 |
| Andor a "messzi mamánál" vagyis nálam. |
Olyan furcsa volt, mert első és ezidáig egyetlen unokám már kezdetben is meglepetést okozott, amiről persze nem ő tehet.
Vala egy szép nagy (már nem testileg) leányom, akit kicsi korában mindenki megcsodált. (Valamelyik blogbejegyzésben éppen gyöngyöt fűz egy ominózus horgolt takarón). De akárhová mentem vele, mindenki megjegyezte, hogy nem sok közünk van egymáshoz, mert igen az apját formázta. Elsőre ugye voltam én, szőkén kékszeműen (aputól örökölt könnyen "feketedő" bőrrel) és lett a lányom, aki barna volt és fehérbőrű.
Ebben nem ez a furcsa egyébként. Inkább az, hogy amikor vártuk ezt a picit, én egy kis Dórit gondoltam, hiszen milyen gyereke is legyen neki, ha nem olyan, mint ő. Eszembe sem jutott, hogy a lányom gyereke ugyanúgy formázhatja az apját, mint anno nálam is megesett.
Akkor mi is ebbeől a lényeg? Hát az, hogy ha elviszem én sétálni, akkor úgy tűnik, minden rendben van, mert másodiziglen már stimmelünk mi ketten.
Jaj, de jó neked! Babázhatsz. :o)
VálaszTörlésÉn is presszionálom a nagyfiaimat, hogy ideje lenne, ha gonosz mostohanagymamát csinálnának belőlem. :o)
És nagyon aranyos a kisunokád. Megjavította végül a tévét? :o)
VálaszTörlésHm... Kikapcsoltuk. A telefont is. Meg még mit is???
VálaszTörlés