Kedvenc kérdésem...

Elismerem, normális emberek számára ez nem kérdés, legtöbbször minimális gondolkodás nélkül megválaszolható. Nekem örökös fejtörést okozott, hogy próbáljak valami hozzávetőlegesen pontos, érthető, ám nem túl részletekbe menő választ adni rá. A problémával egyébként nem hiszem, hogy egyedül álltam, hiszen ebben a kérdésben szüleim sem tudtak kellően autentikus válaszokat adni, én pedig már a 2. vagy 3. generáció voltam, mert a nagyszülőknél is volt egy kis bibi e téren.

Igazából a Fülöp ágat leszámítva, akik több száz év óta éltek itt ebben a faluban, mindenki más kóválygott rendesen, ami a katonaságnál megszokott életforma volt.

Hát igen, a kérdés ártatlanul tevődött fel a legtöbb esetben: Hová való vagy?

Nos ilyenkor (mint Karinthynál..!!), némi nyaktekerés, köhécselés (kizárólag időnyerés céljából), hogy felmérjem, melyik fénykardot is kell itt elővenni, kéket-é, vagy pirosat??

Egy időben működött így a dolog, mindig azt mondtam, ami számomra volt előnyösebb, s miért is ne? Akármit is mondtam, nem hazudtam vele, a teljes igazságra pedig úgysem egy felszínes érdeklődés keretében kell fényt deríteni.

Mondjuk ki, eléggé kacskaringós életút, ha az ember megszületik Berettyóújfaluban, aztán óvodába jár Székesfehérváron, aztán iskolába Taszáron, majd Veszprémben, főiskola Kaposváron, munkahely Pétfürdőn, majd Somogyban, aztán landolás itt az eredeti faluban, ahol nagyszüleim éltek. No, de ők is hogyan? Egyik ágon abszolút semmi közük ide, hiszen nagyapám Zalaegerszegről származott, de volt szolgálatban sok helyen, még Isonzónál is, végtére idetelepítették, olyan feleséggel, aki Budapestről jött, családi háttérrel "pudakeszi svábsággal". Hát őket nehéz idevalósinak titulálni, még akkor is, ha fiúk, aki édesapám lett, ebben a faluban született, itt gyerekeskedett.

Másik oldalon hajdúsági, hajdúböszörményi a nagyapa, aki tüzér lévén, szintén kóválygott, egészen Voronyezsig és (hála Istennek), vissza is. Így született édesanyám Nyíregyházán, de komoly időt töltött Komáromban, az Igmándi erődben, majd kicsit itt a faluban és aztán (nota bene), ő is katonához ment feleségül, ebből kifolyólag az élete ott folytatódott, ahol abba sem maradt.

S hogy a dolog ne legyen végre lezárható, mit is mondjanak a gyerekeim, akik jelenleg még messzebbre kerültek? Ők mit mondanak, ha azt kérdezik, hová valósiak? Bár lehet, náluk már egyszerűbb, mert tömören még magyarországinak mondhatják magukat, ha akarják.

Szerintem talán első biztos pont a két unoka, aki úgy eszmél, ahol lakik, úgy beszél majd, mint a kortársai, és soha nem lesz identitásgondja.

Nálam ez azt hiszem, most már elhatározás kérdése lesz, hogy mit is mondok, bár egyre kevésbé kell ezen gondolkoznom, hiszen akik már itt ismernek, nem fogják megkérdezni. Komolyabb váltásom, pedig már nem lesz, bár ki tudja, mit hoz az élet, ha hosszabbnak bizonyul, mint ahogyan számolunk vele.

Azért valahogyan mindig sajnáltam azokat az embereket, akik örökké egy helyen laktak, egy környezetet ismertek. Kissé szűkösnek éreztem, bár biztosan nem voltak olyan gondjaik, mint nekem, amikor semleges terepen találkoztam (mondjuk éppen Budapesten) valakivel és egymásra ismertünk. Tudtam, hogy sokat jelentene, ha legalább arra rájönnék, hogy melyik korszakból ismerem és melyik lakóhelyemhez volt köze.

De jól megtanultam a heherészést és a "hogy vagyunk, hogy vagyunk.." témát is. Volt erről egy kabaréjelenet is, amikor a két úriember közül az egyiknek fogalma sem volt, hogy magázódó, vagy tegező viszonyban áll az illetővel, akivel találkozott. Nos, ez sem volt rossz poén, kivel nem esik meg hasonló az életében??! (Ja, tudom, akik mindig ugyanott laknak.)