Ezer esztendő nyomán

Fogalmam nincs, miért jutott ez eszembe, azaz tudom. Néztem Havas műsorát, ezt az év végit, ahol Kuncze,  Bombera Kriszta, Kálmán Olga, és Horváth úr beszélgetett, vitázott az évben feltálalt kényes témák ürügyén.

Volt egy bejátszás, hogy: Óvodások a határon. Ebben valóban ovisok énekeltek és szavaltak azoknak a katonáknak, akik a pengés drótkerítés mellett kuksoltak. Volt riporteri kérdés is, hogy képben vannak-e a gyerekek, hol és miért vannak azok, kiknek szól az egész cécó. Sajnos majdnem, hogy tökéletesen elmondták a hazánk védését a migráncsokkal szemben.

Ott buzgólkodott egy baromarcú óvónő is, aki sugdosott néha a gyermekfülekbe, és akit a Horváth úr következetesen tanítónéninek nevezett.

Eszemben sincs a mundér becsületét védeni, odavan az már régóta nélkülem is, nincs mit tenni. Ezzel csak jelezni akarom, nem feltétlenül kell, hogy óvónő legyen az, aki ilyen szédületes erkölcsi magasságokba emeli szegény kis tanítványait.

Lehet ugyanúgy tanító néni, vagy tanár, akármilyen fokon.  S itt jutott eszembe az eset, amikor teljesen és tökéletesen ártatlanul, mindenféle politikai felhang nélkül belekerültem egy ilyesmi szituációba. Semmi nem múlott rajtam, 2000-ben éppen 1. osztályosaim voltak. 2000-ben az akkori miniszterelnök azt találta ki, hogy Ezer esztendő címmel olvasókönyvet ad ki és énekeskönyvet, minden 1. osztályt elkezdő iskolásnak, a millennium emlékére.

Ebben nem is volt semmi megróni való, hacsak az nem, hogy a könyv belső oldalán az állt, miszerint ezt Ő, azaz Orbán Viktor ajándékozza.  Ezen már akkor füstölögtünk hangyányit, de hol volt még akkor az a kor, ami a mai kor. 

Nos a lényeg mégis az, hogy a könyveket minden faluban, minden városban, egy erre megszerkesztett ünnepi műsor keretében adták át, melynek a forgatókönyvét átadták a tanítónéniknek betanítás végett, így én is megkaptam. Nem volt túl bonyolult dolog, rövidke 2-3 oldalas forgatókönyv volt mindössze. Ahogy átlapoztam, rögtön láttam, ez rémesen pocsék, én ezzel képtelen leszek kiállni a kultúrházba a falusi közönség elé.

Az akkori viszonyok lazaságát jól tükrözte, hogy a főnököm kíváncsi sem volt erre az irományra, tudta, hogy készülnünk kell valamiféle műsorral, de részéről ennyiben véget is ért az érdeklődés. Ma már elképzelhetetlen lenne, amit műveltem. Meghagytam itt-ott a műsor vázát, aztán sorrendet cseréltem, kivettem és betettem, szóval megfelelőre próbálván kipofozni a fércművet, lett benne némi kavarás, finoman szólva, a gyártója alig ismert volna rá. 

Szépen ünnepélyesen felöltözve felálltunk a göllei kultúrház színpadára és szépen, hangosan, értelmesen előadták amit betanítottam nekik.

Jóval később, már otthon döbbentem rá (egyébként mindenkinek tetszett), hogy a kiküldött könyveket átadó politikai megbízott figura, azért volt annyira idétlen és csetlő-botló, mert elkavart az egészben, miután én nyilvánvalóan azokat a fogódzókat is kiszanáltam a műsorból, amit ő úgy tudott, hogy na annál a résznél kell neki megszólalnia.  Egyszerűen nem volt ott az "annál a rész".

Természetesen az egész esetnek semmiféle következménye nem lett, nekem sem szólt senki, hogy nem jól csináltam volna valamit.

Tehát innen nézve, az akkori közállapotok igencsak  messze voltak még  attól, ami mostanában van. Volt még némi civil élet, az iskolák önállóan tették a dolgukat, egy falusi tanítónéni pedig fütyülve kihajította a fércmunkát, amit próbáltak vele megetetni.

Nem sorolnám fel, hogy most 2015-ben (pláne 2016-ban), ezer évnyire 2000-től, mit tenne és merne tenni egy pedagógus, ha kezébe adnának egy kötelezően végrehajtandó iratot.

S hogy miért az ezer esztendő? 

Könnyen összejön az, ha mostanság minden kínlódva benyelt napot egy hónapnak érzünk, ha minden ránk sózott év beillik tán száznak is. Hamar lesz belőle egy középkorú pedagógus számára is ezer esztendő.