Pedagógus napra

Előrebocsájtom, hogy messzemenően nem szokásom magamat fényezni, de ma kaptam egy üzenetet "fészbúkon" keresztül, Amerikából. Idemásolom, ahogyan jött:

Kedves Eva! Ez uton szeretnem Neked megkoszonni azt a sok faradsagos munkat , amit evtizedek ota csinalsz, szivvel -lelekkel. Az a pontos naplovezetest, amit 29 eve csinaltal, ma olyan boldogsagot szerzett a csaladomnak, nekem es a lanyomnak, Miettanak, amit szavakban nagyon nehez elmondani. Amint latom a kepekbol a mai napig is olyan szeretettel, es odaadassal vegzed a hivatasodat ,mint amikor kezo tanoto voltal. Megegyszer koszonjuk szepen ...Eva Marossy Ortyz,  Mietta Marossy

Az egész előzménye az, hogy kezembe került az a Kisdobos napló, amit annak idején nagy lelkesedéssel vezettünk, és mindenféle programról bejegyzéseket tettünk. Ez a napló pontosan az 1981. év szeptemberében folytatódott, és úgy tűnik, megtalálván éppen jó kezekbe sikerült átadnom. Digitalizálta, és értesítette a régieket, hogy ki kér belőle példányt. Egyik oldala volt a csali a közösségi oldalon:

Voltaképpen eléggé sokan bejelentkeztek a naplóért, már komoly felnőtt emberek, és úgy örültek neki, mint a gyerekek. Hát ezek után kaptam én ezt a szép üzenetet.

De akkor most már elmondom  a másik történetet is, én úgy emlegetem, hogy ez az én pedagógus érdemrendem.

Arról szól, hogy Göllében, ahol 25 évig tanítottam, elég sok cigány kisgyerek volt. Részben a faluban, másrészről a szomszédos falvakból, Kisgyalánból, Büssüből jártak át. Ez egy nagyon szép nagy körzeti iskola volt, fénykorában 4-500 tanulóval. Persze megszoktuk a cigány gyerekeket is és a szüleiket is. Nem sűrűn jártak be az intézménybe, volt olyan szülő, akit nem is láttam, hiába tanítottam a gyerekét 3-4 évig akár. 

Egyik évben volt egy kislány, M. Krisztina (mindegy is a neve), akivel elég sok gondom volt, de próbáltam valahogy magam megküzdeni a nem túl szép szokásaival.

Amikor átkerült másik osztályba, a tanítója fiatalabb és vehemensebb volt nálam, aminek az volt a következménye, hogy a kislány anyja bejött az iskolába számon kérni a tanító kicsit keményebb eljárását.

Én erről nem tudtam, de a folyosón megláttam a babakocsit, és belenéztem, miféle portéka  kapálózik benne. Azonnal felismertem melyik családból való a csecsemő, jellegzetes vonásai voltak, de nagyon szépek, kedvesek.

Önfeledten gyönyörködtem a gyerekben, kicsit szórakoztattam őt is és igazából persze magamat is, amikor visszaérkezett az anyja. Emlékeim szerint így hangzott a rövid párbeszédünk:

- Nagyon szép ez a kisgyerek-így kezdtem én.

-Maga volt ugye a Krisztike tanára?

-Igen én -aztán gondolatban hozzátettem, hogy örülök, hogy végre találkoztunk.

-No, magával nem volt semmi bajom!-mondta az anya és eltolván a babakocsit, kisétált az épületből.

Hát csupán ennyi volt, de aki tudja, mert ismeri a cigányok szűkszavúságát ilyen téren, pláne az iskolával kapcsolatos véleményeiket, annak világos, hogy részéről ez nem egyszerű megállapítás volt, hanem a legnagyobb dicséret.

És milyen jó, hogy én ezt ott pontosan tudtam, mert közöttük élve módomban állt megismerni azokat a finom különbségeket is, amelyek fölött egyszerű halandó simán átlibbent volna.

Ki tudja, miket fogok még begyűjteni, nem olyan világban élünk, hogy túl sokszor eláruljuk magunkat, az érzéseinket, pláne, hogy kimondjuk őket. Plecsniket nem kaptam  soha, a vitrinben nincsenek okleveleim, még a következő Pedagógus napra is csak 1 kislány hozott virágot. (Pedagógus az édesanyja.) 

Gonoszul morogtam magamban, hogy túróst nektek, bezzeg a Gyereknapon ott szórakoztattalak benneteket a szabadidős programokkal a szabadidőmben szombaton. Mindig dühös vagyok ilyenkor, hiszen a figyelmesség számít, nem az ajándék.

Ilyenkor megfogadom, ha nem érdekes a Pedagógus nap, akkor nem érdekes a Gyereknap sem. Aztán a következő évben megint csak ott állok az idétlen ötleteimmel, amikről azt hiszem, hogy szórakoztatóak.

Hát ilyen ez a pálya, alkalmazkodni kell hozzá, tiszta hullámvasút az egész, lehet repülni föl is le is, képletesen is és valóságosan is. 

36 éve csinálom, a repülésekben is volt részem, nem csak a jókban tehát. Nem haragszom a szakmára, pláne nem a gyerekekre, a szülők pedig nem főszereplői a történetnek nálam. De azt nagyon tudom értékelni, ha jól statisztálnak. Van olyan jó, mint a színház, és örülök mindig, ha kiváló az előadás.

Azt azonban világosan látom, ma már nagyon nem arról és nem úgy szól a pálya, mint amikor kezdőként beálltam a sorba.  Ez is devalválódott, erodálódott, és bár kár lett volna nem itt lennem, ma csak fejcsóválva hümmögnék, ha elébem kerülne egy "prepa" és kikérdezhetném a valódi motivációiról. De már régen találkoztam jelölttel, nemsokára bizonyára elérünk oda, hogy bármennyire is fogy a gyerek, a tanítók száma is csökkenni fog. Majd megérem még reszkető kézzel, kicsit szenilisen, hogy nagyra becsültek lesznek?

Tovább »

Összeesküvés-elmélet

Naná, hogy loptam a címet, különben is szeretem a filmet. Kár, hogy Mel Gibson közben "unortodox" lett, de amikor még ezen a filmen nyivákoltuk magunkat könnyesre, róla sem a magánéletéről szállongó hírek voltak az első sorban.

Szóval a film egy kísérleti és durva "agykontrollnak" kitett emberről szól New Yorkban, aki taxisként ilyesféle elméletekkel szórakoztatja utasait, és van vagy 6 előfizetője az általa nyomtatott lapnak is. Szóval tegnap én szinte teljes mértékben úgy éreztem magam, mint a filmbeli taxis, sőt éppen autóval utaztam haza. 

Ugye az egészben az nagyon érdekes, hogy a híreket milyen sorrendben mondják el. Különálló dolgoknak gondolná az ember, de mint tudjuk ("mit tudunk? mi az amit tudnunk kell?), lehet, hogy szándékosan vannak külön rakva.

Tegnap egyberaktam két hírt, amit természetesen 2 különálló képviselő javasolt, csupán a színük volt azonos:

1. Az ország keleti részében megkezdték a devizahitelesek "megsegítését" azzal, hogy az eladósodtak házait, lakásait az állam felvásárolja, és kiadja a volt tulajdonosnak bérbe, aki ezáltal bérlővé válik saját otthonában.

2. Módosítanának a bérleti szerződéseken, megszűnne az elővásárlási jog, azaz, hogy az vehesse meg az eladó bérleményt elsősorban, aki benne lakik. Másrészt legyen lehetősége a bérlemény tulajdonosának, legfőképpen az önkormányzatoknak, hogy ha a közösség érdeke azt kívánja, fel tudja szabadítani a bérleményt, ehhez csupán fel kell ajánlania mindössze 2 db másik, a lakó által választható bérleményt. 

Akkor ugye nem én vagyok most üldözési mániás?!! (Különben pedig Gibson  a tőle megszokott durva módon intézte el az őt "fikázókat", néha eszembe jut, a mi békés fejcsóválásunk, aminek eddig legalábbis fantasztikus eredményei vannak.)

Tovább »

Hungarikumaink újabb tagja

Aki nem tudná, örömmel mesélem, hogy a jó magyar túró is belépett a védett termékeink közé, ugyanis kiderült, hogy egyedülálló a maga minőségében. Azaz, hungarikum lett. egyedülállóan nálunk készítik ugyanis olyan technológiával, ami ezt a morzsókás, darabos állagot adja. Nincsen benne só, cukor, és egyáltalán nem krémes jellegű. Érdekes módon a nemzetközi élelmiszer ipari könyvek sajtként kategorizálják, mivel ez a termék így másutt nem is létezik.

A magyarok pedig szeretik a túrót, nyersen, akár körözöttként, vagy csupán fűszerezve, önmagában. Isteni finom juhtúrókat ettem a télen az adventi árusoknál. Volt ott mindenféle fűszeres, csak kóstolni kellett.

Egyébként pedig mi magyarok sokkal több túrós ételt eszünk, mint szerte Európában. Akár nézegethetjük is őket:

 A bizonyos sokféle túrótorta, mondhatom talán százféle variációval.

Aztán a túrós csuszák, szalonnával.

A közkedvelt Rákóczi túrós

 Vagy csak az legegyszerűbb, mindenféle túrós lepények, vagy pogácsák.

 Nem maradhat ki az egyik királynő, a túrós rétes.

 Meg még sok egyéb leveles-vajas, vagy piskótás, esetleg pitetésztákba szorított túrótöltelék.

 Hiába, az igazi ínyencek tudnak élni, amikor csirkepaprikást esznek túrós nokedlivel.

 Még a hidegtálainkhoz is használunk olykor túrót, és milyen jól illik mindenféle zöldségekhez.

 A klasszikus, a túrógombóc, ami megunhatatlan, és nem idényjellegű, mint a szilvás társai.

 A túrós batyut lehet édesen, mazsolával, de lehet sósan, kaporral fűszerezve készíteni.

 A tejfölös-túrós pogácsa nálunk a kedvenc, mivel a krumplis sehogyan nem sikerül.

Ha pedig palacsinta, túró nélkül neki sem állok, mert a többi bizony csak választékbővítés okán készül el.

Akik pedig már Kínába is eljutottak, és közkedveltek, de azt is tudjuk, hogy a pöttyös az igazi.

Szóval éljen minden ami túrós, közkedvelten, és tartsuk magunkat egyúttal távol mindenféle közös lótól, melynek háta túros. 

Tovább »

Kerítés projekt I.

Elérkezett ez a nagy pillanat is, fontos momentum a kutyás létem felé, mert ugye a kutya, az megy, ha nincsen bekerítve.

Kiskaput még fel kell tenni, és kész. Majd nyáron átfestegetem ződre, mert a fekete itt a kertben nem túl megnyerő.

 Ezt azért fotóztam, hogy csodálni lehessen. Mióta itt vagyok, immár a 4. éve, ennyi szilvát még nem láttam ezen a fán. Úgy tűnik, neki ízlettek azok a fagyos hajnalok, amelyek a legtöbb gyümölcsfát lehervasztották. Ez pedig nagyon jó szilva, óriási ovális leveses.

S most jöjjön a kerítés: nem főúri, de két kert között nagyon megfelelő.

Végül csak emlékeztetőül: "Virágzik a bodza, büdös az iskola!"

Tovább »

Múltunkban kotorászva

Olyan sokszor bebizonyosodott, hogy az életnél különb dramaturg nincsen. Amit csak meg tudtak írni regényekben, forgatókönyvekben, arról mindig kiderült, hogy az extrább variáció meg is történt ebből a fajtából. Ezért én már többször legyintettem eseményekre, hogy nem fogok meglepődni dafke semmin

Aztán olykor mégis kiesek a szerepkörömből és eltátom a számat, amikor elém villan hogy úgy mondjam, a történelem.

Az elején kezdve, elkezdtem járkálni egy eperfa ügyében, ami itt a faluban, pontosabban a falu szélén magasodik, és ezt így is kell elképzelni, mert  valóban terebélyes fa. A héten méláztam el rajta többször, hogy ez a fa már gyermekkoromban is ott állt, és akkor is öregként emlékszem rá. Persze nem vagyok szakértője, de számolgatván, eljutottam odáig, hogy közel lehet a 100 éveshez is. Nosza, kimentem arra, és kezdtem keresgélni valakiket, akiket még kérdezhetnék erről.

Sokat voltam ott gyerekként, tudtam, hogy szinte senkit nem fogok már találni. Ahogy bolyongtam a házak között (szörnyülködve, mert régen olyan szép egyformák voltak, elvégre egy kórház-tábor volt), végül összeakadtam egy idős "papával", akiről kiderült, hogy ő a Környei bácsi. Nagyon megörültem, tőle aztán megtudtam, hogy ő ugyan 1942-ben került ide, tetejébe a Diófa utcába, de az apjától úgy tudja, hogy 1912-ben már ott volt a fa.

Előrébb nem tudtam jutni, de talán van még a faluban olyan, aki többet tud erről a fáról.

Szóval amíg ezért mászkáltam, odajött hozzám az a lakó, aki a nagyszüleim házát vette meg, és azzal, hogy szívesen lát, nézzem meg, hogyan alakították át. Örömmel mentem,  bár már voltam ott egyszer, és szomorú voltam, mert minden helyiség olyan hirtelen kicsinek tűnt. Emlékeimben sokkal-sokkal nagyobb volt a konyha, a szoba, de hát így van ez, ha főként  csak a gyerekkori emlékeinkben élnek dolgok.

Már régebben kiderült, hogy valami bekeretezett öreg kép hátulján ők találtak egy fényképet, amiről persze nekik semmilyen ismeretük nem volt, de megkérdezték, hogy érdekel-e engem.

Nagyon is érdekelt, így aztán meg is kaptam, tegnap el is hoztam. Persze rögtön felismertem, örültem is neki.

Hát csak úgy játékként mondom, lehet találgatni, vajon kinek a fényképét hoztam haza ilyen kalandos úton??!!

Tovább »

Érvelési hibák

Amikor Alföldi Róbertet kikezdte a Jobbik frakciója és persze a csatlakozott "sajtó", vagy dühödt és bigott utcanépe, nem éreztem ennyire hibásnak a magyarázatot, az ellenérveket, bár megjegyeztem, hogy a szakma azért késlekedett. Hallgatom, olvasom Székhelyi József "esetét" az egri önkormányzat "kulturális" bizottságának al és fővezéreivel. Torokszorító, hogy itt vergődünk, csúszva a múlt század 30-as évei felé, és egy  sok művész, vagy közéleti ember kapcsán a művészetétől, azaz a számunkra látható jellemzőtől elvonatkoztatva olyan személyes sajátosságok taglalásába fognak egyesek, aminek köze nincs (esetleg közvetve) mindahhoz, amihez nekünk vele kapcsolatban közünk lehet egyáltalán.

Na és ez még nem a hab a tortán: ugyanis talán nem az illető művész erényeit kellene ékesszólóan mantrázni, bizonyítván a rosszindulatú köpködések méltánytalanságát, hanem hanem éppen ellenkezőleg. Az illetőről szükségtelen bármit is nyomatékosítani, tudjuk az értékét. Ellenben azonnali hatállyal és igen szigorúan (csúnyán is lehet),  szembefordulni tanácsos mindazokkal, akiknek eszük helyett rosszindulatúság van, és szívükben pedig ordas eszmék tanyáznak. Őket kellene nyújtópadra vonni, ékes kérdésekkel, és megforgatni a nyilvánosság ragadós cukormázában, hogy soha többé ne jöjjön le róluk és jobb körökben (mint Madam Alfréd) azonnal elveszítenék a legszűkebb udvarképességüket is.

Azt hiszem, egy szabad ország fejlett demokráciájában ez a legtermészetesebb lenne. De minálunk lehet, vezető embereknek is  lehet, a rádió bemondogathatja naponta 5-ször, az esetért senkit nem rúgnak ki, és a jogos védelem halovány és gyenge mint kacsa hápogása torokvágás után.

Ez szégyen az országra is, Eger neve ennél mindig fényesebben csillogott, bár tudjuk, Dobót is elérte a magyar átok, kellett neki fényes diadalt aratni, hamarost börtönbe is csukták. Az egri önkormányzat azt hiszem, most nagy öngólt rúgott magának, végig sem gondolta, mi lesz, ha az ország fele azt mondja, ilyen helyre nem megyek turistáskodni és még a diákjaimat sem viszem el. Legalábbis addig, amíg tökéletesen meg nem bizonyosodik, hogy a bocsánatkérése komoly, és mindenkire kiterjedő. (Ja, és nem határidős!!)

Tovább »

100 év

Igen, még kimondani is sok, nemhogy megélni. Persze éppen ez a bibi, mert nem sikerült. Sokszor mondogattam az utolsó években, hogy már csak egy kicsi kell, és megvan. A bosszantó, hogy éppen meg is lehetett volna. A fatális elesés ha nincsen, egészségileg azt hiszem, összejött volna. A Titanic 2 nappal a megszületése után süllyedt el. Istenem, 2 napos volt mindössze, tehát még ezt is megérte, még ha tudatában legfeljebb visszamenőleg nyugtázhatta.

Ej, pedig de jó kis szülinapot rittyenthettem  volna, bár azt hiszem, kis szomorúsággal kellett volna megállapítanom, hogy a 90. évfordulóhoz képest, páran sajnos már hiányoznának a családi képről.

Hát álljon akkor itt emlékeztetőnek a 90. évről néhány emlékezetes fotó.

Az ünnepelt előtt a torta, nekem kezemben talán a nagy kés, és valóban vidámak voltunk.

 ,

A fiúcsapat nekiült borozgatni és énekelgetni, emlékeim szerint, egészen jól szólt.

Kis időmbe tellett, amíg mindenkit sikerült kiterelni az udvarra, egy fotó erejéig. Azóta is csodálom ezt a képet, hogy lám, mekkora családja kerekedett annak, akinek sajátja soha nem is volt.

Hát csupán ennyit azért szerettem volna, hiszen 1912. május 12. és 2012 május 12. között valóban éppen 100 év telt el.

Tovább »

Zsargonná váló szavaink

Kár, hogy idejekorán nem gyűjtögettem szépen csokorba azokat az helytelenül, vagy valódi értelmétől idegenül használt kifejezéseket, amelyeket hol az egyik, hol a másik oldal politikusai alkottak, használtak. Biztosan eszembe fog jutni majd pár, de a legújabbnak is teljes lelkemből "örülök". Most éppen a sokszor hallott bankadók kapcsán használja boldog-boldogtalan a "kivezetni" igét.

Már arra persze, hogy az év második felétől (mi, a kormány), kivezetjük a bankadót a rendszerből.

El tudom képzelni, hogy miként, vizuális típus vagyok, tőlem még orrot is törölhetnek szegénynek kivezetés közben. Eddig szinte biztos voltam benne, hogy én kivezethetem az osztályból a renegát kis hobbitot, de kivezethettem a kutyámat is szelíden a szobából, ha ő úgy gondolta, hogy betelepedhet.

A bankadóra ezt kevésbé érzem jogos szóhasználatnak, inkább az eltörlés, vagy megszüntetés illene rá.

Az a mulatságos ezekben a felkapott szavakban, hogy szinte ragályos, amint az egyik (legokosabb) tojás elkezdi mondani, azonmód divattá válik és szajkózzák, ha kell, ha nem.

No akkor most ezek után kivezetem magam a rendszerből.

Tovább »

Dolgozatmizéria

Akár vállon is veregethetném magam, igen sokáig türelmesen hallgattam, néztem, olvastam ezt az egész szakdolgozat-mizériát. Többször bosszankodva, néha hitetlenkedve,  időnként szinte nevetve. Kész bohózat az egész,  hiszen ha nincs a Schmitt-féle nyögvenyelős történet, nem hinném, hogy lenne Gyurcsány-dolgozattal kapcsolatos cirkuszi produkció.

Gyenge az előadás, most már normális kutya sem pisilné le kétszer, olyan "avétosra" sikeredett. Persze elképzelhető, hogy nincsen dolgozat, a bírálat meg igen. Mai napság pedig már a leckekönyveket bujkálják szorgosan, és ebben elől jár a Hír Tv lelkes csapata, az sem baj persze, ha nem igaz a hír.

No, ezen fellelkesülve eszembe jutott, hogy most aztán lehetek a bajban, mert az én első szakdolgozatom sincsen meg. A címére emlékezem: "A gyermek személyiségének tükröződése a rajzaiban" . Szép címe ellenére egyáltalán nem foglalkoztam benne semmilyen rajzzal, ugyanis szűkítve a dolgot, színpreferencia-vizsgálatokat végeztem, két iskolában is. Az egyik a gyakorló iskola volt, a másik egy falusi iskola, és arra nem is emlékszem, hogy hányadikos gyerekekkel.

Szép ötöst kaptam rá akkor a frissen odakerült művésztanártól Leitner Sándortól. Azóta már ő is megöregedett, végigjárta a dékánná válás hosszú útját, és 12 évvel ezelőtt még sikerült összefutnom vele

egy újabb államvizsga alkalmából, ahol elnökölt.

No, a dolgozatról voltaképpen annyi emlékem van, hogy kölcsönadtam nénikémnek némi plagizálásra (most akkor igazán úttörő tevékenységgel vághatok föl),  és arra már totálisan nem emlékszem, hogy visszakaptam-e, vagy sem.

Gyanítom, erre bizonyára már ő sem  emlékszik, mondhatom költöztem is vagy 3-szor 4-szer azóta (szűken számolva), és 1976-ban még az archiválásnak csupán a papíralapú módját ismertük.

Nem mondom, hogy nincsen meg egy bekötetlen másodpéldány holmi papírdossziéban, de ezt sem merném pontosan állítani. (Még jó, hogy a leckekönyveim megvannak, mert az oklevelek mai napság úgy tűnik senkit sem érdekelnek.)

Most tehát csak abban bízhatok, hogy sem a szakdolgozatomra (a második megvan, de mindenki arra kíváncsi, ami nincsen meg), sem egyéb elkeveredett papíromra senki sem kíváncsi (a kutya különösen nem, hiszen lepisilné az egészet, ha volna),  azt pedig már régóta tudom, a legtöbb helyen a szaktudásomra  sem tekintettek lihegő kíváncsisággal. (Különben talán kézzelfoghatóan elismerték volna.)

Szerintem az egész jelenség híven tükrözi kies hazánk jelenlegi állapotát, ahol ugyan rogyadozik és szakadozik minden, ami fontos, de hogy mi az igazán fontos, azt helyben megkreáljuk szüntelenül, akár van rá okunk (volt!), akár nincsen (nincs!).

Tovább »