Jó 30 évvel ezelőtt (föle is van, nyugi), amikor sikerült végre berendezkednem egy bérelt apró házban, jött az ősz és jött a fűtés kérdése. Kaptam egy kályhát, olyan keskeny 1 aknásat, megfelelő lett volna a kicsi fagerendás szoba befűtésére, csak egy tenyérnyi helyen lyukas volt az oldala. Úgy belül samottostól és ezért kívül is, a vaslemez is átlyukadt.
Kétkedve nézegettem, hogyan lehet majd ezzel fűteni. Aztán megjelent Teri néni, (a mama) egy üveg szilvalekvárral a kezében. Idegesen néztem rá, nem tartottam aktuálisnak a lekváros kenyeret (2 hónapos terhesen éppen sok mindent nem tartottam aktuálisnak), de serényen kibontotta a celofánt és nekiesett vele a kályhának. Ha nem tudtam volna róla, hogy egyébként a maga 65 évével teljesen világos eszű, azonnal elhajtom, így csak szó nélkül bámultam a tevékenységet. Amikor készen lett, közölte, hogy fűtsek be szép lassan.
Mire én: a lekváros kályhával? Hát persze, hogy azzal. Nos, rövidrezárva, megtörtént, a szilvalekvár kerámia-szerűen ráégett a kályhára és egész télen fűtöttem vele. Következő télre lett másik kályhám, egészen rendes, nem lyukas, de ezt a lekvározást sosem felejtem el és mindig visszatérő emlék, ha szilvalekvárt főzök. De ehhez a művelethez nagyon igazi lekvár kellett, nem amolyan dzsemes és egyéb szerekkel lerövidített főzési idejű. Anno katlanban főzték a szilvalekvárt és egy hétig is betartott.
Azóta is hiányolom a szilvalekvár ízeiből azt az egészen enyhe kis odakozmált ízt, amit eddig még nem sikerült produkálnom, jól lehet eléggé megfőzöm (látod a kép dátumát), amikor már a víztartalma teljesen elillan, és az edényben pöfög és kavaráskor serceg. Szóval ebből lehet derelyét készíteni, nem folyik ki belőle és az üvegben is feketének látszik.
De nem az igazi, még tudom. Kályhát nem mernék vele javítani, félek, lebőgnék vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése