Csak ajánlani tudom, hogy bizony nem elég egy könyvet egyszer elolvasni. Tudom, hogy megtesszük, vannak kedvenc darabok és örökké olvashatóak. S nem is azokra a műfajokra gondolok, amelyek viszonylag objektívebbek, egy útleíráson nagy állásfoglalás szükségtelen.
A napokban újra elolvastam Merle könyvét a Mesterségem a halál címűt, ami huszonéves koromban is tetszett, és talán ezért is vettem újra a kezembe, mert igen mély nyomokat hagyott.
Érdekes egyébként, hogy nagyon régen olvasott könyveknek legtöbbször a hangulatára emlékezem, az érzelmekre, amiket kiváltott. Nem mondom azt, hogy a cselekményből semmi nem maradt meg, de annyi ritkán, hogy hű leírást adjak a tömör pár mondatos helyett.
Nos annyi az újszerű élmény, nem is tudom hol kezdjem. Elsősorban nem is emlékeztem arra, hogy 1913-tól milyen részletességgel tárgyalja Rudolf Lang fiatal korát, a körülményeket, a családi légkört. Azt hiszem, ez akkor engem nem nagyon érdekelhetett, mert talán untam is. Most szörnyülködtem és nagyon is be tudtam azonosítani a karaktereket és szinte éreztem az ebből fakadó jövő riasztó közeledését.
Arra sem emlékeztem, milyen volt ez a fiatal, amikor 16 évesen elszökött az első világháborúba és milyen lesújtó állapotok között kínlódott a civil ürességben, megszakítva minden kapcsolatot családjával, volt ismerőseivel.
Egyébként is végigvonul a könyvön, hogy érzelmekre nem nagyon volt lehetősége, az apai "nevelés" ezt végérvényesen sikerrel kiirtotta belőle, ott érezte otthon magát, ahol volt valami kaszárnyaszerű. Ilyen volt például az 5 év börtön is, amit SA tagjaként gyilkosságért kapott. (Elintézték a formálódó náci párt ellen ágáló szomszéd falu kovácsát.)
Nem írom le a cselekményt, de a legjobban a párbeszédes részeit élveztem a könyvnek, akkor, amikor Lang beszélt. Bárkivel, de különösen feljebbvalóival. Szikár, csupán logikus, az érvelésekben semmilyen érzelem nyomokban sincsen. Éppen ezért nagyon alapos, kínosan pontos és precíz. (Merle végigolvasta a Lengyelországban lefolytatott per anyagait, így hitelesnek kell tekinteni.)
Csak részletek:
" A tanuk közül néhány olyan sületlenségeket adott elő, hogy nemegyszer kijöttem a sodromból. Így például valamelyik azt állította, hogy látta, amikor megütöttem egy Kápót. Próbáltam megmagyarázni a bíróságnak, hogy ha olyan szörnyeteg volnék is, mint ahogy némelyik tanú állítja, akkor sem tehettem volna ilyesmit: tiszti méltóságomon alulinak tartottam volna."
"Egy másik tanú kijelentette hogy látta, amikor számos golyó általi halálra ítélt fogolynak megadtam a kegyelemlövést. Ismét megmagyaráztam, hogy ez a vád teljességgel légből kapott. Az SS-kivégzőosztag parancsnokának hatáskörébe tartozott a kegyelemlövést megadni, nem pedig a tábor vezetőjének. A táborparancsnoknak joga volt hozzá, hogy a kivégzéseken részt vegyen, de ahhoz nem, hogy maga is lőjön a halálraítéltekre. A szolgálati szabályzat ezt szigorúan megtiltotta."
Fiatalon olvasva nem "jött át" ennek az embernek úgy a jelleme, az ebből következő események logikája ahogyan most és az, hogy ezt most tökéletesen értettem, sőt megértettem. Sosem úgy szörnyeteg egy ember, hogy önmagában szemlélve ő az ős-gonosz. A neveltetése, a kialakulása, a szűkebb és tágabb környezete, az a körülvevő társadalom és körülmény legalább annyira meghatározó. Rudolf Lang egy precíz elme, egy hihetetlenül alapos szervező, bármilyen munkát képes elvégezni, azt is, ami másokat térdre kényszeríti, és ebben éppen az az érzelmek nélküli látásmód segíti. Nem gonoszságából válik szörnyűségessé, hanem mert hiányzik belőle az emberségesség alapösszetevője, az emóció.
Sajnálatosan összevetettem a regény által kiváltott gondolataimat a mai valóságunkkal. Nem tettem jól. A náci haláltábor vezetőjére nem tudtam ráhúzni a szándékos rosszindulat, a hazugság ruháját, egy pillanatig sem.
Erre egy újabb részlet:
"S következett a tanúk végeláthatatlan sora. Csodálkozva tapasztaltam, hogy mennyi embert idéztek meg, és fáradtságot nem kímélve, Európa minden zugából idecsődítették őket. Jelenlétüket teljesen feleslegesnek találtam, hisz úgysem tagadtam a tényeket. Véleményem szerint ez nem volt egyéb oktalan idő- és pénzpocsékolásnál. Ahogy ezt végiggondoltam, megerősödtem abban a hitemben, hogy a szlávokból sohasem válhatik Herrenvolk."
Üdítő volt a könyv egyes szám első személyben való elbeszélése is. Ma nincsen olyan politikus, aki ezt megtenné. Ügyesen bujkálnak a többesszámban, és nemhogy pontatlanok, hazugok, de rémesen sokat mondanak a semmiről.
Merő egy tragédia, hogy elolvasok egy könyvet, és rémes párhuzamokra ragadtatom magam. Voltaképpen 2 és fél millió zsidó ember, nő, férfi, gyermek halála szárad a lelkén.
"Mindazért, ami Auschwitzban történt -mondtam-, egyedül én vagyok a felelős. A beosztottjaim semmiről nem tehetnek. -Megtoldottam:-Csupán a vád néhány, a személyemet illető ténykérdését szeretném helyesbíteni."
Egyébként ez az ember nem akart sosem embereket irtani. A zsidókról kialakult ellenszenve már gyerekkorában adott volt, apja a WC ajtajára belülről egy zsidó képet rakott. De ettől még ő nyugodtan maradhatott volna gazdálkodó és kiváló lótenyésztő, ha nem jönnek az ismert események. Mi több, Himmler elfutott, benyelte a ciános kapszulát, noha ő volt az "ötletgazda", egyben legfőbb megbízó és ellenőr is.
Hát mit is mondjak ezekre a mai pancserokra, nem tudom. Ők valóban kézzelfoghatóan nem gyilkolnak, nem irtanak ki milliókat, ezért aztán nem nevezzük őket szörnyetegnek sem. Csak most már el kell olvasnom az Orbánról írott könyvet is, mert különben őt annyira sem fogom érteni, mint Rudolf Langot.
