Belemerülős mozi

Szóhasználatomban annyit jelent, hogy olyan szélesen és lassan folydogáló epikus film, ahol van idő a látványra, nem kapkod a kamera, lehet a történeteken mélázni és belemerülni. 

Ezekben a filmekben mindig az EMBEREK a főszereplők, és a cselekmény inkább keretezi, alátámasztja a szereplők viselkedését adott szituációkban. Esetleg  indokolja, miért tett úgy, ahogyan tette, vagy ahogyan mi nem tennénk, de hát nem mi éltünk akkor , ott, olyan előzményekkel és helyzetekkel. 

Egyszer már leírtam, könnyű egy mai moziszékből ítélkezni mások felett. Az csak részletkérdés, hogy nem moziszékben ültem, hanem itthon néztem meg a filmet. Nem mostani, 1999-ben készült film, operatőre, rendezője magyar.

Szabó István és Koltay Lajos A napfény íze című filmjéről van szó. Muris, hogy bár akkor felfigyeltem a filmre, mégis 17 évnek kellett (???) eltelnie ahhoz, hogy végre megnézzem. Elfeledkeztem róla igazság szerint és most is egy véletlen ncore-böngészésnek köszönhetem, hogy letöltöttem és megnéztem.

A cselekménye 3 generációt ölel fel, tehát előttünk vonul a történelemnek a nem túl dicséretes szelete, már ami a zsidókat illeti. S a dühítően sok azonosság, ami más filmekből már ismert: mindegy, mennyire vagy hazafi, mennyire vagy tehetséges, értékes, igaz ember, egyetlen bajod van, ami megbocsáthatatlan, az...hogy zsidó vagy.

Nem segít a névváltás, a kikeresztelkedés, az olimpiai bajnoki cím, saját maga által hozott mentesítő rendelkezéseket szegi meg a regnáló hatalom, újra és újra, rendszerváltozás ide, vagy oda.

Szépek a képek, a szereplők, a fényképezés, a környezet, maga a film. Jó, nagyon jó a főszereplő Ralph Fiennes, és ott az a Jennifer Ehle, akit a Büszkeség és balítélet Elizabethjeként ismerünk.

Jó, hogy megnéztem, ajánlom, pótolandó mindenkinek, aki képes befogadni az igazságnak ezt a szeletét is.