Régi idők vonata...

Az, hogy régi, nem kétséges. Füstölgök én helyette eleget, mert bár nem gőzős ugyan, de csak egy fokkal van az onnantól idább. A kocsik legalább 40 évesek, a mozdony ennél is több, felmászni peron nélkül napi kihívás, szóval van vele baj elég, e nem teljes felsorolás okán is.

Az új szelek természetesen fújnak azért rajta, mert az új utasok már régóta nem olyanok, mint elődeik voltak. 

Nem arról van szó, hogy hiányolom a kolbász és hagyma fenséges illatát, újságpapírból kicsomagolva, esetleg a közösen fűtött beltéri melegedő kályha pakolását, mely pláne közel hozta, szinte közösséggé kovácsolta a nagyérdemű utazóközönséget.

Nem, ezekre már csak emlékezem, de nem sóvárgok utánuk, még ha igazi békebeli filing is lengedezte ezt anno körül. Azt hiszem, amit hiányolok, az igazából inkább bosszant, így hát mondhatom, a béke hiányát hiányolom.

Persze mindenki mást hozhat fel erre, én felhozom, ami nekem szúrja a szemem.

Először is az a mérhetetlen önzés, ahogyan az ülőhelyekkel bánnak manapság: szinte alig van koffer, táska, szatyor a csomagtartón, mind-mind az ülésen landol, a kedves utazó mellett.

A szemközti ülésre azért nem ülhet le további kedves utas, mert ott a kofferes utasnak pihen az ő lába, és jó, ha levette a cipőjét előzőleg. (Jó???)

Négyes ülésen így aztán jó kihasználásnak minősül, ha ketten elférnek, de inkább szokott egyesével ülni ott utas. Tulajdonképpen amennyire üresen száguldoznak a vonatok, annyira nem is tragédia, legfeljebb pénteken délután és hétfő reggel, márpedig akkor is mindig utazom.

Másodszor bosszantó, hogy az utasok már nem szeretnek idegenként leülni egymáshoz, tán már nem ismerik az idevágó fordulatot, hogy"szabad ez a hely?" Elismerem, nem vagyunk mindig olyan kedvünkben, hogy egy teljesen idegen emberrel udvariaskodjunk beszélgetés címén. Noha, arról sem vagyok meggyőződve, hogy a technikába való belebutulás pótolhatja a társaságot, pláne, ha barátok utaznak együtt.

E bő lére eresztett bevezető után, jöjjön a kellemesebb történet, az én mai reggeli utazásomról....ami úgy kezdődött, mint a többi, felcipeltem magam a vonatra, és úgy döntöttem, hogy bemegyek a fülkébe, leülök, bár láttam, kevés a szabad hely.

Egy normál kinézetű férfi ült a 4-es ülés egyikén, én feltettem a szokásos (és általam ismert) formakérdést és leültem.

Kabátomat le sem vettem, táskámat ölben tartván előkerestem a bérletet, ha jönne a kalauz. (Nem jött.)

Aztán elkezdődött egy beszélgetés, ami az utastársamtól indult ki, hogy vajon pontosan beér-e a vonat, mert neki 10 perce van odaérni a Déli-pályaudvar mellé valahová. Mondtam, hogy egyelőre nem késik, de ki tudja ezt még, mi jöhet előre.  Aztán a kezemben tartott bérletet nézegetve elmondta, hogy vasutas volt egy darabig,  mert nem akart katona lenni, és a vasút is olyan félig katonás szervezet volt, egyenruhákkal, rangfokozatokkal, de végül mégiscsak nem úszta meg az egészet. Viszont szolgálati utakon sok helyen volt, Olaszországtól Amerikáig, de szerinte a svájci vonatok voltak a legjobbak.

Mesélte, hogy haverjával ki akartak szökni, Jugoszláviából már megvolt a jegyük Svájcba, de lebetegedett a barátja, és ő meg nem ment el egyedül. Azután pedig mindenhová őt küldték el, merthogy megbízhatónak vélték, hiszen elmehetett volna, de nem tette. Elmondta, hogy 1954-es születésű és a szülei svábok lévén 56-ban el akartak menni Németországba, de akkor még fiatal volt az öccse, és az anyja nem vállalta a nagy utat a kicsivel.

Már nem is emlékszem, mire mondtam neki azt, hogy amiről éppen mesél, azt ismerem, ugyanakkor, 1973-ban érettségiztem, mint ő, azaz, egyidősek lehetünk. Elárulta, hogy 1954-ben Luca napkor született. Mondtam neki, hogy akkor én vagyok idősebb, mert októberi vagyok. Igen, akkor ezek az őszi, téli időpontok azt jelentették, hogy az egy évvel későbbi korosztállyal jártunk, azaz az 1955-ben születettekkel.

Már éppen felálltam, amikor kiderült, hogy Kaposváron járt középiskolába,  s ezt azért mondta, mert megkérdezte, hogy vasutas vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem, ez a bérlet csak a kezemben, nem igazolvány, én pedagógus vagyok, tanító. Hirtelen jött tőle, hogy Kaposváron végeztem? Meg is lepett vele, hiszen errefelé inkább Győrben, Zsámbékon végeznek, de pont Kaposvár általában nem jön elő.

Azért, mint kiderült, utastársam Kaposváron járt középiskolába és nem is tudom már mennyi időt töltött a városban, mert erre már nem volt időnk. Nekem le kellett szállnom, és a suliba menet azon gondolkodtam, hogy ez csupán 10 percnyi utazás volt a részemről, de mennyi-mennyi minden előkerült, egy teljesen idegen emberrel együtt utazva.

Sejtésem szerint, még további érdekességek is megbújhattak, amiket kideríteni már nem jutott időnk.

Szórakoztató, érdekes út volt ez a 10 perc és valóban nagyon sajnálom a telefonjukba bambuló fiatal, vagy középkorú utasokat. Ahogy az ablak előtt elsuhan a táj, úgy fut el mellettük észrevétlenül az igazi ÉLET.
Persze lehet ez ellen protestálni, hogy itt negatív értelemben én vagyok leragadva,  merthogy bizony a virtuális világ is kínálhat ennél jóval több és színesebb kincseket. Ezzel nem is fogok vitára kelni, csupán annyi a véleményem, egy másik ember, akár ismerem, akár nem, hozzám mindig közelebb fog állni.