Tavasz a temetőkben

Életem jó részét anélkül éltem, hogy temetőkbe jártam volna. Igaz, sokáig szerencsére nem is volt miért, kiért. Sokáig nem is éltem itt, ahol rokonaim alusszák álmukat.

De ez nem helyi kérdés, már jó ideje tudom.  Ahogyan bizonyos ételekre, gondolatokra meg kell érnie az embernek, úgy arra is, hogy a temetőbe járást, ne temetőbe járásként érezze, mert valóban nem is az.

Abban az értelemben nálam bizonyára nem, hogy nem tartom a mai napig sem elsőrendű fontosságúnak az örökös locsolgatást, kapálást. Vannak, kik mindig mennek, ám valahol mégis felszínes az egész, marad a "mezőgazdasági" munka, mint temetői kötelesség.

Persze nyilván elvégzem az aktuális teendőket, mikor mit. Lehordom a sírokról az ősszel kirakott száraz koszorúkat, a koszlott mécsestartókat, megszüntetem az elhagyatottság látszatát.

Tegnap virágért mentünk, ültettem kis színt adó virágokat a  sírokra.

Nem állok meg sírdogálni, de jó elgondolkodni, miközben csendben szöszmötölök.

Sokan vannak már a temetőkben, és azt hiszem, ma jutott eszembe először, ha már én sem leszek, ezek a sírok valóban és véglegesen elhagyatottakká válnak. Jó érzés tudni azt, hogy én még látom az arcukat magam előtt, hallom a hangjukat, fel tudok idézni sok-sok velük kapcsolatos  történetet is.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még vagy 30-40 évvel is fiatalabb voltam, erről egészen másként gondolkodtam. Nem hittem a temetőkben, nem tartottam fontosnak azt, ki hol nyugszik és egyáltalán kell-e hely, hogy  nyugodjon valahol.

A szétszórásban hittem, vagy bármi másban, nem a hagyományokban. Azóta megtapasztaltuk már személyesen is azt, milyen, ha valaki valóban nyom nélkül "száll el", vagy a rémes új szokás szerint, földbe sem kerül.

A halottaknak a halottak között van a helyük, és ez a hely, a mi kultúránkban a temető. Ha ott vagyunk, emlékezhetünk, letehetünk egy szál virágot, de nem ez a legfőbb motívum. Inkább az, hogy jussunk és kerüljünk bármerre is, a gondolatainkban tudjuk, látjuk azt a helyet, ahol családtagjaink immár örök békében pihennek. Nem muszáj odamenni, de muszáj valamiféle végső kapcsolatot ilyen módon érezni. 

Materiális világba születtünk, abban élünk és gondoljunk bármit, higgyünk bármiben, az agyunk maga is matéria, a megfoghatót, az elképzelhetőt képes befogadni. Az egyik legnehezebb dolog elfogadni, átélni azt, hogy van hely, létezik olyan esemény, ami megfoghatatlanul száll el, hullik ki kezeinkből.

Talán ezen segít ez a hagyomány, hogy mégis itt van, mert tudom, hogy hol van. Akkor is, ha ezek a sírok már valójában nem azokat az élő pillanatokat őrzik, amelyekre mi emlékezünk. Pótlék, mondanák rá sokan, a másképpen gondolkodók. Igaz. Ez valóban már csak pótlék lehet, de minden emlék az, egy múltbéli esemény, pillanat lenyomata.

Nem kell róla többet gondolni, mint amennyit valójában jelent. De kevesebbet gondolni róla, azt hiszem, sőt már egy ideje tudom is, hogy hiba.

A katonai temető szovjet emlékműve. Csúnyán levágták a tuját, így láthatóvá vált, hogy a kerítését le kellene festeni.

 Egyik oldalon az első világháborús katonai sírok, vannak németek, hadifogoly olaszok is tán, másik oldalon második világháborús szovjet sírok.

 A hagyományos temetkezési helyek az itt eltemetett magyar katonák és családtagjaik sírjai.

 Apu sírja, kicsit gazoltam, kapálgattam, öntöztem, visszahoztam a vázatartó belsejét, kivettem a műanyag palackot.

Apai nagyszüleim nyughelye, földet cseréltem a virágtartóban és ültetem két virágot, ahogyan szoktam.

 A református temető látképe, eldobáltam még megmaradt két koszorút, ez a temető alsó fele.

 Szép tujasor között jön az utolsó útja annak, akit a ravatalozóból kísérnek  a végső nyughelyére.

 Anyai dédszüleim szülei, ezt a sírt nem én gondozom, mert közös a két fiútestvéré és az utóbbinak itt él még a lánya.

 Anyai ágon ükszüléim, jelenleg az ő házukban élek. Mindig járkálok a stabil betonlapon és mindig eszembe is jutnak, bár őket csak képről ismerem és Teri néni emlékeiből.

 Teri néni sírjára most büdöske jutott, kis és nem szándékos összecsengéssel.

 Nem tudom, hogy ki rakta a margarétapalántát. de meglocsoltam, anyai nagyszüleim sírja előtt. Klárinak még nem hoztam semmit, évelőt szeretnék. Ki kell találnom olyant, ami bírja is majd és nem is lopják el.

 Kell keresnem végre egy sírköves palit, akivel felvésetem a feliratot.

Tavalyi kicsi árvácska mostoha körülmények között kikelt virágja.  Az élet jelen van.

• A halottak nem látnak, nem hallanak és nem gondolkodnak (Prédikátor 9:5)