Hát akkor beköszöntött a téli szünet és most aztán spuriban vagyok a nyakamba szakadott teendőkkel doszt! De tegnap, ahogyan az iskolások ajándékokat kaptak és adtak, megütötte a fülemet a szokásos kifejezés: szaloncukor. Úgy félig odafigyelve csak, odamordultam (tudok barátságos is lenni), hogy az "Ecsém" biza mostanság már "szaloncsoki", mert ugyan az édesítésen kívül, hol-é is vagyon benne a cukor. A gyerek nem nagyon bizonytalanodott el, mert öntudatosan szállt velem vitába a szaloncukor kifejezésért.
Sajnálom, de pont az a korosztály vagyok, aki még sem nem öreg, sem nem fiatal. (Mondhatni Karinthy és Latinovits után kissé szabadon: Lógok a szeren). Így aztán a nagyon régi otthoni elkészítéses szaloncukorban nem vagyok jártas, viszont a készen vettekben már igen. De először is : miként a karácsonyfa állítás, ez sem olyan túl régi, a múlt század végétől válik szokássá a szaloncukor készítése. Pontosabban a reformkorban, és mivel a karácsonyfákat akkor a fogadó szobákban, azaz a szalonokban állították fel, a rájuk aggatott édesség így vált szaloncukorrá. Persze ez amolyan fondanszerűség volt és ki más, mint Gerbeaud volt az itthoni úttörője. (Már megint persze a németektől jött kifejezéssel: salonzuckerl. Jókai még szalonczukkedlinek nevezte.)
Aztán a további régi kifejezés ezzel kapcsolatban, ami még a gyerekkoromban használatos volt, a "sztaniolpapír". Mindenféle színben, olyanban, mint most az alumínium fólia, meg volt piros, kék, sárga, rózsaszín, zöld, meg fene tudja még arany is volt. Ezt nem is tudom miért hívták papírnak, hiszen nem az volt igazán. (Ezüstpapírnak is hívták és nagyon vékony volt, vékonyabb, mint a mostani alufólia. Sokszor lehántottam, körömmel kisimogattam és gyűjtöttem a különböző színűeket.) Szóval a csokoládékat először ezekbe csomagolták, utána húzták rá a feliratos papír külső tasakokat.
Na de a szaloncukornál fordítva volt. Alul volt a fehér papír, amit géppel kirojtoztak, és felül, de csak a közepén a színes sztaniol. Ami a belső tartalmat illeti, az tényleg cukor volt. Arra nem emlékszem, hogy otthon hogyan készítették, de van egy gyanúm, vagy emlékfoszlány, mintha valamelyik nagyanyám csinálta volna a gyúródeszkán. (Majd Mami kijavít.)
Az én gyerekkoromban már vásároltuk ezeket a cukrokat tudom. Valóban cukorból voltak, színesítve. Sárgára, rózsaszínre, fehérre és barnára emlékszem. Túlságosan nem szerettem őket, talán egyedül a sárga színűnek volt olyan íze, amit jobban ettem. Ha barnára találtam, azt visszacsomagoltam. Kezdetben ezeket ezüst és arany sztaniolos díszítésekkel látták el. Nagy lépés volt az, amikor először készítették úgy, hogy bevonták őket csokoládéval. Az maga volt a luxus. A belseje még mindig a hagyományos cukor volt, de kívülről már le lehetett szopogatni róla a csokit. Akkori szaloncukor-evési technikám úgy szólt, hogy csoki le, ami marad, azt nem kértem és ment a "kiköpésbe" (Bocsi Anyu!).
A következő lépcső ahogyan emlékszem, kissé puhább beltartalom volt a csoki alatt, de még mindig közelebb állt a cukorhoz. Nem volt kemény, el lehetett már törni és a külső csomagolása is dizájnolódott. Megjelent a kék-ezüst és a rózsaszín-arany borítás, mint választék a fehér rojtos papíron. Akkor az volt a választék mindössze, hogy kék, vagy rózsaszín legyen a fán a szaloncukor. Úgy emlékszem, nálunk többször dívott a kék.
S hogy a végére kerüljünk végre ennek a cukor-mizériának, a legelső már egyáltalán nem cukor változat a zselés szalon volt. Hát az egyszerűen bombasztikus hatással volt a népre. Mindenki azt vitte, és megjelenése után hamarosan kihalt a szaloncukor, mint cukor. Néha még láttam, már nem is tudom mikor és hol, ilyen "retro" szaloncukrokat, lehet, hogy vannak olyan "megátalkodottak", akik még öntik is maguknak. De a karácsonyi látvány és tapasztalat, hogy tobzódunk a mindenféle színű csomagolású és ízesítésű szalonok között, és a mai kisgyerek azt gondolja a csokiról, hogy az cukor.
Persze tudja, hogy mi a különbség a cukor és a csokoládé között, de ez esetben a régi kifejezés azt hiszem már megmarad. Úgy tudom, a világon egyedül a magyarok díszítik a karácsonyfáikat ezzel az édességgel, így mára ez is tipikus hungarikumnak tekinthető.
Nos, akkor elindulok és keresek valami illőt a jelenlegi dizájnomra.
Ezzel kellemes karácsonyt kívánok mindenkinek, mert most már karácsonyig sűrű teendőim várnak hosszú sorban, hogy 24-én békésen kifújjam magam, elvégre az ünnep, a pihenésről is szól.
Sajnálom, de pont az a korosztály vagyok, aki még sem nem öreg, sem nem fiatal. (Mondhatni Karinthy és Latinovits után kissé szabadon: Lógok a szeren). Így aztán a nagyon régi otthoni elkészítéses szaloncukorban nem vagyok jártas, viszont a készen vettekben már igen. De először is : miként a karácsonyfa állítás, ez sem olyan túl régi, a múlt század végétől válik szokássá a szaloncukor készítése. Pontosabban a reformkorban, és mivel a karácsonyfákat akkor a fogadó szobákban, azaz a szalonokban állították fel, a rájuk aggatott édesség így vált szaloncukorrá. Persze ez amolyan fondanszerűség volt és ki más, mint Gerbeaud volt az itthoni úttörője. (Már megint persze a németektől jött kifejezéssel: salonzuckerl. Jókai még szalonczukkedlinek nevezte.)
Aztán a további régi kifejezés ezzel kapcsolatban, ami még a gyerekkoromban használatos volt, a "sztaniolpapír". Mindenféle színben, olyanban, mint most az alumínium fólia, meg volt piros, kék, sárga, rózsaszín, zöld, meg fene tudja még arany is volt. Ezt nem is tudom miért hívták papírnak, hiszen nem az volt igazán. (Ezüstpapírnak is hívták és nagyon vékony volt, vékonyabb, mint a mostani alufólia. Sokszor lehántottam, körömmel kisimogattam és gyűjtöttem a különböző színűeket.) Szóval a csokoládékat először ezekbe csomagolták, utána húzták rá a feliratos papír külső tasakokat.
Na de a szaloncukornál fordítva volt. Alul volt a fehér papír, amit géppel kirojtoztak, és felül, de csak a közepén a színes sztaniol. Ami a belső tartalmat illeti, az tényleg cukor volt. Arra nem emlékszem, hogy otthon hogyan készítették, de van egy gyanúm, vagy emlékfoszlány, mintha valamelyik nagyanyám csinálta volna a gyúródeszkán. (Majd Mami kijavít.)
Az én gyerekkoromban már vásároltuk ezeket a cukrokat tudom. Valóban cukorból voltak, színesítve. Sárgára, rózsaszínre, fehérre és barnára emlékszem. Túlságosan nem szerettem őket, talán egyedül a sárga színűnek volt olyan íze, amit jobban ettem. Ha barnára találtam, azt visszacsomagoltam. Kezdetben ezeket ezüst és arany sztaniolos díszítésekkel látták el. Nagy lépés volt az, amikor először készítették úgy, hogy bevonták őket csokoládéval. Az maga volt a luxus. A belseje még mindig a hagyományos cukor volt, de kívülről már le lehetett szopogatni róla a csokit. Akkori szaloncukor-evési technikám úgy szólt, hogy csoki le, ami marad, azt nem kértem és ment a "kiköpésbe" (Bocsi Anyu!).
A következő lépcső ahogyan emlékszem, kissé puhább beltartalom volt a csoki alatt, de még mindig közelebb állt a cukorhoz. Nem volt kemény, el lehetett már törni és a külső csomagolása is dizájnolódott. Megjelent a kék-ezüst és a rózsaszín-arany borítás, mint választék a fehér rojtos papíron. Akkor az volt a választék mindössze, hogy kék, vagy rózsaszín legyen a fán a szaloncukor. Úgy emlékszem, nálunk többször dívott a kék.
S hogy a végére kerüljünk végre ennek a cukor-mizériának, a legelső már egyáltalán nem cukor változat a zselés szalon volt. Hát az egyszerűen bombasztikus hatással volt a népre. Mindenki azt vitte, és megjelenése után hamarosan kihalt a szaloncukor, mint cukor. Néha még láttam, már nem is tudom mikor és hol, ilyen "retro" szaloncukrokat, lehet, hogy vannak olyan "megátalkodottak", akik még öntik is maguknak. De a karácsonyi látvány és tapasztalat, hogy tobzódunk a mindenféle színű csomagolású és ízesítésű szalonok között, és a mai kisgyerek azt gondolja a csokiról, hogy az cukor.
Persze tudja, hogy mi a különbség a cukor és a csokoládé között, de ez esetben a régi kifejezés azt hiszem már megmarad. Úgy tudom, a világon egyedül a magyarok díszítik a karácsonyfáikat ezzel az édességgel, így mára ez is tipikus hungarikumnak tekinthető.
Nos, akkor elindulok és keresek valami illőt a jelenlegi dizájnomra.
Ezzel kellemes karácsonyt kívánok mindenkinek, mert most már karácsonyig sűrű teendőim várnak hosszú sorban, hogy 24-én békésen kifújjam magam, elvégre az ünnep, a pihenésről is szól.
