Végre tudom, honnan ez a sárkányeregetés. Meg ballonfesztivál.
Szeretik a britek ezeket lesni az égen.
Én is ezt tenném inkább, ha ily szép utcáim volnának. (Bocs, ez nem túl jóindulatú volt, de hát a kép sem túl frankó).
2009. szeptember 13.
Öngóóól
A következő levelet egy magyar tévénéző írta a BBC-nek -nehezményezve az Eurovíziós Dalfesztivál kommentátorának ténykedését. Nem is ez az érdekes, hanem, hogy milyen szórakoztató módon foglalja össze a magyarok történelmét:*
Kedves Uram!
/Ön május 21-én, szombaton este, a BBC televízió közvetítése alatt, az Eurovíziós Dalfesztivál pontozásakor ekként kommentálta a versenyben résztvevő NOX nevezetű magyar együttest: "8 pont a cigányoknak, vagy 5 pont a cigányoknak"./
Ezúton szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy mi, magyarok, nem vagyunk cigányok, és ezt most azonnal ki is kérem magamnak, tizenöt millió nemzettársam nevében is. Úgy gondolom, egy újságíró legnagyobb hibái közé a tájékozatlanság, vagy a rosszindulat tartozik, és mivel nem tudom, Ön melyiket gyakorolta az említett szituációban, ezért néhány gondolatot megosztanék Önnel.
A magyarok valóban, a cigányokhoz és még a jelenleg Európában élő nemzetek 90%-ához hasonlóan Ázsiából származnak, ám ez nem jogosítja fel Önt, hogy ilyen vérlázító szemétségeket mondjon. Nagy-Britanniában is élnek, a magyarországi cigányok számarányánál jóval magasabb százalékban afrikaiak, ázsiaiak (köztük cigányok!), még sem fogja nálunk senki se az angolokat például leniggerezni.
Legelőször is, jobb, ha tőlem tudja, hogy a gatyáját, a nadrágját is nekünk, magyaroknak köszönheti, amelyeket nap mint nap felvesz. Ugyanis, ha a nadrágot és a fehérneműt (sok minden más rendkívül praktikus, mai használati tárgyunkkal egyetemben, amely származását már nem tartjuk számon), előbb átmenetileg a magyarok ősei, a hunok, majd pedig véglegesen a magyarok nem hozzák be kontinensünkre, Ön valószínűleg skót szoknyában járna be a stúdióba szerkeszteni. Ami végül is nem lenne különösebben baj (én is akarok már évek óta szerezni egyet), de jó tudomásul venni.
Kecskedudán játszani mi is tudunk, legalább olyan régen és legalább olyan ügyesen és szépen, mint Önök, akár hiszi, akár nem. Annak is utána nézhet nyugodtan, milyen volt a kézműves kultúránk olyan ezeregyszáz éve, mikor megjelentünk Európában, és össze is hasonlíthatja az ugyanilyen korú, Brit-szigeteki leletekkel: nagyot fog csodálkozni az "ázsiai" szépérzék és a három éves kisgyerekek primitív ábrázolásmódját tükröző nyugat-európai "kultúra" közti különbségen.
Tudósokban, feltalálókban, zeneszerzőkben, művészekben mi is eléggé jól el voltunk, vagyunk eresztve: személy szerint én talán csak a jó öreg Will Shaxie-t irigylem egy kicsit Önöktől, de ezzel sokan mások is vannak így.
Katonának mindig is kiválóak voltunk, és tengerésznek is simán megfelelnénk: tessen szíves lenni beütni a netes keresőjébe ezt a két szót: Miklós Horthy. Melózni is szerettünk és tudtunk mindig is. Úgyhogy csak ennyit egyelőre a civilizációs párhuzamokról.
Nemzetünk őstörténetéből nekünk is vannak az Önökétől talán jóval régebbi, és legalább annyi valóságtartalommal bíró, de ugyanolyan szép és misztikus legendáink, mondáink, regéink, legalább akkora mennyiségben, csak talán mi nem harsogjuk úgy tele vele a világot, de ugyanúgy szeretjük őket. (Példának okáért van egy mondánk, egy László nevezetű királyunkról, akit a Római Katolikus Egyház (jaj, tudom: az Önök államvallása, az anglikán, szívből nem kedveli őket!) a szentjei közt tart számon, aki egyszer fogta magát, és a csatabárdjával széthasított egy hatalmas sziklát, amiből víz fakadt, és a katonái nem haltak szomjan. Egyszerű mezei csatabárd volt, nem egy Excalibur-varázskard, de szíve mélyen Ön is beláthatja, hogy ettől bűvészmutatványtól nemhogy Arthur királynak, de még a jó öreg Merlin Mesternek is leesett volna az álla.)
Ha már királyoknál tartunk, szeretném Önnel tudatni, hogy nem a Habsburgok voltak a magyarok egyedüli, első és utolsó királyai. Ezzel a megnevezéssel, hogy király (king) pontosan 1000-ben került a magyar trónra az első. (Szent) Istvánnak hívták, és annak a dinasztiának a tagja volt, amelyet Árpád háznak hívnak, és amely (pfúj, már megint a piszkos pápisták!) hét (7!) szentet adott eddig az Anyaszentegyháznak. 550 esztendeig uralkodtak a magyarok felett, ha a női ágat is beszámoljuk (Anjouk, Luxemburgiak, Jagellók, plusz Hunyadiak). Mindazonáltal, fejedelmeink már 1000-nél előbb is voltak, akik tulajdonképpen királyok voltak, viszont most Atillára, a világtörténelem talán legnagyobb uralkodójára nem térnék ki, de nekem elhiheti, van közünk hozzá. (Talán, az Ő iránt érzett ősi gyökerű, genetikai kódolású nyugati irigység és gyűlölet csapódik le akként még a 21. században is, ahogy lecigányozza a magyarokat.) Mellékesen, ennek az Árpád háznak (és a többi magyar dinasztiának is) volt egy csomó kitűnő uralkodója, talán jóval nagyobb arányban, mint Anglia, vagy bármelyik európai nagyhatalom uralkodóházaiban. Ők is jártak például a Szentföldre kereszteskedni, és nekik is általában rendcsinálással kellett kezdeni, amikor hazatértek. Aztán.
Volt egy gyönyörű és gazdag országunk, kb. akkora, mint Nagy-Britannia, ahol még a 15. században is kb. annyian éltek, mint akkor az Ön hazájában. Pedig már ekkor túl voltunk az első magyar holokauszton, amelyet a mongol horda követett el ellenünk, kiirtva minden második akkor élt magyar embert. (Hogy most miért nincs nagy és gazdag országunk, annak kérem, nézzen saját maga utána: az I. világháború végénél kutakodjon, majd menjen a tükörhöz, és mint brit, köpje szembe magát!) Bizonyára, szerencsésebbek lettünk volna a történelmünkkel is, ha szigetország vagyunk, de sajnos nem vagyunk azok, és itt Európa keleti határán ez soha nem volt túlzottan kifizetődő. Így ahelyett, hogy idióta trónviszálykodással, vagy a harmadik világ kirablásával töltögettük volna el az évszázadainkat, ezer évig szinte egyfolytában honvédő háborúkat vívtunk. Az említett mongol iszonyat után nem sokkal már az akkori világ következő szuperhatalmával viaskodtunk 300 esztendeig.
Tudom, nem szerencsés, a "mi lett volna, ha Önök vannak a mi helyünkben" kérdés feltevése, de tudja, van egy olyan érzésem, hogy olyan ország, hogy Anglia, már vagy ötszáz éve nem létezne, és lelki szemeimmel látom az Önök számtalan, gyönyörű, ódon várait, ahogy a török tüzérség mindössze félórás pergőtűzzel füstölgő kőhalommá változtatja át őket. Ilyen előzmények után kerültünk a már említett Habsburgok "védőszárnyai" alá, akik hasonlóan gondolkodhattak rólunk, mint Ön, mert csak ártottak nekünk. De pár száz év után ők se bírtak velünk, és névleg elismertek egyenrangúnak magukkal, és visszább is vettek a szemétkedésből, úgyhogy egy kicsit már kezdtünk is testesedni, mint a fejlődésben visszamaradt, éhező kisgyerek, akinek végre jó sora lett. Ekkor jött az I. világháború, amelyet egy sor, ugyanolyan mértékben szarházi nagyhatalom (köztük Anglia) robbantott ki, és amelyet a Monarchián belül a magyar kormány a legvégsőkig ellenzett. (Kérem, menjen újra a tükörhöz...) A II. világháborúban, mivel a megmaradt Kis-Magyarország nem Anglia és Franciaország között, hanem a III. Birodalom és a Vörös Birodalom között feküdt (ráadásul ezek még puszipajtások is voltak '39 és '41 között), ezért nem az Önök szövetségesei lettünk, és a bolsevistákból se kértünk (már ismertük őket 1919-ből!), viszont kis és meggyalázott országként rettenetesen ijedőssé váltunk, így a nagy és erős Németország mellé álltunk. Németország ellenségeit (köztük Önöket) azonban nem gyűlöltük, nem akartunk ártani nekik, sőt még több tízezer lengyelt is megmentettünk a náciktól (szeretnek is a lengyelek bennünket). Mellesleg, az 1944-es németek általi megszállásunkig az Önök országa és Svédország mellett a miénk volt az európai zsidóság egyetlen mentsvára Európában. Közben, noha egyetlen puskalövést sem adtunk le brit állampolgárokra, Önök gátlástalanul idejöttek a rohadt bombázóikkal, több tízezer magyar ártatlan civil életét kioltani. (Mellesleg nem adtuk a bőrünket olcsón: a Magyar Királyi Légierő és a légvédelmünk 1944-45-ben több mint 400 angol és amerikai bombázót amortizált le jóval jótállása lejárta előtt, gondolom, többek között ezért is vagyunk cigányok.) Ez azonban még nem volt semmi ahhoz képest, ahogy a mindig is nyugati értékrenddel bíró Magyarországot, az Önök Churchillje, néhány üveg orosz vodkáért és kaviárért cserébe, eladott bennünket Sztálinnak és a bolsevizmusnak Jaltában. (Embert barátjáról ismerni meg, ez Önökre is vonatkozik.) Talán ennyi történelem egyszerre elég lesz Önnek, a kommunizmus és korszakának bemutatása nagyon hosszadalmas lenne, ráadásul azt érezni kell a saját bőrön, hogy milyen kellemes. (Ön soha nem élt diktatúrában, igaz?)
Így csak annyit még, hogy a legutóbbi hatvan évben még ráadásul szinte állandóan gazemberek, kóklerek és idióták vezetnek bennünket, de ezért mondjuk mi is felelősek vagyunk. Nos, kedves Mr. Wogan! Látja, ezért vagyunk mi ilyen szegények, szerencsétlenek és lealázottak. Ezért lehet belénk rúgni még egyet, azzal hogy cigányoknak neveznek bennünket. De visszatérve az Eurovízióhoz. Azért a NOX-os "cigánylány" helyes csajszi volt, nem igaz? Kicsit verte a díszes mezőnyt! Még az izraeli "bombázót" is. (Jujj, mit nem mondok!) Simán befért volna – anno – még a Spice Girlsbe is, és még egy kicsit dobott is volna rajtuk, igaz?
Ha nem hallott volna még róla, itt Magyarországon van ám szép lány bőven, az emberek pedig végtelen jámborak és barátságosak. Jöjjön el egyszer! Majd megtapasztalja a közmondásos magyar vendégszeretetet, és jókat ehet-ihat is majd nálunk (nekünk ugyanis van konyhai kultúránk: az ételeink ehetőek és határozottan finomak, az italainkat pedig nem rozsból, krumpliból, cukornádból és egyéb szarságokból főzzük, hanem édes gyümölcsökből. Sőt, sört is megtanultunk főzni, ha pedig a bort kedveli, hát abból eleve magasan jobbak vagyunk.) Itt, Magyarországon pedig az amerikai hülye "kaukázusi típusú" embereket fog látni: nem tehetünk róla, arról a környékről származunk.
Nem lehet mindenki hórihorgas, csámpás, vörös hajú, lófejű, szeplős és csúnya, és hál' Istennek, mi fél óra napozástól nem kapunk bőrrákot. Kérem, gondolkodjon el ezeken a dolgokon, mielőtt még egyszer ilyen ostobaságokat mond, főleg, ha azt egyenes adásban teszi. Ha pedig gyűlöl bennünket, hát az legyen élete legnagyobb orgazmusa.
2009. szeptember 6.
Ők és én
Nem is tudom, miért is nem jutottak eszembe ilyen sokáig. Eljöttem, elköltöztem és ezen a környéken nem igen telepedtek le. Kicsit elfeledkeztem arról a 25 évről, amikor együtt éltünk, közel. Nem emlékszem már, hogy milyen érzésekkel ismerkedtem meg velük, azt hiszem, nem lehettem túl barátságos. Nem ismertem őket. Aztán később sokat perlekedtem, nehezen fogadtam el azt a sok-sok érthetetlen és bosszantó, rendetlenségnek, hanyagságnak tűnő életfelfogást, ami gyrekeik életét is nehezítette. Volt benne persze részükről szokás, hagyomány, lustaság, a fene tudja mi, de jellegzetes egésszé állt végülis össze. Észrevétlenül alakult végül azzá, hogy megismertem érveiket, életüket, nem sokszor tudtak már meglepni. Elfogadtam őket és azt hiszem, ők is engem. Hogyan kerül ez most ide? Cigány elsős jött az osztályunkba pár napja. Elhúzódott, idegen volt, nem beszélt, a tanító néni inkább csökkent értelműnek gondolta, kommunikálni nem tudott vele. Megnézem én magamnak ezt a gyereket, gondoltam és leültem vele. Belecsaptunk a beszédbe, kikérdeztem a testvéreiről, a családjáról, játszottunk, és kiválóan megérezte, hogy értek a nyelvén. Közlékennyé vált, kinyílt, és láttam, amit már eddig is annyiszor. Dehogyis értelmi fogyatékos. Csak egyszerűen nem tud olyasmiket, mint a kortársai. Nem tudja a színek nevét, nem ismeri minden állatnak a hangját, de bizony elszámol még húszig is, és sok olyan felnőtteket érintő dolgot ismer, amit kortársai a "gádzsó" gyerekek nem. Nem buta, csak más. Persze van pótolnivalója, de akkor a magyar gyerekeknek is lehetne, hiszen ők is hiányos ismeretekkel rendelkeznek. Szóval ha jól meggondolom, neki ebben az iskolában éppen énrám van szüksége, egyébként ebben a környezetben, ahol nem ismerik reménytelen lenne. Hát akkor nekifutunk ennek az évnek.
Ez még mindig nem akar sikerülni nekem, a fene egye meg. (Már a videa berakása!!!)
Ez még mindig nem akar sikerülni nekem, a fene egye meg. (Már a videa berakása!!!)
2009. szeptember 4.
Elsősök
Most mondjam tömören? Hát..... De nem voltam tulképpen meglepve. Évek óta ez megy. Nem ül le, nem hallgat rám, pillanatok alatt elunja magát, izeg-mozog, kotor, leveri a cuccát, kimegy pisilni, visszajön, nem tudja mit is kell tennie.
3 padsornyi élő giliszta. Próbáld őket egy dobozban tartani. Ja és közben figyeljenek kicsit, mert az van, hogy én már tudok írni-olvasni. De hát ne is vegyem el a kedvét, végtére aranyos kisgyerek, és valahogy mégse táncoljon a fejemen a 26 közül vagy 12. Á, a kötéltánc, az semmi. Mi az a kis kötél, alig mozog alattad és még csendben is van. A kölkök aztán nem, egy percre sem. Na jó, hát ide is kell kötél, nem mondom, olyan idegszálas. Vagy mi. Majd megnézem, nekem van-e még, vagy 33 év alatt elvékonyodott? Előre sóhajtok, totál sokat kell beletenni, hogy használható porontyok legyenek. Aztán bementem a 4. osztályba és maga volt a pihi. Csupán idétlenkedtek és pofáztak össze-vissza, de legalább mindent megtalálnak és nem esnek le a székükről. Siker!!!
2009. augusztus 31.
Andre Rieu
Véletlenül kapcsoltam rá tegnap este a Duna Tv műsorában, ahol az Ausztráliai koncert zajlott. Eddig sosem hallottam róla, és egyre nagyobb érdeklődéssel néztem. Sokáig nem tudtam eldönteni, bohóc-e, pojáca, vagy igazi művész abban a "Bernstein"-i felfogásban, hogy a komoly zene élvezete, legyen kicsit nagyobb élvezet és kevésbé nagyon komoly. Persze nyilván nem a rekviemekre kell itt gondolni, de a keringők, népszerű dallamok mellé befér sok nagyszerű induló, musical és ismert népszerű komoly zenei darab is. Ravel Boleróját így előadva és elmagyarázva még sosem hallottam, ezért eddig fel sem tűnt a ritmikai nehézsége. (A zene mellé magyarázatokat
kapunk, tehát a bohóckodás mellé tudást is nyújt, s nem baj, ha ezt is humorosan teszi). A másik, ami végül megragadott, az a felszabadult közönsége. Mivel eléggé nem szeretem ezeket a mulatós (Fásy, Lajcsi, stb) adásokat, hát nem is nagyon láttam, hogy az emberek mennyire szeretik a jó zenét is. Hálásak a látványos tálalásért, én is az lennék, miért is ne, és lehet egy kicsit emelkedettebb színvonalon, estélyi ruhában is önfeledten énekelni. Komolyan készül az adott ország zenei hagyományiból, a Himnuszukat mindig eljátsza, és híres zenekaraikat közreműködőként fellépteti. (Vagy összegyűjt többszáz fúvóst, esetleg híres skót dudás zenekart, szóval alapoz nem kevéssé az ország közönségének a zenei ízlésére.) Állandó zenekara a Johann Strauss Orchestra és állandó énekeseivel lép fel. Lehet, hogy egyeseknek kicsit túl sok a díszlet, a csillogás, a külsőség, engem nem zavar, ha a zene minősége kiváló. Ezzel pedig semmi baj nincsen, akár bele is hallgathattok.
Hihetetlen kisugárzása van ennek az embernek, több tízezres közönséget képes magával ragadni, akár egyedül egy stadion gyepén. (Ajax-Olimpic)
Az már csak az egyéni rokonszenvem, hogy kedvenc Lehár keringőmet az Arany-ezüst keringőt nagyszerűen játsza és sosem hagyja ki a zsoltárt, amit utolsó darabként játszott a Titanic zenekara, miközben süllyedt a hajó.
Nyárvég
Olyan nagyon is üres lett körülöttem minden. Elmúla a nyár, az a kevés kis program is, amit eddig vártam. Még jó, hogy Andrisék nem nyáron jöttek, mert akkor még ez a kis vigaszom sem lenne. Úgy tűnik, alig léptem ki az iskola kapuján, már be is lépek újra. Persze a kis kölykök másak lesznek, remélem azért a "verkli" menni fog. Azért azt hiszem, igazából az dobna már fel egy kicsit, ha nem szerződéses jogviszonyban lennék. Most kezdem a 3. évemet eképpen ( 1 év Göllében is így volt már sajnos), és ezt nem tudom jó-szívvel fogadni és megszokni. Szóval, ha 30 évet biztos státusban eltölt az ember, nem annak az utolsó 5-6 évnek örül, ami ilyen bizonytalan. Viszont ez van, és fő, hogy van. Olyanok is vannak, akik mindig így dolgoznak. Szóval betöröm magam és jó lesz, csak kitartson Ollé!!
2009. augusztus 19.
Testközelben
Nagyon más minden, ezért hát miért is ne volna akkor más közelről egy élő (!) lény, aki Az unoka. Eddig a hangját hallottam csak többnyire a telefonban és képeket, kicsit homályos videorészleteket láttam. Persze tudtam, hogy ezek töredékek csak, de mégis nekem ez volt eddig az egész. De mennyire más volt, amikor testi valójában dögönyözhettük, szerencsére hagyta magát és az édesanyja is hagyta, tehát megvolt az örömöm.
Nagyon érdekes érzés, mert ahogy azt nem tudtam elképzelni, mit érezhetek egy saját gyerek iránt, így az unokával való érzelemvilágot is nehezen képzeltem el. Ahogy az előzőekben a hirtelen bombasztikus élmény az, hogy a sajátom, és az, hogy felelős vagyok érte, itt a szeretet mellett azonnal belép, hogy nem az enyém, nem én felelek érte, nem is irányíthatok. Valamilyen öszvérszerű kívülállás, ami egyrészt furcsa, másrészt egy nagyon közvetett aggódás, mert őrajta keresztül megint a gyerekemet féltem, hogy az a nagy felnőtté vált egykori kislány ne legyen szomorú és örömét találja ebben a felnőtt anyai létében. Szóval itten azt hiszem nagy egyensúlyozások kellenek, mert képletesen a pályára ugye nem mehetek be, mert nem az én játszmám, de mégis ott álldigálok végig a pálya szélén és próbálom élvezni ezt az "életjátékot", s persze lehetőleg nem rosszkor, feleslegesen belekiabálni.
Meglátjuk, hogy mennyire sikerül, ezt is tanulni kell, s ebben is megszerezni a rutint, ha a gyermekeim "legyártják" hozzá nekem a "tananyagokat."
2009. augusztus 15.
Közelg az idő
Nos, nagyon izgi lesz, mert tényleg elindulnak és jönnek. Nem is hiszem el, márciusban láttam utoljára testközelben, hogy így mondjam. Közel fél éve. Hát ez felnőttnek alig idő, de egy ilyen kismókusnak, mint Andor, nagyon sok. 4 hónap, vagy 9 hónap az bizony más ügy.
Hát akkor nekigyürkőzünk a feladatnak, remélem Andor partner lesz hozzá. (mielőtt szédszedi a kocsiját persze.)
2009. augusztus 14.
Floh-markt?
Hát a bolha enyhe kifejezés, mert nem oly apró dolgok találhatók azért egy ilyen kipakolásban. Hasonlót azt hiszem láttam, de az nem tiszta homogén vacakos piac volt, hanem a kereskedők mellett létező, kicsit lerobbantnak tűnő árusítgatások. De hát itt, csak erről szólt az egész történet, hogy mint a reklámban, a pohártól az asztal-székig és a fürdőszobaszőnyegtől a vadiúj mosógépig mindent megkapj, márha éppen aznap árulnak ilyent. A dolog lényege azt hiszem, a rendszeresség. Nem lehet ezt úgy művelni, hogy kimegyek és ha van, jó, ha nem, akkor letettem róla. Itten kérem kitartó és céltudatos vadászatról kell, hogy szóljon a tevékenység, de úgy, mint az egyszeri vadászkutyánál, aki kergeti a rókát, s közben elkapja mellesleg a kisnyulat. Sebaj, erre is szükségem van. (vagy lesz.) Tehát könnyen el lehet csábulni is, mert ugyan nem most, de olyan kiváló alkalmi áron, hogy megbánom, ha nem hozom el. Kellő szilárdság is kell a bolhapiachoz, sőt még üzleti érzék is, hiszen aki elhozza azokat a cuccokat, amelyeket nem tud használni, de jó áruk van, el is kell tudni adni. Azaz megválni végülis tőle.
Miért is ilyen ismerős az egész? Talán hallottam már valakiről a családban? Azt hiszem, most megértettem (kicsit), miről is van itten szó.
2009. augusztus 10.
Életen át tartó utazások
| Rohanó világok – galaktikus balesetek Az Európai Űrkutatási Hivatal XMM-Newton röngten obszervatóriuma két galaxis összeütközésének nyomait térképezte fel a Hidra-csillagképben, bolygónktól mintegy 800 millió fényévre. A csillagászok által „tökéletes kozmikus vihar”-ként jellemzett, csillagrendszerek összeolvadásával járó jelenség a földi természeti katasztrófák közül leginkább a magasnyomású hőmérsékleti frontok kialakulásához vagy a hurrikánképződéshez hasonlítható. A két galaxis nagy sebességgel közeledett egymáshoz, majd gigászi örvényt alkotott. Az ütközés révén létrejött lökéshullámok akár 100 millió Celsius fokos gázokat is az intergalaktikus térbe juttattak - vélik a csillagászok. Az égi katasztrófa eredményeként megszületett az Abell 754 elnevezésű, gázokból, porból és a csillagrendszerek maradékából álló halmaz.  Az univerzum hierarchikus felépítése a galaxisok szüntelen változásának, összeütközésének, a kisebb galaxisok nagyobbakba olvadásának következménye. Az Abell 754 az univerzum egyik legnagyobb képződménye.A halmazt már több évtizede figyelik, azonban az új eredmények jócskán meglepték a kutatókat. A felvételek szerint a galaktikus ütközés pont az ellenkező irányból történhetett, mint azt eddig gondolták A vizsgálatok során először elkészítették az Abell 754 „időjárási” térképét. Ez tartalmazza a halmaz hőmérsékleti, nyomás és denzitási jellemzőit is. A többi halmazhoz hasonlóan az anyag nagyobb része itt is a csillagközi térben, és nem magukban a csillagokban lelhető fel. Az ütközés nyomáshullámai a hatalmas gáz és por mennyiséget nagy sebességekre gyorsították. Ez a gáz hőmérsékletének extrém növekedése révén, a szem számára láthatatlan röngten-sugárzáshoz vezetett. A forró gáz röngtensugárzását mérte az orbitális pályán keringő XMM-Newton. A felvételek betekintést nyújtanak az ütközés részleteibe is. Az egyik halmaz „északnyugati” irányból olvadt a másikba, és ékelődött dinamikusan annak belső tartományaiba. A körülbelül 300 millió éve - csillagászati léptékkel mérve nemrég - történt becsapódás hatásai még most is érezhetőek. A nagyobb halmaz magja maga felé vonzza a becsapódott halmazt, ami megbontja mindkettő szerkezetét. A feltételezések szerint még jó pár milliárd évet vehet igénybe, amíg kialakul az újonnan létrejött megahalmaz stabilabb szerveződése. Az Astrophysical Journal című szaklapban közölt eredmények rámutatnak több, lényeges következtetésre is. Ezek szerint a nagyobb galaktikus szerkezetek kialakulása világegyetemünkben még nem zárult le, a világ fő struktúrája még mindig formálódik. A megfigyelések közelebb vihetnek a halmaz anyagának akár 80 százalékát is kitevő sötét anyag viselkedésének megértéséhez. És nem utolsó sorban megjósolhatóvá válik, hogy a csillagok milliárdjaiból álló Szűz-halmaz felé száguldó Tejút, Naprendszerünkkel egyetemben, miként fog hasonló ütközést elszenvedni évmilliárdok múlva. |  |
| Ágoston Viktor |
2009. augusztus 9.
2009. augusztus 8.
Repülés a múltba
Azok a falusi búcsúk az Év eseményei voltak. Olyankor minden háznál már előre frászban (!) voltak, nem a tennivalók és a főzés miatt, dehogy. Mindenütt volt tyúk, kacsa, amit hirtelenjében le lehetett vágni, salátának való a kertben, vagy az üvegekben és süteményt is sütöttek. Nem ez okozta az izgalmat, hogy vajon kerül-e az asztalra méltó vendégváró. Merthogy mindig került. A drukkolás annak szólt, vajon eljönnek-e, akiket várnak, mindenki itt lesz-e, nem hagyja-e ki ezt az eseményt, hiszen utána végigkérdezték egymást a rokonok faluszerte, de még az ismerősök is, hogy "...aztán itt volt-e a Jóska, és milyen az új felesége?..." Szégyen volt, ha valakinél nem voltak, vagy kevesen, vagy nem érkeztek meg a "városiak". Szóval egy búcsú, hónapokra szóló beszélni és megbeszélnivalót nyújtott a falu megszokott életében. Délelőtt inkább a gyerekekkel kellett kimenni, hogy ebéd előtt ne legyenek láb alatt, meg amúgy sem hagyták volna nyugodtan beszélgetni a felnőtteket, márpedig annak a bőséges ebéd utáni borozgatásban meg kellett adni a módját. Végül késő délután a vonakodóbb, de fiatalabb asszonyokkal ismét kimehettek a férfiak, és legalább egy tükrös mézeskalácsszívvel megajándékozhatták őket. Az idősebbek közül esetleg a férfiak mentek ki körülnézni, inni egy pohárral a másokhoz érkezett régi falubeliekkel. A ház asszonya szinte sosem ment el, viszont a visszatérőkhöz több ezer kérdést tett fel, nyilván nem a búcsúról, inkább az odalátogatókról informálódva. Miért is révedtem el ennyire ebben: hát nem másért, mint a KÖRHINTA miatt. Nem volt búcsú nélküle, a fő helyen állt, és annyian voltak körülötte mindig, hogy alig lehetett közel menni hozzá. Hangosan szólt a zene, de nem nyomta el a sikításokat és a nevetéseket és ez olyan jellegzetes hangegyveleggé állt össze, még ma is a fülembe cseng, összetéveszthetetlenül. Amikor leszálltak róla, megindult a körben álló nép és futva kereste-foglalta le a helyeket. Volt, hogy 2-3 menetet meg kellett várni, hogy helyet raboljunk végre és persze úgy, ahogyan nekünk kellett akkor. A sima körhintázás gyerekkoromban sem volt igazi élmény. Ahhoz az kellett, hogy Apuval hintázzunk, aki mindig jókat lökött rajtunk és repültünk magasabbra, mint a többiek. A koreográfiához tartozott aztán hátrafordulva a kezünket nyújtani, mert utána Apu repült a magasba és bombasztikus gyorsan közelített, könnyű lett volna összekoccanni, vagy elszalasztani egymást. Mindezt a forgás közben, ahol a cipőm a fák koronája fölött, a házak tetejének szélén harangozott. Amikor leszálltam kicsit remegett a lábam és furcsa volt a földszint. Ez számomra mindig minden búcsú csúcspontja volt, ennél többet már nem is nyújthatott. Utána vártam egy évig a következő hintázásra. (Néha nem szálltunk le, egymás után mentünk 2 menetet is.)
A falunap nem búcsú. Ezt azért kezdetnek leszögezhetem. Nem is akarja azt pótolni, nem is azért tartják. De a hinta, pláne este, zene mellett és a sok néppel, kivált belőlem sokszor sürgető vágyat arra, hogy muszáj felülnöm rá. Nem mindig sikerül, mert társ nélkül érdektelen, körbe-körbe forogni, az nem hintázás. Ebben is a tevékenységet, az aktív szórakozást élveztem mindig, tehát kell hozzá partner. Így hát tegnap este, rásandítottam immár 50 felé közeledő Hugomra, ki más értené jobban, miről is van itt szó, mint Ő, akivel ezügyben közösek az élményeink és emlékeink. Nos sokat nem kellett noszogatni, nem felpattantunk, inkább feltoltuk magunkat a kellő székekbe és 4 (azaz: négy) személlyel mindösszesen elinditotta a hintáscsajszi a menetet. (Mindig legények voltak a hintások, a nőket talán meg sem tűrték volna.) Utólag tudom, hogy egy gyér utánzata volt a régi hintázásoknak, hiszen a tele hinta az igazi, és alig vitte magasra a sebesség a székeket, de mi mégis könnyfolytáig sikítoztunk, kacagtunk és repültünk rajta. Azt hiszem, akkor mi szórakoztunk a legjobban, talán az egész esti falunapi forgatagban. Na meg a férjeink, akik lent álldogálván csinos retikülökkel vállaikon, nem akartak hinni a szemüknek, hogy két nő, akik ketten bizony több, mint 100 évesek, mint viháncol önfeledten a magasban. Megérte bizony a kiadott 1000 forintot, és továbbsétálva láttuk a modern új játékokat, amelyek forogtak körbe, közben villódzva pörögtek is nagyon látványosan és tele voltak emberekkel. Miért az az érdekesebb, hiszen nem lehet benne tenni semmit, csak ülni, állni és elviselni a technikát?! Megfogalmaztuk és ebben egyet is értettünk: azért nem jönnek körhintázni, mert nem tudnak, mert nem értik és nem ismerik azt az érzést, amit egyedül ez a régi körhinta tud, és ez azért is pótolhatatlan már, mert ehhez hozzátartozik az a kor, amelyben a fénykorát élte, aminek a felidézése nélkül önmagában nem megérthető a körhinta sem.