Vágy-álom

Nem sokat foglalkoztam az álmokkal, az álomfejtéssel. Nem gondolkodtam az álmok jelentésén, keveset is álmodtam mindig, vagyis inkább nem emlékeztem az álmaimra. Meghallgattam, ha mások erről a témáról beszéltek, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Azt hiszem, kicsit bogarasaknak gondoltam inkább az ilyen embereket, vagy túl erős képzeletűeknek. Javarészt gondolatbeli legyintéssel elintézettnek is véltem az egészet.

Aztán úgy tűnik, hogy elért az a törvényszerűen bekövetkező dolog, ha valamit nem nézünk értékén eléggé, hát elér bennünket is, vagy tromfként, vagy mert akkorra érett meg, hogy észrevegyük.

Már napok óta figyelem, emlékezem egy álomra, főleg, mert azt hiszem, nem mély, vagy zaklatott éjszaki alvásomhoz kötődik, hanem a felszínesebb, délutáni szunyókáláshoz. Amikor csak úgy eldőlök egy kávé után, vagy kiesik egy újság a kezemből. Alszom ugyan, de könnyedén meghallom a táskámban rejtőzködő telefon alig hallható zaját is. Ez az álom egy házhoz kötődik, és tudom azt is, hogy erősen kötődöm ehhez a házhoz. Régi, elhagyatottnak tűnő ház lehet, kívülről sosem láttam, vagy homályosan. Több szintű de nem kell semmi fényre, mértani alakzatra gondolni, nagyon érdekes fenti és lenti terek vannak, közlekedem is közöttük, de nem lépcsőkön. Hol csak úgy lecsúszom, hol átbújok és érzem az egész ház elhagyatottságát, ódon-düledező, málló vakolatú öregségét. Nem érzek dohos szagot, nedvességet sehol, de sok pókhálót, port igen. 

Tudom, hogy közöm van hozzá, talán itt is lakom, mert nekiállok, leszedem a pókhálókat, vagy éppen mást is teszek, amire nem emlékezem. Mindig egyedül vagyok ebben a házban, ennek az álomnak rajtam kívül nincsen más szereplője,  azt hiszem sosem. Van az egészben valami álomszerű is, ezt ott helyszínen is pontosan érzem, hogy az egész olyan, mintha álmodnék.  Azt is tudom, érzem, hogy szeretek ott lenni, jól érzem magam, és amikor felébredek, első érzésként hirtelen elönt a veszteség érzete, ahogy a valóságba visszacsusszanok. 

Nem tudom, vajon mit akar ez az álom velem, miért térek vissza. Mert tudom, hogy visszatérek mindig, bár a ház nem teljesen azonos önmagával. Álomról-álomra azt hiszem, kicsit más, de ott bent és az álmomban, pontosan tudom, mert megismerem, hogy ez mindig ugyanaz, változásai dacára. Ép ésszel nem értem, miért vagyok oda azért a házért, ami annyira elüt, annyira különböző minden elképzelhető mai elgondolástól, vágyott ház eszményképtől. Egy teljesen lerottyant, szinte bútorok nélküli lakóhely. Ha mérlegelném, talán Bretagne, néha azt hiszem, hogy tengerpart, sziklák, és biztosan nem angol, vagy német környezet. Ideje a régmúlt, semmi jelenkori vonás nincsen benne, sosem akadok egy vízvezeték csőre, radiátorra, bármiféle gépezetre benne, nincsenek belső burkolatok, csak a simára taposott homokkő talán, ami a ház aljzata. 

Jól érzem itt magam, ez teljesen világos, néha kissé izzadtan ébredek, de nem attól, hogy erőfeszítést igénylő tevékenységeket kell végeznem. Azt hiszem, a mély érzelmi hatás miatt inkább, mert amit teszek-veszek, attól nem fáradok el, ezt sosem éreztem.

Furcsa álomsor, kíváncsi vagyok, hogy visszatérek-e, és emlékezem-e majd arra, hogy miként bővül a tapasztalatom erről a házról. Nem hinném, hogy lesz deja vum, nem utazom mostanában, és nem hiszem, hogy ez a ház áll még valahol. De mégis lehetséges talán, ha mindig emlékezni fogok, ha továbbra is látogatom ezt a helyet, hogy elárulódik vagy róla, vagy magamról ennél lényegesen több is, valami fogódzó, valami pofon egyszerű magyarázat, esetleg éppen ennek ellenkezője. Szerintem mindez rajtam fog múlni, engedem-e, sikerül-e ezt a köztes állapotot a félálom nevezetűt elcsípnem. (Hát rajtam azt hiszem, nem fog múlni.)