Gondolatok...életről, halálról

Nincs azon mit szépíteni, hogy az első unoka helyét se jobbról, se balról nem lehet megtámadni. Amíg nem voltam nagymama, némi kétkedéssel fogadtam az én szüleim mondását erről, Dórival kapcsolatban. Persze, hogy kétkedtem, mert nem tudtam, nem tudhattam, hogy mennyire egyszeri és egyedülálló élmény az, hogy szülőből nagyszülővé válhatok. Megérkezik egy apróság, aki se nem lányom, se nem fiam, de mégis hozzám tartozik, igen erős kötelékekkel.

Más érzés, mint a szülővé válás. Kevesebb rettegéssel, kevesebb aggódással (ezeket szépen meghagyjuk a szülőknek, ...az ő dolguk), viszont a felhőtlen öröm érzetével.

Nem nagyon lehet elmagyarázni egyébként, mint ahogyan az anyukák sem tudják elképzelni, milyen az, ha anyák lesznek, noha szinte mindent tudnak erősen az egészről. Mégis leteríti őket az érzéshullám, amikor megszületik a pici és egyedül ő, az édesanya a létének szinte minden feltétele.

Vannak ilyen nagy dolgok, s ezek a szebbek. A halált sem tudjuk elképzelni, pedig életünk során többször találkozunk vele. Rokonok, ismerősök, barátok, szülők távozását látjuk, éljük át. Nem gondolunk rá, mindannyian messzinek érezzük, az egész szinte nem is vonatkozik ránk....természetes hárító érzelmek, hozzáállások.

Nem tudom, milyen lesz majd egyszer szemben állni vele. Lesz-e lehetőség erre, tudatosan ép értelemmel. Ha választanom kellene, én ezt választanám, hiszen az ember kíváncsi. Egy öntudatlan elmúlás tán mákony a hozzátartozónak, könnyebbség: szegény nem érzett semmit, nem is tudta...gondoljuk. Azt nem tudom, hogy állapottól függően érezhető-e ? Elképzelhető, hiszen a halál nem álom, nem egy könnyű pillangó, inkább egy testet-lelket megrázó, felrázó katartikus, vagy szenvedés teli esemény. Egyenrangú a születéssel, amit szintén nem élünk át tudatosan, bár vannak nézetek, melyek szerint valamiféle erős hipnózissal még ebéli emlékeket is fel lehet idézni.

Az életünk nagy rohanásában bizony le kell ülnünk ezeknél az eseményeknél, kicsit megállni, gondolkodni,  vagy éppen nem gondolni semmire.

Egyik kedves történetem, amit hallottam, vagy olvastam valahol, valami indián történet arról, hogy a nagy sietségben leülnek egyszer-egyszer, s azt mondják, hogy megvárják, míg a lelkük utoléri őket.

Ilyenek a meditációk is a világ másik felén, és érzek hasonlatosságot a régi magyar falvak házai előtt felállított kis padokban is. Amikor Fonóba költöztünk, szinte minden ház előtt volt pad. S amint a délutáni, estéli munkákat elvégezték, kiültek a ház elé. Nem kell azt gondolni, hogy feltétlenül pletykálkodni támadt kedvük, noha azt is szerették, kétségtelen. De sokszor láttam öregeket, kevésbé öregeket, csak ülni kint és szemlélődni. Én is padoztam sokszor, mert az iskola előtt ugyan nem volt, de átmentem szembe Dezső bácsihoz, vagy a Giza mamához. Jó volt ott ülni, akkor is, ha 10 perc alatt csak kétszer szólaltunk meg.

Bevártuk a lelkünket estére, bevégeztük a napunkat, elengedtük a felesleges dolgainkat.

Most, hogy november van, sötét és kezd hideg is lenni, hallom a harangszót, halott van a faluban. Nyitva volt a temető kapuja is dél körül, várták, vagy tán éppen meghozták a koporsót.

Sasi volt itt tegnap, és édesanyja haláláról beszélgettünk, zenéket mutatott, melyeket a szertartáshoz választott ki.

Nálunk ez eléggé komorra sikeredett szokás, ilyen a hagyományunk. Nem vagyok tőle elbűvölve, noha természetesen elfogadom, hogy az élet nem vidám állomása, hanem egy fájdalmas búcsúja.

Mégis: szeretem azokat az angol, vagy amerikai filmeket, melyekben jó néhányszor sütnek el idétlen anekdotákat a megboldogulttal kapcsolatban és nem átallanak profán zenéket köríteni hozzá.

Nekem kedvemre való lenne, s már tettem erre egyszer itt utalást is.

Nem hinném azt, hogy egy míves  zene műfajilag meghatározó és van ami illendő, másik pedig nem. 

Ezért hát vidám képet keresek itt Lincsi néniről emlékül, a zenében pedig maradok a magam műfaji elképzelésénél, noha elismerem, ez őhozzá nem passzol csöppet sem.

Magamnak viszont az egyik tökéletes választás lesz.

Sasi születésnapján készült kép, 4 -5 éve

2016-os kép, egy étteremben

Elengedjük, akiket szeretünk, megsiratjuk őket és megőrizzük emlékeinkben.

S akkor jöjjön:  ez volt az utolsó felvétel vele 1991-ben. Így igaz: elmúltak a szép idők.

Tovább »

A halál margójára

Elmúltam már 60. Persze, hogy találkoztam a halállal. Rokonaim, barátaim, ismerőseim, szomszédaim, ismert emberek, balesetek, szerencsétlenségek, betegségek, öregség, véletlen, hiábavalóság és sok-sok minden kapcsán. Jó párszor elgondolkodtam rajta, mert igaz ugyan, hogy sok gondolkodni való nincs ezen, mégis...nekem sűrűn eszembe jut. Az okot nem tudom, hiszen bizonyára vannak bőven, akiknek jó ideig ez eszébe sem jut, s mondhatom, ez az egészségesebb eset.

A merengéseim oka számomra is ismeretlen, nem gondolkodom azon, hogy sürgősen kellene e világról lelépnem valami ki tudja milyen ok miatt.

Mégis érdekel. Kíváncsivá tesz. Teljesen normálatlan dolog ez, ép eszű ember a halálra miért is lenne kíváncsi. Igaz, sokszor jártam külön utakon,  szokványosnak nem mondható gondolatmenetekben. Apám mondogatta is nem egyszer, hogy "fordítva vagyok bekötve"....lehet, volt valami igazsága már akkor is, kora gyerekkoromban.

Most Editke halála kapcsán jut eszembe naponta, hogy amilyen szép dolog egy élet születése, olyan érthetetlen az a pillanat, hogy valaki van, aztán 5 perc múlva már nincs is.

Olyan végletes az egész, annyira visszavonhatatlan, és ha mi élők erről valamit tudnánk is, nem csak találgatásaink és hiteink lennének, akkor nem lenne annyira ismeretlen a vég. Ami a földi szemlélőknek így tűnik, és csupán hitbéli kérdés és viszonyulás, ki mit gondol a továbbiakról.

Anyám köztudottan nagy materialista és hangoztatja is, hogy a test meghal, azután "kampeca", semmit nem kell többet erről gondolni, vagy hinni.

Vannak a nagy hívők, akik egész életükben gyönyörű illúziókat kergetnek a lélek továbbéléséről és heti rendszerességgel járnak templomba is, ezt megerősítendő.

Egyik felfogás sem túl lelkesítő számomra, ezért mondtam, hogy kíváncsi vagyok, s csak abban bízom, hogy amikor a síromra hajítják az utolsó csokrot is, lesz, aki megkérdezze félhangosan: na most boldog vagy?? Már tudod?

Ha lehet és módomban áll, bólogatni fogok (bár materiálisan ugye nem).

Ha későbbre elfelejteném, akkor már most leírom, hogy elsődleges kívánságom a Queen zenéje, semmilyen magyar szirupos szövegeket nem akarnék fületlenül sem hallani. Persze ezekben is van könnyes doszt, de angolul jobban hangzik, már...ha éppen nem értünk annyira, hogy szinkronfordításon törjük a fejünket.

Párat felsorolok:

These Are The Days Our Lives

Sommebody to Love

I Want To Break Free

Who Wants To Live Forever

Love Of My Life
It's A Hard Life
The Show Must Go On'

How Can I Go On

Aztán, amilyen rémes egy temetés, az sem utolsó, ha  legalább a zene  kiváló. Ők garantáltan azok.

Tovább »

A magam oldalán állok....

...még, ha bénán is, elismerem. Ugyan mit tudhat, mit láthat egy öregedő falusi tanítónő az olyan hatalmas, országnyi, Európát térdre-rogyasztó folyamatokról, amibe ezennel belekotyog. Nézek, nézek, aztán úgy járok, hogy azt látom, amit láttatni akarnak velem? Mindannyian manipuláltak vagyunk, hiszen nem vagyunk tudói az igazi történeteknek, pláne azok okainak. 

A szöges drótkerítés megkerülésének irányai

Ám véleménye mindenkinek van a migrációval kapcsolatban, vagy szűkszavúan, de tömören (olvastam eleget ezeket), vagy hosszabb lére eresztve, némi sziruppal leöntve.

Egyiktől sem vagyok elragadtatva, mindegyiket hamisnak érzem. A bevándorlókkal kapcsolatos ostoba és szűk látókörű, durva  véleményeket most átutalom a legutóbbi focimeccs szurkolói megnyilvánulásai közé, gondolom a körbe valók egyébként is.

Ezt viszonylag hamar meg tudtam tenni, és tán ezért kezdett mérgesíteni egy  idő után a huzavona a civilek segítőkészsége, a rendőrök naponta változó tevékenysége,,  és a sok humanista véleménye.

Leszögezem, nem vitatom azt, hogy a sok ezer között vannak valódi  menekültek is. Ezt példázta akkori bejegyzésem is, amikor a menekültek ügye jórészt még csupán papírmunka volt.

Ám már igen messze kerültünk attól, hogy ezt egyszerűen olyan kérdésként kezeljük, ami szimplán menekültkérdés, és ki-ki alapon kezdjünk közöttük rendet vágni..

Egy ideje fejtörést okozott már az olyan kérdések sora, hogy Pl: Miért most? Az arab háborúk, vagy az afganisztáni, nem új keletű veszélyek, még itt voltak az orosz katonák, váll-lapjukon a CA jelzéssel, amin akkoriban jókat röhögcséltünk, hogy mit is jelent igazából. (Szovetszkoje Armija v. Camping Afganisztán).

Ugyanez elmondható az arab háborúkról, Pl: csak az Irak és Irán közötti 1980 és 1988 között dúlt, 8 éven keresztül. Nem volt egy kéjmámor egyik félnek sem. Miért nem jöttek akkor ide menekültek Európába, hasonló elánnal és lélekszámban, mint most?

Nekem ez sehogyan nem áll össze. Persze tudom, engem már megvezettek, még a Charlie Hebdo elleni januári merénylet utáni elemzésekkel. Ott, a napnál is világosabb volt mindenki számára, hogy az európai keresztény kultúra elleni alapvető, iszlám indíttatású támadásról volt szó. Elkövetői hűséges követői voltak az Iszlám Állam nevezetű terrorista elveken nyugvó monstre szervezetnek.

Kezembe került egy több oldalas cikk is (messze nem baloldali volt a folyóirat), amelyben leírták, az IÁ terveit és megvalósításuk időzítését Európa leigázásával kapcsolatban. 12 pontban (hehe...) foglalták ezt össze, ha jól emlékszem 2020-ig, vagy 2025-ig tartó határidővel. Ekkor, 2015. januárjában ebből már 10 megvalósult. 

Hallgatom a rádióban a mai nap Földi Lászlót a titkosszolgálat volt vezetőjét. Arról beszélt, hogy megfigyelték a migránsok viselkedését. Azt látták, hogy szándékosan idézték elő azt a helyzetet, ami az országhatárnál kialakult. Rájöttek (vagy tudták előre), hogy igen nagy csoportokban kell jönni, mert ekkora tömeget nem fognak tudni megfelelően, szabályokat betartva kezelni az érintett országok rendvédelmi szervei,.  (Arra lehetett számítani, hogy a kormányai sem, hiszen nem volt egységes álláspont erről az Európai Uniós országokban.)

Másrészt, a csoportok között komoly és folyamatos kapcsolat volt, mozgásukat koordinálták. 

A logisztikát szervezetten végezték, és állította, hogy valószínűleg nem szimpla civil ügyes emberek voltak azok, akik képesek voltak erre.

De ezt csupán ma hallottam. Előzőekben már régóta egyet értettem Oriana Fallaci könyvével.  Rémesen elképzelhető számomra a támadás az európai keresztény kultúra ellen, bár azt hiszem, az európai vezetők, ha egyáltalán volt erről valamiféle közös egyeztetés, nem ilyenfajta támadásra gondoltak.  Az előzményeket tekintve ez érthető, hiszen 2001. szeptember 11. után mi másra is lehetett volna számítani, mint új és újabb terrorista merényletekre. 

Nem olyan légből kapott gondolat az, hogy az iszlám, akár saját hívei élete árán is, de végrehajtja terveit.  Most nem öngyilkos merénylőkkel, akik a bombát saját testükön viselik. A bomba az Európa felé menetelő sok sok ezer ember.  Túlnyomóan férfiak, legnagyobb hányaduk fiatal, középkorú alig akad köztük, öregecske nincsen. Persze vannak családok is, gyermekek, terhes anyák, kell a látszat, a hadsereg arcképét valahogyan takarni kell. Az ő áldozatuk, szenvedésük "belefér a kállóba", az iszlám szerint mindenképpen. 

Mi ezt európai szemmel, érzésekkel, értékrenddel felfogni, megérteni sem tudjuk.  De emlékezzünk csak a sorozatosan karddal lefejezett ártatlan keresztényekre, riporterekre civilekre, filmrendezőre, vagy a menekültcsónakban együtt utazó keresztények tengerbe hajítására, melyet saját menedéket kérni készülő honfitársaik hajtottak végre.

Nincs elég ismeretem ahhoz, hogy világosan lássam minden, vagy legalább jó pár részletét ennek a mostani új és rémisztő népvándorlásnak. Bennem csupán megszólalt a vészcsengő. S ez akkor is szól, ha egyébként mélységesen sajnálom azokat a megvezetett és felbátorított embereket, akik elhagyták a lakóhelyüket és ilyen hosszú útra kényszerültek.

Egyébként ez külön misét még megérne, honnan van náluk a sok pénz (szegény menekültek), amikor állításuk szerint háborús övezetből érkeztek. Nem hinném, hogy pénzzé lehet tenni háború sújtotta vidékeken házat, bármit. Ahol háború dúlt, ott a fő érték mindig az ennivaló volt, és olyan értékek, amiknek csereértéke volt.

Horribilis összegeket fizettek az embercsempészeknek, akik aztán az esetek többségében cserben hagyták őket.

Tehát a kérdésem továbbra is az: Miért most, és miért Európa?

Forrás: Az elemzés 2011-ben készült. Azóta teljesen más helyzet alakult ki, az iszlám népesség nem megkétszereződik a jelzett időszakban, hanem többszöröződik, ebben biztos vagyok.

Tovább »

Sasinak 60. évére

Kínrímek, de szeretettel

Hamar múlik el az élet,

lepkeszárnyon illan.

Mire az ember ráébred,

már hatvanon is túl van.

A bor zamatát az eltelt

idő érleli,

a nő életét múló kora,

széppé,  teljessé teszi.

Becsülj meg minden percet, örömet ha

hoz,

Örülj családnak, víg gyerekseregnek,

ki véled időt és játékot

oszt.

Ne bánd hát gyűlő ráncaid,

csak előre tovább és bátran!

Veled tartunk mi -léha társaid,

töltsük mind együtt, mi hátra van!

Nos, a legtöbb figyelmes elemző ronggyá buktatná e faragványt, ám úgy véltem, képeslap hátulján készen
vett idézetek helyett, e mesterinek közel sem  nevezhető de szívből jövő pár sor gratulációként tán megteszi.

Isten éltessen, erőben, jó kedvben, s ha azt mondjuk, na eddig még nem is volt olyan rossz, hát legyen akkor  továbbra is így, és ne számoljuk  a hosszt!

Tovább »

Az osztályfőnök bűne

Mivel én vetem fel és csak a történet kedvéért és annak alátámasztásául, pár személyes dolog idekívánkozik előszó gyanánt. Az egyik, amit régóta tudtok, hogy messze vagyok már a szépséges koromtól, a nyugdíj kézzelfogható közelségben van immár, azaz nem vagyok friss csirke. Nem baj egyébként, tetszik ez a kor nekem, némi karcsúságért és simább bőrért nem cserélném le azt, amit ezenközben fejben megszereztem. Nem kell túl nagy dolgokra gondolni, még mindig 1 cukorral iszom a kávét és ez marad is. (Egyszer egy kedves barátnőm jegyezte meg, hogy a kávé cukrozása intelligencia kérdése, és természetesen ő sosem tett cukrot a kávéjába.)

Az is kiderülhetett eddig, hogy pedagógus vagyok, pontosabban tanítónő, nekem szebb kifejezés így.

Nem lettem pályaelhagyó sem, holott van másik szakmám is, dolgozhattam volna a vegyiparban, a lombikok csak forrók  néha, de nem beszélnek vissza, és még a sok-sok betegséget sem a kémcsövektől kaptam volna el.

Nos, így lett, ahogy lett és jó is volt. A sok év alatt rengeteg osztályom volt, talán 2 év kivételével mindvégig osztályfőnök is voltam. Nálunk ez természetesebb, mint a felső tagozaton, tehát nem különösebb érdem, ha valaki osztályfőnök, úgy értem nem kellett hozzá szakmai megmérettetés, vagy alkalmasság. Sőt, kibújni sem lehetett alóla legtöbbször. Na, nem mintha szándékomban lett volna, bár voltak olyan kollégáim, akiket erre a posztra nem tartottam megfelelőnek. 

A tanító sokkal többet van a gyerekekkel, mint egy tanár, napi 4-5 órát legalább. Azt, hogy ez mekkora felelősség, sokan el sem hiszik. Persze nem a tanításban keresendő ez, inkább a huzamos együttlétben. Mindig is tudtam, noha nem gondolkodtam el rajta mélyebben, hogy mennyire leszünk lenyomatok mi a gyerekeken, vagy inkább az osztályon. Ennek oka talán az volt, hogy olyan helyen dolgoztam a legtöbbet, ahol minden osztályfokból csak egy volt, azaz igazán nem volt összehasonlításra való alap. 7. éve viszont már itt párhuzamos osztályok vannak, ugyan csak kettő, de ez elég is, hogy kiderüljön: a társam keze alól nagyon fegyelmezett csapat kerül ki, nem túl kreatív,  a fegyelmezést a kolléganőm kézi vezérléssel, és igen hatásosan oldja meg. Ez sikeres is mindaddig, amíg az osztály az ő irányítása alatt él, sajnos utána szétesik és teljesítménye romlik.

Az is kiderült, hogy az én osztályom mindig nagyon kotnyeles, zsizsik csapat, aki nem kellően erélyes, keresztben lenyelik és megeszik. Nagyon aktívak, ötletelnek, és munkát keresnek azonnal, ha nem foglalják le őket. Az eredményeik megtartottak, sőt javulnak is a felsőben.

Egy ideje már ki is nyilvánítom, hogy ebben én vagyok a felelős, mert magam is ilyen voltam, már gyerekként is, és felnőttként sem a fegyelem a legfőbb erény a szememben.

Nos, senki nem lépheti át az árnyékát, ha posztra kerül, és én még könnyen beszélek, mert akárhány osztályt is tettem képemre hasonlatossá, az meg sem közelíti a milliós nagyságrendet.

Szóval igen, elérkeztem ma reggeli párhuzamom alanyához, ami nem is tudom hogyan és mi okból, de a vajas kifli mellől hangosan elröppent. Orbán Viktor nem más, mint egy országnyi ember osztályfőnöke, és csapnivaló munkát végez, ha tudja, ha nem.

Tudjuk, hogy ebben az országban nincsen elnöki hatalom, és azt is, hogy parlamentáris hatalom sincsen, legalábbis demokrácia által vezérelve. A kétharmados többség egyúttal a miniszterelnök kezébe tette (tette, mert hagyta, hogy ő magához vonja) az abszolút, mindenre kiterjedő hatalmat és irányítást, ezért tekinthető ő úgy, mint ennek a 10 milliónyi  magyarnak az osztályfőnöke.

Nagy vonalakban mi is lenne a dolga, ha megtenné nekünk ezt, és elvégezné:

- az osztályközösségnek, mint közösségnek a létrehozása, közösségi érzés, összetartozás kiépítése, megerősítése

-a közösségen belüli normarendszer kialakítása, a társadalom számára fontos közösségi értékek, mint szolidaritás, segítségnyújtás, a társak megbecsülése, a közösségi érdekek egyéni érdekek elé helyezése,

-a közösségen belüli hierarchia demokratikus kiépítése, a vélemények és választások útján, a vezető egyéniségeknek segítségnyújtás, a kontroll, megfigyelés, elemzés eszközeivel

-a közösségen belül az egyenlőség deklarálása, a lemaradók segítése

-  a közösség külső profiljának megteremtése, kapcsolatrendszerek kialakítása (másik osztály, óvodások, szülők, az osztályba bedolgozók, szakkörvezetők stb...)

...nem sorolom, ennyi bőven elég is, hogy lássuk, mindezeknek miniszterelnökünk kezdetektől fogva sem felelt meg. Annyira nem, hogy éppen az ellenkezőjét tette, szisztematikusan.

Nem épített közösséget, mert félt a közösség erejétől,  nem szereti, ha egyezség körvonalazódik, ami nem az elgondolása szerint működik. Szétdúlta a közösséget, saját kezével ásott annyi árkot ebbe az országba, ahányat csak tudott, annyi társadalmi réteg és csoport között, ahányat csak látott és ott, ahol tudott. Saját érdekeit sosem tette a nép érdekei mögé, igazából az egész közösség, és a benne élők különösen, a mai napig és a továbbiakban sem  érdekelte. Nem azokat helyezte pozícióba, akik erre hivatottak lettek volna szakértelmükkel, emberi hozzáállásukkal, inkább csak saját talpnyalóit, hűbéreseit. A közösség megszerzett vagyonát hűtlenül kezeli, pont azoknak nem nyújt segítséget, akik erre igazán rászorultak. A közösséget olyan színben tünteti fel, hogy normális másik osztály, már focizni sem áll le velünk, mert tudják, hogy itt a szabályok nem érvényesek, és különben sem alacsonyítják le magukat egy ilyen norma vesztett csaló társasághoz.

Én bizony elvenném tőle ezt az osztályt, ennyi év alatt már felnőtt itt egy olyan fiatalság sajnos, ami a képére formálódott és aminél nagyobb kárt már el sem tudok képzelni. (Ismerjük jól a 29 éves vezérigazgatókat, a 31 éves minisztert és jól ismerjük fennhéjázó mondataikat és modorukat.) 

Kijelentem ezennel, ha már ez ilyen szépen levezetődött, hogy az én szememben aki nem képes egy 30-as létszámú közösséget elvezetni a sikerre, akár gyerekközösséget, akár felnőttet, az ne akarjon 10 millióhoz fogni, azonnal az egyetemi iskolapadból kikerülve.

Nálam Orbán Viktor kései tanuló megbukott, nem a tudása okán természetesen. A baj nagyobb és számára már nem is kijavítható. 

Végszó: és még humora sincs, jön ezzel a szerény ibolyával.....

Tovább »

Lábjegyzetként

Dehogy gondolok itt holmi talpalávalóra, inkább és legfeljebb útilapura, ha már fütyül lábunk alatt a szél. Mindezt pedig annak okán, hogy legtöbb kijelentés, eljárás, vagy tervezet folyományát nem tárgyalják meg, holott ezt még Murphy is megteszi, majd minden esetben. Mi több, vannak hozzáfűzések kommentárok, folyományok és posztulátumok, szóval, hogy így fogalmazzak, "komplettírozva" készen van a hülyeségelmélet, ami, mivel teljes majdnem, közel sem olyan hülye, mint más, ami még aláírva és pecsételve is van.

De visszatérve a mezítlábasságra. Gyerekkoromban ez életforma volt, annyiban legalábbis, hogy nyaralásom első napjában nagyanyám lekapta rólam az aktuális lábbelit, szandált, egyebeket, mert 2-3 hét alatt nem bírható el, ha tönkremenne. Különben is, minek az a hétköznapokban. Így megtanultam mezítláb járni, futni, legeltetni tartón és minden egyebet, hovatovább természetessé is vált. (De a repedt sarok szindróma nem ez a műfaj.)

Szóval nem tetszenek nekem ezek a mezítlábas törvények, csöppnyi nosztalgia sem jut róluk eszembe. Azokat a jelenlegi elképzeléseket ostoroznám ezalatt, amelyek bevezetése vezethet egy új mezítlábassághoz, cseppet sem szórakoztató formában, és a nosztalgiától igen mesze kerülve. Sok esetben nem is az eleve rossz és hibás ötlettel vagyok konfliktusban, mert hiszen lassan talán ráérzünk a tiltakozások erejére. Még csak nem is azzal, hogy ismerve a rendszert és főként a legfőbb működtetőjét, amit visszaléptetnek vele 5 centit, azt ő 2 m-r-rel vágja vissza egyéb formákban.

A legnehezebb benyelni a körülmények folyamatos rosszabbodását, amiről -mivel csupán nem kifejtett lábjegyzet-, kevés szó esik. 

Megérne pedig pár soros elemzést a mostanában hangoztatott teljes foglalkoztatottság képében megjelenő közmunka megmásítása is. Az a nagy mellénnyel tett kijelentés, hogy nem fognak segélyeket fizetni, még munkanélkülit sem, mert ott lesz helyette és miatta és érte a közmunka. Milyen szép is az, ha nincsen henye-hunya ebben az országban.

Nincsen rendben, mindenki tudja, már ez a 3 hónapos munkanélküli járadék sem volt, hiszen kimutathatóan és statisztikailag megjelent, legalább 6 hónap szükséges egy álláskeresőnek ahhoz, hogy sikerre vigye magát, most nem az eredményességre értem ezt, csupán vajmi stabil munkára.

Ezt elvonva, két (bőven több, amit én nem is látok), következménnyel lehet számolni. Az egyik, aki közmunkázik, annak kötelező ott megjelennie, különben nem kap bért, kikerül azonnal még ebből a megalázó helyzetből is. Nem mindenki engedheti meg magának, sőt. Ha közmunkába jár, akkor nem tud magának munkát keresni, hiszen napi kötelességei vannak. De mondjuk, hogy 4 órás, tehát némi ideje mégis van.  Hát legyen sikere ez alatt a 3 hónap alatt.

A rosszabb, ami végképp mezítlábassá tehet, az a lelki megnyomorodás. Egy jóléti állam ellátórendszerében, ha valaki munkanélkülivé válik, nyugodtan hátradől, hiszen 10 hónapja, egy éve van biztosított ellátás mellett, közmunkák nélkül, rendbe tenni magát, felkészülni, munkát keresni. Nem kell rettegnie, a családja léte nem forog kockán. 

Nos, nálunk elszállóban ez a reménytelen 3 hónap is, ebből az következik (mi más?), hogy mindenki rettegni fog, az is, akinek munkája van, mert tudja jól, hogy nem Németországban él, ahol a szociális háló kiépített, hanem itthon, ahol az első nap szembesül azzal, ha nincsen 1 évi tartaléka,  akkor végtelenül és reménytelenül kiszolgáltatott.

Én mezítlábasan nem éreztem magam hátrányban, nem volt ilyen vetülete az ügynek és nem csak azért, mert majdnem mindenki az volt.  A kiszolgáltatottság nem volt deklarált része a társadalomnak. Most igen, egyre erőteljesebben, és mivel egyedek sokaságából épül fel a rendszer, éppen a szolidaritás ellen hat. Az atomizálódás felé nyom, a saját világunk féltése okán az emberségünk megnyomorítása felé. Nem újdonság persze ez az egész, hiszen pont erre épül az elnyomó rendszerek sokasága. A félelemre, a kiszolgáltatottságra, a megnyomorításra.

Na ez az a folyomány, amiről keveset hallani, pedig az emberek érzik, ha nem is komplexen, és kimennek ezért is az utcára. Talán a lábjegyzet fontosabb is, mint az a fecni, az  Alkotmány, amin szintén nincs pecsét. Hát hajrá, csak jelzem, már feltalálta egy szégyenteljes, embertelen diktatórikus rendszer azt, hogy a stadionokat másra is lehet használni, mint focira. Én meg tudnám őket tölteni simán. Messze nem azért, mert azzal egy percig is egyet értettem.
A dolog egyszerűbb. Stadionunk úgy tűnik bőven van. 

Tovább »

Már miért nem lennék az, ami...

Tegnap beszélgettem nagyon régi, gyerekkoromba visszanyúló tanárommal, immár barátommal. Noha van közöttünk vagy 13 év, az idő, tanár-tanítványból kollégákká, rokonná érlelt bennünket. (Az előző mondatomban legfeljebb a számmal kapcsolatban tévedhetek, másban nem.)

Hát persze, hosszú idő után a beszélgetés igyekszik mindenféle csapongásra, pótolandó a slendriánságomat, végtére mégis, közös szakmánkról is szó esett. Szerencsére csupán annyi, amennyi egy legyintésbe még belefér, többet valóban nem érdemelt. Szomorú egyébként, mert nem is tudom, ha összeszámolnánk, hogy mennyi évet töltöttünk a pályán, biztosan tiszteletreméltó szám kerekedne belőle. 

A konklúzió sajnálatosan ugyanaz lett, hogy a mai viszonyok között, lábunkat nem tennénk az iskolába.

Párszor egyébként tettem már hasonló kijelentéseket, és bár lelkem mélyén hiszem és tudom, hogy a magam szemszögéből igazam is van, úgy vélem, jobb összeszedettebben gondolkodni erről. Főként, mivel a vége felé tartok, hát akár összegezhetem is a nem szeretem okokat.

Tehát, a legszikárabban összeszedve íme a nemszeretemség okai:

1. A oktatás-nevelés, az iskola, a pedagógus státusa kiszolgáló helyzetbe került. Ennek egyik fő oka a minőségbiztosítási szemlélet oktatásba való bevezetésekor keletkezett, ahol kimondva lett hivatalosan is, hogy a megrendelő a szülő, az önkormányzat, az oktatási hivatal és mindenki, aki partneri kapcsolatba kerül az iskolával, még a gyerek is. Ebben aztán nem is annyira rejtve kimondatott, hogy az iskola, a pedagógus kiszolgálója mindenkinek, így irányítóból végrehajtóvá degradálódott.

2. Periódusonként az éppen regnáló hatalmak játékterévé vált a szakma, a sokszor felelőtlen, felesleges, megterhelő és ok nélküli kézi vezérlésekkel, törvények oda- és visszaszabásával szétzilálták az iskolarendszert és fásulttá, érdektelenné tették a benne dolgozókat. (A 10. tantervváltoztatás már senkit sem érdekelt.)

3.A folyamatos pénzkivonás az oktatásból kontra szelektált, a tehetségek, az egyéniségek eltűntek a pályáról,  a közepes, vagy annál gyengébb képességű pedagógusok az egyre nehezebbé váló társadalmi környezetben, problémás szülőkkel és tanulókkal nehezen birkóztak meg. Következtek az adok-kapok esetek és ennek a médiumokban bemutatott visszhangjai. (Ki pofozott meg kit és ki rúgott először...)

4. Még sorolhatnék sok egyebet, de a koronát a legutóbbi évek pedagógusminősítési rendszere, az "életpályamodell" tette fel, ez tagadhatatlan. Mindenkit "egyenlővé tett", függetlenül a képzettségére, a szakmában eltöltött idejére, szakvizsgáira való tekintet nélkül. Magyarán: közös startvonalra állítottak engem is egy "nyeretlen kétévessel", mintha mindaz, amiért dolgoztam, amiért sokat képeztem magam, amiért időnként a családomra sem jutott időm, nem is lett volna. Nos, ezt semmilyen körülmények között nem fogadom el, tekintve még azt is, hogy semmilyen más értelmiségi pályán dolgozó réteggel ezt nem merték eljátszani.

Nem folytatom és a sok-sok egyéb és apró tyúkpert ide sem hoztam, amelyből kosárnyi van a raktáron, és amelyek kicsi falatnak tűnnek egészen addig, amíg nem lesz belőlük vékányi.

Mégis: egy dologban jó nekem, hihetetlen, de a kor pozitívumokat is képes hordozni. Mégpedig azt, hogy látok. Ismerem a szakmát, a rendszert, képes vagyok átlátni, tudom, melyik aktuális hülyeség mit hoz majd magával. Nem dőlök be a sima szövegeknek, kirostálom a haszontalant, és nem hagyom magam megvezetni sem felülről, sem alulról, sem a főnökök, sem a szülők által.

Kiléptem a pedagógusi alaphelyzetből, és bár a rendszer elvárásai rám nézve is végrehajtandók, képes vagyok ezt úgy megtenni, hogy az irányítás ne mások kezében legyen.

Hát ennyivel elevickélek már a visszalévő időmben, bár egyre többször érzem magam a rőzsehordó anyóka szerepében, és egyre több idétlen királyfitól kérdezem meg: "Hány éves is vagy te királyfi? ...És még hiszel a mesékben?"

Tovább »

Találkozás egy fiatal lánnyal...

 Nem hittem volna, hogy megírom egyszer, semmi fennkölt célom nem volt,..van,.. lesz, de kilúgozza belőlem mégis a napi hangosbemondó, ami rádió volt az én szebb időmben.  Karinthy csak belemászott a fülembe, persze akaratlanul, és mivel lába alatt por sem vagyok, hát módosítottam kissé a címet.  A napi kapcsolódáshoz érve, be kell látnom, ez csak az utolsó mondat volt, a sok-sok előtti már régebben elhangzott mindenféle helyzetben és körülményben, szóban és tettekben, beszélgetésekben és hallgatásokban. Hosszú 38 év egy pályán, lassan azt gondolom én is, amit nem láttam, az nincs is, vagy utána kell járnom külhonba, mint a régi céhes vándorlegények. (Akik különben még Hoffmann alatt sem lesznek mesterdiplomások, bár ki tudja, mintha alatta is megmozdult volna a szék.)

Onnan kezdődött mégis a zúgás a fejemben, amikor kiharsogta a királyi rádió, hogy mennyivel többen jelentkeztek az idén a felsőoktatásba és pláne pedagógusnak is vagy kétszer annyian, mint tavaly.

 Így hát közelítsük egymáshoz kicsit a fiatalt és az alig időset (1:0 a javamra), és nézzük meg miről lehetne eszmét cserélniük ennyi év után.

(Az egyszerűség kedvéért legyen Vica a fiatal és Éva a kinyuvadó tanerő.)

É: Igazán őszintén érdekelne, hogy azon kívül, ami egyszeres családi hagyomány volt, miért akarod ezt a pályát magadnak?

V. Nem is tudom, elsősorban iskola nélkül nem tudom elképzelni magamat, itt jól éreztem magam, szerettem tanulni és szerintem jó is voltam ezen a téren. A gyerekeket is szeretem, érdekelne, kedvem van hozzá.

É:Azt ugye tudod, hogy ez a szöveg igen gyengén hat, és ennél jóval keményebb érvek kellenének, hogy elhiggyem, komolyan gondolod.

V: Én ezt mind komolyan gondoltam, és majd meglátod, meg is fogom csinálni, elvégzem a főiskolát, nem leszek pályaelhagyó, sikeres pedagógussá válok, szeretnek majd a szülők, a gyerekek.....

É: Jó ég! Lila köd van az agyad helyén? Valami olyasmi, hogy megélsz-e belőle, vagy belekalkulálod a férjed magas pénzét, eleve?  Azt hiszed, ha szereted a gyerekeket, akkor már pedagógusnak is kell lenned?

V: Nem tudom, hogy ez a kell-e lényeges-e, miért nem elégszel meg azzal, hogy ha nekem megfelelnek az indokaim, akkor feleljenek meg neked is. 

É: Rendben, akkor meséljél valamit, hogy tudjam, van-e egy hangyányi fogalmad arról, ami rád vár az elkövetkező cirka 40 évben, ha annyira kötöd az ebet a karóhoz és nem leszel pályaelhagyó. Tehát??

V: Azt tudom, mert voltam gyakorlaton, hogy sokat kell dolgozni, a vázlatírások, javítások, az sok papírmunka, de a gyerekek nagyon kedvesek, élmény velük lenni minden órán.

É: Ennyi??

V: ..meg van szülői értekezlet, amit tartani kell, osztálykirándulások, ja, és naplót kell vezetni, meg tanmeneteket írni, és félévkor, meg év végén bizonyítványokat is.De a szünetek jók, hosszú a nyári szünet is, sok lesz a szabadságunk.

É: Ez amolyan civil duma, már ne haragudj,  ám ha már okleved is van, muszáj hogy szakmabelinek tekintselek, így ne csűrjük tovább, nem fogok veled kesztyűs kézzel bánni.

É: Kezdjük a gyengén előadott kis dokumentációddal. Ha nem tudnád (most még), majd megtudod, az oktatás mindig volt inkább politikai, mint szakmabeli ügy. Ezért, és ennélfogva, akárki került hatalomra, a miniszteri székbe, késztetést érzett arra, hogy folyton belenyúlkáljon, kivegyen, hozzátegyen, csavarjon rajta, és ezt te végig benyeled, mikor már bütyök lesz a kezeden a sok alapdokumentum megírásától, módosításától, farigcsálásától. Ja! Határidőkre. (Ki mondta azt, hogy közben ne tanítsál, ha van rá időd?)

Készen állsz-e minderre, és ne mondd, hogy el tudod képzelni, mert ezt senki nem tudja elképzelni sem, így visszamenőleg én sem.

V: Megkeseredtél, rossz indulattal beszélsz azokról, akik jobbítani akarnak, és rákényszerítenek arra, hogy tanuljál folyamatosan, megújuljál.

É: Haha...a folyamatos megújulást még nem is említettem, majd rátérek később. De nézzük a nagy gyermekszeretetedet!  Azt hiszed, mert te viszonylag jól nevelt voltál, minden gyerek az lesz majd, aki a kezed  és fennhatóságod alá kerül? Mit szólsz majd, ha 30 év múlva azt látod, csak tegező viszonyban képes veled beszélni és nem gyengén vágja oda a 9 éves, hogy "b..ssza meg!"  Remélem, párától ködös szemmel fogod simogatni a buksiját, és a szülőét is, aki kikéri magának, hogy fegyelmezzél.

V Ne hozzál egyedi kirívó eseteket, minden szakmában vannak nehéz percek, ezek azért túlélhetők.

É: Rendben, vegyük úgy, gyerekkel, szülővel, dokumentációval semmi gond. A szakmai előrehaladásról hogyan vélekedsz??

V. Azt hiszem, ez eddig nem jutott az eszembe. Már úgy értem, ha egyszer tanítani szeretnék, akkor végig ezt is fogom csinálni, és mivel a kicsik érdekelnek, nem célom tanárrá tenni magamat. Így értetted?

É: Nem, kedves ártatlanságom, nem így értettem, de elmondom ezt is. Vegyük azt, hogy valóban jó leszel, annyit jársz továbbképzésre, hogy a tanúsítványaid dossziét töltenek, amihez érteni lehet, azt te érted is, és lám még odáig is eljuthatsz, hogy másoknak példaként okításokat tarthatsz (bár erről azért ne gondolj túl sokat!!), szakvizsgázol, egyszóval, amit ezen a szakmán belül lehet, azt eléred, anélkül, hogy mást tennél, mint amire mindig is készültél: Majd jönnek újabb és még újabb politikusok, és ott találod magad sok-sok év után, mindent kidobva (csak a tudásodat nem, de az addigra már senkit nem érdekel),  a START vonalon  újra, és illékony volt az egész, amit elértél.

V. Ezt én nem tudom elképzelni, elhinni, de mondjuk, hiszek neked, mert azt mondtad, ez egy kiszolgáltatott pálya. Ha mégis ilyen történne, azért a sallangoktól mentes tisztelet, vagy szeretet, csak megmarad, hiszen sok-sok nebulót és családot támogattál nem?

É: Ebben van igazságod, csak nem számolsz egy létező veszéllyel: könnyen lehetséges, mire idáig ér veled a történet, ez a szép érzelmi rész fog  a legkevésbé érdekelni téged, és mivel a társaiddal együtt kissé kérgessé tették a szívedet, az érzelmi szál vagy komikussá, vagy szánalmassá válik.

V: Lelomboztál, nem tagadom, én akkor is nekivágok, hátha nekem több szerencsém lesz,  hátha a szél (urambocsá' a csillagok járása) kedvezőbben alakul nekem, mint neked. Most ezek után mit fogsz tenni még?

É: Elsősorban engedd meg, hogy sajnáljalak téged, mert nem sikerült elhitetnem veled, hogy a napos oldalt jelen pillanatban ne itt keresd. Velem pedig semmi gond, a gyerek sziázik, a szülő biztatja, hogy nyugodtan verd meg a társadat, a kettes magatartást is aláírom, szóval ellapátolok még ezen a viharos tengeren, bár jobb szeretem már csak nézni mások vehemenciáját, akik úgy gondolják, uralják még a háborgó vizet. 

Integettem neki, remélem, nem lomboztam le nagyon, úgy tűnik, biztos az igazában. Lehet, vén lovak vagyunk hozzájuk képest, ugatjuk a digitális technikát, máshogyan közelítenek a problémákhoz, és még van energiájuk más megoldásokat keresni. Rugalmasabbak, tán legyőzhetetlenek is.

Arra is rájöttem, nem azért mennek nyugdíjba sokan, mert egészségileg nem bírják, agyuk lelassult és effélék

A kor az, ami annyit változik egy emberöltő alatt, hogy bár ésszel felfogható, a lélek nem érzi magát a megfelelő helyen. 

Mit is mondjak, az oktatásban most nem is tudom, ki érzi magát a megfelelő helyen.

 (Fűrészelünk budit a levitézlett "Dadannak", és egybegyűlünk röhögni??)

továbbá: http://youtu.be/cM351mEdlQk 

(Ezen egy kicsit ugyan gondolkodtam, de a "szép lelkeknek" egy időre annyi úgyis.)

Tovább »

Az örökkévalóságról

Nincs mese, úgy tűnik, a korral jár, hogy az ember egyre inkább hasonul a gyerekekhez. Belépek én is immár a második gyerekkorba, elhagyom ez évben a .....-at. Szóval a lényeg az, hogy csudamód és egyre inkább tudok NEM a tananyaggal foglalkozni. S mi lesz akkor a tananyaggal? Majdnem azt mondtam, vigye az ördög, amúgy is pont azt felejtik el leginkább és a leggyorsabban.  De persze nem mondok én ilyent, hiszen kötelességtudó állami pedagógus vagyok, állami bérrel, és veszem a papírt, hogy a félévi értesítőt legyen mire kinyomtatni és veszem a ragasztót, hogy ne csak belenyaljam a tájékoztatóba.

De ez csak amolyan mellékutca volt.. Tehát beszéljünk az örökkévalóságról, ha már feljött a szó róla az Okos pásztorfiú című Grimm testvérek által begyűjtött mesében. 

Ez is jellemző! Régen mi a fenének nem kérdezősködtem erről? (Tuti nem voltam eléggé okos hozzá.)

Szóval kérdi a király, harmadik kérdésként (az első kettő is eléggé rémes volt), hogy: 

Kelta szimbólum az örökkévalóság jelképe

Hány perc az örökkévalóság fiam? 

Na, itt megállván, feltettem a kérdést, hogy mit is lehetne erről az örökkévalóságról gondolni, úgy 8 éves fejjel. 

Kiindulva az örökké szóból, próbáltuk megközelíteni, mi tart örökké, aminek sosincs eleje és nem is lesz vége. Hamar eljutottunk az emberi lét szűk határaitól az Univerzumig. (Ezt a szót ők hozták be, tetszett nagyon.)

Bár megállapodtunk, hogy a mi kis véges világunkban felcseperedett agyunk ezt nem tudja felmérni, és felfogni, de megegyezhetünk abban, hogy azt gondoljuk felőle, mindig volt és mindig lesz.

Némi hittanos noszogatásra még előkerült Isten is, akit senki nem látott sosem, de azt gondoljuk róla, bárki, vagy bármi, lehetséges, hogy mindig volt, és valószínű lesz is. Az összes többiről, ami menet közben még előkerült, hamar bebizonyosodott egyrészt, hogy nem örökkévaló, és olyan elvont fogalmakig, mint a teremtő gondolat, vagy szeretet és effélék, szándékosan nem is terelgettem őket.

Így aztán sikerült az olvasás óra rövidke 45 percéből vagy 30 percet elmélázgatni ezen az egy nyavalyás szón,  és a mesét pedig hagytuk ott, ahol van, a lapon. (Holnap is lesz nap.)

Aztán, hogy aktuális kapcsolódásom is legyen a témához, szünetben még sóhajtva megállapítottam, hogy az emberi butaság is mindent átszelően örökkévaló, és csak reménykedem, hogy jelenlegi miniszterelnökünk tevékenysége nem lesz mérhető sem az örökkévalósághoz (bár nekem már régóta annak tűnik), sem 2014 nagyobbik feléhez. (ámen)

Tovább »

Halálunk élő maradványai

Nem vitatom, tán novemberi dátumozás jobban illenék a témához, de hiába, ha akkor éppen egy új születéssel voltam inkább eltelve. De az bizonyos, hogy a gondolat már többször megfordult a fejemben, igaz, csupán érintőlegesen.

Úgy tűnik, a mai nap reggelén jutottam el okság folytán az eszmefuttatás végére. Kezdődött ez tán 3 éve, sógorom halálával, és az idei veszteségünk szintén megerősített abban a meggyőződésemben, hogy immár lényegi különbség keletkezett elmúlásunk nem fizikai, de továbbélő elektronikai (vagy hogy is fogalmazzam meg) formájában.

Kezdődött ez az elhunytak "jelentkezésével". Nem tudom, ezzel ki hogy van, de a temetés után talán még egy veszteség, ha a most már mindenkinél megtalálható mobilok memóriájából töröljük halottaink telefonszámát. Lehetséges, hogy vannak racionális típusok, én sokáig nem voltam képes kitörölni az első ilyen halottamat, Aput. Benne volt a telefonomban, hát ott maradt. Talán egy buta szentimentális érzés, vagy inkább, ha nem ez, akkor még egy utolsó kapocs? Fene tudja, nem töröltem. Aztán, ahogy lenni szokott, egyszer csak hívás érkezett. Nem dráma, azonnal tudtam, hogy Anyunál maradt a telefon, de mégis szívszorító volt egy pillanatig. 

Azóta face oldalak vannak már tele jócskán, nem is tudom, kinek lenne feladata ezt törölni, de Totyi is hívott már, mert Kalin odaadta a telefont a középső kisfiának. Persze a facebook oldala is üzemel,  és a gmail levelezőpartnereim között is ott a fotója naponta. Aztán blogok számai, különféle "kitudjahová" bejelentkezések folyamatos élő visszajelzései azok a nyomok, amik megmaradnak még, ki tudja meddig. 

Persze nem képzelek én el egy speciális brigádot erre, és egyébként is, minden halottnak joga lett immár a virtuális tovább élésre. Megkönnyíti-e vajon ez a tovább élő barátok, rokonok dolgát, vagy nehezíti, nem tudom. Talán kinek a pap, kinek a papné.

Egy biztos: ezzel már együtt kell élnünk, s azt hiszem,  ami nekem még furcsa, vagy torokszorító, a következő generációnak már nem lesz az.

Szóval hajrá, itt ez a blog már most is, mennyi mindent elolvashatnak később is. (A Mamának erre bezzeg volt ideje!)

Tovább »

Pedagógus napra

Előrebocsájtom, hogy messzemenően nem szokásom magamat fényezni, de ma kaptam egy üzenetet "fészbúkon" keresztül, Amerikából. Idemásolom, ahogyan jött:

Kedves Eva! Ez uton szeretnem Neked megkoszonni azt a sok faradsagos munkat , amit evtizedek ota csinalsz, szivvel -lelekkel. Az a pontos naplovezetest, amit 29 eve csinaltal, ma olyan boldogsagot szerzett a csaladomnak, nekem es a lanyomnak, Miettanak, amit szavakban nagyon nehez elmondani. Amint latom a kepekbol a mai napig is olyan szeretettel, es odaadassal vegzed a hivatasodat ,mint amikor kezo tanoto voltal. Megegyszer koszonjuk szepen ...Eva Marossy Ortyz,  Mietta Marossy

Az egész előzménye az, hogy kezembe került az a Kisdobos napló, amit annak idején nagy lelkesedéssel vezettünk, és mindenféle programról bejegyzéseket tettünk. Ez a napló pontosan az 1981. év szeptemberében folytatódott, és úgy tűnik, megtalálván éppen jó kezekbe sikerült átadnom. Digitalizálta, és értesítette a régieket, hogy ki kér belőle példányt. Egyik oldala volt a csali a közösségi oldalon:

Voltaképpen eléggé sokan bejelentkeztek a naplóért, már komoly felnőtt emberek, és úgy örültek neki, mint a gyerekek. Hát ezek után kaptam én ezt a szép üzenetet.

De akkor most már elmondom  a másik történetet is, én úgy emlegetem, hogy ez az én pedagógus érdemrendem.

Arról szól, hogy Göllében, ahol 25 évig tanítottam, elég sok cigány kisgyerek volt. Részben a faluban, másrészről a szomszédos falvakból, Kisgyalánból, Büssüből jártak át. Ez egy nagyon szép nagy körzeti iskola volt, fénykorában 4-500 tanulóval. Persze megszoktuk a cigány gyerekeket is és a szüleiket is. Nem sűrűn jártak be az intézménybe, volt olyan szülő, akit nem is láttam, hiába tanítottam a gyerekét 3-4 évig akár. 

Egyik évben volt egy kislány, M. Krisztina (mindegy is a neve), akivel elég sok gondom volt, de próbáltam valahogy magam megküzdeni a nem túl szép szokásaival.

Amikor átkerült másik osztályba, a tanítója fiatalabb és vehemensebb volt nálam, aminek az volt a következménye, hogy a kislány anyja bejött az iskolába számon kérni a tanító kicsit keményebb eljárását.

Én erről nem tudtam, de a folyosón megláttam a babakocsit, és belenéztem, miféle portéka  kapálózik benne. Azonnal felismertem melyik családból való a csecsemő, jellegzetes vonásai voltak, de nagyon szépek, kedvesek.

Önfeledten gyönyörködtem a gyerekben, kicsit szórakoztattam őt is és igazából persze magamat is, amikor visszaérkezett az anyja. Emlékeim szerint így hangzott a rövid párbeszédünk:

- Nagyon szép ez a kisgyerek-így kezdtem én.

-Maga volt ugye a Krisztike tanára?

-Igen én -aztán gondolatban hozzátettem, hogy örülök, hogy végre találkoztunk.

-No, magával nem volt semmi bajom!-mondta az anya és eltolván a babakocsit, kisétált az épületből.

Hát csupán ennyi volt, de aki tudja, mert ismeri a cigányok szűkszavúságát ilyen téren, pláne az iskolával kapcsolatos véleményeiket, annak világos, hogy részéről ez nem egyszerű megállapítás volt, hanem a legnagyobb dicséret.

És milyen jó, hogy én ezt ott pontosan tudtam, mert közöttük élve módomban állt megismerni azokat a finom különbségeket is, amelyek fölött egyszerű halandó simán átlibbent volna.

Ki tudja, miket fogok még begyűjteni, nem olyan világban élünk, hogy túl sokszor eláruljuk magunkat, az érzéseinket, pláne, hogy kimondjuk őket. Plecsniket nem kaptam  soha, a vitrinben nincsenek okleveleim, még a következő Pedagógus napra is csak 1 kislány hozott virágot. (Pedagógus az édesanyja.) 

Gonoszul morogtam magamban, hogy túróst nektek, bezzeg a Gyereknapon ott szórakoztattalak benneteket a szabadidős programokkal a szabadidőmben szombaton. Mindig dühös vagyok ilyenkor, hiszen a figyelmesség számít, nem az ajándék.

Ilyenkor megfogadom, ha nem érdekes a Pedagógus nap, akkor nem érdekes a Gyereknap sem. Aztán a következő évben megint csak ott állok az idétlen ötleteimmel, amikről azt hiszem, hogy szórakoztatóak.

Hát ilyen ez a pálya, alkalmazkodni kell hozzá, tiszta hullámvasút az egész, lehet repülni föl is le is, képletesen is és valóságosan is. 

36 éve csinálom, a repülésekben is volt részem, nem csak a jókban tehát. Nem haragszom a szakmára, pláne nem a gyerekekre, a szülők pedig nem főszereplői a történetnek nálam. De azt nagyon tudom értékelni, ha jól statisztálnak. Van olyan jó, mint a színház, és örülök mindig, ha kiváló az előadás.

Azt azonban világosan látom, ma már nagyon nem arról és nem úgy szól a pálya, mint amikor kezdőként beálltam a sorba.  Ez is devalválódott, erodálódott, és bár kár lett volna nem itt lennem, ma csak fejcsóválva hümmögnék, ha elébem kerülne egy "prepa" és kikérdezhetném a valódi motivációiról. De már régen találkoztam jelölttel, nemsokára bizonyára elérünk oda, hogy bármennyire is fogy a gyerek, a tanítók száma is csökkenni fog. Majd megérem még reszkető kézzel, kicsit szenilisen, hogy nagyra becsültek lesznek?

Tovább »

Orbitális hazugságok!

Nem kell izgulni, eszemben sincs Schmidt, vagy Orbán urak viseltes becsületéről elmélkedni.  Írtam és füstölögtem már ügyeik felett többet, mint amit megérdemelnek. Igazuk van azoknak az újságíróknak, akik azt mondják, nem kell a súlyukat növelni azzal, hogy minden nyekkenésükre rohanunk figyelni és kommentálni.

Másról van most itt szó, és ha eddig rémüldöztem, most patakokban csuroghat a hátamon a víz, és majdnem meg is teszi.

Kicsit visszakanyarodva prológusként, serdülő és későbbi koromban is sokáig nálam az olvasást és az érdeklődést a sci-fi területe foglalta le. Ez abban az időben nem azt jelentette, mint amit egyes sci-fit utánzó kaland-horror-fantasy stb művek a mában tesznek. Ezek a szememben közönséget vadásznak, semmi komoly nincsen bennük, amiért érdemes lenne az időt rájuk pazarolni, persze a szórakozáson kívül, ami végül is lehet cél.

Szóval, amit az interneten nagy örömhírként találtam, hogy ingyen letölthető a Galaktika első száma, az nekem megvan, sőt a 2. és a 3. is, és egészen sok, melyek  talán már csak gyűjtőknél lehetnek.

Azon túl, hogy nagyon nívós magazin volt, nem ismeretlen és névtelen senkik írtak bele novellákat, vagy kisebb regényeket.  Arthur C. Clark, Conan Doyle, Isaac Asimov, Stanislaw Lem,  nem sorolom, magyarok közül Zsoldos Péter, Nemere István  például. Szóval a műveiken felnőni elgondolkodtató volt sokszor, és még ma is az természetesen.

No, ezek után eljött az izgalmas korszak, 1969. májusában, amikor az Apolló 10. először juttatott embert a Holdra. Jöttek a képek is dögivel, persze mind fekete-fehérben, rengeteg sivár szürkével. Ezután, ezt már Kenesén éltem meg, 1975. júliusában összekapcsolódott az Apolló 18. és a Szojuz 19. és úgy tekintették, ezzel az űrverseny le is zárult. (Mi pedig Hofi jóvoltából  röhöghettünk. 37.45-től nézd.) Aztán pedig tovább vártam a csodákat, hiszen erre voltam alapból kondicionálva. (Persze, hát én kondicionáltam magamat, meg még vizionáltam is sokat!)

Végül úgy tűnt megreked az egész, némi űrrepülőket gyártottak, sajnos katasztrofális eredménnyel, fellődözgettek szondákat, később betakarították őket, megy a leselkedés pár kilós szondákkal a Marson, de lényegileg nincsen semmi. 

A NAGY semmi van, és ezt kellene elhinnünk. Van már 10 éve is, hogy Anyuval beszélgettünk valami hasonló témáról, és hányavetin odalöktem, hogy azért nem mennek a Holdra, mert nem üres.

Sosem tudtam elhinni, hogy a Hold kutatását lezárták, hogy a porokat és a kőzetet vizsgálják 40 éve, hogy a Hubble, amelyik csodás színes képeket készít eszméletlen távolságban levő csillagködökről, éppen a Hold tekintetében mintha vak lenne. 

Ennek ellenére nem ez volt a fő profilom jó ideje, hogy ez ügyben kutatásokat folytassak legalább az interneten. Azonban úgy látszik, mégis kellett valami ráérzés, intuíció ahhoz, hogy tegnap ebbe a filmbe szó szerint és totál véletlenül belefussak. Szívem szerint levetíteném mindenkinek, hogy nézze meg, kötelezően.

http://www.youtube.com/watch?v=rG4ocKkT3jA

A film 1 óra 13 perces, neki kell készülni. Angol nyelvű, de a magyar feliratot a videón elő lehet hozni a kép alján a piros cc gombbal.

Tulajdonképpen nekem időben több is volt, mert úgy néztem, hogy a kurzort a pillanatmegállítón tartottam, többször túl hamar elugrik a szöveg, vagy az eredeti angol aláíráson van, és nehezen volt kiolvasható.

Párszor pedig visszatekertem, hogy valóban jól láttam-hallottam-e.

Az igazság valahol valóban itt van, ebben egészen biztos vagyok, és eddig is azon az állásponton voltam, hogy régóta nem kötik az orrunkra azt, amiről úgy gondolják, egyedül nekik van joguk tudni.

Hogy kik? Kormányok, nekik alárendelt kiszolgálócégeik, stb. Nem is ez az érdekes. Sosem gondoltam úgy a létező (!!) földönkívüli intelligenciákra, mint támadó fajokra, és nem is képzeltem el őket semmilyen alantas szándékkal.

Én jobban félek az EMBERTŐL, aki militáns, kapzsi, szava hihetetlen, egymással és mindenkivel versengő, némileg álnok, és saját bolygóját képes tönkretenni agyament pénzügyi nyereségek okán.

Valamelyik nagyon régen olvasott novellában említette az író, most konyhanyelven idézve: azért megyünk mindig újabb és újabb ismeretlen felé, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat.

Igaz. Tartok tőle, ezt már a Földön kívüli intelligenciák megtették. Remélem nem dőlnek be kormányoknak, nincsen egységes Föld bolygó, föderációs képviselőkkel, ugyanazon akarattal. Vajon a versenyzés mire használja majd fel a tőlük szerzett információkat? Milyennek ismernek meg bennünket rajtuk keresztül?

Mire föl tartják a Föld igazi vezetői azokat a tudásokat, azokat az információkat szigorúan titokban, amikről úgy gondolják, a Föld népének nem szabad tudomást szereznie?

Rengeteg kérdés, kevés válasz, de ez a film és az ezernyi  fénykép bizonyíték. Érdemes megnézni, tegyétek meg. És visszakanyarodva az indulásomhoz:

Micsoda pitiáner ügy a doktori disszertáció és Orbán! (Így a filmet megnézve, és hangulatában maradva.) Persze, nekünk ez a méretű lavór, ez a kaliberű vihar jutott. De vannak itt nagyobb, sokkal nagyobb cápák,  akik ezermilliárdokat költenek az igazi nagy hazugságokra. Orrunknál fogva vezetnek bennünket. Igaz a filmnek az a mondata, hogy azért mentek a Holdra, mert tudták, hogy mi van ott. A filmművészeknek, íróknak nagyobb a szabadságuk, információ-morzsákból dolgoznak, de az igazi zsenik veszélyesen közel járnak a valósághoz, lehet bátran sorolni a címeket.

Ne legyetek restek, jobb, mint egy ütődött esti film, nézzétek meg!!!

Tovább »

Minek a kezdete?

Nem valami fergeteges elánnal (régóta nem) indultam a szilveszteri ünneplésnek. Őszintén: ha egyáltalán lett volna mit ünnepelni, az csakis az elmúlt 2011. év javára írható, hiszen eddig még megúsztuk. A leendő esztendő olyan, mint Forrest Gump mamájának bölcsessége, miszerint az élet, olyan mint a  bonbon, hogy sohasem tudhatod, milyen ízűt húzol ki.

Szegénykém, ha tudná, hogy ezek az édes kis csokidarabok mára milyen bizonytalan ízűvé váltak, és lassan mindegy is, melyiket választjuk. Tegnap azért bekaptuk, és vele együtt jó pár olyan ízt is, amiről eddig tudtunk, de éjféltől valósággá is vált.

Például ezt:

Mostan csak azt kérdezem, mi legyen az összes (megkerült!!!haha..) iratommal, amin ott díszeleg a Magyar Köztársaság nem levitézlett, hanem levezényelt felirata és címere.

Aztán a szép új alkotmánnyal is, amiben bennefoglatatik az a sok szép sarkalatos,  melyekre már nem csak bentről, de kintről is egyre többen néznek ferde szemmel, kivéve Kínát, akinek egyedül van szeme hozzá, de ez az összes, amit ránk vetett.

Az elnökünk viszont éjfélkor nagyon snájdig volt, alig bakizott, és úgy tűnik első leszereplésétől menekülvén a Parlament épületéből adta elő az épületest.

Persze szokásos módon hegyes füllel hallgatván kiordított belőle a Fidesz deklaráció, a súgás, az elmúlt év fényezése mellett a szájbarágós magyarázás is.

Elemezni nem tudom igazán, kevéssé figyeltem oda (ej!), nem akartam a kevéske hangulatot is rongálni vele.

Mindenképpen visszafogott voltam a pezsgővel, a jókívánságokkal. Nem félnék, talán többeknek kimondanám, hogy szorongok. S aki nem, azt becsülhetem is, vagy akár sajnálhatom, de az biztos, hogy kellő körültekintés nélkül koccintgatott az éjjel.

Mégse legyen az indulásom gyászos, hiszen az új esztendő első bejegyzése.

Képet ide a legjobb "kotonos úrról", aki tegnap éjjel apró megkönnyebbülést hozott:

Tovább »

"J'accuse!"

Lehet gondolni azt, hogy erre a címre kicsit is hajazni némi nagyzási hóbort-féle gondolat, de mit tegyek, ha elsőre ez jutott eszembe. Szegény Zola, majd elnézi nekem, ilyen kicsi ponttal pedig nem is érdemes neki foglalkoznia.

De azért mégiscsak e címnél maradtam, mert felpaprikáztam magam Orbán levelén, amit tegnap közvetített a posta. Elsősorban is a megszólításon, hogy milyen képmutató, mennyire megszokott orbáni álságos és mézes-mázos. Hát honnan a fenéből tudtam volna eddig is, hogy engemet a munkatársánának tart. Ezt eddig soha nem vettem észre, még akkor sem, amikor olyan szakirányú területekről döntött nélkülem, mint az egész "naaad" (citátum: unokám Andor kifejezése) közoktatás. Mint munkatársát bizony egy pillanatig sem kérdezett.

De elvette több ezer másik munkatársától a magánnyugdíjpénztári befizetéseiket, és már úgy vagyok vele, hogy lopni ebben az érában csöppet sem bűn,  de közvetlen munkatársaktól lopni, hát eléggé jellemző egy tempó.

Most pedig jön a levél, hogy én mit is ne felejtsek el, és ő a jó atya, mert engemet erre figyelmeztet, hogy ezt a lehetőséget ő a világgal  szemben is kiharcolta nekem. 

Elsősorban én erre meg sem kértem, nekem az a kis devizahitelem egyszerűen fizethető lett volna, ha nem kúrja el, de nagyon az egész ország imázsát, amire uszkve 8-10 évvel ezelőtt annyira kényesen vigyázott. Bár ezt az  imázst mondjuk le is sajnálnám, de a jobbkezét már igazán ledughatná a szennycsatornába, mert bizony az egyik fő oka a devizahitelesek bújának ez a királyi jobb, akivel már normális küldöttség nem is tárgyal.

Szóval nem kell itten leveleket írogatni már megint a mi pénzünkön, ez a levélmániája úgy tűnik nem csillapodik, kíváncsi vagyok, miről fog még magvasnak hitt gondolatokat közölni velünk.

Aztán, hogy még így év vége felé visszanézzünk, nem sokat, csak éppen egy hangyányit:

"Annak érdekében, hogy az ország becsülete és hitelessége visszaálljon, változásra és megújulásra van szükség. Minden egyes polgárban tudatosítani kell, hogy hasznos része a társadalomnak, hogy az ország fejlődését csak együttes erővel és közös munkával tudjuk megvalósítani. A siker azonban nem magától értetődő, minden egyes eredményért keményen meg kell dolgoznunk. A cél azonban világos: az ország hitelességének és gazdasági stabilitásának helyreállítása, valamint az emberektől időközben elvett hit és remény újbóli megteremtése.

Meg kell mutatnunk, hogy létezik egy másik út, ahol nem a bizonytalanság és korrupció, hanem a tisztességes munka árán szerzett előrejutás a mérvadó."

 (Navracsiocs Tibor újévi gondolatai 2010. januárjában)

Igenis vádolom az egész  politikai dísztársulatot, hogy 2011. végére csak annyit értek el, hogy saját szóvirágaik ellentétét is pancserul, kínlódva tudják jelenleg megmagyarázni. Vádolom őket azért, hogy az országot és ezzel minket magyarokat Európában biztosan, de lehet, már a fél világon páriává tették.

Vádolom őket azért, mert eltékozolták az erkölcsi tőkéjét, hitelességét annak az országnak, amelyik őket is kitaníttatta, és nem bocsátom meg nekik, hogy az utánunk következő generáció nyakába olyan terheket raktak, amiket talán egész életükön keresztül  fizetni fognak.

Ezt nem lehet meg nem történté tenni, és mivel ők nem is fogják jóvátenni, ezért nem lehet megbocsátani.

Tovább »

Krisna követői veszélyben

Nem tudom, lecsengett-e már az egyházak besorolásáról szóló Fideszes vállon veregetés. Furcsállottam akkor is, hogy miért is kellene ezt egy kormányon lévő formációnak meghatároznia és keménykednie azzal, hogy kategorizálja és kinyilatkoztatja a megkülönböztetéseket. Azt, hogy ki lehet egyház, és ki pedig nem. Félretéve minden egyéni szimpátiát, és persze dohogásaimat is az egyházak szerepével (és főleg nem túl dicső történelmi múltjával) kapcsolatban, mindig azt szorgalmaztam magamban és véleményeimben, hogy az egyházaknak ténylegesen el kellene különülniük az államtól, de mindenféle formában. Ennek következménye lenne, ha önfenntartóak lennének, némi állami támogatással, amennyiben közfeladatot is vállalnak. 

Tehát oktathatnak, kórházakat, hajléktalan szállókat tarthatnak fent, vagy segélyszervezeteket hozhatnak létre, stb. Ehhez a feladathoz mérném az állami hozzájárulást, nem azért, mert kijelentve van, hogy ez a gyülekezet az egyház kategóriájába tartozik, amaz pedig nem. Tudom, hogy rengeteg bejegyzett egyház-féle volt az országban, és azt is akceptálom, hogy valami rendet kellett vágni közöttük. De miért olyan ördögtől való eszme az, ha azt mondom, minden egyházat tartsanak el a híveik alapból. Ha szükségük van rájuk, ha tudják jól működtetni, ha belesimulnak a ma életébe és tudnak adni egymásnak, maradjanak meg. 

Jól van, tudom, ez nem csupán hittel kapcsolatos kategória, ott vannak az egyház által birtokolt ingatlanok, nem kevés, esetleg földek stb. Jó sok tőke központosult a kezükben mindig is, persze tudom, az 1945 utáni szocialista éra jól megfosztorgatta őket. De aztán jött a rendszerváltás, a kárpótlások sora,  és végül is ha meg is kell élniük valamiből, talán mégsem alapvetően a tőzsdézés lenne az áhítat netovábbja.

A Krisnásokért aggódom. Nagyon rendes népségnek tartottam őket Somogyban. Dolgoznak hajnaltól, termelnek, ellátják magukat. Rendszeresen osztanak élelmet, van állatfarmjuk, földjeik iskolájuk és általában is szerettem őket, ez lehet az én fixa ideám is.

Az viszont biztos, hogy nem nézem többre a Hit Gyülekezetét, bármennyire is tolja mindenki szekerét Németh Sándor, és tőlem énekelgethetnek napokig a Tv-ben. Nem lenne szép dolog most, ha a Krisnásoknak a léte megrendülne, hiszen ők valóban a földből élnek. (magánszemélynek, államnak, egyháznak lehet csak), tehát jó lenne gondolkodni azon, ki vegye meg az állam elől ezt a 290 hektárt, hogy fenn tudjanak maradni és tovább lehessen Somogyvámosra menni és gyönyörködni abban, amit ott létrehoztak.

Tovább »

Válasz egy kérdésre

Csak nem hagy békén, és motoszkál itt nekem. Megesik többször, egy beszélgetés kapcsán, hogy elvarródik a szál és mégsem. Most éppen az úgynevezett, vagy csak egyszerűen mondott "sikeres Élet", így rögtön naggyá is téve. Nem az izgat persze, hogy ki hogyan érzi, megfogalmazza-e, gondolkodik-e rajta, vagy egyszerűen él, jól érzi magát és csöppet sem rágogat ilyen tételeket.

De, ha már szóba került, akkor igenis megrágom, és most nem úgy, hogy nagy kritériumokat fogok felállítani a sikerek mentén, és pláne nem tetejében valamiféle értékskálát a a mérhetőségre.

Van bizony, hogy amit egyikünk sikerként könyvelne el, a másik levegő után kapkodna, hogy csak ezt ne. A fordítottja is igaz lehet, tehát nem biztos a karrier, a család, az egészség, a pénz pláne, bár lehet, hogy hozzásegít némileg.

Ha 10 embert kérdeznék meg, ugyan gondolkodna már el kicsit, a saját életében mit értene siker alatt, gyanítom, nehezet kérdeznék, és nehéz lenne összevetni. Nem tudok erre mást mondani, mint a saját nézőpontomat:

Lehet siker, egy válás utáni egész élet, amit sikerül kiegyensúlyozottan, szépen megélni, noha nincsen család, a klasszikus formában.

Lehet egy örömmel végzett,bár kintről monotonnak tűnő munka is, ami elégedettséget okoz.

Bármi, nem sorolom.

Nekem mindig ilyenek jutnak az eszembe, hogy sikerült-e egyszer legalább bátornak lenni, valamilyen konvencióknak nem megfelelve érdekesen dönteni, vállalni kockázatot, ugrani a semmibe, szóval az életet nem teljes egészében a kötelességek és a szokások mentén élni. Annyian megfogalmazták, hogy az élet kaland is, és itt rögvest elhatárolom magam a kalandoroktól, az öncélúságtól.

Jó lenne, ha mindenkinek megadatna a könnyedség, a vállalkozó szellem, a néha-néha bohémság.

Nekem ez lenne a siker, és ha még azt is elmondhatnám az elszámoláskor, hogy volt, amit "elkúrtam" (sic!), de nem bánom.

Tovább »

Halloween?

Az én korosztályomnak mindenképpen megmarad a Halottak napja és a Mindenszentek. Temető, mécsesek és koszorúk és emlékezés.

Sehogy sem érzem idevalónak a bulit és a viccelődéseket, maskarás partykat. Nálunk az kifejezetten a farsanghoz kötődik és ott is helyénvaló. Azért a fiatalok már a kisiskolások is "angolszászabbak."

Pénteken igazi faragott töklámpás és sötétség és óriási üvöltés fogadott a tanteremben, és jól esett eljátszani, hogy halálra rémültem. Széket kértem és vizet és legyezést, amit buzgón és vigyorogva teljesítettek.

Nekik ez a szellemjárás, a boszorkányok és mindenféle rémek ideje, ahol kedvükre ijesztgetnek és borzonganak.

Hát itt kezdődik az, amikor belátjuk, nem vagyunk egy generáció. Ők úgy, én meg így. Ha nem rontjuk el egymás hiteit, akkor nincs generációs vita.

Tovább »

Alkotmányozás Istennel

Előrebocsájtom, semmi bajom a Himnusszal, egyéni rigolyám, hogy nem szeretem. Mindig elénekelgettem azért a kellő helyeken és mert muszáj volt, de bennem aztán sosem mozdult meg rá a nagy áhítat. Valószínű, ha sportoló lettem volna (és jó), más jelentőségűvé növi ki magát, de nem így lett. Azt hiszem, ott kezdődik a dolog, hogy nem Kölcseyt hoztam volna ki győztesnek, hanem Vörösmartyt. Számomra nem az Isten áldd meg (végre!) a dolog lényege, hanem a Hazádnak rendületlenül. Aztán persze ehhez hozzájön, hogy még a zeneszerzők sem  változtattak a zenéjükkel ezen (bár Erkel nagysága nem vitás, de kissé annyira ünnepélyes lett, hogy már-már gyászos), szóval még Egressy Béni is jobban fekszik, hogy ilyen szentségtelenségeket mondjak.

Ebből persze más nem következik, mint az, hogy egy ideje a Himnuszt végigállom, és a Szózatot eléneklem, amivel néha egyedül is maradok.

Ebből az egészből csak kétféle dolgot akartam kihozni. Az egyik, hogy nem gondolom, hogy Semjén úr javaslata az Alkotmány preambulumába való beemelés annyira ötletes lenne. Nem mindenki olyan kirakathívő, hogy állampolgári jogállását az Isten áldd meg-hez kötné feltétlenül. Másrészt pedig azért a nem hívők kirekesztése ebből az Alkotmányból több, mint ciki, mert nagyon hajaz arra a régebbi FIDESZES szövegre jó pár évvel ezelőtt, amikor a "keresztyén" ember volt a divatszó, és aki nem ide tartozott, érezhette magát aljas gazembernek.

Másrészt pedig az, hogy nekünk magyaroknak történelmileg mit jelent a Himnusz, azt úgyis elénekelgetjük, a templomban aki akarja, vasárnaponként legalább egyszer. De az Alkotmány egy egészen más műfaj, szerintem a nevetségesség határát súrolja, ha a XXI. század elején mi még az Istenhez fohászkodunk jogilag.

Azért nem kellene mindent összekutyulni, minden ott jó és helyes, ahol van, ahová és aminek eredetileg is szánták.

Tovább »

Ha van még valahol jóság

Találtam egy igazán ISTENI zenét (bár nekem minden igazi zene az!!), és függetlenül attól, ki hisz bennük, ki nem, azt hiszem hinni mégis szívderítőbb.

Hát számítsunk rájuk.

Tovább »

Hit gyülekezete

Amolyan hallomásos viszonyban vagyok csak velük olyan módon, hogy barátném évek óta büfézik nekik, és közben sok-sok tapasztalatot szerzett. Az újságjukat többször is olvastam, egyáltalán nem rossz, sokszínű témával, jórészt középről szemlélve a politikai oldalakat. A Tv-ben lévő közvetítéseket nem szoktam nézni, idegesítően hat rám, nekem "túlságos", de hát ezért nem is vagyok köztük. Amiért viszont most billentyűzetet ragadtam, az a Húsvét ünneplése, amikor táncoltak a Hősök terén. Nem az a lényeg a szememben, hogy miről is szólt az ének. Megragadott viszont az a sok mosolygós arc, a felszabadult öröm, ahogy jól érezték magukat, a sok színes ruhás fiatal. Mindenki mindig olyan komor, sokszor még a fiatalok is. A múltkor, amikor az ominózus fentlétem volt Budapesten éppen a 4-es villamoson hallottam 2 srácot beszélgetni. Az egyik mesélte a másiknak a franciaországi élményeit és éppen ott tartott, hogy az a legfeltűnőbb, hogy nem olyan mogorván és színtelen tekintettel látta ott az utcák embereit. Normálisak, mosolyognak, szóba elegyednek, szóval bár nyilván megvan ott is mindenkinek a maga gondja, de messze nem annyira letergikus állapotban van a jónép, mint minálunk.

Hát ezért örültem ennek a látványnak.

Tovább »