokra való tekintettel én most mégis inkább benne lennék a vízben, addig biztosan, míg ki nem húznak belőle.

Tovább »

Sasinak 60. évére

Kínrímek, de szeretettel

Hamar múlik el az élet,

lepkeszárnyon illan.

Mire az ember ráébred,

már hatvanon is túl van.

A bor zamatát az eltelt

idő érleli,

a nő életét múló kora,

széppé,  teljessé teszi.

Becsülj meg minden percet, örömet ha

hoz,

Örülj családnak, víg gyerekseregnek,

ki véled időt és játékot

oszt.

Ne bánd hát gyűlő ráncaid,

csak előre tovább és bátran!

Veled tartunk mi -léha társaid,

töltsük mind együtt, mi hátra van!

Nos, a legtöbb figyelmes elemző ronggyá buktatná e faragványt, ám úgy véltem, képeslap hátulján készen
vett idézetek helyett, e mesterinek közel sem  nevezhető de szívből jövő pár sor gratulációként tán megteszi.

Isten éltessen, erőben, jó kedvben, s ha azt mondjuk, na eddig még nem is volt olyan rossz, hát legyen akkor  továbbra is így, és ne számoljuk  a hosszt!

Tovább »

Tavasz a temetőkben

Életem jó részét anélkül éltem, hogy temetőkbe jártam volna. Igaz, sokáig szerencsére nem is volt miért, kiért. Sokáig nem is éltem itt, ahol rokonaim alusszák álmukat.

De ez nem helyi kérdés, már jó ideje tudom.  Ahogyan bizonyos ételekre, gondolatokra meg kell érnie az embernek, úgy arra is, hogy a temetőbe járást, ne temetőbe járásként érezze, mert valóban nem is az.

Abban az értelemben nálam bizonyára nem, hogy nem tartom a mai napig sem elsőrendű fontosságúnak az örökös locsolgatást, kapálást. Vannak, kik mindig mennek, ám valahol mégis felszínes az egész, marad a "mezőgazdasági" munka, mint temetői kötelesség.

Persze nyilván elvégzem az aktuális teendőket, mikor mit. Lehordom a sírokról az ősszel kirakott száraz koszorúkat, a koszlott mécsestartókat, megszüntetem az elhagyatottság látszatát.

Tegnap virágért mentünk, ültettem kis színt adó virágokat a  sírokra.

Nem állok meg sírdogálni, de jó elgondolkodni, miközben csendben szöszmötölök.

Sokan vannak már a temetőkben, és azt hiszem, ma jutott eszembe először, ha már én sem leszek, ezek a sírok valóban és véglegesen elhagyatottakká válnak. Jó érzés tudni azt, hogy én még látom az arcukat magam előtt, hallom a hangjukat, fel tudok idézni sok-sok velük kapcsolatos  történetet is.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még vagy 30-40 évvel is fiatalabb voltam, erről egészen másként gondolkodtam. Nem hittem a temetőkben, nem tartottam fontosnak azt, ki hol nyugszik és egyáltalán kell-e hely, hogy  nyugodjon valahol.

A szétszórásban hittem, vagy bármi másban, nem a hagyományokban. Azóta megtapasztaltuk már személyesen is azt, milyen, ha valaki valóban nyom nélkül "száll el", vagy a rémes új szokás szerint, földbe sem kerül.

A halottaknak a halottak között van a helyük, és ez a hely, a mi kultúránkban a temető. Ha ott vagyunk, emlékezhetünk, letehetünk egy szál virágot, de nem ez a legfőbb motívum. Inkább az, hogy jussunk és kerüljünk bármerre is, a gondolatainkban tudjuk, látjuk azt a helyet, ahol családtagjaink immár örök békében pihennek. Nem muszáj odamenni, de muszáj valamiféle végső kapcsolatot ilyen módon érezni. 

Materiális világba születtünk, abban élünk és gondoljunk bármit, higgyünk bármiben, az agyunk maga is matéria, a megfoghatót, az elképzelhetőt képes befogadni. Az egyik legnehezebb dolog elfogadni, átélni azt, hogy van hely, létezik olyan esemény, ami megfoghatatlanul száll el, hullik ki kezeinkből.

Talán ezen segít ez a hagyomány, hogy mégis itt van, mert tudom, hogy hol van. Akkor is, ha ezek a sírok már valójában nem azokat az élő pillanatokat őrzik, amelyekre mi emlékezünk. Pótlék, mondanák rá sokan, a másképpen gondolkodók. Igaz. Ez valóban már csak pótlék lehet, de minden emlék az, egy múltbéli esemény, pillanat lenyomata.

Nem kell róla többet gondolni, mint amennyit valójában jelent. De kevesebbet gondolni róla, azt hiszem, sőt már egy ideje tudom is, hogy hiba.

A katonai temető szovjet emlékműve. Csúnyán levágták a tuját, így láthatóvá vált, hogy a kerítését le kellene festeni.

 Egyik oldalon az első világháborús katonai sírok, vannak németek, hadifogoly olaszok is tán, másik oldalon második világháborús szovjet sírok.

 A hagyományos temetkezési helyek az itt eltemetett magyar katonák és családtagjaik sírjai.

 Apu sírja, kicsit gazoltam, kapálgattam, öntöztem, visszahoztam a vázatartó belsejét, kivettem a műanyag palackot.

Apai nagyszüleim nyughelye, földet cseréltem a virágtartóban és ültetem két virágot, ahogyan szoktam.

 A református temető látképe, eldobáltam még megmaradt két koszorút, ez a temető alsó fele.

 Szép tujasor között jön az utolsó útja annak, akit a ravatalozóból kísérnek  a végső nyughelyére.

 Anyai dédszüleim szülei, ezt a sírt nem én gondozom, mert közös a két fiútestvéré és az utóbbinak itt él még a lánya.

 Anyai ágon ükszüléim, jelenleg az ő házukban élek. Mindig járkálok a stabil betonlapon és mindig eszembe is jutnak, bár őket csak képről ismerem és Teri néni emlékeiből.

 Teri néni sírjára most büdöske jutott, kis és nem szándékos összecsengéssel.

 Nem tudom, hogy ki rakta a margarétapalántát. de meglocsoltam, anyai nagyszüleim sírja előtt. Klárinak még nem hoztam semmit, évelőt szeretnék. Ki kell találnom olyant, ami bírja is majd és nem is lopják el.

 Kell keresnem végre egy sírköves palit, akivel felvésetem a feliratot.

Tavalyi kicsi árvácska mostoha körülmények között kikelt virágja.  Az élet jelen van.

• A halottak nem látnak, nem hallanak és nem gondolkodnak (Prédikátor 9:5)

Tovább »

One man show

Ez aztán nagy pech volt, úri nélküli muri.  Annyiszor sikerült már lebeszélnem magam arról, hogy kimondjam, amit gondolok, hogy az élettel együtt  a magammal hozott fix mennyiségű tűrés-indexet úgy tűnik, elhasználtam.

Ebből tegnap az sült ki, hogy kimondódott az őszinteség, és nem jutott szóhoz ez egyszer a mellébeszélés, pedig tudja fél és egész családom, hogy mellébeszélésben mindig is profi módon jó szoktam lenni.

Érlelődött egyébként hónapok (vagy évek) óta, és csak én tudom, hogy ez sem szándékos, sem előre eltervezett nem volt. Annyi volt, hogy gondoltam, ciki lesz, de sikerült a bekövetkezendő majdani részleteket elhessegetni magam elől is.

Nos, a szülői értekezletről: tegnap zajlott le, és felrúgván ki tudja mennyi éves hagyományt, nem tanítottam be a szokásos, könnyes megható Anyák napi műsort. Nem is emlékszem, hogy tettem volna ilyent, mindig megtartottam, még ha összeszorított fogakkal, akkor is. (Az utóbbi időkben fogam már kevésbé strapabíró lévén, tán inkább a szám habzott csöndesen.)

Az idén már sem habbal, sem fogakkal, vagy nélküle, nem bírtam rávenni magam az ismételt megalkuvásokra.

Jó, tudom, hogy minden, mindennel összefügg, és mindegy is, mi az utolsó csepp a pohárban, de ez önmagában is sérelmes volt nekem már hosszú évek óta. 

Egyrészt azért, mert mindenki tudja, nem kis munka és idő, amíg az ember pl: 34. alkalommal is összekapar valami "újnak számító" műsort és betanítja a csapattal. 

Másrészt folyamatosan igyekszik arra nevelni az egyre lazább, közvetlenebb és sokszor tiszteletlen gyerekhadat, hogy tiszteld és szeresd az édesanyádat. Egyrészt, mert szülőd, másrészt, mert minden felnőttet tisztelned illene, harmadrészt pedig, bármennyire is elharapózott ez a trend, édesanyád nem a cseléded, és soha nem is kellene, hogy ezt gondold róla.

Sajnos, ezt egyre nehezebb elérnem, ebből következően, egyre inkább, velem is úgy tárgyal a mostani 9 éves palánta, mintha én lennék a szolga, akinek kötelessége van, de a szavára adni, vagy megfogadni  azt, nem sürgős dolog.

Következő problémahalmazt azok a szülők jelentik már valóban hosszú évek óta, akik nem ballagnak el egy alkalommal sem szülői értekezletre, fogadóórára, kivéve, az Anyák napi ünnepséget, ahol fessen, csinosan megjelennek és meghatottan, könnyezve ünneplik azt az anyaságukat, aminek bizonyítékát ezen az egy alkalmon kívül évről-évre nem adják.

Miért is kellene ezt végignéznem és miért is bosszankodjak ezen?  

Én teszem ezt lehetővé nekik, hát akkor magamnak köszönhetem a dühömet is ezért.

S hogy a szórásból a pedagógus se maradjon ki, azaz én, hát a harmadik nyomós okom bizony az, és ez is évek óta, hogy mióta én itt dolgozom (ennek 7. éve), azóta egy szál virágot, egy köszönő szót nem kaptam Pedagógusnap alkalmából. Azaz, létezik Gyereknap, s akkor menjek szórakoztatni segíteni, hogy legyen program. Létezik Anyák napja, készítsem a műsort feszt. S amikor mindezt meg lehetne köszönni, amikor  a gyerek a szülőjétől látná, a példán keresztül, hogy becsüld a tanítódat, és légy hálás, amiért naponta okít és nevel, akkor megbicsaklik az egész és csak magunkat okolhatjuk, ha mindezt szó nélkül hagyjuk és évről-évre keserűen, de lenyeljük.

Szóval nem ezzel kezdtem én azért, hanem egy szokásos  normális szülői értekezlettel. Igaz, a felütést megadtam, hogy nem témája az értekezletnek, de ha kíváncsiak rá, elmondom, hová tűnt az idén az Anyák napja. 

Nos, elmondhattam, és megfigyelhettem a reakciókat, az arckifejezéseket. Nem láttam dühöt, mérget, csalódást, negatív dolgokat. Döbbenetet láttam, bólogatást, meglepődést, tanácstalanságot, szóval amúgy ledermedtek rendesen.

Elmondtam, hogy legyenek vele tisztában, ezzel én nem fehér holló vagyok, mert minden kollégám így érez, és ezt el is mondja. A különbség csak annyi, hogy ők kizárólag egymás közt,  a tanáriban.

Elmondtam, hogy tudom, hogy ez a munkám, és ezért mi fizetést kapunk, de nem lehet csupán a fizetésért dolgozni, a lélek száll el a munkából és unott, lélektelen, kiégett pedagógus lesz lassan mindenkiből, mert társadalmi helyzetünk olyan, hogy csak az nem rúg belénk egyet, aki véletlenül ezt elvéti.

Hát így történt, ami kimondódott, most már bizony kint is van, leszen a híre akárhogy is.  Csak most már nem kérem a virágot Pedagógusnapra sem, mert ha nem jött önként, jó szívvel és odafigyelésből, hát így utólag nyomásra és figyelmeztetésre már többé nem is lesz az igazi. A keserűség megmarad, részemről már mindenképpen, és a szülők részéről is, mert nem átallottam szemükre hányni azt, ami eddig az eszükbe sem jutott.

Tovább »

Nem konzultálok, de semmiről

Az Orbán-féle konzultáció blöff. Álnok, hamis, gonosz. Megvan a célja vele, nem segítek, még az elolvasása is részesévé tenne. Gyűlöletkeltésre, alantas érzelmekre gerjeszt, az emberekben lakozó galád hajlamokra épít. Fel sem fogja, mennyire szégyenletes, kirekesztésre és gyűlöletre uszítani akkor, amikor más európai ország összeül és együtt töri a fejét a menekültkérdés valamiféle humánus megoldásán.
Munkatáborokkal példálózni több, mint rémisztő, igazi Jobbikos duma, nyilvánvalóan oda is készült.

Bárki, aki azt hiszi, kíváncsi ő akárki véleményére is, téved. Senki véleménye, senki javaslata nem érdekli. (Kivéve régen Simicskát és most egy ideig Habonyt).  Csak olyan kérdések érdeklik, amiket ő tehet fel és csak azokat a válaszokat karja hallani, amelyeket ő fogalmazott meg előre.

Orbán bizonyos kérdésekben konzultál, más kérdésekben egyeztetni sem hajlandó, sőt titkosít 30 évre. 

Mi végre is a mostani kérdéssor és az ezért ablakon kilapátolt 1 milliárd?

Jó, ha mindenki feltenné magának ezeket a kérdéseket és nem töltené azzal a tiszta idejét, hogy ilyen sárdagasztást végezzen vezényszóra.

Nos, szabadság van ebben is, Orbán feneke pedig mindig tisztára lesz nyalva, van még elegendő ember  idióta ebben a nyomorúságos országban.

Tovább »