A lépcsőházunkban pilóták és műszakiak laktak vegyesen, mi gyerekek óriási fülekkel és szemekkel mindig mindent hallani akartunk. A normál gyakorlatokról éppúgy, mint a balesetekről. Néha sikerült is, ha nem a szülőktől, hát másoktól. Kivel mi történt, leállt a hajtómű, újraindította, katapultált, elfogott és lekényszerített egy külhoni gépet, vagy rosszul fordult, navigált, meghalt. Ahogy mondom, ezek a mindennapjainkhoz tartoztak.
A hősiesség nem volt jelző, végezték a munkájukat, tették a dolgukat, akár a parasztok a szántóföldön. Ők érezték ilyen egyszerűnek, holott milliárdos értékek voltak rájuk bízva, és az is megesett, hogy parancsba kellett adni a repülőgép elhagyását, mert a pilóta nem akarta elveszni hagyni a sok milliós gépét.
A hadsereg legmagasabban kvalifikált alakulatai voltak a vadászrepülő ezredek. Az emberi selejt ott nem tudott megkapaszkodni, sem fizikai sem pszichikai síkokon. A rosta működött, irgalmatlanul, és folyamatosan. Sok-sok tanulásra, készülésre emlékezem, ami egy-egy lépcsőfokhoz tartozott. Az 1. osztályú pilóta minősítést jobban kellett őrizni, mint a Koh-i Noort, mert ha elvették valami miatt, azt kínkeservvel lehetett visszaszerezni.
Nem véletlen, hogy a MALÉV szívesen keresgélt állományának feltöltésére olyan vadászrepülőket, akiknek szolgálati idejéből még jó ideig futotta a kevesebb fizikai igénybevétellel járó polgári repülés területén. Tapasztaltak voltak, hamar átképezhetők, és nem ijedtek meg a saját árnyékuktól.
Emlékszem arra, amikor az 1980-as években Irak és Irán konfliktusában a nemzeti légitársaságok sorra leállították járataikat a közvetlen országokba is, mert bizony lőttek mindenre, ami mozgott, nem számított, hogy polgári repülőgép. (A helyzet időszerűen és sajnálatosan Ukrajna fölött most is ugyanaz, bár nem ők lőttek.)
Apu elhozta, "kilopta" a MALÉV gépet a tengerszint felett suhanva, hiába követelte tőle a torony, hogy magasabbra. Visszaszólt. ...hogy aztán meg szétlőjjétek a se...em!!
Sok-sok történetünk van arról, hogy milyen emberek voltak azok a pilóták, akik háborúkban harcoltak, akár lábak nélkül is, vagy utolsó erejükkel, mindent megpróbálva mentették a repülőgépet, és legfőképpen az utasokat.
A kár felmérhetetlen, amit a német repülőgép-vezető okozott. S most nem a halottakról beszélek, bár a hiábavaló halál tán az egyik legszörnyűbb. Arról a mérhetetlen kárról beszélek, amit tettével, ha valóban így tette, az egész világon megingatta azt a szilárd hitet minden emberben, aki repülőgépre ült, hogy bármi történhet, elromolhat, a technika csődöt mondhat, jöhet egy terrorista, bármi!
De egyben soha, senki nem kételkedett, és ez a repülőgép személyzete és különösen a kapitánya.
Az ő kezébe tették le az életüket és megbíztak benne. A szép és jó megoldásokat megtapsolták. S még egyszer hangsúlyozom, élő embernek eszébe nem jutott soha, hogy a repülőgép kapitányában nem bízhat meg.
S hogy ezek után hogy lesz? Elképzelni sem tudom. Mérlegelünk majd, hogy mennyire teherbíró az ember, akire rábízom magam? Magánéleti problémája, depressziója van-e, akar-e velem együtt menekülni a halálba?
Azok a pilóták, akik tisztességgel dolgoznak, vajon hogy élik át, a rájuk is vetülő árnyat?
A pilóták sosem voltak nyúl emberek, akiket ismertem, mind inkább volt küzdő és kitartó alkat, s ezen már az sem változtat visszamenőleg, hogy volt egy alkalmatlan köztük, akit sajnos nem sikerült időben, odafigyelve kiszűrni és letiltani.
Remélem, újragondolják a kissé elhanyagolódó, vagy megengedő teszteket, pszichológiai vizsgálatokat. A régiek lehet, hogy merevnek tűnnek az idő távlatából. Módszereik elavultnak, rendszerük mosolyogni való.
Ám úgy látom, az új, modern világ sem hibátlan, és hiába az egyre megbízhatóbb és tökéletesebb technika, ha az ember nem tud vele lépést tartani. Ha nem veszi fel a versenyt a tökéletesedéssel, ha erkölcsileg alulmarad.
Vannak helyek, vannak szakmák, ahol makulátlannak kell lenni, és az év minden napjában. Ez a szakma bizonyossággal erről szól, ezt minden ember tudja, akinek hozzátartozója, rokona, barátja vétlen utasként, vagy személyzetként ezen a gépen ült.
Emlékszem arra, amikor az 1980-as években Irak és Irán konfliktusában a nemzeti légitársaságok sorra leállították járataikat a közvetlen országokba is, mert bizony lőttek mindenre, ami mozgott, nem számított, hogy polgári repülőgép. (A helyzet időszerűen és sajnálatosan Ukrajna fölött most is ugyanaz, bár nem ők lőttek.)
Apu elhozta, "kilopta" a MALÉV gépet a tengerszint felett suhanva, hiába követelte tőle a torony, hogy magasabbra. Visszaszólt. ...hogy aztán meg szétlőjjétek a se...em!!
Sok-sok történetünk van arról, hogy milyen emberek voltak azok a pilóták, akik háborúkban harcoltak, akár lábak nélkül is, vagy utolsó erejükkel, mindent megpróbálva mentették a repülőgépet, és legfőképpen az utasokat.
A kár felmérhetetlen, amit a német repülőgép-vezető okozott. S most nem a halottakról beszélek, bár a hiábavaló halál tán az egyik legszörnyűbb. Arról a mérhetetlen kárról beszélek, amit tettével, ha valóban így tette, az egész világon megingatta azt a szilárd hitet minden emberben, aki repülőgépre ült, hogy bármi történhet, elromolhat, a technika csődöt mondhat, jöhet egy terrorista, bármi!
De egyben soha, senki nem kételkedett, és ez a repülőgép személyzete és különösen a kapitánya.
Az ő kezébe tették le az életüket és megbíztak benne. A szép és jó megoldásokat megtapsolták. S még egyszer hangsúlyozom, élő embernek eszébe nem jutott soha, hogy a repülőgép kapitányában nem bízhat meg.
S hogy ezek után hogy lesz? Elképzelni sem tudom. Mérlegelünk majd, hogy mennyire teherbíró az ember, akire rábízom magam? Magánéleti problémája, depressziója van-e, akar-e velem együtt menekülni a halálba?
Azok a pilóták, akik tisztességgel dolgoznak, vajon hogy élik át, a rájuk is vetülő árnyat?
A pilóták sosem voltak nyúl emberek, akiket ismertem, mind inkább volt küzdő és kitartó alkat, s ezen már az sem változtat visszamenőleg, hogy volt egy alkalmatlan köztük, akit sajnos nem sikerült időben, odafigyelve kiszűrni és letiltani.
Remélem, újragondolják a kissé elhanyagolódó, vagy megengedő teszteket, pszichológiai vizsgálatokat. A régiek lehet, hogy merevnek tűnnek az idő távlatából. Módszereik elavultnak, rendszerük mosolyogni való.
Ám úgy látom, az új, modern világ sem hibátlan, és hiába az egyre megbízhatóbb és tökéletesebb technika, ha az ember nem tud vele lépést tartani. Ha nem veszi fel a versenyt a tökéletesedéssel, ha erkölcsileg alulmarad.
Vannak helyek, vannak szakmák, ahol makulátlannak kell lenni, és az év minden napjában. Ez a szakma bizonyossággal erről szól, ezt minden ember tudja, akinek hozzátartozója, rokona, barátja vétlen utasként, vagy személyzetként ezen a gépen ült.
Vártam már mikor írsz erről valamit, mint "bennfentesebb". Igazad van. 149 ember veszett oda és egy világ bizalma a pilótákban. Sok mindenki nem szívesen lennék ezekben a napokban (a másodpilóta anyja, a Lufthansa és a Germanwings vezetője, hozzátartozó, barát, ismerős, stb.). Én azt hittem, hogy a pilótáknál még mindig valami olyasmi rendszer van, mint amit leírtál.
VálaszTörlés