Hát persze, hogy az én nemzedékem nagyobbik részének azért nem olyan sima ügy ez a mai nap. Legalábbis annyiban nem, hogy végigfut halványan egy másik világ emlékképe még, hangulatokkal, zenékkel, esetleg illatokkal.
Nem kell megijedni, nem fogom most itt dicsőíteni az "átkost", ámbár többször kijelentettem, hogy speciel nekem ugye ez semmilyen átkot nem jelentett sem akkor melegében, sem később. Érdekes egyébként, hogy az igazi kirohanásokat a "kommunista rendszer" ellen nem az én korosztályom gyakorolja. Inkább az idősebbek, akiktől valóban rekviráltak vagyont, vagy szabadságot, esetleg mindkettőt, vagy egyiket sem, és a másik oldalon az a korosztály, akinek komoly emlékképe pedig nem nagyon van.
Egyszer egy visszaemlékezésben olvastam azt a kicsit meghökkentő elméletet, amit elsőre be is nyeltem, ti. azt, hogy minket a szovjetek nem is szabadítottak fel, hiszen mi a németek oldalán harcoltunk, ebből következik, hogy ellenséges területet nem felszabadítani szokás, hanem megszállni. Ekként is folytatódott tovább, mint megszállók voltak jelen ezek a katonák. Nem vitatom, minekutána tényleg elkergették a nácikat, (addig azért mégiscsak felszabadítottak), utána fogták magukat és itt maradtak. Ezzel pedig közelebb kerültünk a megszállás fogalmához.
Ezen lehet sokat vitázni, kinek-kinek a szája íze szerint. Nekem erről röviden az a véleményem, hogy a háború nem leánynevelde. Kínok sokasága, emberéletek tömege ment rá, mind a két oldalon. Mégis azt hiszem, azoknak a budapesti embereknek öröm volt az a februári nap, amikor kijöhettek a pincékből, és a Duna parti bakancsokat tudjuk, hogy kiknek köszönhetjük.
Kár persze, hogy mindkét oldalon volt sár, de én ebből már nem éreztem semmit. Nekem biztosított volt a gyermekkor öröme, szabadsága, nem számított, kinek mennyi a pénze. Főként, mert az 50-es években szinte senkinek nem volt. Nem volt nagy különbség, egyenlőtlenségek, táborba mindenki mehetett, aki csak akart.
Rengeteget játszottam, végig a gyerekkoromat, és a legnagyobb részében még biciklim sem volt. Mindennel tudtunk játszani, mondhatom, szinte a semmivel is. A zsíros deszka közkedvelt uzsonna volt, és kikaptunk, ha elszakítottuk azt az egy nadrágunkat, ami volt.
Felavattak kisdobosnak úttörőnek, megtanulgattuk azokat a hülye gyagya pontokat, mert azt akkor is éreztük, nem éppen mi fogalmaztuk meg őket. Szerettem az egyenruhákat, jó érzés volt, amikor mindenki egyforma volt, még a tanítóink, tanáraink is.
Jártunk őrsgyűlésre, rajgyűlésre, körmölgettük a naplóinkat, és igyekeztünk mindig valami programot kitalálni, ha együtt voltunk. Nekem nem volt átkos, és azt hiszem, a szüleimnek sem, és azoknak a gyerekeknek a szüleinek sem, akikkel akkor együtt nőttünk.
Minden rendszernek vannak jó és kevéssé jó oldalai, ezt senki nem cáfolhatja. Eléggé tudom utálni, ha valakik egyoldalúan ítélnek, akár a tegnapról, akár a máról legyen is szó. Amikor képzős voltam, tanították a dialektikát, és hogy bizony dialektikusan kell szemlélni a körülöttünk lévő történéseket.
Értettem én persze, hogy mi az a dialektika, próbáltam alkalmazni, néha, még ma is képes vagyok rá.
Azért a kedvencem a dialektikával kapcsolatban egy színházi jelenet volt, már nem nagyon emlékszem miben, talán A helység kalapácsában, de lehet, hogy csak a kor és a színpad azonos.
Arról volt szó, hogy a kényes ízlésű lány nem tűrte a trágár szavakat, sőt még a parasztosakat sem. Aztán amikor a tyúk seggét a bumfordi szeplő kissé szagosnak és kenetesnek találta, rákiáltott a leányzó, hogy ki ne mondd, amit látsz, inkább mondd helyette, hogy DIALEKTIKA!!
Mire a szerepló: "Hát akkor ennek a tyúknak a valaga tiszta dialektika! .....vagy mi a szar!
Ez is régen volt, de hát ha az ember fiatal, minden sz@rságon tud röhögcsélni, akár volt felszabadulás, akár nem.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése