Azok a falusi búcsúk az Év eseményei voltak. Olyankor minden háznál már előre frászban (!) voltak, nem a tennivalók és a főzés miatt, dehogy. Mindenütt volt tyúk, kacsa, amit hirtelenjében le lehetett vágni, salátának való a kertben, vagy az üvegekben és süteményt is sütöttek. Nem ez okozta az izgalmat, hogy vajon kerül-e az asztalra méltó vendégváró. Merthogy mindig került. A drukkolás annak szólt, vajon eljönnek-e, akiket várnak, mindenki itt lesz-e, nem hagyja-e ki ezt az eseményt, hiszen utána végigkérdezték egymást a rokonok faluszerte, de még az ismerősök is, hogy "...aztán itt volt-e a Jóska, és milyen az új felesége?..." Szégyen volt, ha valakinél nem voltak, vagy kevesen, vagy nem érkeztek meg a "városiak". Szóval egy búcsú, hónapokra szóló beszélni és megbeszélnivalót nyújtott a falu megszokott életében. Délelőtt inkább a gyerekekkel kellett kimenni, hogy ebéd előtt ne legyenek láb alatt, meg amúgy sem hagyták volna nyugodtan beszélgetni a felnőtteket, márpedig annak a bőséges ebéd utáni borozgatásban meg kellett adni a módját. Végül késő délután a vonakodóbb, de fiatalabb asszonyokkal ismét kimehettek a férfiak, és legalább egy tükrös mézeskalácsszívvel megajándékozhatták őket. Az idősebbek közül esetleg a férfiak mentek ki körülnézni, inni egy pohárral a másokhoz érkezett régi falubeliekkel. A ház asszonya szinte sosem ment el, viszont a visszatérőkhöz több ezer kérdést tett fel, nyilván nem a búcsúról, inkább az odalátogatókról informálódva. Miért is révedtem el ennyire ebben: hát nem másért, mint a KÖRHINTA miatt. Nem volt búcsú nélküle, a fő helyen állt, és annyian voltak körülötte mindig, hogy alig lehetett közel menni hozzá. Hangosan szólt a zene, de nem nyomta el a sikításokat és a nevetéseket és ez olyan jellegzetes hangegyveleggé állt össze, még ma is a fülembe cseng, összetéveszthetetlenül. Amikor leszálltak róla, megindult a körben álló nép és futva kereste-foglalta le a helyeket. Volt, hogy 2-3 menetet meg kellett várni, hogy helyet raboljunk végre és persze úgy, ahogyan nekünk kellett akkor. A sima körhintázás gyerekkoromban sem volt igazi élmény. Ahhoz az kellett, hogy Apuval hintázzunk, aki mindig jókat lökött rajtunk és repültünk magasabbra, mint a többiek. A koreográfiához tartozott aztán hátrafordulva a kezünket nyújtani, mert utána Apu repült a magasba és bombasztikus gyorsan közelített, könnyű lett volna összekoccanni, vagy elszalasztani egymást. Mindezt a forgás közben, ahol a cipőm a fák koronája fölött, a házak tetejének szélén harangozott. Amikor leszálltam kicsit remegett a lábam és furcsa volt a földszint. Ez számomra mindig minden búcsú csúcspontja volt, ennél többet már nem is nyújthatott. Utána vártam egy évig a következő hintázásra. (Néha nem szálltunk le, egymás után mentünk 2 menetet is.)
A falunap nem búcsú. Ezt azért kezdetnek leszögezhetem. Nem is akarja azt pótolni, nem is azért tartják. De a hinta, pláne este, zene mellett és a sok néppel, kivált belőlem sokszor sürgető vágyat arra, hogy muszáj felülnöm rá. Nem mindig sikerül, mert társ nélkül érdektelen, körbe-körbe forogni, az nem hintázás. Ebben is a tevékenységet, az aktív szórakozást élveztem mindig, tehát kell hozzá partner. Így hát tegnap este, rásandítottam immár 50 felé közeledő Hugomra, ki más értené jobban, miről is van itt szó, mint Ő, akivel ezügyben közösek az élményeink és emlékeink. Nos sokat nem kellett noszogatni, nem felpattantunk, inkább feltoltuk magunkat a kellő székekbe és 4 (azaz: négy) személlyel mindösszesen elinditotta a hintáscsajszi a menetet. (Mindig legények voltak a hintások, a nőket talán meg sem tűrték volna.) Utólag tudom, hogy egy gyér utánzata volt a régi hintázásoknak, hiszen a tele hinta az igazi, és alig vitte magasra a sebesség a székeket, de mi mégis könnyfolytáig sikítoztunk, kacagtunk és repültünk rajta. Azt hiszem, akkor mi szórakoztunk a legjobban, talán az egész esti falunapi forgatagban. Na meg a férjeink, akik lent álldogálván csinos retikülökkel vállaikon, nem akartak hinni a szemüknek, hogy két nő, akik ketten bizony több, mint 100 évesek, mint viháncol önfeledten a magasban. Megérte bizony a kiadott 1000 forintot, és továbbsétálva láttuk a modern új játékokat, amelyek forogtak körbe, közben villódzva pörögtek is nagyon látványosan és tele voltak emberekkel. Miért az az érdekesebb, hiszen nem lehet benne tenni semmit, csak ülni, állni és elviselni a technikát?! Megfogalmaztuk és ebben egyet is értettünk: azért nem jönnek körhintázni, mert nem tudnak, mert nem értik és nem ismerik azt az érzést, amit egyedül ez a régi körhinta tud, és ez azért is pótolhatatlan már, mert ehhez hozzátartozik az a kor, amelyben a fénykorát élte, aminek a felidézése nélkül önmagában nem megérthető a körhinta sem.
