Veszteséglista II.

Ez csak áthallás a Bakancslista című egyik kedvencemre, de amiért ismét  morgolódnom kell, az csöppet sem kedves. Értelemszerűen a a címbéli II. sajnos igaz, az I. számú ugyanis a kokárda volt. Nem mélyedek bele, nem hiszem, hogy ne ejtettem volna már szót a köldökig érő förmedvényekről, melyek anno még áprilisban is hithű Fideszes kebleken lengtek. Azóta nem hordok kokárdát, semmilyent sem, és soha meg nem bocsátom ezt, mert nagy kedvencem volt.

Emlékszem, 1970-ben még javában munkanap volt ez a nap is, csupán a tanulóifjúság ünnepelgetett, és Veszprémben a hivatalos ünnep után valamelyik fiú azt mondta, ne legyünk már lusták, járjuk körbe a várost, azokat a verseket el lehet szavalni másutt is, mint az iskola dísztermében. No legyen, szép volt az idő, menjünk szavalgatni. Nekem ugyan nem volt akkor versem, de hát mentünk a fősodorral együtt, vitt a lelkesedés is.

Jót szórakoztunk, lestük a járókelőket, aztán a délidő prózai okán leváltunk, a kollégiumban 2-ig adtak csak ebédet. (Belőlünk sem lett volna igazi forradalmár!)

Másnapra kiderült, hogy pár társunkat bevittek a rendőrségre, biztosan valami közhangulat-rongálás miatt, de ki is engedték őket még aznap. Roppant izgalmasnak tűnt akkor. (A fene az ebédet, nem is emlékszem, hogy mi volt.) 

Szóval az elvesztett kokárda után éppen a mai nap aktualitása miatt a lengyeleken kell még keseregnem egy sort.  A legfőbb baj az, hogy fiatalkoromban volt alkalmam megszeretni őket, a szokásos "ses cses pres" nyelvüket, és családi kötődéseket is tudok az archívumból. A legegyszerűbb Apu évenkénti zarándoklata "Zakopannyegóba", ahol jól rekreálták őket, aztán ha nem törték lábukat a nagy síelésben, 3 hét után hazajöhettek. Volt szép rózsaszín lengyel kardigánom, nagyon kedvelt dzsekim, szőrmecipőm, sárga kempingbicajom, meg amit még el is felejtettem. Kétszer voltam náluk, valóban kellemes emberek, Anyu egyetlen idegen szakszavát nekik köszönheti, mert a "nyegugyru" teljesen megfelelt köszönetképpen.

Aztán hogy ne is beszéljek apai nagymamám édesapjáról, aki sziléziai lengyel-német volt, hát szóval  még a svábságuk is a lengyelektől származott. (Tadeusz Hanisch)

Ja, és akkor a legfőbb, hogy a lengyel Tátra volt az egyetlen hely, amelynek vacogtató hidege rávett arra, hogy húgommal egyazon takaró alá bújjunk július derekán, és mondhatom, ilyen azóta sem esett meg velünk.

(Nem járunk hideg helyekre, Bibione nem volt az.)

Szóval az amúgy is görbe szám (co. Józsi), még jobban, majdnem teljesen legörbült, amikor megláttam itt ezeket a Fidesz által megvezetett lengyeleket március 15-én. Nem is értem, milyen fóbiája ez a mi Viktorunknak, tán lánglelkűnek gondolja magát, de itt mindenkit kivéreztet. Persze Romániából már nem jönnek, szerintem bőven elegük lett Orbán mahinációiból. Így aztán elő a lengyelekkel, jöjjenek a "dva bratanki" jelszóval piros-fehér zászlót lengetni, és némi Unió ellenes transzparenseket cipelni. 

Hallottam őket nyilatkozni itt-ott, tudom én, hogy a lengyeleknél is léteznek jobboldaliak, sőt egészen ultrák is.

De eddig nem gondoltam így rájuk, a lengyel politikát sem követtem, megmaradtam a magam szirupos emlékeinél, a két bernáthegyivel és a Húgommal

A lengyel-magyar barátság emlékműve Győrött

A Fidesz egy szörnyeteg! Nem azért, amit tesz, az egy idő után feledhető. De a rémes, hogy olyan, mint a dögvész, mert amihez hozzáér, annak vége, elsorvad, kimered, azt többé használni jó érzésű embernek nem lehet..

Lehetek még jóba lengyelekkel, talán. De biztosan tudom, hogy megint vesztettem, hogy bármire is gondolok vissza, ezután mindig látni fogom ezeket is, akiknek itt semmi keresnivalója nem volt, akik nem voltak mások, mint Orbán kezében pár száz-ezer üres bábú, akiket úgyis kihajít rögtön, ha szerepük véget ér.

Kár volt, inkább lettem volna másutt.