Egyszerűen kedvenceim, mit szépítsem a dolgokat. Van és volt és lesz is, más családban is, hogy valakiknek vannak kedvencei a családon belül. (Mint Wickham Mr. Bennetnek pl.)
Ezek (EZEK!) a Máriák azt hiszem, nem tartoznak éppen az ékköveink közé. Hogy pontos legyek, úgy vélem, a szűk körben, az anyai nagyanyai ágról éppen 3-mat számolok, ha több van, elnézést kérek a többi Máriától, és örüljenek, hogy nem említettem őket. (Tuti, nem járnának túl jól.)
Most éppen mivel érdemelték ki ezt a kedves kirohanást? Nem én kezdeményeztem, ez a lényeges, mert éppen eléggé betegen és ebből fakadóan morózusan feküdtem itt a szobában, amikor Mária rám tört és bemasírozott. Hallván Teri nénitől, hogy éppen beteg vagyok, rögtön kijelentette, hogy nem marad itt sokáig, mert nem akarja elkapni tőlem a nyavalyát. Már éppen mondani akartam neki, hogy akkor szerbusz is, amikor lezöttyent a fotelbe, és rátért jövetele okára, hogy az örökségét akkor ő elvinné, ha megkeresném neki. (No ezen a ponton momentán nem érdekelte, hogy aktuálisan hogyan érzem magam.)
Szerencsére ezért már a nyáron engem a Teri eleget csesztetett, és akkor dérrel-dúrral lecuccoltam a készleteit. (Egyébként tuti, hogy még mindig a padláson lennének, mert profi módon becsomagoltam, bedobozoltam, és úgy gondoltam, ott van a biztos helyen.) Szóval, mivel már lehozatta velem, hát csak be kellett nyúlnom a vitrinbe és leraktam elé, hogy vigye.
Azt hiszem, meglepődött, látta, hogy eléggé terjedelmes is, hát úgy döntött, akkor most a csészéket és tányérokat viszi, a többit még itt hagyja. Kérdezte, hogy az Anyu nem vitte-e már el az övét. Mondtam neki eléggé hangsúlyosan, hogy hiszen ez örökség és úgy tudom, Teri néni még él odaát. No, ezen aztán nem akadt fent egy percig sem, ellenben felajánlotta, hogy majd úgyis visszakerül, mert rám hagyja. Sürgősen tisztáztam vele, hogy erre nekem eddig sem, és ezután sem lesz szükségem, bár szép és értékes darab,nem része az életemnek.
No azért nem ez volt a mérgem fő oka persze, hanem az, hogy ezután még 1 órát traccsolt nekem mindarról, ami nem érdekelt, fárasztott, s mindezt saját lakásomban. (nem felejtve el régi jó szokását, állandóan jártatva körbe-körbe a szemét, megjegyezte, milyen szép cuccaink vannak.) Juditnak teljesen igaza van, és Dórinak is és Andrisnak is, hogy én vagyok az idétlen, miért szenvedtem vele ennyit. Kezébe nyomni a szajrét, amiért jött és szerbusz, nem érzem jól magam.
Végül is eddig is én kaptam mindig a Teri nénitől, hogy miért nem vagyok kedves és barátságos ehhez a műremekhez, eggyel több már nem számított volna.
S az egészben az a legjobb, hogy reggel még eszemben volt, hogy mivel döglök itthon, bezárom az ajtót, amúgy sem akarok látni éppen senkit.
Végül elhessegettem, hogy ugyan, ki jönne éppen ma ide?! Hát úgy kell nekem, ha már így jártam.
Visszakanyarodva, arról pedig nem ejtett a lelkem egy szót sem, milyen jól jön havonta az a 10 ezer forint, amit utalok neki.
Azt hiszem, ezzel a mai nappal kitagadtam végleg, és kijelentem, hogy bár igaz, hogy a rokonainkat nem válogathatjuk meg, de azt talán igen, hogy a lakásunkba ki tolakszik be, ha hagyjuk. Szóval most a maradék porcelán motyót átviszem a Teri néninek azzal, hogy ha jön legközelebb, ugyan adja ő át neki, ide hozzám esetleg (!!) éppen nem fog tudni bejönni.
