Óriási tumultus volt tegnap a vásárban. Annyi parkoló autóval, hogy tettünk vagy 3 kört is, mire elhelyeztük biztonságosan. Aggódva figyeltem odafelé a külső hőmérőt, mert 3,5 fokot mutatott, és félcipőben mentem. Arra gondoltam, hogy jobban jobb, ha hamar lerúgom a cipőknél. Aztán valóban fáztunk az elején, kedvetlenül indult, ímmel-ámmal. Szőnyeget kerestem eredeti céllal, mivel azonban fáztam, először egy csizma lett belőle. Mikulás-váró-piros.
Juca lányom születése óta több, mint 20 éve, semmilyen piros nem volt a lábamon. Akkor nagyon piros színben pompáztam, piros szemüvegkerettel (óriásival), piros gézruha, vászoncipő, táska. Túlzás is volt, de akkor tetszett. Azóta kevés pirosom van, de múlt héten vettem egy fülbevalót, és azt hiszem, mint a kutya szűkölhetek is, hogy kezdődik megint.
Azért nem vettem fel különben a pirosat, mert valami folyóiratban olvastam, hogy az ókori Rómában az örömnőket piros sarukkal látták el, hogy könnyen megkülönböztethessék a tisztes asszonyoktól. No ezt vettem én zokon és nem húztam fel, sőt a legcsinosabb piros szandálomat el is ajándékoztam. Azt hiszem, elmúlt a fóbiám, aki engem még gondolatban is örömhölgyfélének hisz, az bizony erősen tévedésben van, már, ha ismeri valaki egyáltalán. S hogy mihez lehet hordani majd a csizmát? Hát vettem hozzá kabátot is természetesen.
Aztán kisütött a nap, és kedvünk is kerekedett. Találtam egy megfelelőnek tűnő szőnyeget is, és nekiálltam bevadászni a süteményes villákat is. Ennek még lesznek azért fejezetei később.
Összességében jó volt, csak sajnáltam, hogy J. éppen buszozott, így társaságát nélkülöznünk kellett a vásárvégi lángosos és sült kolbászos asztalunknál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése