Lábjegyzetként

Dehogy gondolok itt holmi talpalávalóra, inkább és legfeljebb útilapura, ha már fütyül lábunk alatt a szél. Mindezt pedig annak okán, hogy legtöbb kijelentés, eljárás, vagy tervezet folyományát nem tárgyalják meg, holott ezt még Murphy is megteszi, majd minden esetben. Mi több, vannak hozzáfűzések kommentárok, folyományok és posztulátumok, szóval, hogy így fogalmazzak, "komplettírozva" készen van a hülyeségelmélet, ami, mivel teljes majdnem, közel sem olyan hülye, mint más, ami még aláírva és pecsételve is van.

De visszatérve a mezítlábasságra. Gyerekkoromban ez életforma volt, annyiban legalábbis, hogy nyaralásom első napjában nagyanyám lekapta rólam az aktuális lábbelit, szandált, egyebeket, mert 2-3 hét alatt nem bírható el, ha tönkremenne. Különben is, minek az a hétköznapokban. Így megtanultam mezítláb járni, futni, legeltetni tartón és minden egyebet, hovatovább természetessé is vált. (De a repedt sarok szindróma nem ez a műfaj.)

Szóval nem tetszenek nekem ezek a mezítlábas törvények, csöppnyi nosztalgia sem jut róluk eszembe. Azokat a jelenlegi elképzeléseket ostoroznám ezalatt, amelyek bevezetése vezethet egy új mezítlábassághoz, cseppet sem szórakoztató formában, és a nosztalgiától igen mesze kerülve. Sok esetben nem is az eleve rossz és hibás ötlettel vagyok konfliktusban, mert hiszen lassan talán ráérzünk a tiltakozások erejére. Még csak nem is azzal, hogy ismerve a rendszert és főként a legfőbb működtetőjét, amit visszaléptetnek vele 5 centit, azt ő 2 m-r-rel vágja vissza egyéb formákban.

A legnehezebb benyelni a körülmények folyamatos rosszabbodását, amiről -mivel csupán nem kifejtett lábjegyzet-, kevés szó esik. 

Megérne pedig pár soros elemzést a mostanában hangoztatott teljes foglalkoztatottság képében megjelenő közmunka megmásítása is. Az a nagy mellénnyel tett kijelentés, hogy nem fognak segélyeket fizetni, még munkanélkülit sem, mert ott lesz helyette és miatta és érte a közmunka. Milyen szép is az, ha nincsen henye-hunya ebben az országban.

Nincsen rendben, mindenki tudja, már ez a 3 hónapos munkanélküli járadék sem volt, hiszen kimutathatóan és statisztikailag megjelent, legalább 6 hónap szükséges egy álláskeresőnek ahhoz, hogy sikerre vigye magát, most nem az eredményességre értem ezt, csupán vajmi stabil munkára.

Ezt elvonva, két (bőven több, amit én nem is látok), következménnyel lehet számolni. Az egyik, aki közmunkázik, annak kötelező ott megjelennie, különben nem kap bért, kikerül azonnal még ebből a megalázó helyzetből is. Nem mindenki engedheti meg magának, sőt. Ha közmunkába jár, akkor nem tud magának munkát keresni, hiszen napi kötelességei vannak. De mondjuk, hogy 4 órás, tehát némi ideje mégis van.  Hát legyen sikere ez alatt a 3 hónap alatt.

A rosszabb, ami végképp mezítlábassá tehet, az a lelki megnyomorodás. Egy jóléti állam ellátórendszerében, ha valaki munkanélkülivé válik, nyugodtan hátradől, hiszen 10 hónapja, egy éve van biztosított ellátás mellett, közmunkák nélkül, rendbe tenni magát, felkészülni, munkát keresni. Nem kell rettegnie, a családja léte nem forog kockán. 

Nos, nálunk elszállóban ez a reménytelen 3 hónap is, ebből az következik (mi más?), hogy mindenki rettegni fog, az is, akinek munkája van, mert tudja jól, hogy nem Németországban él, ahol a szociális háló kiépített, hanem itthon, ahol az első nap szembesül azzal, ha nincsen 1 évi tartaléka,  akkor végtelenül és reménytelenül kiszolgáltatott.

Én mezítlábasan nem éreztem magam hátrányban, nem volt ilyen vetülete az ügynek és nem csak azért, mert majdnem mindenki az volt.  A kiszolgáltatottság nem volt deklarált része a társadalomnak. Most igen, egyre erőteljesebben, és mivel egyedek sokaságából épül fel a rendszer, éppen a szolidaritás ellen hat. Az atomizálódás felé nyom, a saját világunk féltése okán az emberségünk megnyomorítása felé. Nem újdonság persze ez az egész, hiszen pont erre épül az elnyomó rendszerek sokasága. A félelemre, a kiszolgáltatottságra, a megnyomorításra.

Na ez az a folyomány, amiről keveset hallani, pedig az emberek érzik, ha nem is komplexen, és kimennek ezért is az utcára. Talán a lábjegyzet fontosabb is, mint az a fecni, az  Alkotmány, amin szintén nincs pecsét. Hát hajrá, csak jelzem, már feltalálta egy szégyenteljes, embertelen diktatórikus rendszer azt, hogy a stadionokat másra is lehet használni, mint focira. Én meg tudnám őket tölteni simán. Messze nem azért, mert azzal egy percig is egyet értettem.
A dolog egyszerűbb. Stadionunk úgy tűnik bőven van. 

Tovább »

Külső nyomásra

Szomorú az a helyzet, amikor tudjuk azt, hogy hervasztó körülmények között kell élnünk, mindezt emelt fejjel próbálni tetejében. Előrebocsájtom, soha nem voltam sportoló (ez rémesen kimaradt a családból, bár J. révén azért kicsit bent voltunk a vízben legalább), sőt igazából valamiféle drukker sem, úgyszólván partvonalig sem jutottam el, mégis sporthasonlat jutott az eszembe. Hovatovább, minden magyar állampolgár, aki jelenleg is itt él, tagja ennek az országnak, végigéli akár politikamentesen is a napjait e körülmények között, kétségkívül legalább egy paralimpikon. Úgy értem, a legtöbb európaihoz hasonlítva.

Nem is lehet más, hiszen nap, mint nap jobbnál-jobb történések nyomorítják már így is egészen miniatűrre zsugorodott lelkünket, ha valakinél a sufni mélyén még egyáltalán akad ilyen mutatóba.

Az arcátlanság nem csak azért neveződik így, mert pofa kell bizonyos magasságokban, vagy mélységekben, már nem is tudom, de valóban, ezek az ARCOK kezdenek előttem összefolyni. Egyformák. Ugyanaz a sematikus kifejezés, vagy inkább kifejezéstelenség, a metakommunikáció totális hiánya, rezzenéstelenül tett bejelentések. Nem élnek, gépiesek, eltávozott, vagy eltávolodott belőlük az élő, a lélegző lélek.

Így aztán, megértem, ha Amerika és a lassan formálódó tömeg szeme láttára vásári előadásként többfelvonásos műsort készítenek nekünk. Vida Ildikó az amerikai megbízotthoz megy, bejelentés nélkül, számon kérni, miféle papírjaik vannak az ő korrupciójára? Mindezt lassan 1 hónap késéssel.  Most súgták meg neki, mivel szórakoztathatja még a nagyérdeműt?. Varga Mihály bejelenti, hogy nem menti fel a NAV elnököt, mert nincsen erre semmi oka.  Orbán Viktor pedig hol értetlen, hol Svájcba utazik, hogy aztán egy vonat másodosztályán érkezzen haza.

Ha a tüntetések végre az ébredést jelentik, hogy a mocsárból létezik végre egy közös feltápászkodás, hogy friss levegőre vágyunk, akkor bizony most "mindenkinek el kell menni", és nem hiszem, hogy azzal kellene foglalkoznia bárkinek, hogy de nincsen a Fideszen kívül kormányzó képes más alternatíva. Majd lesz, ha odaérünk, elsődleges csupán annyi, hogy a mostani mindennapjaink érjenek véget. Életemben nem voltam még soha tüntetésen, de nagy a belső nyomás immár. Szóval november 17-én ott leszek.

Tovább »

Negyedszázados magányban

Valahogy nem jutottunk eddig odáig. Pedig alig 10 km-re vagyunk tőle, hát mint mondják, mindennek és mindenkinek sorsa van.  Nekünk és az elhagyott "városnak" az volt, hogy múlt héten szombaton délután találkozzunk végre. Bágyadt, kissé párás-ködös idő volt, éppen megfelelő külső hangulat a belsőkhöz. Szentkirályszabadja nem csak egy működő helikopterbázis volt. A repülőtér mellett egy komplett lakótelep is volt, ahol szovjet katonák, tisztek és családtagjaik éltek. Ismerős volt az egész, a betonlapokból összerakott utak a házak között, az emeletes házak között megbúvó földszintes óvoda épület. 

Látok én naponta elhagyott és romló állagú házakat, eleget, de az mégis más. Közelében emberek élnek, jönnek-mennek, a természet nem tudja olyan módon visszalopnia magát, mint itt, ahol a "tovariscsi konyec" után hirtelen néptelenedtek el, és teljesen végleg ezek a lakóövezetek. Néha eszembe jutott Pripjaty elhagyott városának képei, szerencsére csupán az idő hasonlósága miatt.

Különösebb kommentár nélkül teszem ide a képeket, tudván, hogy messze nem képesek visszaadni a közvetlen tapasztalás hangulatát.

Az utak még dacolnak a növényzettel, bár vesztésre állnak ők is.

Közel 25 év elegendő magasra növesztette a fákat, a földszint és az első 2-3 emelet már örökké árnyékban van.

Mindenhol a rombolás, amit nem a természet művelt.

4-5 panelházon kívül, mindegyik épület téglából van.

Még most is remek, világos nagy belső közösségi tereket lehetett találni.

A tetőhiány az épület legvégét jelenti.

Komoly, hibátlan, nagyon értékes faszerkezet várja a teljes enyészetet.

Kémény immár szétnyílóban, rengeteg téglából.

Padlástérben vésetek a kéményfalon.

3 egyforma családi ház állt a fenyők alatt, ikerlakások voltak, 6 családnak.  Úgy véltük, magasabb rangú tisztek lakhattak ezekben.

2 vörös kőből épült 4 szintes épületet nőtlen szállásnak gondoltuk, azonos egy szobás lakóhelyiségeit és közös fürdőit látva.

Igazán itt szomorodtam el, rögtön felismertem a tiszti klub épületét, szinte mása volt a taszárinak.

Még a mozihelyiség oszlopai is azonosak voltak, és ugyanúgy a bejárattal szemben volt ez a nagy terem is.

Mi más is nyújtózhatna ki a 4. emeleten, mint egy nyírfa, tán integetni akart még egyet a távozók után.

4 db 5 emeletes magyar építésű panel, ablakait és egyéb nyílászáróit az utolsó darabig kiemelték.

 Ennél sokkal több képet készítettem, sokat barangoltunk az épületek belsejében is, fotózva a pusztulást és találgatni, vajon kik és hogyan élhettek itt, alig pár km-re Veszprémtől, de mégis egy erdő közepén.

Nem bántuk meg a kimerítő kacskaringózást és a sok tapogatózást törmelékekben és üvegcserepekben. Sokat beszélgettünk közben arról, miért is vagyunk ennyire gazdagok (szegények), hogy ennyi értéket hagyunk tönkremenni, hasznosítatlanul pusztulni.

A búcsúfeliratot, egy mindenütt szemünk elé tolakodó graffitivel kínálom, akinek lehetősége van rá, nézze meg, nem csak az interneten, mert élőben, mint mondtam is, egészen más.

Nincs vitánk, bár aki helyszínen olvassa, az már legalább ott vót!

Tovább »

Régi-régi képeslapok között

Februárban lesz 4. éve, hogy meghalt "a Teri". Legkisebb lányom hívta így, mindenki másnak, még a 80 évesnek is néni volt természetesen. Judit kicsit a neveltje volt, és egyedül neki engedte meg a tegeződő viszonyt. Régen úgy mondanák, hogy vénlány maradt, ma divatos szóval szingliként élte le az életét. (hahaha, muris!!).

Ebből következik, hogy igyekezett  a megélt 98 és fél évének relikviáit gondosan megőrizni. A levéltitkokat jórészt betartottam, részben azért is, mert heteket görnyedhettem volna, míg elolvasom százszámra. Ám a képeslapok, azok más műfajba tartoznak. Rengeteg volt ezekből is, és megállt velük a kezem, miközben a tűz előtt válogattam őket. Megkegyelmeztem nekik, először arra gondolván, a suliban felhasználom őket. Most már ugyan ebben nem vagyok olyan biztos, mégis szereztek egy remek estét a Húgommal, miközben próbáltuk valamiféle rendszer szerint szétszedni, csoportosítani őket. Nagyon jól szórakoztunk, bele-bele olvastunk, egyik másik rokon bizony mulatságos volt. Régies címzések, megszólítások, mondanivalók. Megértettük őket, megmosolyogtuk rövidítéseiket. Sörözgettünk, eltelt az este. 

Következzen egy pár lap a régi időkből:

A háború előtt Balatonfüredről küldték, sajnos a szívkórházban volt, aki írta, nem a hajón.

1953-ban adták postára, elvtársnőnek hívták a címzettet akkor, és szintén Balatonfüredről.

Még egy balatoni kép, 1955 októberéből, a szüleim adták postára, Balatonkenesén.

1952 májusában Budapestről egy dunai látkép, és a hátulján bizony panasz olvasható az időjárásra.

Ne maradjon ki saját falunk felső utcája sem, viszonylag új feladással, 1962-ből.

Aggtelek, az új Cseppkőszállóval a 60-as évek elejéről.

Nyaralunk Balatonföldváron, a kép hátulján nyomtatva. Minden írás eltűnt róla, a bélyegzőn 1948.

Már az én gyerekkorom színesben, előtérben a legelső Trabant kombival, a Mátrából.

Húsvéti üdvözlet 1955. április 11. 

Karácsonyi képeslap 1962.

Bizony Nagyságos még itt a Teruska, és nem  elvtársnő,  A gáláns lap 1928. februárjában érkezett.

A lapok többsége névnapra, ünnepnapokra érkezett, kirándulásokról adott hírt. Bár Teri néni  megélt szinte egy évszázadot, benne világégésekkel, a lapok jöttek,  rendületlenül, és hírt adtak mindenről, ami akkor fontos lehetett. Sok-sok régi képeslap, lehet, hogy még olvasgatom őket, kacskaringós-cirádás írásaikat. Terinek fontosak voltak, eltette őket egy életen keresztül.

Tovább »

Végre, végre!

Már úgy vártam ezt az egészet, és még a ##-dik szülinapomra sem érkezett meg, és ez komolyan megviselt idegileg. Hiába a torta, a szép kerek számon reszkető gyertyaláng, ha az ember legbelül, a szíve mélyén érzi:valami hiányzik, van egy üresség egy nem pótolható hiány. Ilyenkor könnyektől homályos szemmel körülnéz az ember, hogy hátha, esetleg nem láttam meg, ott van, de leesett, nincsen díszesen csomagolva, valakinek a hátul levő kezében van, szóval lázasan kutat az agy, miközben cikázik a szem. De ne higgyétek, hogy a beletörődés ilyen egyszerű. Mint elcsépelt mondás ígéri, a remény hal meg utoljára. Mert van másnap is, lehet ezt még későn érkező, elmaradt csomagnak vélni, futni a postaládához reggelente. Nem baj, ha ma nem jött meg, lehetetlen, hogy elfelejtsék, hiszen ez nem akármilyen születésnap volt. Kerek szám, ami csak tíz évente van, hát a legközelebbit, ha esetleg meg sem érem?

Aztán a lassú beletörődés. Mégsem. Nekem volt fontos, meg még talán párnak, akik hasonló állásponton állnak, kicsit bizonytalanul, mint a nevezetes billegő kövek.

De, hogy ne szomorkodjunk tovább, nem én, hanem akik estéiket feláldozva kimentek az utcákra, nem egyszer, de kétszer is (a harmadikról most ne beszéljünk), elérték, még ebben az októberi hónapban, csak egy hetet kellett várnom rá és meglett. Végre, beígérte, újra kapunk levelet, újra lesz Nemzeti Konzultáció!! Igaz, csak 2015-re ér ide, de legalább már szó van róla, mi több ígéret, milliók füle hallatára, és nem is baj, hogy ezért is mi fogunk fizetni.

Szeretném, ha ez (talán a 3. konzultáció lesz, vagy a 4. most már nem emlékszem), egy fordított, ezáltal igazságosabb megoszlású lenne. Még a Zúnió sem fogna szólni érte talán, mert a tervem (kerek születésnap, emlékeztek, kívánság és örömök, ilyesmik), hogy mi tennénk fel a kérdéseket és a Miniszterelnök válaszolna rá, és kéretik az egyszemélyes válaszadás, nem adható át bérválaszolóknak százezer levél sem. (Egyszemélyes döntésekért egyszemélyes válaszok, fifti-fifti alapon.)

Úgy gondolom, mindenki más kérdést fogalmazna meg, a lehetséges 3 kérdésből. (Igazatok van, ez eléggé kevés, de milliószor három, az 3 millió és kár többet feltenni, ha a visszalévő élete nem elegendő a válaszokra, maradjunk a realitásoknál.)

Ami bennünket terhelő költség ez ügyben, a papír (adózva kétszeresen), írószerszám és postai költségek. 3 millió írástudó honfitársunkból 1 millió egészen biztosan ki tudná fizetni.

S a végére maradna, hogy mi legyen az a három kérdés:

1. Amikor elkezdte politikai pályafutását, milyen cél lebegett a szeme előtt? Hasonló-e a mostani állapothoz?    igen, közelítően igen, alig, nem, kevésbé, egyáltalán nem, á, dehogy, Isten ments ettől

2. Mit gondol, amikor megszavazták Önnek és pártjának a 2/3-ot, elvárták-e , vagy sejtették-e előre ezeket a törvényeket, szabályokat, irányvonalat? nem, nagyon nem, egyáltalán nem, álmukban sem, ők súgták meg

3. Hogyan képzeli közös együttes jövőnket, különös tekintettel az egész országra (néma csend van mostanában az imázsról, még Országhajó sincs!), valamint a benne élő polgárokra, nyuggerekre, panelprolikra, cigányokra és még kikre is...(tuggyukkik)?

jól elképzelem, nem jól képzelem, vízióim vannak, már víziók sincsenek, majd a Putyin megmondja

Bocsánat, hogy ilyen általános kérdések jutottak az eszembe, de kábult vagyok még a sok szülinapi pezsgőtől, meg aztán, már mindig az jár az eszemben, hogy milyen világ is az, ahol lassan minden nap, csak másnap, hiszen aznap sosem történik semmi.

Tovább »

Az ember az, ami

A tegnapi este "fő fogása" a tüntetés volt, mégis (mivel belebotlottam), egy habkönnyű előételnél ragadtam le. Úgyszólván annyira, hogy már kezdetén is csak rágóztam rajta, majd ez betartott egész este.

Saját  képviselőnkről van szó, Navracsics úrról, aki évek óta küldözgeti közpénzen a karácsonyi jókívánságait, díszített, fényes és arannyal futtatott képeslapon. Tisztára pénzkidobás, gondolom országosan is probléma, hogy egy titkos szavazás nagy hátránynak bizonyul akkor,  amikor saját híveit méltó módon köszönteni akarja. Hát így jut belőle nekünk is évente, aztán ami hasznos (a kép íratlan fele), felhasználom másra.

Szóval leragadtam, és ámultam. Ékes magyarsággal is mondanám (inkább nem teszem), hogy "bizisten" nem vagyok nyeretlen két éves,  láttam már gerinctelen alakokat bőven, de az újdonat európai képviselőn és annak profizmusán lehidaltam. Annyira pofába mászóan volt síkos  kígyó és aljas módon félre és kibeszélő, mintha nem is ő lett volna eleddig a most is regnáló kormány első embereinek egyike. Hárított, félrebeszélt, nem tudott, nincsen itt és őt egyáltalán ne is kérdezzék erről, legyen inkább más a téma.

Természetesen mindannyian tudjuk, ha valaki jó ideig tagja, mi több zászlóvivője egy pártnak, egy kormánynak, az pontosan tudja, háttéradatokkal együtt, hogy miről van szó, és mi van a háttérben. 

A jellem, az jellem, mint mondják, már 6 éves korra kialakul (ezért van nehéz dolgunk az iskolában többek között), hát Navracsics jellemét még Halloween alkalmából sem venném magamra.

Hogy mégis mit tehetett volna (ha lenne neki olyan, ami nincs)? 

Esetleg egyenesen, előre nézve és szembe, belemondja a kérdező riporternek azt, hogy erről nem kíván beszélni, jól lehet tudna a kérdésekre válaszolni. Vannak okok, amelyek ezt indokolják nála, és addig, amíg ezek fennállnak, addig hivatalból nem is fog nyilatkozni ebben az ügyben. Kész. (Kálmán Olga negyedik próbálkozására már nem lett volna szükség!)

Lehetett tanulni a riportból egyébként, leendő politikus hallgatók számára igazi csemege, sőt kiváló minta a későbbi sikeres életpályájukhoz. Azt pedig tudjuk, hogy még ebben a műfajban is, nem a legjobbat láttuk tegnap este a képernyőn.

(Lábjegyzetként: Az, hogy egy hónapon belül kétszer kellett nekirugaszkodnom ugyanazon személynek, nem az én hibám! Igyekszem a továbbiakban "ad acta" tenni.)

Tovább »

Hétköznapi magánemberek

Ez már legelőször is azonnal a kedvencemmé vált, amikor meghallottam. Kár, hogy nem jegyeztem meg, kivel kapcsolatban és mikor. Később (kicsivel) pedig szinte elszabadult a pokol, amikor vitéz és Nagybányai Horty Miklós újratemetésén Kenderesen csak nyüzsgött a sok magánember, szalmaszálat sem lehetett leejteni közöttük. Aztán ez (mint annyi más is), lassan bevonult a köztudatba, a szóhasználatba, és bőven lehetett  élni is vele.

Hát, hogy hogy nem (hozzátéve, hogy mit ad Isten), mára is kiderült, a tegnap esti tüntetésen is feszített pár magánember, aki rádió-szerte deklarálta  ezt.  Megneveződött a párt neve is, ahová (majd, ha lejár a tüntetési idő), visszavonulhatnak az újra pártemberré avanzsált tüntető magánemberek.

Az egyszerű polgár pedig (már, ha még az), pislog szaporán, mint akinek kiszúrta fél szemét az elmélet, hogy miként is van ez?  Létezik több státusz, mint a hét bőr, amit már amúgy is lenyúztak rólunk, és levetem, majd fölveszem, mikor éppen milyen helyzetben találom magam?? Ez olyan "felementési- izét" akar jelenteni minden magasabb poszton lévő közszereplőnek, amikor úgy tűnik, össze nem egyeztethető némely cselekedete, állásfoglalása a hivatalos beosztásával? Képviselői és politikusi esküket tesznek az első levegővételnél, és benne foglaltatik egy titkos záradék is, hogy mindaz, amire esküt tesznek, csak a kültakarójukra érvényes és semminemű "belbecsre" nem?

Ha úgy tűnik, márpedig eléggé, hogy ez működőképes, hiszen egyébként használatban is van, sőt, nem kizárólagos az sem, hogy jobb, vagy baloldali illetőségű magas rangú használja, akkor én megkérem a törvényhozókat és őröket, legyenek szívesek ezt a köznépre is kiterjeszteni. (Úgyis deklarálni kell már folyamatosan, hogy minálunk azért mégis demokrácia van).

Nagyon jó lesz akkor innentől nekünk alant, mert ha legközelebb ismét gorombán szól vissza nekem egy alig 50 évvel fiatalabb kis suttyó az iskolában, hát azonnal ledobom a hivatali státusomat és magánemberként  betakarom egy jobb kezessel. Persze egészen biztosan körülményes lesz ezt mindenkinél pontosan kivitelezni.  Valahogy mégis jeleznünk kellene, mikor vagyunk pont magánemberek. (Szegény általam nagyra becsült Rejtő Jenő is megmondatta Fülig Jimmy örökös királlyal, hogy "Nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.")

Már látom is a nagy kavarodást, amikor a fogorvostól kezdve, a henteslegényen keresztül  a legegyszerűbb piaci kofáig, mindenki borzalmasan óvatos lesz, mert hátha éppen magánemberek szegények, és akkor már nem is lehet őket felelősségre vonni, ha éppen rajtunk élik ezt aktuálisan ki.

Hát ezt akár így is lehet ám látni innen nagyon alulról nézve, ezért amíg mégsem vezetődik ez joggal és szöveggel hivatalosan is be, addig mink előre is szóltunk, hogy lassan a testtel odafönt is, mer' a magánemberség szappana síkos, pláne sokadszorra, bízvást el lehet rövid úton csúszni vele, akármekkora adóval védekeznek ellene.

Tovább »

A társadalom tisztessége

"Azok a boldog szép napok ég veled, te nem tudod, milyen jó nélküled...." énekelte mai miniszterelnökünk pártársával Fodorral és többekkel együtt még a rendszerváltás igen-igen elején. Fiatalok voltak, nyílt tekintetűek, tele energiával, lendülettel, lobogó hittel és meggyőződéssel.  Aztán jött Nagy Imre újra temetése, és a beszéd, amit megcsócsáltak, elemeztek ezerszer. Az egyik mára igen aktuálissá vált mondatot külön kiemelve, hogy "független, szabad, demokratikus magyar köztársaságra" van szükség.

Nézem a régi felvételeket az első szabad parlamenti közvetítések eltett befőttjeit, és fura módon az az érzésem támad, hogy nem is a befőtt romlott meg a 25 év alatt, hanem a ma közege, a külső környezete. Orbán régi mondatából is csupán a "magyar" szó élte túl az idő rombolását, teszem hozzá a sok elfuserált receptúra és kotyvasztó karikatúra tán együttesen nem rontott annyit ezen, mint éppen a fiatalos lendületű volt szónokunk. Szemlélem a széksorokban ülőket, mindenféle van közöttük, művész, színész, orvos, újságíró, politikus kevés, hiszen régen úgy dívott, a munkájuk mellől szakadtak el kicsit képviselősködni. A politikus akkor, még nem volt szinonimája a bűnözőnek, maffiaállamról csak A polip című filmben volt szó. 

Volt egy lehetőségünk, írta a napokban Herényi Károly, és annyira nem éltünk ezzel, hogy csak visszaélni tudtunk vele. Göncz Árpád a mai politikában? Elképzelhetetlen lenne, hiszen tisztességet, becsületet, a Széchenyi értelemben vett "Közjó" fogalmát is legfeljebb erősen kutatva lehetne felfedezni pár gondolatmenetben.

Sokszor volt vita kérdése a "cél szentesíti az eszközt" igazsága. Magyaráztuk hol így, hol úgy, tagadtuk legtöbbször, néha sunyin végre is hajtottunk néhány manővert. De a mellékhatásai ennek azért jóval távolabbra mutatnak, ezt nem lehet letagadni. Amikor Gyurcsány (most nem a szitokszó értelmében), jól, vagy nem jól asztalra csapott és Öszödön kimondta amit őszintén gondolt, az akkora hibának bizonyult, hogy mindenki leszúrta érte, valóságosan, képletesen, párttársai és ellenfelei egyaránt. (Nem is tudom, volt aki meglapogatta a hátát, hogy Ferikém nagy böszme voltál, ezek előtt ilyent csinálni, de persze igazad volt?) Aztán Orbán utcára vezényelte a gyülevész hadait és égett fél Budapest, jól lehet már akkor is nagyon sokan tudtuk, hogy ki állhat emögött és nem olyan finnyás csipkehercegnő, hogy a "hazudtunk" szó verje ki nála a biztosítékot.

Nos itt vagyunk az események késői hozadékával a nyakunkban. A hazudtunk szó már nemhogy biztosítékot nem ver ki, de senkinek nem rebben a szeme sem. A NAV volt tisztviselője Horváth András bizonyítékokkal rendelkezett a korrupciókról, milliárdos tételekben. Azt érte el, hogy őt forgatták meg, számítógépét lefoglalva, magát pedig bűnözőként kezelve. 

Itt hovatovább az a bűnös, aki nem lép egyszerre, és rétesről már csak úgy esik szó, hogy kellően hosszú ideig lehessen nyújtani. Ja, és hiába bök rá Amerika kimondatlanul a tételesen ismert kormányközeli (és a további??) emberekre, senki nem megy az utcára, követelve a kormány lemondását. Ez nemzetközi politikai botránnyá dagadt és ki tudja hol lesz a vége és pláne, milyen egyéb hozadéka lesz. Hol van ettől Gyurcsány legbelsőbb hazai vizeknek szánt pár mondata?

A társadalom tisztessége romokban hever, ezt szokták mondani úgy, hogy az érzékenysége, a világos látása, a demokráciára való hivatkozásuk  jogalapja kikezdve, és a sok kicsi sokra megy alapján, a sok nagy még többre megy folyományaként, néma közönnyel nézi vezetői dúlását.  Lázár idétlen lárvaarcát, amint megkérdezi: "Ez most vicc?"

Közállapotaink minőségét már békaperspektívából sem tudjuk szemlélni, és aki még elhiszi, hogy minderre felmentés, vagy magyarázat az, hogy mi magyarok vagyunk, az súlyosan téved.

Tovább »

Későn ébredőknek

Hát nem fogok, rámozdulni a tiltakozás hullámaira. Erről az internetadóról lenne szó ezúttal, és sajnálatos módon túl nagy elánnal nem tudok nekifutni a boncolgatásának. Persze morogtam rá, már szokásból is talán, meg egyébként is miért ne, pláne, hogy megint köpönyegforgatás volt ebben a dologban is.

Nem tudom, mennyire érdemes még unos-untalan felemlegetni, hogy akkor a Fidesz és most a Fidesz, mindenki tudja, hogy mint párt is, és a benne lévők is úgy kifordultak önmagukból, mint rén-fán lógó disznóból a bele. (Készülök a kolbászfesztiválra, nincs mese.)

Tehát, amit egykoron nagy elánnal hangoztatott, az szemrebbenés nélkül bevezetődik, oda és vissza, ezzel nem is érdemes foglalkozni. Ami inkább bosszantott a hírben, a nagy nekibuzdulások, és persze jó, hogy mémek sorozata jött át (benne a rengeteg információt hordozó, több százezres tétellel szereplő hím ivarsejttel), mégis: lefutott meccs ez már régen kérem, mégpedig onnantól egészen biztosan, amikor a szorgalmas törvénygyártó fiúk átfarigcsálták az Alkotmányt.  Emlékeim szerint kevésbé volt lihegés körülötte, hiába csapdosták komolyabb emberek az asztalt, hogy álljon meg ez a menet, végül lett az asztalból Alaptörvény asztala, minden valamirevaló önkormányzatnál, hiszen ez is törvénnyé lett.

Azóta pedig felsorolni is kár, hogy mi minden következett ebből, és mivé fajultak el itt törvényesen demokratikus intézmények, sőt demokratikusnak tűnő nézetek is. Az alapokon kezdték, tudták (jól kijárták a a marxista tantárgyakat, tudom, mert én is kijártam dicsérettel), a felépítmény már magától fog dőlni, hiszen attól, hogy belepiszkálnak rendszerekbe, azok még összefüggésben állnak, egészen a dőlésükig.

Miért gondolta volna bárki épeszű, hogy a média megregulázása, kisajátítása és cenzúrázása után nem fog következni az internetes világ? Ott van Kína és Korea példája, megmondódott időben, merrefelé fogunk menni, mert a példaképek, azok példaképek, bárki beledögölhet nyugodtan, ez ne vigye el már az álmát.

S akkor most kell jönni ilyen izékkel, hogy na menjünk már az utcákra, mert milyen dolog is ez az internetadó?  Valóban nem jutott eszébe a mostani felháborodottaknak, hogy ezelőtt már vagy 5 évvel, de lehet ez több is, régen el volt késve az egész cécó, mert a szavazócédulák bele lettek dobálva a nemzetiszalagos papundeklidobozokba?

Hát sajnálom, de nem megyek felháborodottan sem tüntetni, sem protestálni. Megtettem a dobozoknál, ugyan eredménye az nem lett, de legalább én tudtam, hogy mivé és meddig fajulhat el a 2/3 önkénye. Hát majd fizetem a többi lenyúlással ezt is. Mi volt ebben az új, nem is értem.

Megmondta már Dr. Bubó régen:  Jöhet a következő!!

Tovább »

Már miért nem lennék az, ami...

Tegnap beszélgettem nagyon régi, gyerekkoromba visszanyúló tanárommal, immár barátommal. Noha van közöttünk vagy 13 év, az idő, tanár-tanítványból kollégákká, rokonná érlelt bennünket. (Az előző mondatomban legfeljebb a számmal kapcsolatban tévedhetek, másban nem.)

Hát persze, hosszú idő után a beszélgetés igyekszik mindenféle csapongásra, pótolandó a slendriánságomat, végtére mégis, közös szakmánkról is szó esett. Szerencsére csupán annyi, amennyi egy legyintésbe még belefér, többet valóban nem érdemelt. Szomorú egyébként, mert nem is tudom, ha összeszámolnánk, hogy mennyi évet töltöttünk a pályán, biztosan tiszteletreméltó szám kerekedne belőle. 

A konklúzió sajnálatosan ugyanaz lett, hogy a mai viszonyok között, lábunkat nem tennénk az iskolába.

Párszor egyébként tettem már hasonló kijelentéseket, és bár lelkem mélyén hiszem és tudom, hogy a magam szemszögéből igazam is van, úgy vélem, jobb összeszedettebben gondolkodni erről. Főként, mivel a vége felé tartok, hát akár összegezhetem is a nem szeretem okokat.

Tehát, a legszikárabban összeszedve íme a nemszeretemség okai:

1. A oktatás-nevelés, az iskola, a pedagógus státusa kiszolgáló helyzetbe került. Ennek egyik fő oka a minőségbiztosítási szemlélet oktatásba való bevezetésekor keletkezett, ahol kimondva lett hivatalosan is, hogy a megrendelő a szülő, az önkormányzat, az oktatási hivatal és mindenki, aki partneri kapcsolatba kerül az iskolával, még a gyerek is. Ebben aztán nem is annyira rejtve kimondatott, hogy az iskola, a pedagógus kiszolgálója mindenkinek, így irányítóból végrehajtóvá degradálódott.

2. Periódusonként az éppen regnáló hatalmak játékterévé vált a szakma, a sokszor felelőtlen, felesleges, megterhelő és ok nélküli kézi vezérlésekkel, törvények oda- és visszaszabásával szétzilálták az iskolarendszert és fásulttá, érdektelenné tették a benne dolgozókat. (A 10. tantervváltoztatás már senkit sem érdekelt.)

3.A folyamatos pénzkivonás az oktatásból kontra szelektált, a tehetségek, az egyéniségek eltűntek a pályáról,  a közepes, vagy annál gyengébb képességű pedagógusok az egyre nehezebbé váló társadalmi környezetben, problémás szülőkkel és tanulókkal nehezen birkóztak meg. Következtek az adok-kapok esetek és ennek a médiumokban bemutatott visszhangjai. (Ki pofozott meg kit és ki rúgott először...)

4. Még sorolhatnék sok egyebet, de a koronát a legutóbbi évek pedagógusminősítési rendszere, az "életpályamodell" tette fel, ez tagadhatatlan. Mindenkit "egyenlővé tett", függetlenül a képzettségére, a szakmában eltöltött idejére, szakvizsgáira való tekintet nélkül. Magyarán: közös startvonalra állítottak engem is egy "nyeretlen kétévessel", mintha mindaz, amiért dolgoztam, amiért sokat képeztem magam, amiért időnként a családomra sem jutott időm, nem is lett volna. Nos, ezt semmilyen körülmények között nem fogadom el, tekintve még azt is, hogy semmilyen más értelmiségi pályán dolgozó réteggel ezt nem merték eljátszani.

Nem folytatom és a sok-sok egyéb és apró tyúkpert ide sem hoztam, amelyből kosárnyi van a raktáron, és amelyek kicsi falatnak tűnnek egészen addig, amíg nem lesz belőlük vékányi.

Mégis: egy dologban jó nekem, hihetetlen, de a kor pozitívumokat is képes hordozni. Mégpedig azt, hogy látok. Ismerem a szakmát, a rendszert, képes vagyok átlátni, tudom, melyik aktuális hülyeség mit hoz majd magával. Nem dőlök be a sima szövegeknek, kirostálom a haszontalant, és nem hagyom magam megvezetni sem felülről, sem alulról, sem a főnökök, sem a szülők által.

Kiléptem a pedagógusi alaphelyzetből, és bár a rendszer elvárásai rám nézve is végrehajtandók, képes vagyok ezt úgy megtenni, hogy az irányítás ne mások kezében legyen.

Hát ennyivel elevickélek már a visszalévő időmben, bár egyre többször érzem magam a rőzsehordó anyóka szerepében, és egyre több idétlen királyfitól kérdezem meg: "Hány éves is vagy te királyfi? ...És még hiszel a mesékben?"

Tovább »

Renitens első ízben

Most tessenek mélyen lenézni és beszélni a fejemmel, hogy az állampolgári kötelesség, mi több holmi (baloldal?) ellenzéki össze nem fogás védelme és egyáltalán, a teljes apátia, vagy ha az nem, a küzdeni akarás lanyhulása okán, életemben először (és ezt nyugodtan veheti bárki színtiszta igazságnak), nem méltóztattam elmenni és szavazni.

Nem akarnék persze szerecsenmosdatást, de itt minálunk tétje sem volt az egésznek, nem is dobálhattam volna cédulát a Fidesz ellenében  bárkinek, mert csupa független jelölt volt, és ők sem érdekeltek túlságosan.

De mégis, ha lehetett volna, már régóta tudja mindenki (aki nem, az ébredjen fel végre), hogy nálunk már sem bágyadt, sem erőteljes (??) szavazással az orbáni hatalmat megdönteni nem lehet. Tettem előzőekben fura javaslatokat, hogy miként képzelem a szavazófülkék további sorsát és hasznosítását, legalább felválthatnák az undorítóan műanyag és szellőzésképtelen TOI-toikat. 

Úgy tűnik a fenékig felhajtjuk ezt a méregpoharat, igazi magyar virtussal kerül, amibe kerül. A gyerekeink és unokáink életébe lassan egyre kevésbé, mert ők már nincsenek itt, több százezrével kapták magukat és illa berek, másutt építgetik jövőjüket és talán még a gyerekeik  életét is ott képzelik el.

A perspektíva így tehát lelombozó módon, de biztosítva, a kérdés csupán már annyi, mennyire szeretjük  azokat a halálugrásokat, ahol mi vagyunk a fő műsorszám, alattunk pedig régen nincsen már semmilyen háló. (Szétbontódott és kilopódott jó idők óta.)

Nem érzem magam most bűnösnek, mert 25 év után ez egyszer már nem álltam be azon üdvözültek sorába, akik még szívósan küzdenek és úgy gondolják érdemes. Túlléptünk minden határon, szabályon, törvényen, a játékszabályok is hamisak. Úgy éreztem, ha tovább közreműködöm ebben, bármilyen tiszta hittel, önmagam előtt válok a legnagyobb nevetség tárgyává...jó esetben. Rosszabbik olvasatban: közreműködöm abban a színjátékban, amihez a nevemet végképp nem adom, akármennyire is apró senki vagyok ebben a hatalmas tételben..

Csak utólag: TGM ebben sem tévedett, még a legelső áprilisi választás előtt szólt!

Tovább »

A jó tanuló felel

Hát kérem, ez csak jóval később jutott az eszembe, messze kullogván az események mögött, mi több, tán szellemileg kissé le is maradva. Hiszen érthető, ha időnként már úgy gondolom, azt a nyelvet, amit itten ezek az izék (jó tanulók) használnak, azt a magaslatot innen alulról már alig is lehet bejárni. De mielőtt végképp belemerülnék, azért különösen észben tartom, hogy nálam a Steimann kizárólagosan jogvédett név, és nem csupán Karinthy okán.

Igazából ez a felelés-féle műfaj lassan kimegy a divatból, mert túl lassú, időigényes, nem felel meg a hatékony oktatás elveinek. Mi az, hogy 1 tanuló állja a sarat (vagy nem, mint tudjuk), és a többi kaszinózik, esetleg nagy valószínűséggel nem figyel.  Karinthy az egész felelési történetét, akár jó, akár rossz oldalról, ma meg sem írhatta volna. Nem azért, mert nincs iskola, kiszedték már a kapukat is (de tartunk oda erősen), hanem, mert maga az esemény totál érdektelenségbe, vagy baromi rendbontásba torkolna.

Milyen nagyszerű, hogy abban az időben nem felmérőkkel  bombázták a diákokat, hanem ékes anyanyelvüket kellett szimultán használniuk a gondolkodásukkal, és persze agytekervényeik beltartalmával, ha éppen aznapra adódott ilyen.

Nem ültem sem képernyőhöz szögezve, sem internet fogságában akkor, amikor a MI jó tanulónk próbálta bizonyítani felkészültségét az őt meghallgató tiszteletreméltó testület tagjai előtt. (Húgom az Agatha Christie rajongó, én nem, csupán annyiban kedveltem az idős hölgyet, hogy igazat adtam neki abban, miszerint a tevőleges mosogatás serkenti az agyi működést.)

Bizony el-elméláztam azon, hogy az uniós testület, vajon miként fogadja majd a mi jó tanulónkat, és hogyan fog kimászni a csávából... (Ebből is látszik, hogy nem a sima beszédű sarjért aggódtam én,  hiszen afelől nem volt kétségem szemernyi sem. Péter háromszori Jézus tagadása  csak sima ujjgyakorlat volt ehhez a produkcióhoz képest.)

Ami történt, az még a legnagyobb edénynél sem jutott eszembe, igazi csavaros gordiuszi csomót átvágó döntés volt.

Mert:1. ha elutasítja egy uniós állam jelöltjét, hát barátságtalan döntésnek tekintik, akár jogos, akár nem.

2. Ha befogadják Orbán kinyújtott mancsát, akkor úgy járnak, mint a Rejtő -féle figura, aki azzal tette magát hülyévé, hogy kígyót melengetett a kabátja alatt valóságosan is.

De ez olyan volt, mint amit Arany is elverselt a Fülemüle versben: "Jobb felől üt: neked fütyül, bal felől üt, neked fütyül. Elmehettek."
Azért ez ennél mégis több volt, a MI jó tanulónkat jól elküldték oda, ahová való, így aztán valóban lehet majd az egekig magasztalni, és remélhetően ez kellő lökést fog adni a stadionokkal telecsinált országunk vezetőjének ahhoz, hogy végre magát és dicsőséges osztályát, lövesse ki  a zűrbe, ha már Navracsics urat előreküldték hivatalos uniós papírral terepet rendezni.

Tovább »