Horgolások

Az egyik képen Dóra lányom fűzi elmélyülten a gyöngyöt, el sem merem mondani, de ennek már vagy 28 éve, és csücsül a felemlegetett csíkokból horgolt takarón.

Másik képen Juca lányom hentereg a homokban ugyanezen a takarón, immár kicsit leminősítve azt, s mindezt pedig úgy 23 éve. (Köztük egyébként 8 év és szűk 4 hónap van, és becsúszva a lányok közé van még Andris, aki 18 hónappal  fiatalabb Dóránál.)

A képek sajnos ilyenek, mert a skennerem a gépösszeomlás után még nem lett újratelepítve, majd a nyári szünetben ezzel is foglalkozom. Szóval ez manuálisan le lett fotózva, azért ilyen.

A lábtörlőkről nincsen képem, azt hiszem, eszembe sem jutott akkor, hogy lefotózzam.

Tovább »

Elég volt belőle

Nem leltem örömömet a Facebookban. Erőszakos, csomó alkalmazást futtat és nem véd engem eléggé mindenféle zaklatástól. Elismerem, hogy vannak, akiknek a Farmville létfontosságú, de mégis: nem is ismerem az illetőt sokszor és kapom a mindenféle felkéréseket. Tetejében angol nyelvű az egész, csak sejtem sokszor, hogy mit akar. Így hát hibernáltam a fiókot, lesheti mikor fogom újra feléleszteni. 

Gondolom meglesz prímán nélkülem, mint ahogyan én is nélküle.

Tovább »

Vakáció?

Azért a kérdőjel, mert egyre többször szaladok bele, nem csak kisgyerekek szüleinél az aggodalomba, tanácstalanságba, sokszor szinte a kétségbeesésbe. Mi legyen most, mit tegyek a gyerekkel és egyáltalán: nagyon hosszú ez a szünet. Szóval a vakáció lehet, hogy a gyereknek az, és neki nagyon is szüksége van rá, a szülőnek rosszabb esetben maga az idegbaj és görcs. Pedig a saját csemetéjéről van szó, nem kell másét is terelgetnie naphosszat. Már többször elgondolkodtam azon, hogy vajon miért nem volt ez a hangulat az én gyerekkoromban, noha akkor talán még egy héttel legalább hosszabb is volt a nyári szünet. Sőt, a szülők mindegyike dolgozott is, hiszen nem volt még munkanélküliség és segélyek sem voltak, sőt GYES és GYED sem. Voltak úttörő táborok, de az ugye 1 vagy 2 hét. Emlékszem nagyszüleimre, az egész nyarat szívesen eltöltöttem volna, de ott is 2 hét volt az általános időszak. S aztán máshová nem is mentünk. Persze az én esetem könnyű volt, lévén anyu szülőm szintén pedagógusként szünetezett, de volt a házunkban egy csomó másik gyerek, akiknek nem volt egyik szülője sem ilyen nagy szabadságos. Ők voltak akkor a kulcsos gyerekek. Nyakukban a kulcs és a szomszéd, vagy házbeli lepillantott rájuk. 

Másak voltak azok a gyerekek ezt készséggel elismerem, sőt más a társadalom is, a közbiztonság is és legfőképpen mások voltak az emberek közötti kapcsolatok. Létezett lakóközösség, nem így hívták, de mégis ez volt, hiszen mindenki törődött kicsit a másik gondjával is. Emlékszem, egyszer estefelé játékból ballagtam haza, és akkora pofon fogadott, a fal adta a másikat. Miután sikerült tisztázni, hogy voltaképpen nem tudom, miért kaptam a beköszöntőt, értésemre adódott, hogy nem köszöntem délután a munkából hazaérő XY bácsinak, aki ezt el is mondta a szüleimnek. Késő volt már bizonygatnom, hogy valószínű a játék közben nem vettem észre, megjegyeztem magamnak, hogy félszemmel a felnőtteket figyeljem örökkön.

Nem ezt kívánom vissza, dehogy. De azt hiszem, a mai kor embere, családja, egyrészt nagyon ki van szolgálva már, és talán nem önmagától várja a megoldásokat, hanem mindig valami szervezettől. Másrészt ez a család nagyon védtelen is lett, elkoptak azok a nagyobb közösségek, amik segítették. A nagy család, rokonság, különféle kisebb közösségek, amelyek fizikailag is közel vannak.

Megoldást persze nem tudok mondani olyant, ami mindenkire igaz lenne és megfelelő.  Mégis van a pedagógusokban egy dafke hajlam ilyenkor, tudom, mert hallom, hogy tessék na!  Lehet csesztetni bennünket 10 hónapon át, álljuk csak a sarat a különféle észrevételek és bírálatok kereszttüzében (most nem érdekes az, hogy jogos, vagy nem),  de mi végigéljük ezt a hosszú időt, sokszor nagyon kemény gyerekekkel és szüleikkel. Hát akkor most ezt a 2 hónapot mindenki bírja ki a sajátjával és oldja meg a problémáit, lehetőleg úgy, hogy ne nyűgnek érezze a porontyot. Félreértés ne essék, nem azoknak címezett a füstölgés, akiknek valódi gondjuk van erre a 2 hónapra, mert mindkét szülő dolgozik és a munkahelyet megtartani létfontosságú.

A legtöbb problémázó (errefelé) azok között található, akiknél legalább egyik, de van úgy, hogy mindkét szülője munkanélküli. Azon túl, hogy nagyon nehéz a helyzetük, és emiatt kellően kedvetlenek is talán, azért legalább a gyerekeikkel ilyen módon a törödésük elviekben megoldott lehetne.

Tovább »

Nem! Nem! Nem!

Most aztán valóban bemérgedtem. Annyi hülyeségbe botlottam már eddig is, de nem szóltam. Pedig volt, hogy tételesen és komolyan a pénzemet is érintette. Jó, gondoltam a másik oldalon is.

De ez a MÉDIATÖRVÉNY mindennek a teteje. Már nem is bánom kiknek jó és kinek az oldalán. De miért vették bele a bloggereket? Miért merték beletenni, hogy efölött is ellenőrzési jogokat kell gyakorolni és minden blog bejelentési kötelezettséggel (név, cím) bírjon? Minek kell ennyire félni mindentől, ami még a neten is elhangozhat? A többség úgysem azért indított, hogy itt is politikával mérgezze magát!!Vagy a lekvárfőzést akarják cenzúrázni?  Miért nem volt senki megint, aki a törvényalkotóknak odamondja, hogy álljatok meg, erre megint külföldről fogunk a fejünkre kapni??

Megtörtént. Kizárnak bennünket a nemzetközi médiából, ha nekiállunk az internet kordába terelésének. (Ki akar itten Kínába menni?)

MIÉRT JÓ, HA  MINDIG NEVETSÉGESSÉ TESSZÜK MAGUNKAT NYILVÁNOSAN?

Tovább »

Vissza a múltba?!

Tuti nem hinném el, ha nem botlok személyesen bele. Kb. 3 hónapja bírkózom XXX iskola igazgatójával egy általam elvégzett munka kapcsán. (mentorálás) A lényege, hogy miután a munka elvégződött, ezt mivel pályázati pénzből való, igen szigorúan dokumentálni is kellett. Minden egyes alkalomról munkafeljegyzést készíteni, előtte munkatervet, utána teljesítés-igazolást, szóval enélkül nem elfogadható az egész procedura.

Már gyanús volt az is, hogy az egész folyamat alatt az igazgató felénk sem dugta az orrát, aztán még a szakmai vezető sem, végül elérkezett az ügy odáig, hogy nekem kellett felkeresnem és a papírok elkészítésének a mibenlétét erőteljesen megbeszélnem vele. Elmagyaráztam töviről hegyire, hogy én mindent elkészítek, aztán mivel messze van, elküldöm e-mailben, ők ottan kinyomtatják, aláírják és nekem visszaküldik. Én a saját részemet aláírom és az ő példányukat szintén visszaküldöm.

Nos ezért én 3 hétig rinyáltam telefonon, mert nem jelentkeztek, még a kórházból is hívogattam őket. Most végre megérkezett a pakk, a következő hibákkal. Ahol PH van, ott nincsen semmi. Talán nem tudják, mit jelent. Ahol alá kellett volna írnia a két tanítónak, nincsen aláírva, ellenben engemet figyelmeztetett az igazgató, hogy én nem írtam alá és pótoljam. Azt hittem, eldobom magam. Ezt magyaráztam neki kb. 5-ször. Ha én küldöm el az anyagot elektronikusan, akkor nyilván nem tudom aláírni, csak ha ki van nyomtatva. (Most eltekintve a néhol előforduló elektronikus aláírási lehetőségektől , ez ebben az esetben nem működik, mert nem hiteles.)  Tehát azok írják alá először, akik a papírt kezükbe veszik.  Miközben ezen dühöngtem, eldöntöttem, hogy holnap autóba kell ülnöm és megint elmenni Bb-be,  én mégegyszer a papírokat ki nem adom a kezemből, mert nincs még egy hónapom rájuk várni.

Aztán ezt az egészet eldühöngtem  a fiamnak, és a menyem elbeszélte, hogy ő is ebbe az iskolába járt. A mostani igazgató akkor fizika tanár volt és végül fegyelmivel kirúgták, mert 3 évfolyamon 3 osztálynyi gyereket megbuktatott fizikából. (Azt sem fogta föl, hogy saját magáról állított ki bizonyítványt.) Az igazgatónő feleltette le őket és adott nekik valamilyen jegyet. Azután ez a kirúgott tanár átkerült a szakmunkásképző iskolába, de onnan is kirúgták, végül visszakerült ebbe az általános iskolába igazgatónak. (Milyen képviselőtestület az , aki ilyen múlttal rendelkező remek fiatalembert ültetett az igazgatói székbe? Sok igazgatóval találkoztam már, tudom, hogy nem mind odavaló, de azért ez mégis erősen elgondolkoztat a vidéki összefonódásokról. Mit kellett volna tennem anno, hogy engem is megválasszanak, amikor pályáztam? Hantázni nagyokat??? Hülye voltam, mert mindig azt mondtam, amit gondoltam, nem pedig amit hallani szerettek volna.) :-(((

S itt egyszerűen megáll az eszem, mert valóban meggyőződtem arról, hogy alkalmatlan, az iskolája egy tiszta kupleráj, és olyanféleképpen megy a munka, hogy engem is megkörnyékeztek, hogy ők (a tanítók) mindent aláírnak, csak hagyjam őket békén. (Magyarán csaljunk egyet és mindenki jól jár. Nekik sem kell dolgozniuk és nekem sem. Már lassan sajnálom, hogy nem mentem bele!). Megáll az ész és egyhelyben toporog. Mi van ott a kölykökkel és a szülőkkel? Állítólag nem mernek szólni, mert nem tudják a gyerekeiket elvinni, mert a szomszédos településeken dugig vannak az iskolák és nem tudják fogadni az innen lelécelő gyerekeket. Így pedig nem tudják kiborítani a bilit. Sajnálom, mert ez lenne az egyetlen ésszerű megoldás és ki kell borítani. Csak nem egy szülőnek, hanem soknak. Sok gyerekkel mégsem lehet kiszúrni és komolyan tovább kell menni a Közigazgatási Hivatalig, ha a jegyzővel helyben nem boldogulnak. Minden lehető helyre be kell adni a panaszaikat, minél többet, jól dokumentáltan és nagyon sok aláírással.

Tiszta balkáni helyzet, balkáni szereplőkkel, itt a Balaton partján.  Nos akkor, miért is vagyok úgy régóta, hogy általában nem szoktam elárulni, mit is dolgozom??! Hát az ilyenek és ezek miatt. Mert ők aztán sosem röstellik el magukat. (Hogy a kórság essen beléjük. Most az öklömet rázom ám!)

Tovább »

Utóvélemény

Még akkor, amikor Avatar lázban égett az ország, bemutattak pár filmet, amiknek nagy pechjük volt, mert igazán mellékesek voltak a nagy szenzáció mellett. Nos azóta megnéztem közülük kettőt. Az egyik a Hova lettek Morganék című, a másik az Egyszerűen bonyolult.

Eltekintve attól, hogy Sarah Jessica Parker egy lóarcú gebe fehérnép, annyira nem jó színész, hogy az egyébként eléggé különleges humorú, és komédiás kedvű Hugh Grant mellé állván nem bírja annyira a tempót, hogy legalább picinyt megihlesse színésztársát. Sajnos ehelyett csak lebénázza. (A Született feleségek eszköztára azért valljuk be, finoman szólva is egysíkú.) Aki látta a fickót sziporkázni és lubickolni pár filmjében igazi (!) színésznők társaságában, az elszomorodik azon, hogy itt mennyire kűzd, és rá nem jellemző módon erőlködik. Hozzáteszem nem értem, egy ilyen kvalitású színésznek miért kellett ezt a lényegileg lapos, buta és párszor már ennél jobban megcsinált  történetet benyelnie, erre nem volt szüksége. Sajna egy percig sem tudtam rajta szórakozni, az egész egy fércmunka. Még a legjobb  a bújtató házaspár női tagja, aki próbált egyéniséget és életet lehelni a figurájába. Jó, hogy nem moziban néztem, szörnyen bosszantott volna.

A következő viszont teljes telitalálat.

Megvallom, Meryl Streeppel én elfogult vagyok, de vállalom, mert tőle túlnyomó részt mindig olyan színészi teljesítményt kapok, ami nem okoz csalódást. Ehhez azt hiszem, az is kell, hogy alapvetően kedvelem a habitusát (nézd már!), az eszköztárát és az egész személyiségét. Igazából már jó ideje rájöttem, hogy hiába színész valaki, alapvetően önmagát tudja adni, mert abból nem léphet ki. (Ezt szeretem Tom Hanksban is, vagy Sandra Bullockban stb.) A történet jól kitalált, az elváltak és friss házas régi férj hármasa remekül komédiázik. Azt, hogy erre Steve Martin képes, az percig nem volt vitás, Merylről pedig már szóltam. A meglepetés Alec Baldwin volt számomra. Nagyon régen láttam őt, még a Fogd a nőt és fuss idejében, amikor Kim Basingerrel játszott (és házasodott). Amolyan másodvonalbeli színésznek könyveltem el a fiúkat, Alec, Stephen, William, Daniel, akik közül azért talán Daniel a legtöbbet foglalkoztatott. Szóval Alec a hajdani szépfiú (így egyben), kicsit megöregedve, kissé elhízva, totál mellszélességgel bedobta magát a "buliba" és fel tudott nőni a filmhez, sikeres társaihoz. Nagyon szimpatikusan vállalta önmagát, még meztelenül is a bohózat kedvéért. Élvezetes volt és az utolsó pillantig tartogatták a nézőknek a kimenetel bizonytalanságát is. Vannak filmek, amelyek csak egyszer nézhetőek, mert nem jók. Aztán vannak filmek, amelyek azért egyszer nézhetőek, mert akkorát ütnek, hogy többet nem akarom nézni, bármilyen jók. (Ilyenek pl. Mel Gibson saját rendezésű filmjei: A legyőzhetetlen, a Passió, az Apocalypto), aztán vannak sokszor nézhető filmek, akár szomorúak, akár vidámak. Az Egyszerűen bonyolult többször is nézhető film.

Tovább »

Jancsi

Tovább »

Jancsi

Tovább »

Makarenkói pofon helyett

Őszintén szólva az, hogy kezdem unni a média böszmeségeit, enyhe kifejezés. Lassan eljutok odáig, hogy nem fogom hallgatni a híreket, mert nincsenek normális hírek. Az ugyanis nem hír, ahogy a régiek mondották vala, hogy a postást megharapta a kutya, mint tudjuk is. De hogy mindig csak a szenzáció, csak a valamiféle szörnyűségesség, vagy olyan, amintessenek már felháborodni, hát ez a felháborító.

Nos ez volt az egészről a "preambulum", a lényeg végül is a HÍR-hez kapcsolódik és ez Kutas.

Tovább »

Egészségügyi horror

Mindenki békén maradhatott tőlem e 9 nap alatt, csak én nem. (Jesszus, nincs erőm a billentyűkhöz. Nyomni kell őket!!)

Szóval a beígért 2-3 napos kis műtéti eseményből 9 nap lett, de alig csodálkozom, hiszem rólam volt szó. Nálam mindig minden máshogy van, mint másnál és az átlag az tuti nem én vagyok. No de jöjjön a horrisztikus fejezete. Az előzményeket mellőzve (pedig az se semmi), elég annyi, hogy végülis el lehet jutni ama asztalra, ahol jelen esetben csinosan hasrafeküdve, fejet oldalrafordítva és torkot beérzéstelenítve alig idegesen vártam, hogy ledugják azt a csövet, amin keresztül leszen az operatőri bűvészmutatvány. Megnyugodva vettem tudomásul a kábítóinjekciót is, remélve, hogy ezzel valóban emberbarát módon lesz megoldva a tortúra. Amire viszont ott senki sem számított, az megint én voltam.  Pontosan, hogy nem 10-15 perces lesz majd az esemény, mint szokásos, hanem éppen a duplája, 30. Ezért kínok között ébredtem arra, furcsamód azonnal tiszta tudattal, hogy iszonyúan görcsös fájdalmaim vannak és élesen gyötör, valamint azt is tudtam, hogy pontosan azért, mert megy a "turkálás" bennem és itt fekszek ezen az asztalon és éppen epeműtenek és kellene szólni, hogy vegyék ki a csövet, de nagyon hányingerem van tőle a torkomban,  és könyörgöm, egy picit hagyják abba, mert nem tudom elviselni. (Emlékszem, azt az alkut szerettem volna kötni, hogyha most abbahagyják és befejezik, akkor inkább holnap újra eljövök és megcsinálhatják, csak most már nem bírom.) Ebből annyi realizálódott, hogy kínlódva felemeltem a fejemet, mire a nővér lenyomta, hogy tegyem le a fejemet. No ez viszont csak addig sikerült neki, amíg fogta, utána nyilvánvalóan újrakezdtem a kűzdelmet, mire újra egy tegye le a fejét hangzott és lenyomta. Nos én akkor már megkérdőjeleztem magamban, hogy ő ezt hogyan tudná abszolválni szép fegyelmezetten, mire végül kaphattam még egy kábítást és végre újra beköszöntött a béke. A folyamodvány sem túl szívderítő, ugyanis életemben először feküdtem belgyógyászati osztályon. Nagyon sok kórházban és sokféle osztályon voltam, de éppen belosztályon még nem. Lehangoló, 6 halott 8 nap alatt, és bizony szememben megdőlt a szépen csendesen elalszunk szöveg. Bizony időnként, sírva-kiabálva, sikongatva búcsúzunk, éppen úgy, ahogyan érkezünk. Nehéz volt hallgatni. (Gyógyuljál már!!)
(Az illusztrációhoz annyit, hogy betegségeim alatt kizárólag Robin Cook könyveket olvasok, és ez a sztori a felébredő beteggel megtalálható a most megjelent "A gyötrelem éve" című könyvében, amit a műtét után olvastam el. Haha...)

Régen voltam kórházban, a munkarendek is mások lettek. (Vagy csak ebben a kórházban?!). A viziteket nem lehetett kiszámítani, össze-vissza járkáltak. Szinte sosem kérdezték meg, hogy van a beteg, s nem csak tőlem nem. Munkadarabok voltunk, annak is éreztem magam. Addig meg különösebb probléma sem volt, amíg nem ettem és folyadékokon éltem. Hanem amikor már kellett volna, rendre kimaradtam az étkezésekből. Így pontosan 2 ebédem és 2 reggeli, valamint 1 vacsora nem érkezett meg. Nem kell lakomára gondolni, csak némi zsömlére, mézre, főtt krumplira, ilyesfélékre. A nővérek túrták össze ezen esetekben azt a valami megfelelőséget, ami körülbelül volt jó számomra. Én pedig egyre jobban haragudtam az egész rendetlen és sajnos koszos belosztályra. Hát így esett, hogy az erőltetett és alig barátságos elköszönésen túl nem tudtam magamból kipréselni semmit, és tegyük hozzá, nem is akartam.

S most akkor végre újra itthon és bár lassan, csoszogva, de nekilódulva újra egy következő életszakasznak. Piha, milyen fensőséges is lettem. Sajnálom az egészségügyet, de még jobban azokat sajnálom, akik e kűzdelmekben, bár ott vannak nap mint nap, az emberséget is elveszítették. S párhuzamot vonva az oktatással, mondhatom, hogy detto, lehet a helyzet ugyanaz. Amikor gépként dolgozunk, amikor a kisgyereket (és szüleit) munkadarabnak tekintjük, akik a mi "szép" tevékenységünket akadályozzák, mert nem akarnak simán úgy működni, mint a többi. Hát akkor  jók például az ilyen ébresztők is, mert lassan úgy tűnik a Bennet lányok közül éppen a középsőre hajazok, (Mary) hiszen magvas gondolataimat fejtem itt ki a tanulságokról. Brrrr!
Nos akkor inkább vígasztalódjunk békésebb vizeken.

http://colinfirth.extra.hu/OLDALAK/FILMISM/PP.html

Tovább »

Buktatás

Nem elég, hogy hajnali fél 4-kor arra ébredek, hogy évek óta nem jelentkező iszonyat epegörcs kínoz, ami naaagyooon lassssan múlott el. Utána pedig maradt a fájdalom, de az már szinte semmi. De ilyen nyögdécselős reggelre a xxx rádióban azzal kezdi a riporter, hogy mindjárt jön 2 szakember és arról fognak beszélni, hogy "Szeretnének a tanárok megint buktatni!". Első szavam hozzá (úgy asztal szélébe kapaszkodva), hogy: "Anyád!"

Aztán sajnos meg is hallgattam az egészet, mert miért is ne legyek még rosszabbul.

Először Kerpen Gábor a szakszervezeti főnök ecsetelte, hogy azért nem erről van szó, amit a riporter elővezetett. S nagyrészt az ő álláspontjával egyet is tudtam érteni, valahogy jobban olyan íze volt, mint egy gyakorló pedagógus állításainak. Trenycsényi Lászlótól pedig nem vártam ezt a politikába mártott álságos és álszent okfejtést, mert okosabb embernek gondoltam.

Mostan pedig az én álláspontom, mert ez a legfontosabb, hiszen egyrészt az enyém, másrészt valóban végigcsináltam és még csinálom is. Először is: a fene szeret buktatni és még a szót is utálom, mert nem akarok gyereket buktatni és nem is szoktam. Legfeljebb évet ismétel és ez nem lovaglás a szavakon. Megbukni csak idióta diktátorok és banga filmcsillagok szoktak egy-egy filmjükkel, egy kisgyerek nem bukik meg.

A másik: mindig azt éreztem, hogy nem a gyerek, én vallottam kudarcot, mert nem tudtam kihozni belőle azt a keveset sem, amire szüksége lett volna. De ezzel együtt sosem álltam be azoknak a táborába sem, akik azt mondták, hogy nem baj, ha nem tudja pont akkor pont azt teljesíteni, mert megérik és majd lassabban és később és biztos behozza stb. Ez ugyanis nagyon veszélyes és kétélű dolog. Igaz ugyan, hogy behozhatja, de mivel közben átlépett egy következő osztályfokba, szimultán vagy azt is teljesítjük közben, vagy azt is toljuk magunk előtt. Aztán ez a törvény szerint mehet a 4. évfolyam végéig. Nos ott már a törvény szerint lehet buktatni. De könyörgöm, hogy hozza be akkor már a több éves lemaradását, hiszen légvárat fújtunk, alapok nélkül. Ezt egyszerűen nem lehet és nem szabad intézményesíteni és törvénnyel biztosítani. Minden gyerek, minden eset teljesen más. Volt, hogy visszahagyhattam volna, de azt mondtam a szülőnek, hogy mivel én viszem tovább és éppen megindult, látok annyit benne, hogy a következő évben ezt ledolgozzuk. De ellenkezőjére is volt példa, amikor sikerült arról meggyőznöm a szülőt, hogy hadd ne rángassam tova, nagyon sok lenne neki a következő osztályfok, nőnének a hiányai, elkeseredne, végül az egészet megutálja. Ha visszamarad, tele lesz sikerélménnyel, hiszen nagyon sok plusszal indul a többihez képest, és kedve lesz továbbvinni a lendületet, az osztálytársai is újak lesznek, nem úgy néznek majd rá, mint egy kudarcos valakire.

Sosem volt ez sem megtorlás, merthogy nem tanult, sem pedig valamiféle retorzió. Itt egyszerűen nagyon fontos tényező az idő, amire nem egyformán van szüksége mindenkinek. Még nekünk felnőtteknek sem. Micsoda dili, hogy egy tanítási óra 45 perc az elsősnek is és a 8. osztályosnak is, és ezt óvoda után rögtön megkívánjuk. Bejönnek a csipetek, azt mondja róluk a papír, hogy mindegyik elmúlt 6 vagy 7 éves. Aztán egy hét után kiderül számomra, hogy ja. Egyik kb. 5 éves szintjén van, a másik pedig vagy 8 évesén és akkor még nem is mondtam sokat. Hogyan lehet elvárni akkor ilyen indulásbeli különbséggel, hogy év végére én szépen kiegyenesítsem a sort és "egyszerre érjünk a csúcsra?!!" S ezt miért kell törvénnyel szabályozni és ebbe belenyúlni. Miért nincsen a szakmaiságunk irányában annyi bizalom, hogy nyitva van a szemünk és kellően megfontoljuk, hogy mi a kisgyerek érdeke. Lehet persze, hogy sok az elrettentő példa, elkeserítő a felhígulás a szakmában, hogy csúnyán fogalmazzak. De nem ám csak itt. (Miért is nem gyógyulok már 3. hete? Hm?).

Csak a pedagógusmesterséghez azt hiszem mindenki ért. Legalább egy kicsit, így gondolják, merthogy egy csomó időt eltöltött mindenki az iskolapadban és vannak élményei, tapasztalatai. Ám azért én sosem gondoltam azt, hogy mivel már 8-szor műtöttek, ez jelent annyit, hogy korrekt véleménnyel kísérhetném az orvosok munkáját szakmailag. Habár ugyan véleményem lehet, de az biztos, hogy nem szakmai alapokon álló, hanem tapasztalati, vagy érzelmi. (Még rosszabb!).

Szóval összességében, nem buktatásról van szó, meg nem tölcsérekről. Képességfejlesztés a mai kulcsszó, és ezek a fránya képességek olyanok, hogy beérnek és fejlődnek, pláne, ha nem véletlenszerűen gondozzuk őket. De hogy nem egyformán és nem egyszerre, az biztos. S még azt hozzátenném, nem biztos, hogy a lassabban fejlődő-alakuló egyben butább is. Szó sincs róla. Vannak ilyen szöszögős, alaposabb, mélázóbb gyerekek. Tulajdonképpen az összes  képességhez még hozzá, kell adni a kisgyerek személyiségét, pláne az otthoni hátterét, szüleit, testvéreit, elvárásokat, plusszokat, szóval a kép meglehetősen összetett. Mindezt látni kell és egységben látni. S csak úgy belenyúlni, mint egy finom hálóba, hogy ne szakadjon semmi. Hát nem fogok itt nagy doktorit írni, de kikérem ezennel a reggeli bugyutaságot, akármilyen iskolázott formában próbálták előadni. (Egyszerűen szólva: "az a hülye, aki mondja!" (Forrest Gump:-))

Tovább »

Egy gésa naplója

Megnéztem. Is. Mert tavaly olvastam el, és nagyon lekötött, érdekes volt. Könyv után a film sokszor kevesebb valamiben, de a jó adaptáció adni is tud. Nem emlékszem, hogy a könyvet ilyen szomorúnak éreztem volna, noha persze az egész történet olykor mélységesen csüggesztő volt. A film hozzáteszi a képi világot, és állítom, az is fontos, hogy az olvasó maga hogyan képes felépíteni azt. Hihetelenül jól azonosultam ezek szerint, nagyon otthonosan folyt előttem a film, de egyet a legjobb olvasó sem tud azt hiszem. Például remek zenéket alágondolni olvasás közben, ami jellegzetességet és hangulatot teremt. Másrészt  a főszereplőt, aki valóban különleges a japán vonásaival, a kékszerű szemével és mindazzal az eleganciával, amit azt hiszem igazából nem lehet tanulni, ez született képesség, vagy nem. Jó, hogy megíródott ez a könyv és pláne jó, hogy filmet is készítettek belőle. Azt hiszem ezzel a gésáknak nem ártottak, sőt. Talán nem leszünk annyira nyugat európaiasan ostobák.

Tovább »