Mit együnk...vagy ne?

Szép ünnep a húsvét, majdnem olyan, mint a karácsony. Most ezen nem kell nagyot hördülni, csak arra gondoltam, hogy hagyományosan minden ünnepünk az evésről szól. Legtöbb háziasszony hetekkel előtte azon görcsöl, mi legyen az ünnepi menü és mindez hogy gazdálkodható ki a büdzséből

Hallgatom a rádiót, a műsorban elhangzik pár szám arról, hogy "mibe is kerül ez nekünk?!"  Megrohamozzuk az áruházakat, piacokat és jól túlvásároljuk magunkat, mert bizony időnként ezt is szoktuk tenni.

Na de mit is együnk, akár ünnep van, akár nem. Nem tudom, milyen lapjárás köszöntött rám, de egyre inkább azon kapom magamat, hogy boltokban járva, lassan mindent veszek, csak élelmiszert nem. Legalábbis, rendre nyögvenyelősen. Semmi köze sincsen ennek  fogyókúrához, koplaláshoz, még pénztárcához is alig. (Hozzáteszem, annak jól esik a dolog:)

Úgy 3 hónapja kezdődött ez, szinte mint egy különös betegség. Megvettem a szalámikat, tízórainak valót,  felvágottat, ezt, azt.

Amikor már 3. vagy 4. alkalommal kötött ki a kutya szájában, akkor leültem, hogy erről diskurzust folytassak, mivel csak ketten vagyunk, hát ketten nem esszük meg valamiért. Kiderült, ugyanaz volt vele a bajunk. A hamar romló vizesebb felvágottak (parizer, soproni, gépsonka, olasz stb), rémes mellékízzel bírtak, eldönteni sem tudtuk, hogy mitől. Abban megállapodtunk, hogy húsféle talán nincs is bennük, de mindenféle csontliszt, zselésítő, állományjavító, savanyúságot szabályozó anyag, s még fogalmunk sincsen mi, de nem kérjük.

A tartósabbnak szánt felvágottak, mint a Pick szalámihoz hasonló termékek, kolbászok annyira tele vannak salétromsóval, hogy szinte savanyú tőlük az egész.

Nos, lekerült a napirendről. Közben furcsán kiderült, hogy nem kellene margarint enni, és az étolaj helyett a természetes zsírok, mint a sertés és kacsa éppen hogy  nem növelik a koleszterinszintet, bár ebben nem vagyok biztos, mert mindig más kerül a pellengérre.

Na, de akkor mit is együnk? Nyilván, míg megtehetjük, hazai gyártásút. Háznál vett disznóból való sonka, szalonna, kolbász és zsír. Tudom, hogy mi van benne, mert együtt pakoltunk, fűszereztünk és tartósítószer a közelébe sem került.

Miért is hoztam elő mindezt? Hát csak azért, mert régóta tartózkodom egyes boltokban kapható zöldségféléktől. A paradicsomtól már pár éve, mert ciki megkérdeznem és úgysem válaszolnák az igazat, hogy honnan is való a szállítmány.  Olvastam egy cikket és azóta inkább csak akkor eszem paradicsomot, ha már ideje van itthon és különösen nálam. 

Nem is értem, a paprikával miért nem foglalkoztam eddig. Nyilván, mert eddig nem olvastam róla semmit, nem került a szemem elé.

De most végül komolyan: hogyan menjek zöldségféléket is vásárolni, ilyen tudattal, hogy mérgeznek bennünket a gyönyörű termékeikkel és annyi vegyszert megeszek gyanútlanul, hogy végül világítani is fogok, ha túlélem? A vegyszerek jó része nem ürül ki, összeadódik, zsírban elraktározódik, és hosszú ideig bennünk marad. (A DDT amit betiltottak, egyáltalán nem bomlik le, nem is ürül ki és megettük az állatok húsával anno.)

Lehetetlen úgy vásárolni menni, hogy ferde szemmel vizslatom a kígyóuborkát, a fejes salátát, no az aztán mindent begyűjt a spenóttal együtt. 1986-ban külön harsogta a rádió Csernobil után, hogy szabad földön termesztett salátát ne együnk és ne adjuk az állatoknak sem. A fóliás cuccokat meg telenyomják vegyszerrel. (Jól van, az állatok húsában meg hormonkészítmények vannak és antibiotikumok.)

Rémálom az egész, és úgy néz ki, mintha totál idegbajos lennék mindentől, pedig ez sosem volt így. Mai napig kimegyek a kertbe és simán eszem a mosatlan cseresznyét (kukaccal együtt), jól lehet a szomszédom nagy disznótenyésztő, még a trágyadombja is majdnem az udvaromban van. Ez nem akadályozott eddig abban, hogy leszedjem és helyben megegyem a málnát, szedret, bármit.

A lelkiismeretlen kisüzemi és nagyüzemi vegyszerezők és annak mennyiségét letagadók, mindenki egészségét veszélyeztetik, felnőttekét, gyerekekét egyaránt. Azt hiszem, hogy hiába kaphatóak már  biotermékek, azokat ritkán lehet rendszeresen  megfizetni, és valódiságukat leellenőrizni sem. Csak egyben lehetünk biztosak, hogy azok jóval drágábbak.

Nos, akkor miket is vegyünk és együnk eme szép és igen gazdag kulináris ünnepen?

Nem tudok tanácsot adni, csak egyet: legyünk óvatosak, inkább kissé gyanakvók, és ha nincsen saját kertünk, kerítsünk egy olyan jó barátot, akinek van.  A kertben való segítés és buzgólkodás  jót tesz egészségnek, barátságnak egyaránt. Jól időzítve, bár nem volt szándékomban, tán tönkretettem pár ember gyanútlanságát ez ügyben, és most szidalmak özönét idéztem a fejemre. Nos, amit én gondolok erről, azt csak nyilvánossá tettem, és nem hiszem azt, hogy ebben velem egyet kell érteni.

Jó étvágyat és szép húsvétolást kívánok!

Tovább »

A magam részéről: neeemmmm!!

Megígérem, nem rágom tovább a témát, bár a média érthetően tovább írja, mondja az új és újabb fejleményeket. Reggel hallottam, amint autókáztam át a szomszédba, hogy a hírekben a rádió bemondta a légitársaságoknál (egyeseknél) új szabályozás lépett életbe, már most-tól.

Nem lehet egyedül a pilótafülkében a továbbiakban sem a pilóta, sem a másodpilóta, ha valamelyiknek ki kell mennie, akkor egy légi utaskísérőnek be kell mennie.

Elhiszem én, hogy mindenkiből most a segíteni akarás dől, a megoldás, hogy ne történjen soha többet hasonló. A kabinajtókat eddig sem a személyzettől védték erősen, hanem a nem kívánt utasoktól, akik lődözni, meg eltéríteni akartak. Jó a technika, amit kitaláltak rá, működik is, bizonyítottan.

Lám, nem jutott be a kapitány, sehogy sem, mert ugye nem volt nála semmilyen lőfegyver, amivel szétlőtte volna durván.

De belegondolva az újféle rendeletbe, hát nem vagyok pilóta, de nagyon égnek áll a szőr a hátamon.

Ugyanis ebben kódolva leszen a továbbiakban előre, hogy BE KELL MENNI, mert a szabályzat kimondja, és azért mondja ki, mert esetleg és talán, aki odabent maradt egyedül, az NEM MEGBÍZHATÓ.  Mindezt az utasok szeme láttára.

Először is, az egyenes jellemem és önbecsülésem a földön heverne, ha engem, őriznie kellene egy nálam alacsonyabb beosztásban lévő (légi utaskísérő) személyzeti embernek. Akinek ugye én vagyok a főnöke, hiszen a gép kapitánya felel mindenért az égvilágon, ami vele repül és vagy mozog, vagy nem.

Másodszor: motozás is lenne, mert egyébként a kabátzsebembe tett gázspay segítségével másodpercek alatt tönkretenném a bejött férfiút, vagy nőt, és véghezvinném a bolondériámat klasszul.

Tehát: nézetem szerint nem szerencsés, és nem járható út az, amikor a repülőgép személyzetét egymásra uszítjuk, hiába nem ez a szándék, a végeredmény durván így néz ki.

Két lehetőség van, amit megtennék, ha hozzáértő lennék: az egyik, a szigorúbb és folyamatos szűrés, ami bizonyára így is lesz. Tisztában vagyok vele, hogy a német légitársaságnál, most fejek hullanak, és legegyszerűbb esetben is elbocsájtások, vagy vizsgálati fogságok sora következik, akár kikerül ez a nyilvánosság elé, akár nem.

A másik a megmaradt technika, a kódolás és kódok belülről való zárása. Feltétlenül ki kell találni egy olyan felülíró rendszert, amit valamilyen módon mégis használni lehet, viszont ezt csak a 2 ember tudhatja, a személyzet többi (elkapható, megzsarolható) tagja nem.

Mondom, nem értek hozzá, sem a technikához. De egészen biztosan megoldható és lehet, már kiadták "megmunkálásra" ezt a dolgot is.

Nos ennyi még a hozzátenni valóm, de az biztos, hogy amikor a hírekben elújságolta a bemondó a "nagyszerű" eljárást, amíg 3.-ból 4.-be tettem a sebességet, azalatt az idő alatt biztosan tudtam, hogy ez így, nem hogy nem jó, egyenesen rossz!!

Tovább »

A kár felmérhetetlen!

Nem terveztem ehhez semmit sem szólni. Mélységesen sajnáltam a német gépet, az utasokat, mindenkit. Nem gondolkodtam okokon, nem vagyok hozzáértő ember. Én csupán a pilótákat ismerem, közöttük nőttem, édesapám szakmája, hivatása volt, katonaként is és polgári vonalon később is. Ahol laktam, ott egy katonai repülőezred állomásozott, gépzúgással keltem, vagy feküdtem, vagy nem is vagy, többször inkább is is.

A lépcsőházunkban pilóták és műszakiak laktak vegyesen, mi gyerekek óriási fülekkel és szemekkel mindig mindent hallani akartunk. A normál gyakorlatokról éppúgy, mint a balesetekről. Néha sikerült is, ha nem a szülőktől, hát másoktól. Kivel mi történt,  leállt a hajtómű, újraindította, katapultált, elfogott és lekényszerített egy külhoni gépet, vagy rosszul fordult, navigált, meghalt. Ahogy mondom, ezek a mindennapjainkhoz tartoztak.

A hősiesség nem volt jelző, végezték a munkájukat, tették a dolgukat, akár a  parasztok a szántóföldön. Ők érezték ilyen egyszerűnek, holott milliárdos értékek voltak rájuk bízva, és az is megesett, hogy parancsba kellett adni a repülőgép elhagyását, mert a pilóta nem akarta elveszni hagyni a sok milliós gépét.

A hadsereg legmagasabban kvalifikált alakulatai voltak a vadászrepülő ezredek. Az emberi selejt ott nem tudott megkapaszkodni, sem fizikai sem pszichikai síkokon. A rosta működött, irgalmatlanul, és folyamatosan. Sok-sok tanulásra, készülésre emlékezem, ami egy-egy lépcsőfokhoz tartozott. Az 1. osztályú pilóta minősítést jobban kellett őrizni, mint a Koh-i Noort, mert ha elvették valami miatt, azt kínkeservvel lehetett visszaszerezni.

Nem véletlen, hogy a MALÉV szívesen keresgélt állományának feltöltésére olyan vadászrepülőket, akiknek szolgálati idejéből még jó ideig futotta a kevesebb fizikai igénybevétellel járó polgári repülés területén. Tapasztaltak voltak, hamar átképezhetők, és nem ijedtek meg a saját árnyékuktól.
Emlékszem arra, amikor az 1980-as években Irak és Irán konfliktusában a nemzeti légitársaságok sorra leállították járataikat a közvetlen országokba is, mert bizony lőttek mindenre, ami mozgott, nem számított, hogy polgári repülőgép. (A helyzet időszerűen és sajnálatosan Ukrajna fölött most is ugyanaz, bár nem ők lőttek.)
Apu elhozta, "kilopta" a MALÉV gépet a tengerszint felett suhanva, hiába követelte tőle a torony, hogy magasabbra. Visszaszólt. ...hogy aztán meg szétlőjjétek a se...em!!
Sok-sok történetünk van arról, hogy milyen emberek voltak azok a pilóták, akik háborúkban harcoltak, akár lábak nélkül is, vagy utolsó erejükkel, mindent megpróbálva mentették a repülőgépet, és legfőképpen az  utasokat.
A kár felmérhetetlen, amit a német repülőgép-vezető okozott. S most nem a halottakról beszélek, bár a hiábavaló halál tán az egyik legszörnyűbb. Arról a mérhetetlen kárról beszélek, amit tettével, ha valóban így tette, az egész világon megingatta azt a szilárd hitet minden emberben, aki repülőgépre ült, hogy bármi történhet, elromolhat, a technika csődöt mondhat, jöhet egy terrorista, bármi!
De egyben soha, senki nem kételkedett, és ez a repülőgép személyzete és különösen a kapitánya.
Az ő kezébe tették le az életüket és megbíztak benne. A szép és jó megoldásokat megtapsolták. S még egyszer hangsúlyozom, élő embernek eszébe nem jutott soha, hogy a repülőgép kapitányában nem bízhat meg.

S hogy ezek után hogy lesz? Elképzelni sem tudom. Mérlegelünk majd, hogy mennyire teherbíró az ember, akire rábízom magam? Magánéleti problémája, depressziója van-e, akar-e velem együtt menekülni a halálba?
Azok a pilóták, akik tisztességgel dolgoznak, vajon hogy élik át, a rájuk is vetülő árnyat?
A pilóták sosem voltak nyúl emberek, akiket ismertem, mind inkább volt küzdő és kitartó alkat, s ezen már az sem változtat visszamenőleg, hogy volt egy alkalmatlan köztük, akit sajnos nem sikerült időben, odafigyelve kiszűrni és letiltani.
Remélem, újragondolják a kissé elhanyagolódó, vagy megengedő teszteket, pszichológiai vizsgálatokat. A régiek lehet, hogy merevnek tűnnek az idő távlatából. Módszereik elavultnak, rendszerük mosolyogni való.
Ám úgy látom, az új, modern világ sem hibátlan, és hiába az egyre megbízhatóbb és tökéletesebb technika, ha az ember nem tud vele lépést tartani. Ha nem veszi fel a versenyt a tökéletesedéssel, ha erkölcsileg alulmarad.
Vannak helyek, vannak szakmák, ahol makulátlannak kell lenni, és az év minden napjában. Ez a szakma bizonyossággal erről szól, ezt minden ember tudja, akinek hozzátartozója, rokona, barátja vétlen utasként, vagy személyzetként ezen a gépen ült.

Tovább »

Üresen álló parkolók

Sokáig nem voltam képes együtt haladni az általános (és a médiából szított) közhangulattal, a vasárnapi üzletbezárások kapcsán. Tudom én, hogy ennek legfőbb oka a korom, valamint az, hogy nagyon jól emlékszem még azokra az időkre, amikor természetes volt, hogy vasárnap semmi nincsen nyitva. Na jó, egy-két cukrászda, kocsma kivételével.

A hétvége egyébként sem volt valami wellness hosszúságú, tekintve, hogy szombaton is dolgoztunk, bár csak délig. (Az én szakmámban ez kissé hülyén hangzik, de most ezt nézzük el.)

Szóval a menet sablonosan az volt, hogy szombaton egy liter tejjel többet vettünk, ha kellett és kenyérből is tán egy fél kilóval. Amúgy szombaton délután már nem volt sok hely, ahol lehetett vásárolni, a falusi kis boltok előbb bezártak, mint a városokban.

Igazán jól tervezni a több napos ünnepek előtt kellett, mert egy 2 napos ünnep is úgy kezdődött, hogy előtte való nap már nem biztos, hogy egész napos volt a munkarend. Ezért 2 és fél nap lett belőle.

Nem emlékszem arra, hogy ebből gyerekkoromban, vagy fiatal asszony koromban drámai jelenetek bontakoztak volna ki. Hozzáteszem, a mélyhűtőnek még hírét sem hallottuk, fagyasztásról és onnan elővehető mindenféle használható élelmiszerről sem esett szó.

Hűtőszekrényünk persze már volt a 60-as évek elejétől, bár vicces most nézni, hogy az ajtaja valóban ajtó volt, és abba bizony semmit nem lehetett belepakolni.

Na de vissza a jelenbe, ahol ugye van mélyhűtő rekesz, vagy fagyasztó szekrény a legtöbb háztartásban, és a boltok kínálata már nem csak a kész vagy a friss termékeket jelenti, hanem az elősütött, befóliázott, sütőben frissre süthető zsömléket, bagetteket, stb.  Van tartós, fél tartós tej, de ami nem ilyen, az is jó 2-3-4 napig a hűtőben.

El sem sorolhatom, mi mindennel lehet előkészülni és otthon előre betárazni mindenféle élelmiszert, nem 1 nap zárva tartásra, de egy hétre is.

Nem fejtegetem tovább, megegyezhetünk, hogy az egész hajcihő abszolút nem erről szól, hogy itt egy nap híján majd jó gyorsan éhen halunk.

Ám rettenetesen bosszantott a sok siránkozás, hogy mi van, ha a babának elfogyott a pelenkája, hová is menjenek szegények, és hogy mondják meg a kisdednek, hogy hétfőig ne tojjon??!

Komolyan, ez elhangzott a rádióban és ez még csak egyszerű példázat volt. Kedvem lett volna beszólni, hogy egyébként az ország lakossága felnőtt felelős emberekből áll, vagy komplett szélütöttekből? 

Nekem senki ne mondja, hogy nem lehet tudni, ha valami kifogyóban van, és még a babapelenkát is meg lehet oldani 1 napra, régen is megoldották! Legfeljebb a következő hétvégén jobban odafigyel az ilyen hiányra. Az sem gond, ha valami hiányzik az asztalról, mert mást is lehet főzni, vagy enni.

Tehát "csináljuk a minél nagyobb hajcihőt", címen hetekig, hónapokig fújták ezerrel.

Arra már valóban jobban oda kellett volna figyelni, hogy akik erősen tagadták, hogy lesznek elbocsájtások és lesz bevételkiesésből való kár, azok majd beleszakadtak ennek a tagadásába. Később kiderült, hogy mégis lesz, sőt 4 éve ennek kész előtanulmánya is van, ami ezt előre jelezte.

Nagyon cinikus azt mondani, hogy menjen templomba vasárnap az, vagy wellnessezni, aki éppen elvesztette a munkáját.

Inkább erről kellene beszélni, hogy létrehozott a politika egy helyzetet, ami bár járhat bosszúsággal, de nem ez a lényege. Inkább az, hogy ennek következményeit miért az az agyonhajszolt, kizsigerelt pénztáros viselje egyedül. 

Ami a bezárások másik oldalát illeti: tudomásul kellene venni, hogy vannak kifejezetten hétvégi vásárlásokra épülő ágazatok. Ilyenek a barkács áruházak, a dísznövény iskolák, vagy gyümölcsfa telepek és még sorolhatnánk.  Még mindig sokan járnak le hétvégén a telkükre és akkor vannak ott, nem hét közben. Ha nem akarja, hogy 1 hetet álljon a fa, bokor, virág, stb. akkor jobb helyben megvenni. Pláne, akinek nincsen olyan autója, hogy szállítani is tudja. 

Volt itt egy hosszú évek alatt kialakult szokásrend, ami igazodott az emberek életviteléhez, lehetőségeihez.  Nem arról van szó, hogy hét végén mit eszünk, vagy van-e pellus a kis kölyök feneke alatt. Arról van szó, hogy valójában már régóta nem élünk társadalmi szinten homogénen, a lehetőségek és a különbségek sokkal jobban eltérnek immár egymástól, mint az én fiatalabb koromban. Ez a lépés egyen fazoníroz, anélkül, hogy ezt megtenné mondjuk azon a téren is, hogy minden ember ebben az országban heti 5 nap munkával úgy meg tudjon élni, hogy a hétvégéjét valóban ne vásárlással, munkával töltse, hanem menjen abba a fránya wellnessbe, vagy tudom én, akár a templomba is.

Tovább »

Értekezlet 6 órán keresztül

Na most megfogtatok!! Kb. úgy, mint az a tanuló, akitől megkérdem, meséld el Pistike (Józsika, Petike, Nellike stb.), miről is szól, ez a pirinyó 8 soros szakasza az olvasmánynak, amit elolvastunk, ...-tál...tad, ha belenéztél volna...

Az első 2 és fél óra maga volt a tökély:

-Indítsanak kéttannyelvű iskolát, kell az angol, itt vannak a cégek, oldják meg, jó lenne....

-mondja a meghívott önkormányzati képviselő....

- Ööö, ember, angoltanár kell....

- Heti 25 órája van egy elsősnek, + korrepetálás, fejlesztés, 27-nél több nem lehet, hová még 5 órát???

- A nyelvkönyvek nagyon drágák, nem fizeti az állam, a szülők fele munkanélküli...

-Legyen egész napos az iskola, abba belefér a plusz óraszám...

-Embert kell felvenni, nem engedélyezi a KLIK..

-Szakadjunk már el a KLIK-től, legyünk alapítványi iskola...

-Akkor nem leszünk közalkalmazottak, ugrik a jubileumi jutalom....

-A KLIK-nél elugrott minden, cafetériánk sincsen...

-Alapítványiban nem muszáj annyi emberrel dolgozni, amennyivel most...

-Ki vállal angol nyelvtanulást?

-Nyugdíjba mennek most kb. 3-man, olyanokat kell felvenni, akiknek megvan...

-Ki fogja koordinálni, ehhez több ismeret kell..

-Munkaügyi jogász is kell...

-Ki mondja azt, hogy vágjunk bele??

-Hogyan mondanánk, ha nem tudunk róla semmit?

-Ha nem adjuk előzetes hozzájárulásunkat, hogy vigye a képviselő-testület elé a Láng úr?

-Nem értem a folyamatot...honnan indulunk, mivel kéne kezdeni?

Én pedig megállapítottam, úgy a vita fele tájékán, hogy ma sem fogjuk eldönteni, mi volt elébb, a tyúk, vagy a tojás.

Mi több, ez még csak az első napirendi pont volt, és nagyon-nagyon zanzásítva adtam itt elő. Ezt szorozzátok meg 100-zal. Igen. "Annyival legalább." (Mr. Bingley)

Tovább »

Kerek évfordulók apropóján....

Na nem kell semmi horrorra gondolni, itt senki nem készül semmiféle nagy számvetésre.  De vitathatatlan, hogy amennyi év már hátunk mögött, annyi már előttünk nem lesz....még jó...brrr!!!

Éppen emiatt nem is körmondatos régi sztorikat fogok emlegetni, csak pár kép, ami orrom elé került:

Először is a régi és nem kis mértékben lerobbant kaposvári tejivó, ahova reggelente bementünk és ki-ki a minden reggeli szokásos menüjét megette. Az én sablonom a kakaó és a lekváros bukta, húgomé a kifli és nem tudom, mivel itta, de folyton csúfoltam érte, hogy milyen sóher.

Aztán Kaposfüred felé, most kb. a Domus környékén a legfinomabb fagyizó hely: özv. Hifsi Semzi Akerné, akinek fagyiját csak "zimzizemzi"-nek hívtuk, mert Zsuzsi 3 évesen nem tudta kimondani.

Természetesen olyan, hogy sétáló utca nem is volt, nem nagyon értettük volna, mit kell ezalatt érteni, hogy "sétáló utca"?? (Az ember normális esetben nem az utcán sétál ugye, hanem valami erre alkalmatosabb helyen.)

A zárda utca, ami akkor Április 4. utca volt és a sarkon levő meglepően szürke épület volt a helyőrségi klub, ahol naponta ebédeltem, mert jobb kaja volt, mint a menzán. (és különben is, ismerős volt a terep.) Most eléggé puccos étterem van a helyén Corner vagy mi

 a sarok másik oldalán pedig a Vaszary kávéház.

Ha már a sulimat említettem: az én időmben még 3 éves volt a főiskola, de a későbbiek ismeretében, jobban megtanították nekünk a szakmát, mint a 4 éves képzéseken. Azt ugyan nem tudtam, hogy Aczél György mikor járt ott, de a főigazgatónk és helyettese, már az én időmben is megegyezett. (vagy még...inkább)

Internetnek még híre-hamva sem volt, így kénytelenek voltunk normálisan megtanulni, hogyan kell egy könyvtárat használni, még ha úgy hívják is, hogy :Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár.

Na és a Kilián György Ifjúsági Ház, milyen új volt, modern, szóval igazán ki és elhasználták rendesen az évek során, helyén rejtelmes nevű Agóra áll, ami most tűnik modernnek, aztán majd 50 év után azt is hasonlóképpen lesajnálják bizonyára.

Kedvenc békebeli édességem a Duna kavics volt, ma is kapható itt-ott, de rémes, hogy egy zacskóban van vagy 20 szem, és milyen drága. Ezt akár naponta meg tudtam venni és elrágcsálni.

 A Kossuth tér jellegzetes épülete, ahonnan a legtöbb ruhám és cipőm származott, a Csibi Áruház volt. Még emeletre is lehetett menni, úgy emlékszem ott voltak a cipők. Csibi Áruházba menni maga volt az örömök öröme, mert akkor kaptam, kaptunk valami szépet, amivel aztán lehetett másnap feszíteni a többi kis kölyök előtt.

Ritkán mentünk a Szabad Ifjúság Filmszínházba a Dózsa utcába, inkább a Vörös Csillag volt a jobban jobb hely. S főleg a páholy, sosem ültünk a földszinten. Főiskolás koromban vizsgaidőszakban vetítették a Zabriskie Point című filmet, ami 18 éves korhatáros volt. Elkérték a személyimet belépéskor, hát 20 évesen is eléggé csitri voltam, az igaz.

Kollégiumi kedves társam, Apu hozta talán Asztrahányból. Ha nem kaptunk hozzá megfelelő 9 voltos elemet, két db 4,5 voltos lapos elemet vastag gumival rögzítettünk a hátoldalán. A legtöbb jó számot már jó előre ismertük, mert a Luxemburgi rádióban javában döngették, mire méltóztattak idehaza is bemutatni Komjáthy György műsorában.

Akkor még nem volt ellenemre a vasút, bár nem gondoltam rá, hogy vasutashoz menjek feleségül. Végül ezt megtette Klári néném, hát nem járt túl jól vele, bár erről Veres Mariska (a magyar származású énekesnő) pont nem tehet semmit.

Szóval régi dolgok ezek, s akkor még a tiki-takit és a Porti cigit nem is említettem. Mindenki fiatalkabb volt, mint most, az tuti még Chris Norman is, pedig ő lassabban idősül, mint én, vagy J. hamarosan.

Tovább »

Kedvenc kérdésem...

Elismerem, normális emberek számára ez nem kérdés, legtöbbször minimális gondolkodás nélkül megválaszolható. Nekem örökös fejtörést okozott, hogy próbáljak valami hozzávetőlegesen pontos, érthető, ám nem túl részletekbe menő választ adni rá. A problémával egyébként nem hiszem, hogy egyedül álltam, hiszen ebben a kérdésben szüleim sem tudtak kellően autentikus válaszokat adni, én pedig már a 2. vagy 3. generáció voltam, mert a nagyszülőknél is volt egy kis bibi e téren.

Igazából a Fülöp ágat leszámítva, akik több száz év óta éltek itt ebben a faluban, mindenki más kóválygott rendesen, ami a katonaságnál megszokott életforma volt.

Hát igen, a kérdés ártatlanul tevődött fel a legtöbb esetben: Hová való vagy?

Nos ilyenkor (mint Karinthynál..!!), némi nyaktekerés, köhécselés (kizárólag időnyerés céljából), hogy felmérjem, melyik fénykardot is kell itt elővenni, kéket-é, vagy pirosat??

Egy időben működött így a dolog, mindig azt mondtam, ami számomra volt előnyösebb, s miért is ne? Akármit is mondtam, nem hazudtam vele, a teljes igazságra pedig úgysem egy felszínes érdeklődés keretében kell fényt deríteni.

Mondjuk ki, eléggé kacskaringós életút, ha az ember megszületik Berettyóújfaluban, aztán óvodába jár Székesfehérváron, aztán iskolába Taszáron, majd Veszprémben, főiskola Kaposváron, munkahely Pétfürdőn, majd Somogyban, aztán landolás itt az eredeti faluban, ahol nagyszüleim éltek. No, de ők is hogyan? Egyik ágon abszolút semmi közük ide, hiszen nagyapám Zalaegerszegről származott, de volt szolgálatban sok helyen, még Isonzónál is, végtére idetelepítették, olyan feleséggel, aki Budapestről jött, családi háttérrel "pudakeszi svábsággal". Hát őket nehéz idevalósinak titulálni, még akkor is, ha fiúk, aki édesapám lett, ebben a faluban született, itt gyerekeskedett.

Másik oldalon hajdúsági, hajdúböszörményi a nagyapa, aki tüzér lévén, szintén kóválygott, egészen Voronyezsig és (hála Istennek), vissza is. Így született édesanyám Nyíregyházán, de komoly időt töltött Komáromban, az Igmándi erődben, majd kicsit itt a faluban és aztán (nota bene), ő is katonához ment feleségül, ebből kifolyólag az élete ott folytatódott, ahol abba sem maradt.

S hogy a dolog ne legyen végre lezárható, mit is mondjanak a gyerekeim, akik jelenleg még messzebbre kerültek? Ők mit mondanak, ha azt kérdezik, hová valósiak? Bár lehet, náluk már egyszerűbb, mert tömören még magyarországinak mondhatják magukat, ha akarják.

Szerintem talán első biztos pont a két unoka, aki úgy eszmél, ahol lakik, úgy beszél majd, mint a kortársai, és soha nem lesz identitásgondja.

Nálam ez azt hiszem, most már elhatározás kérdése lesz, hogy mit is mondok, bár egyre kevésbé kell ezen gondolkoznom, hiszen akik már itt ismernek, nem fogják megkérdezni. Komolyabb váltásom, pedig már nem lesz, bár ki tudja, mit hoz az élet, ha hosszabbnak bizonyul, mint ahogyan számolunk vele.

Azért valahogyan mindig sajnáltam azokat az embereket, akik örökké egy helyen laktak, egy környezetet ismertek. Kissé szűkösnek éreztem, bár biztosan nem voltak olyan gondjaik, mint nekem, amikor semleges terepen találkoztam (mondjuk éppen Budapesten) valakivel és egymásra ismertünk. Tudtam, hogy sokat jelentene, ha legalább arra rájönnék, hogy melyik korszakból ismerem és melyik lakóhelyemhez volt köze.

De jól megtanultam a heherészést és a "hogy vagyunk, hogy vagyunk.." témát is. Volt erről egy kabaréjelenet is, amikor a két úriember közül az egyiknek fogalma sem volt, hogy magázódó, vagy tegező viszonyban áll az illetővel, akivel találkozott. Nos, ez sem volt rossz poén, kivel nem esik meg hasonló az életében??! (Ja, tudom, akik mindig ugyanott laknak.)

Tovább »

Ahhh, amarillisz

Babrás ez az amarillisz,  Teri néninek való. Tőle örököltem ezeket a hagymákat, oszt' évről évre szaporodnak is. De a kicsi hagymák nem virágoznak, kell pár év, mire akkorák lesznek, hogy lehessen reménykedni. S akkor még úgy sem biztos, hiszen annyi nyavalyognivalójuk van ezeknek a hagymáknak.

Először is nyáron ültessem ki, mert megerősödik, tehát vegyem ki a cserépből. Tűző napot nem nagyon szeret, és a száraz földet sem. A fagyok előtt szedjem fel, de ne legyen vizes, sáros, mert akkor elrothad. Aztán tegyem papírzacsiba, hogy lélegezzen, de ne legyen világosban és fagymentes hűvös hőmérsékleten. Aztán karácsony előtt-táján-utána, denemsokkal, ültessem cserépbe, megfelelő földbe, és úgy, hogy csak a hagyma 2/3 része legyen a föld alatt. Ne tegyem világos helyre, mert akkor a leveleit kezdi növeszteni. (Ezen megbuktam az idén, úgy tűnik, a budoár sötétje nem volt elegendő!)

Nem kell nagyon locsolni, mert él a hagymájából jó darabig. Aztán, ha jön a virág (hehe, mert megértük 14-ből 4-ben), akkor lehet világos helyre tenni, gyönyörködni és kezdeni vele a cirkuszt elölről.

Úgy tűnik, csak egyféle színem van, kivel cserélhetek hagymát????

Tovább »

Nőnap van

Engem ne köszöntsön senki. Annyi Nőnapot "bírok" csinálni, ahányat akarok, s ez alkalommal olyan ajándékot veszek magamnak, amilyent tudok. Vagy nem. Vagy elfelejtem. Esetleg túlturbózom.

Nem érdem nőnek lenni, és ahogy a mai viszonyokat nézem, nem is túl nagy dicsőség. Nem könnyebbség, tán nem is nehézség. Születési adottság (na ebbe tessenek belekötni!!), mivel pedig erről nem tehetünk, hát különösebben és egyáltalán foglalkozni sem kellene vele. Mondom kellene, mert úgy néz ki, hogy mégis csak van itt egy kis bibi.

Az egyenjogúságról ezúttal most szó se essék, mert azt jól elkúrták, egyszer és mindenkorra, abban a tekintetben, hogy mindent (majdnem), minekünk is kellene tennünk, amit a másik nem megtesz (ilyen családfenntartás, meg karrier, izék.... kivéve a speciális biológiai teendőket), és pluszban megmaradna az egyéb hagyományos körök lefutása is.

Szeretem én hallani az állásfoglalásokat, hogy az asszony és a család fontossága, meg az otthoni házi tűzhely őrzése, meg a kötény és a maszatos orrú gyereksereg...stb. Meg azt még inkább szeretem hallani, hogy a dolgozó nő, aki versenytársa képes lenni a férfiaknak, és a karrierje, meg az egyenjogúsága munka tekintetében. No beosztásokban és pénzekben kevéssé, de éppen ez olyan méla csöndben tud meglenni.

Az a legeslegkedvencem, amikor kölyökkorom óta azt hallom, hogy kislányom, egy fenékkel két lovat nem lehet, ezt tudjuk is, mert így is van.

De mit is tegyenek szegény nők, akiknek változatlanul egy fenekük van (hiába hizlalják jó nagyra,..hátha...), és egész (fél) életük rámegy arra, hogy pendlizzenek, küzdjenek a család, a munkahely között és nem olyan szinten, mint a férfiak..

természetesen.  Nem fogom felsorolni mit kell és nem lehet tenniük, milyen elmaradásokat kellene pótolniuk, és mitől esnek el végleg, mai időkben jobban, mint az én időmben. Akkor még volt némi háló, némi védelem, kis segítés, hogy mert ha már nő vagy, akkor csak kicsit szívd a dolgot, ne reménytelenül. Nos, akkor volt értelme elfogadni a köszöntést, a virágcsokrot, jó volt, hogy megemlékeztek egy képeslappal, munkahelyi társas összejövetelekkel, ahol a férfikollégák szolgálták fel az aktuális elfogyasztani valókat. 

Mára sem a hangulatából, sem a könnyítésekből, a biztonságból semmi nem maradt. Nem kutatom az okait, bizonyára van egyrészt és van másrészt is, mint ahogyan a legbölcsebb öreg zsidó elénekelte többször is.

De nem akarom megkönnyíteni senkik lelkiismeretét ezzel az egy nappal, ami régóta nem is rólam szól, hanem azok nagyszerűségéről, akik ezt (bezzeg) nem felejtik el, és milyen nagyszerű csokorral állítanak haza. (Már aki valóban fejben tartotta, mert megsúgták neki.)

Nos, én itthon elmondtam, hogy nem kérem, ne legyen köszöntés, megvettem a kellő ínyencséget és a továbbiakban évről-évre ragaszkodjunk ehhez a hagyományhoz.

Mi is történik? Semmi. Nőnek születtem, mert nem volt választásom, és akik férfinak születtek, azoknak sem volt. 

Az életem erről szólt, másikat úgysem tudnék elképzelni és pont ezért jó is így, ahogyan van.

Tovább »

A múltam, az emlékem, önmagam

Vannak régóta sajátos kifejezések, amiket nem én hoztam természetesen közutálatba, mert az én időmben ezek még egészen rendes, normális kifejezések voltak. Semmi gond nem volt a polgár szóval, noha igen keveset használtuk, jobbára inkább a történelem órákon, már ha megtanultuk aznapra. Aztán a polgárt belopták, vagyis inkább szócsővel minduntalan a képembe ordították, egészen addig, amíg azt nem éreztem, ha én nem leszek nyomban és rögvest polgár, már sosem leszek rendes ember sem. (A valamirevalóról már nem is beszélve.)

Később jött a kokárda, ami választásilag túlélte a normális márciusi időszakot.  Azt láttuk, hogy vannak polgártársaink, akik még áprilisban is tökig érő kokárdával masíroznak az utcán.  Ebből mesmeg következett, hogy akin ugyebár nem volt, az már megint jobban tette, ha kevésbé peckesen lépdel, inkább úgy oldalog az utcán, bár többen már a látványtól is szédelegtünk.

Sok ilyen elvett kifejezést, szimbólumot élhettünk át (a nemzetit túlzottan nem is sajnálom), a Fidesz nevű formáció úgy gondolkodott, hogy a szavak is az övék lettek, ha már a jelentésükbe pazarul beletojt. A rezsit nem bánom, legyen, nem volt nálam közhasználatban, ha rizsázik vele, tegye.

Lengyelországért komolyan megbántódtam. Normális ésszel el sem gondoltam volna, hogy egy ilyen,  hosszú történelmi időszakokat megélt kapcsolatot is képes önmaga zavaros elképzeléseivel szétdúlni. A miniszterelnökről beszélek, persze nem gecizem le, tegye meg más, már amúgy is elkezdte Simicska. 

De ez az ember, aki akkor még csak az apai verést ízlelgette (szerintem már akkor is jogosan), amikor nekem, nekünk Lengyelország bevonult a családunkba. 

Apu révén, akit a honvédségtől évente elküldtek 3 hetes rekreációra Zakopánéba, s ettől fogva, szervesen kapcsolódott nem csak a mi életünkbe, de sok-sok más család életébe, még Taszáron ahol akkoriban a légierő vadászrepülő ezrede állomásozott.

Jöttek a képeslapok, az egyforma rózsaszínű lengyel kardigánok, a bőrből készült női táskák és a mindenkinek meglévő fadobozok.

Ez egy kor szimbólumai voltak, dzsekim volt, mokaszinom, minden érdekes olyan dolog, amiről mindenki tudta, honnan való. (Ezért aztán kellett is mindenkinek olyan.)

Később elmentünk, elvitt minket megmutatni, a Morskie okot, a gurálokat, a fehér hegyi kutyákat, az igazi rönkfából készült házakat, a lengyel-magyar barátságot, Marek családját, akik hozzánk is eljöttek a Balatonra.

Emlékszem még a tátrai fenyvesek vastag tűlevéltől puha aljára, ahol a séta különleges volt. A Magas Tátra hegyeire, az éjszakai hidegre a sátorban, és a tűz melegére vacsoráknál.

Az emberekre, akiknek végül visszaköszöntünk, és megköszöntük kedvességüket. A magam részéről a dzsinkujem szóval, míg Anyánk fergeteges nyelvérzékkel maradt a "nyegugyru"-nál.

Nem gondoltam volna, hogy ez a lengyel-magyar nekem ennyi idő után ennyi mindent jelent, hiszen annyira elvolt már a múltban. De nehogy azt gondolja bárki, hogy amit megélt a múltban, az már nincsen, nem számít, ahhoz bátran hozzányúlhat akárki fia.

Érdekes módon ezeket a megélt emlékeket ugyanis kisajátítjuk és azt mondjuk rá, hogy az enyémek, az én emlékeim, ezt én éreztem-láttam, erről nekem vannak megélt tapasztalataim. Másnak is persze, de azok nem tartoznak hozzám. Mégis: a közmondásos lengyel-magyar barátság bizony számított, két nép becsületes kitartása volt, kölcsönös szimpátiája, melynek megvoltak az előzményei, történelmi eseményei.

Mindebbe belemocskolt ez a szellemi törpe, már akkor, amikor e barátságot megcsúfolva busszal, vonattal utaztatta a sok gyanútlan lengyelt ide Magyarországra békemenetezni és március 15-ét ünnepeltetni. Nem voltam tőle elragadtatva, de hogy azt megérjem, hogy egy nálunknál gerincesebb régi barát jól hátsón billentsen, mert ez a született tökély, ez a mi vezérünk, mindent tönkretesz előre és visszafelé 200 esztendőre, ezt nem hittem volna.

Kedves Viktor!! A jövőmre nem sok befolyásom van, mert az a sok pénz, ami a függetlenségemet jelenthetné, nem nálam van. (hanem a tuggyukkiknél)

A múltamhoz, önmagamhoz viszont sem most, sem a későbbiekben semmi, de semmi jogod, befolyásod nem lesz, amit te összepancsolsz, előbb, utóbb újra szépen rendbe rakjuk és kiderül, mi még mindig jó barátok vagyunk, legfeljebb te kimaradsz belőle, mint ahogyan ez már  meg is történt. 

Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki

Tovább »

Ez még belefért...

...a februárba. Nem az a lényeg, mint J. egyik munkatársa megállapította, hogy megérte-e. Ha osztok szorzok (inkább csak osztani tudok valamelyest), sok nyereség nincsen a bolton. De elértünk oda, hogy ami az üzletekben kapható, az ehetetlenné vált. 

Pedig nem vagyunk túl kényes népek, én örökké menzáztam és bolti sütit rágcsáltam, ahogy kortársaim többsége tette, ha éppen nem nyaralt a nagymamájánál.

De a bolti akkor ehető volt, ha nem is házi. A kenyér kenyér ízű volt, a parizert ki lehetett rántani főzelékhez, és természetes, hogy műbeles virsli nem is létezett.

Nem nosztalgia okán nem tudjuk megenni ezeket az izéket, amiket most kínálnak a pultokon. Rémes, hogy miből készíthetik, milyen adalékokkal, mert a parizerféle szalámiknak kegyetlen mellékíze van, ami meg füstölt árúnak számít, annyira tele van salétromsóval, hogy savanyú tőle.

Nos, ennyit nem is érdemel az egész, nem veszünk felvágottakat a bótban.

Egyébként nem tudom, mennyi ebből az a rész, hogy Európa szemétjét tolják ide át élelmiszer gyanánt, és mennyi a saját disznóság és átcímkézés, mert arról is hallani bőven. A végeredmény szempontjából tökéletesen mindegy.

Ami viszont nem fért bele: a héten elbúcsúzott egy kollégánk, nyugállományba került. Szedtünk rá pénzt, vettünk ajándékot, ő hozta a sok finom sültet, salátákat pezsgőt, innivalót, süteményeket, nem kis munkájába és pénzébe kerülvén az egész cécó.

Női személyű igazgatónőnk nem került elő, és nem is jelent meg egyáltalán, valami ennél fontosabb dolog kapcsán. Hozzáteszem, a nyugdíjba vonuló, egy takarítónő volt, nem pedagógus, de természetesen ő is az iskola dolgozója, e szempont szerint tehát mindegy is a poszt.

Hihetetlenül rossz néven vettem, annyira, hogy azon helyben eldöntöttem: semmiféle búcsúztatót a magam számára itt nem fogok engedélyezni, sem tartani. 

Mit is mondhatnának rólam, e nyolc év kapcsán? Nagyjából a semmit, hiszen a pályám érvényes szakasza a Somogyban eltöltött 25 év volt. 

Másrészt nem fogom lehetővé tenni azt, hogy hasonló mazsolázás áldozatává váljak, azaz valakik eljönnek rá, valakik nem.

Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy itthon ne tartsak egy bulit, ahol közeli körben lepezsgőzzük a 40 évet, amihez lassan már másfél év sem kell.

Hosszú volt a február, nekem a januárnál is hosszabbnak tűnt, úgyhogy mehet immár, ne is lássam mostanában.

Tovább »

Amerikai mesterlövész

Legalább itt a címmel nem volt különösebb bajom, mert hát róla szólt az egész film, az első kockáktól a legutolsóig. Egyébként sok mindennel nem volt bajom, sőt, igazán a hatása alá kerültem. Mentségemre legyen szólva más is, mert a nézők elüldögéltek kicsit, nehezen indult a tápászkodás.

Nagyon jó vonalvezetésű, végig jól érthető, követhető a film, benne a főhős Chris Kyle jellemtörténete. Nagyon örültem Bradley Coopernek, nem annyira elhasznált arc minálunk, ezáltal nincsen semmiféle szerephez kötés, hasonlítgatás, szinte civilnek hisszük. (Hihetetlen, hogy már Oscar jelölt volt, egy filmjében sem láttam. Így fel sem tűnt nekem, hogy a film kedvéért szedett fel 18 kg pluszt.)

Nos, hogy én nem láttam őt a filmjeiben,  ennek oka lehet, hogy a témái tán nem érdekeltek eléggé, tehát vehetjük úgy, hogy a hanyag én voltam.

A film alapja valódi személy által írt könyv, aki az iraki háborúban mesterlövész volt, kiemelkedő hatékonysággal. (160 igazolt találattal, ami ugye embereket jelentett, férfit, nőt, gyereket. S ezen nem kell elszörnyülködni, a képlet nem szürke, kőkeményen fekete-fehér. A gyerek, aki viszi a gránátot, vagy a vele szemben levő amerikai katonák.) A rendező ragaszkodott a könyvhöz és annak a látásmódjához. Olvastam róla, de a filmen nem jött át olyan erővel, mint ahogyan a kritika felrója neki hibául, hogy mennyire lehet emberi  az a katona, aki ennyi embert megölt, és mennyire képes a normál való világba visszatérni, akár rövid időkre is. 

Azért amellett, hogy ezt már a Rambó, vagy A bombák földjén, vagy A született július 4-én és stb. filmekben megrágtuk, nem ment el a túlzott keserűség, vagy az összállami önmarcangolás irányába. A film, a háborús helyzetekről szól, bevallottan ez a központi témája, de jó aránnyal teszi mellé az egyéb háttereket, kapcsolatokat, így válik érthetővé és egésszé az, ahogyan gondolkodik a háborúban, és az is, mennyire tud az otthontól távol kerülni.

Aki soha nem volt a helyszínen, mindösszesen  a TV előtt nézve mindezt, a sörét szopogatva, az át sem mehet semmiféle átalakuláson, feladattudaton, annak igen könnyű szentenciákat mondani, hinni abban, hogy az ítélete helyes. (S nem felfogni, hogy közben az ő gatyáját védik azok, akik többet láttak, mint amit egy ember el tud viselni. Esetleg.)

Nem rajongok a háborús filmekért,  de eddig nem sok fogalmam volt arról, hogy Irakban, vagy éppen másutt, (gondolom Afganisztán is lehetett volna), testközelből milyen a háború. 

A másik igen erős szál, a főszereplővel való azonosulás, aki közvetlen, igen emberi, jellegzetes humorú texasi figura. Apjától érdekes eligazítást kap: jegyezd meg fiam, 3 féle ember létezik. Egyrészt a birkák, akik védtelenek, akik önmagukat sem tudják megvédeni. Másik típus a farkasok, akik a védteleneket ölik (ha ilyen leszel, megöllek), és a 3. a juhászkutyák, akik védik a védteleneket a farkasoktól.

Az egyik legfontosabb jelenet és a főszereplő életfelfogása a film végén hangzik el, amikor egy pszichiáter próbálja kérdezgetni a  "Legendának" elnevezett harcost.  Chris Kyle válaszai egyértelműek, az adott és átélt helyzetekhez tökéletesen megfelelőek, és erkölcsileg megtámadhatatlanok voltak.

Jó a film, végig feszes, pedig nem rövid történet, több, mint 2 órás. A filmet jelölték a Legjobb film kategóriájában Oscarra, megérdemelten.

No, éjjel tehát el is dől, kié lesz a szobrocska, én nem lennék a bizottság helyében, mert ugyan csak két filmet láttam most februárban, de mind a kettőnek odaadnám, és ez vonatkozik a férfi főszereplőkre is.

Tovább »