Oooopps!

Régen történt már hasonló velem, de úgy tűnik, dolgaim ismétlődnek...ez az ára, ha valaki az, aki.

Nos ennyi a bevezetés, és az eset csak azért érdemel bejegyzést, mert végtére is a bosszúságon túl, van némi szórakoztató oldala is.

Fel kellett adnom postán csekkeket, levelet, már régóta, de nehezen tudok eljutni  Péten is és itthon is. Péten messze van, itthon pedig az esetek többségében nem érek haza arra az időpontra, hogy még üzemeljen a hivatal.

Mára azért összejött a dolog, sikeresen elértem a buszt, leszálltam a posta előtt, beadtam, befizettem, feladtam, összességében minden remekül sikerült,. A postához képest itt sem lakom túl közel, két szatyrommal baktattam haza, jó 20 percbe telt, mire a kaput és az itthoni postaládát kinyitva szembesültem egy értesítéssel, miszerint átveendő hivatalos levelem van a postán. (Amit ugye nem vettem át, hiszen csak itthon tudtam meg, hogy van.)

Kormányhivataltól jött a levél, éppen a nyugdíjas létemet forszírozom, úgyhogy megy bőszen az oda-vissza. Akik ismernek, tudják, hogy nekem felpaprikázódni pár pillanat kérdése csupán, így mire a lakásba értem, már kotortam is a telefonkönyvet, mert nem láttam a méregtől.

Először valami lehetetlen számot hívtam, ami nem előfizetős (...minek írta akkor rá a papírra, nem is értem..a hivatkozási szám jó hosszú, ez egy normál, kötőjellel ellátott 6 jegyű szám volt...de nem működött.)

Elővettem a megyei telefonkönyvnek az A5-re kicsinyített térségi miniatúráját és tárcsáztam a postát.

Íme:

-Jónapot kívánok, K. Józsefné vagyok. Most jártam Önöknél a postán és hazaérkezve értesítőt találtam a kézbesítőtől, hogy fáradjak a postára hivatalos levél átvétele miatt. Ez nekem most nagyon nem esett jól, hogy nem szóltak, pedig ott voltam.

-Mikor volt itt nálunk?

- Ma, most értem haza, adtam fel csekkeket és Németországba egy nagyobb levelet.

-Nem is emlékszem, milyen néven ment el?

-Már bemutatkoztam, K.Józsefné, minden csekken és borítékon ott volt a nevem.

-Ilyen néven nem adtak fel levelet nálunk. Mikor tájban volt itt?

-Mondtam, hogy kb. 3 óra és 1/4 4 között, ahogy leszálltam a buszról.

-Az nem lehet, mert mi 3 óráig vagyunk nyitva.

-Mióta?? Mindig 4 óráig szoktak nyitva lenni.

-Hát már 2013 óta, először csak 1/2 4-ig, aztán pedig már jó ideje 3 óráig vagyunk csak.

-Hát pedig én voltam már Önöknél később is. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem fogok újra visszafáradni a levél miatt. Főként, mert Önöknek semmibe nem került volna szólniuk nekem, hogy vegyem át.

-De az Ön nevére nem is érkezett hivatalos levél, nincs itt bejegyezve.

-Ne tessék velem szórakozni, itt van a kezemben az értesítő, amit a kézbesítő hagyott itt nekem. Azért ilyen a régi világban nem fordulhatott elő, hiszen a postás ismerte a falu lakóit. Most pedig mindig mások ülnek bent, így nem lehet megjegyezni senki nevét.

-De én a maga nevére nem is emlékezem, hol lakik maga?

-Hát már több, mint 8 éve itt..H.kéren.

-De Hölgyem, ez Hárskút posta.

Nos, ez majdhogy szóról szóra így történt. S hogy ezek után mit kapott a hajmáskéri postás, azt csak tessenek elképzelni!!

Tovább »

Bánatos célegyenesben

Eléggé nyögvenyelősen, de feltápászkodtam és felkerestem ma azt a kormányablakot, ahol a nyugellátást intézik.  Szép helyen van Veszprémben, a vár alatti Jókai utcában. Nem volt forgalom, bénázhattam bőven, míg megtaláltam a belső udvart, ahol leparkoltam...életemben először egy mozgássérült helyre. Nem volt más abszolút és mivel 20 percre voltam az ügyfélfogadás bezárásától, hát bíztam a szerencsémben.

Odabent minden  a szokásos volt, ..ablakok, számhúzás, várakozás (nem túl sok), ilyesmik. Azért mégis furcsa volt. Ültem ott, és néha ránéztem az ablakok feletti feliratra.  Azt éreztem, valaki más ül itt, nem én, ez nem is velem történik, sőt olyan turistaként, érdeklődőként vagyok csupán itt.  Jó sok év lement az életemből úgy, hogy ilyennel nem foglalkoztam, legfeljebb viccesen, hogy persze, persze, mire odaérünk nyugdíj sem lesz....

Egy fikarcnyi örömet nem éreztem, hogy lám, idáig elértem, tiszta királyság és mennyire vártam már, szinte riadórajtban az egész cécót...szóval nem voltak ilyen hurrá érzéseim. Ugyanakkor, el tudtam képzelni azokat is, akik itt ülvén a széken, végre fellélegezhettek, hogy kiszállhatnak az életnek abból a versenyszámából, ahol némi aktivitást is fel kellett mutatni a munkabérért.

Őszintén szólva, nem tudom elképzelni, mi következik majd nyugdíjas koromban. Nincsenek itt gyerekeim, akikhez átfutva segíthetnék, ha beteg az unoka, nincsenek unokáim, akikkel programot szervezhetnék egy-egy hétvégére, és azt hiszem, a nyugellátás összege sem lesz annyi, hogy azt mondhassam, na most akkor végre kihasználhatom J-vel az elő- és utószezoni olcsóbb utazási árakat.

Nem fogok örülni a nyugdíjas létnek azt hiszem, gyerekkoromban már nagyszüleim is azt a jelzőt aggatták rám, hogy:"nyűhetetlen Csizmadia".  Nem sokat voltam egy helyben békésen, ez biztos.

Most össze kell gyűjtenem pár dolgot, munkakönyvet, tb lapot, oklevelet, leckekönyvet, születési anyakönyvi kivonatokat,...nem is tudom még miket. Emlékeznem kell, hogy mennyi ideig voltam Gyesen....próbáljuk összerakni az életemet papírokkal.

Aztán a visszalévő alig 1 évben tán kitalálom, hogy mi legyen tovább. Elvégre az élet ezzel még nem áll meg!

Tovább »

Zöld ember a barna patak védelmében

Ha már kellően elmúlt a mérgem, bizonyára kedvenc eseteim egyike lesz. Most már igazán sajnálom, hogy nem volt nálam a telefon, pedig mindig hordom, kutyasétán is. Szóval semmi különös nem volt, a sétánk úgy indult, mint eddig. Kutya szinte futva húz a Csárda hídig, majd lepilled a Séd vizében és onnantól beköszönt a nagy béke.  Elindulunk vizesen mind a hárman, mert engem is sikerül az esetek többségében lelocsolniuk.

Aztán következik a Chuk Norris híd, újabb fürdés, és már baktatunk is a zsilip és a Bruce Willis híd felé. Ivánt pórázra veszem, látok ott egy figurát, hát meg ne ijedjen a nagy kutyától. Szotyi repül, ...legyintek, kár is hurrogni, különben is mit árthat a 6 kilójával?!!

Majd odaérek, látom, nincsen kutya a közelben. Ivánt leoldom és boldogan csusszan a vízbe ő is. 

S a történet tulajdonképpen most kezdődik, próbálom felidézni:

-No, ezt nagyon rosszul tette!!

-Mit tettem rosszul, békés a kutya.

-Ezen a helyen tilos a kutyákat fürdetni, még az embereknek sem szabad a vízbe menniük.

-???? Annyira szennyezett a víz?

-Nem, én vagyok itt a megbízott (BM, Határőrség és egyéb TEK szervek képviseletében),a környezetvédő.

-Gondolja, hogy a két kutya szennyezi ezt a barnás lét, ami egykor a Séd patak volt? Az emberekkel ellentétben a kutyák nem pisilnek a vízbe.

-A halakat zavarják a kutyák.

-Én több, mint 3 éve járok erre sétálni, még egy pecást sem láttam erre sosem.

-Pedig vannak itt halak, pisztrángok, én telepítettem őket.

-A pisztráng ebben a löttyben meg nem élne egy percig sem, ne mondjon ilyesmit, hogy itt pisztráng lenne.

-Márpedig itt vannak és én feljelenthetem magát, hogy kutyákat hoz a vízbe.

-Ember, a Balatonba bevihetik már a kutyákat a kijelölt helyeken, mit védi annyira ezt a koszos vizet, bőrbetegséget kaptak tőle párszor már a kutyák is. A veszprémi állatorvos nem javasolja, hogy fürdessem őket ebben a szép pisztrángos lében!!

-Milyen iskolája van magának, hogy nem tudja megérteni, amit mondok? Mert akkor úgy fogalmazok.

-Hát tudja, azért vagyok ennyire értetlen, mert alig feljebb a Csárda hídnál rendszeresen látom, hogy az ott gazdálkodó traktorai és egyéb munkagépei éppen hogy a vízen mennek át, mivel a hídra nem mehetnek fel. Ami azokból a vízbe csöpög, az felér 10 évi kutyafürdéssel és akkor még nem is voltam durva.

-Erről tudok, már többször is beszéltem az Árkovics Györggyel, de azt mondja, hogy nem fog 2 falut megkerülni 200 m távolságért, így hát mivel gazdálkodó, ő egy kivételes eset.

-Akkor én azt javaslom, amíg ő gépezik a vízben, én beleengedem ezt a két kutyát is, aztán majd szóljon, ha hirtelen túl kevés lett a pisztráng!

Az volt az érzésem, hogy ha J. velem lett volna, mint ahogyan elég sokszor szokott, akkor ez eléggé rövid beszélgetés lett volna. 

A továbbiakban pedig nem kívánok a szokásaimon változtatni, egészen addig, amíg a Séd olyan tisztává nem válik, mint amilyen gyerekkoromban volt, amikor is a ruszki tankok mellett pancsoltunk benne nyakig..., ittak belőle szarvasmarhák, lovak, mindenféle bőrbetegség nélkül.

Tovább »

Gagyi ezerrel....

Ha véletlen a dolog, nem sok röstellni való van benne.  De mennyire az, ha mégis odaragaszt, mint kígyó hipnotizáló nézése, s aztán csak a bámulás van meg a hitetlenkedés.

Így lett ez tegnap véletlenül, amikor rákattintottam a Rogán Cecília és Sarka Kata neve által "fémjelzett" Miss World Hungary Magyarország szépe döntőjére.

Természetesen a két celeb bőven a bögyömben van (és még mennyi más is, lassan a D kosarat is leteszem majd..), de éppen nem ők voltak a porondon, hanem a lányok. Neglizsében, meg bikiniben, meg sportosban, szóval volt kreáció bőven, ahogy lenni szokott. Feltűnt egyébként, hogy valami agymosott...vagy kozmetikus barátnő kaphatta meg a zsíros megbízatást a lányok sminkjére, mert egytől-egyig, mindegyiknek totálisan ugyanazt a kikészítést készítette el. Akár hosszúkás arcú volt, akár kerek, vagy szőke, barna, kék szemű, vagy fekete. Istenien néztek ki tőle, mint a maszkok, vagy guminők. Még arra sem gondolt, hogy a rúzs színét változtassa néha.

Aztán a lányok is eléggé egy kaptafára készültek, de hát ilyen most az ideál, legyen. A legrémesebb pillanat mégis az volt, amikor mű népviseletbe öltözve, húsz centis fekete körömcipőben valami népi táncfélét próbáltak lejteni. Na az a pillanat felejthetetlen volt, úgy véltem, mindez tükrözi a két rendező hölgy értelmi színvonalát és a témáról való ismeretét.

A cipők éppen nem látszanak, de a ruhák ugyebár műremekek egytől-egyig.

Aztán jött az aranyruha, mert az olimpiai valamilyen felkészülős csapatunk aranyat nyert (tán a vízilabda??), s erre is ugye reagálni kellett, ettől olyan korszellemű és aktuális az egész:

Szegény lányok, ha volt köztük esetleg egy-két értelmes (szerintem azok ilyenbe bele sem mennek), az már ettől gyógyszerfüggővé vált örökre.

S aztán jöjjön a királynő:

Még nem ment le a vicsorgás az arcáról, gondolom a felkészülés alatt begyakoroltatták velük rendesen. 

Én smink nélkül kérném a lányokat, ha annyi eszem volna, hogy ilyesmibe belevágnék pár 100 millával. De Hajdú Péternek ez meg sem kottyant. Elvégre és utóvégre, hadd szórakozza ki magát szegény feleség...

Tovább »

Belemerülős mozi

Szóhasználatomban annyit jelent, hogy olyan szélesen és lassan folydogáló epikus film, ahol van idő a látványra, nem kapkod a kamera, lehet a történeteken mélázni és belemerülni. 

Ezekben a filmekben mindig az EMBEREK a főszereplők, és a cselekmény inkább keretezi, alátámasztja a szereplők viselkedését adott szituációkban. Esetleg  indokolja, miért tett úgy, ahogyan tette, vagy ahogyan mi nem tennénk, de hát nem mi éltünk akkor , ott, olyan előzményekkel és helyzetekkel. 

Egyszer már leírtam, könnyű egy mai moziszékből ítélkezni mások felett. Az csak részletkérdés, hogy nem moziszékben ültem, hanem itthon néztem meg a filmet. Nem mostani, 1999-ben készült film, operatőre, rendezője magyar.

Szabó István és Koltay Lajos A napfény íze című filmjéről van szó. Muris, hogy bár akkor felfigyeltem a filmre, mégis 17 évnek kellett (???) eltelnie ahhoz, hogy végre megnézzem. Elfeledkeztem róla igazság szerint és most is egy véletlen ncore-böngészésnek köszönhetem, hogy letöltöttem és megnéztem.

A cselekménye 3 generációt ölel fel, tehát előttünk vonul a történelemnek a nem túl dicséretes szelete, már ami a zsidókat illeti. S a dühítően sok azonosság, ami más filmekből már ismert: mindegy, mennyire vagy hazafi, mennyire vagy tehetséges, értékes, igaz ember, egyetlen bajod van, ami megbocsáthatatlan, az...hogy zsidó vagy.

Nem segít a névváltás, a kikeresztelkedés, az olimpiai bajnoki cím, saját maga által hozott mentesítő rendelkezéseket szegi meg a regnáló hatalom, újra és újra, rendszerváltozás ide, vagy oda.

Szépek a képek, a szereplők, a fényképezés, a környezet, maga a film. Jó, nagyon jó a főszereplő Ralph Fiennes, és ott az a Jennifer Ehle, akit a Büszkeség és balítélet Elizabethjeként ismerünk.

Jó, hogy megnéztem, ajánlom, pótolandó mindenkinek, aki képes befogadni az igazságnak ezt a szeletét is.

Tovább »

A halál margójára

Elmúltam már 60. Persze, hogy találkoztam a halállal. Rokonaim, barátaim, ismerőseim, szomszédaim, ismert emberek, balesetek, szerencsétlenségek, betegségek, öregség, véletlen, hiábavalóság és sok-sok minden kapcsán. Jó párszor elgondolkodtam rajta, mert igaz ugyan, hogy sok gondolkodni való nincs ezen, mégis...nekem sűrűn eszembe jut. Az okot nem tudom, hiszen bizonyára vannak bőven, akiknek jó ideig ez eszébe sem jut, s mondhatom, ez az egészségesebb eset.

A merengéseim oka számomra is ismeretlen, nem gondolkodom azon, hogy sürgősen kellene e világról lelépnem valami ki tudja milyen ok miatt.

Mégis érdekel. Kíváncsivá tesz. Teljesen normálatlan dolog ez, ép eszű ember a halálra miért is lenne kíváncsi. Igaz, sokszor jártam külön utakon,  szokványosnak nem mondható gondolatmenetekben. Apám mondogatta is nem egyszer, hogy "fordítva vagyok bekötve"....lehet, volt valami igazsága már akkor is, kora gyerekkoromban.

Most Editke halála kapcsán jut eszembe naponta, hogy amilyen szép dolog egy élet születése, olyan érthetetlen az a pillanat, hogy valaki van, aztán 5 perc múlva már nincs is.

Olyan végletes az egész, annyira visszavonhatatlan, és ha mi élők erről valamit tudnánk is, nem csak találgatásaink és hiteink lennének, akkor nem lenne annyira ismeretlen a vég. Ami a földi szemlélőknek így tűnik, és csupán hitbéli kérdés és viszonyulás, ki mit gondol a továbbiakról.

Anyám köztudottan nagy materialista és hangoztatja is, hogy a test meghal, azután "kampeca", semmit nem kell többet erről gondolni, vagy hinni.

Vannak a nagy hívők, akik egész életükben gyönyörű illúziókat kergetnek a lélek továbbéléséről és heti rendszerességgel járnak templomba is, ezt megerősítendő.

Egyik felfogás sem túl lelkesítő számomra, ezért mondtam, hogy kíváncsi vagyok, s csak abban bízom, hogy amikor a síromra hajítják az utolsó csokrot is, lesz, aki megkérdezze félhangosan: na most boldog vagy?? Már tudod?

Ha lehet és módomban áll, bólogatni fogok (bár materiálisan ugye nem).

Ha későbbre elfelejteném, akkor már most leírom, hogy elsődleges kívánságom a Queen zenéje, semmilyen magyar szirupos szövegeket nem akarnék fületlenül sem hallani. Persze ezekben is van könnyes doszt, de angolul jobban hangzik, már...ha éppen nem értünk annyira, hogy szinkronfordításon törjük a fejünket.

Párat felsorolok:

These Are The Days Our Lives

Sommebody to Love

I Want To Break Free

Who Wants To Live Forever

Love Of My Life
It's A Hard Life
The Show Must Go On'

How Can I Go On

Aztán, amilyen rémes egy temetés, az sem utolsó, ha  legalább a zene  kiváló. Ők garantáltan azok.

Tovább »

Queen - These Are The Days Of Our Lives Legendado

Tovább »

Kokárda az egyenruhán

A kokárda keletkezéséről jól dokumentált leírások léteznek, eredete, jelentéstartalma francia származásától követhető. Fűződnek hozzá szokások, legendák, magyarázatok a helyes heraldikai színsorrendre, megvarrásának típusaira és azok nevére.

Nekem sokáig, iskolai éveimben végig, kedvelt jelképem volt. Azt hiszem, az 1848-as forradalom annyival megelőzi az összes többi szabadságharcunkat, hogy időben éppen jó helyen van, nem túl távol, nem túl közel. Eseményei gyerekek számára is követhetők, felfoghatók, szimbólumrendszere a kisgyerekek csákóján keresztül a kardozásig napi játékaikban is megjelenik. 

Nem vitatkoznék azzal, hogy Szendrey Júlia elrontotta-e vagy sem a varrásánál a színsorrendet, a hagyományaink a kívül piros, belül zöld kokárdát részesítik előnyben.

A franciák csákójukon hordták, míg mi magyarok bal oldalon, szív felett kitűzve, esetleg a kabát hajtókáján. 

Kevés itthoni hagyományom van e nappal kapcsolatban, a zászlófelvonást, ha tehetem, mindig megnézem. Ma is így történt ez, a szemerkélő esős-borús időben, feszes katonai tiszteletadással, díszszázaddal és lovashuszárokkal. Mindenre kiterjedő figyelemmel a díszszázad lócitrommentes elvonulásán méláztam éppen, amikor feltűnt az egyenruhákra tűzött kokárda.

Először teljes zavart éreztem, valami összeférhetetlenséget. Katonagyerekként felnőve, soha életemben nem láttam egy szem egyenruhán sem kokárdát. Kellően disszonáns is lett volna, ha bárki összeegyeztethetőnek gondolta volna a katonaságot és a kokárdát.  S itt azért ki kell térni arra, hogy  e szimbólum keletkezése a francia forradalomban, majd a magyarban, a fennálló elnyomó államhatalom elleni szembenállást jelképezte. Mindazok feltűzték, akik szimpátiájukat ilyen módon is ki akarták  fejezni a felkeléssel.

A katonaság létének legelső alapvetése az ország védelme.....külső és belső ellenségeinek felszámolása. A katonaság az nem egyenlő az azonos elveken nyugvó önszerveződő felkelő sereggel. Az államapparátushoz tartozik, fizetést kapnak tagjaik, ilyen módon zsoldos sereg, bár hívták  egykor néphadseregnek is

Nem áll szándékomban egyenlőségjeleket tenni elmúlt koraink különféle hadseregei között. Történész sem vagyok, hogy hosszan taglalnám milyen típusú és vezetésű katonai hatalom állt egyes kormányok mögött.  Ám a kokárda szellemisége és a hadsereg az két nagyon különböző dolog. 

Ha a hivatásos díszszázad feltűzi a kokárdát a hajtókára, azt hiszem, az 1848-as eszméknek örököseként akarja magát meghatározni, ami szép dolog, noha pechjére a mai kormányt képviselve már a 12 pont némelyike is erősen botladozik, hadd ne soroljam fel melyik.

Másrészt tudható, hogy 1848 két igen különböző eseményt is jelent, egyrészt magát a forradalmat, előzményeivel, napi-másnapi eseményeivel és a későbbi szabadságharcot is. A kokárda megjelenése a forradalmi előzményhez köthető, kevésbé a szabadságharchoz.  (Egy harcnak egyébként is megvannak a szimbólumai, jelképrendszere, viselete, hagyományai, dalai stb. nem szorul már a forradalmi jelképekre.)

Tehát vissza a díszszázadhoz:  a szabadságharc katonái, tábornokai ugyan viseltek kokárdát, de nem az egyenruhájukra tűzve, hanem a csákójukon, mint a franciák. Ilyen módon a magyar felségmegjelölés feladatát töltötték be, ami a későbbiekben is megjelent a katonai sapkák elején.

A seregben kokárdát (így hívják pedig), a légierőnél használtak egyedül, amikor egyezmény született a felségjelzések használatáról, és a szükséges jól látható nemzeti azonosításról.

A fenti jelölés volt hivatott felváltani a kokárda-szerűt, ahol is kevésbé lehet vitatni a színsorrendet, bár mára már ezzel sincs gond, győzött az egyen-szürke.

S itt a kokárda a gépen, hogy ebben megnyugodjunk.

Végső soron tehát, kissé (finoman szólva is) zavarosnak érzem a kokárdát a mai egyenruhákon, noha valószínűleg vannak olyanok, akiknek gondolatmenetébe ez simán és jól illeszkedik. 

Arra pedig már ki sem térnék, hogy Orbán Viktor hadseregében, szemléletmódjában és eddigi, valamint eljövendő terveinek fényében mennyire koherens a sereg és a szabadságot szimbolizáló trikolór. Ezután pedig csak emlékeztetnék, hogy silányította, züllesztette a kokárdát 1998-ban választási szimpátia-jelképpé, megásva azt a széles (nemzeti) árkot, a kokárda-viselők és letevők között, ami azóta kőkemény, betonozott válaszfallá vált emberek, munkatársak, barátok, családok között.

Nem hiszek Orbán kokárdás hadseregében egy percig sem, még akkor sem, ha díszszázadként jelenik meg előttem, még akkor sem, ha az eső ugyanúgy esik, mint 1848-ban.

Tovább »

Dalból volt a lelkünk

Döbbenetes egybeesések történnek néha, nem is lehet megérteni, mi okozza, miért pont akkor és úgy.  A napokban, már nem emlékszem, hogy milyen apropóból, azon töprengtem, hogy mi az, ami a ma emberének az életéből eltűnt..?

Azaz, már emlékszem, véletlenül, keresgélés közben , egy dalra bukkantam és szinte majdnem elsírtam magam rajta. Sok emléket felhozott ez a dal.

Most vagyok a Rákóczi szabadságharc témakörénél, és bár nem történelmet tanítok, csak olvasmányokat dolgozunk fel, ehhez a korhoz mégis nagyon szorosan kötődöm. Részben családi vonatkozás miatt, másrészt érettségi tételem volt, nem felejtem el.

A felcsendülő dal viszont nem ezért volt fontos. Sokszor eszembe jut az a régi időszak, amikor az emberek életében DAL (!!) volt. Hallgatták és énekelték őket. Nem volt olyan étterem szinte, ahová, ha bementünk dél körül ebédelni, vagy estefelé vacsorázni, ne szólt volna valamilyen zene, természetesen élő zenekarral.

Az emberek, ha szórakoztak, mulattak, dalra fakadtak, még az ismeretlenek is tudtak együtt énekelni. Nem voltak olyan mesebeli grill partik, mint manapság, de szalonna, hagyma akadt és jó itóka is. Nem kell túl messzire menni, könnyesre kacagtam magam, amikor Fonóban a templom tövében énekeltük a munkásmozgalmi dalokat, némelyiket oroszul is.

Nem volt olyan kirándulás, szülinap, ahol ne énekeltek volna. Nagyon eltűnt a dal az életünkből, fájón. Zene ugyan van, de az nem ugyanaz,  sőt többször inkább ne lenne, még a csönd is nívósabb sokszor, mint amit bőgetnek hangosan, oda nem illően.

A gépi zene, az nem ugyanaz, mint egy élő zenekar, ezt leszögezhetem. 3 éve, amikor Horvátországban voltunk egy alkalmi rendezvényen és 4 zenész az asztalunkhoz jött muzsikálni, azon tűnődtem, mennyi éve esett meg ehhez hasonló velem.  Valami 35-38 évre taksáltam, ahogy az emlékeim szálait bogozgattam, és feltűnően busás borravalót adtam. Noha a zenészek mindezt nem tudták és meglepetésükben  még az italunkat is ki akarták fizetni, én úgy éreztem, ezt pénzzel nem lehet kifejezni, hogy pár percben nekem mi mindent az eszembe juttattak.

Elsősorban saját Apámat, aki szeretett és tudott is dalolni. Ismert sok énekelni valót, és hamar magához vezényelte akár az egész csárdát is, hogy "aszongya, Főnök, most azt énekeljük, hogy..."...

J. is sok nótát tanult meg tőle, a múltkor egy vonatos kiránduláson hazafelé jövet sokak meglepetésére jobban bírta repertoárral, mint gondolták volna róla.

Azt hiszem, és nagyon sajnálom, hogy nincs már kinek ezt tovább adni. Talán mi vagyunk az utolsó generáció, akik még láttuk elődeink önfeledt és szép dalolását, párat eltanultunk tőlük, de a mi gyerekeink már nem tudják ezt a hangulatot megélni, tovább vinni.

Arról pedig most nem is beszélnék, hogy azok a bizonyos lakodalmas zenészek a szintetizátoraikkal és modernizáltra faragott módosításaikkal micsoda dúlást végeztek a fiatalok ízlésvilágában. 

Mondhatnám, hogy legalább ilyen módon, de énekelnek.  Pár esküvőn volt szerencsém  elmélyedni az általuk szolgáltatott "szolgáltatásban", ami már messze van mindattól, amiről most beszélek a nótázások kapcsán. 

Ez is eltűnőben van, mint azok a régi játékok, amiket Andor kérésére próbáltunk előhalászni egy iskolai feladathoz.

Tovább »

Pökhendiség, gőg, arrogancia és társai

Szándékosan nem írtam eddig semmit a tüntetésünkről, inkább csak hallgattam és olvasgattam. Néztem a TV-ben nyilatkozókat, még szülői értekezletet is tartottam.

Most értem oda, hogy leülve azt tudom mondani, ha nem lennék ilyen fáradt, az  elkeserítő folyományokat hosszasan bírnám elemezgetni és szétszedni. 

Nem vagyok mai csirke, régóta ismerem a FIDESZ-típust.  Ha valaki még nem tudná, van ilyen lény, mert lassan az ember szót nem szívesen aggatom rájuk. Hívnám őket előbb gyíkoknak, vagy sakáloknak, hiénáknak, csótányoknak, keselyűknek, cápáknak, farkasoknak és patkányoknak, nem folytatva a sort, jól lehet, ezek a szegény állatok nem tehetnek arról, hogy ilyen negatív előítéletet ragasztott rájuk az emberiség a történelme során.

Gondoltam persze, hogy teljes erővel beindul a kampány (ellenpropaganda-gépezet), muszáj sürgősen lejáratni a tüntetést, a pedagógusokat, a pofátlan bandát, akik újabb és újabb bérköveteléseikkel, szegény családok zsebéből markolnának ki ismételt és jogtalan milliárdokat.

S itt látszik, e mindent alulmúló kampány mocskos szennyét tapasztalva az igazam: Vannak OLYANOK, akikkel NEM KELL leülni tárgyalni. Félreértés ne essék, nem az előre pozicionált kudarc miatt, azért nem.  Nem azért, mert annyival különbözőbbnek gondolnám magam (egyébként igen),  egyszerűen azért, mert EZEK a mesterei mindazoknak az ócska technikáknak, amit egyébként tanítanak is felsőfokon. A manipulációnak, a megvezetésnek, az átnevezésnek, a pozitív tények elferdítésének, a hangulat szításának,  a dolgok áthallásos megbélyegzésének, a társadalmi hangulat manipulált irányításának,  nem sorolom tovább.
Mindezek Csimborasszója volt Pósán László mai produkciója, ami a szóról szóra való idézetként jelent meg a HVG lapjain.
S amit igen karakán módon (gyáván), letagadott a mai Klubrádiós interjúban, melyet Bolgár György (gratulálok a türelméhez és a méltóságához), készített vele.  Ugyanis (magyarázgatta többször is),  ő nem a pedagógusokra mondta, hogy pofátlanok, hanem a szakszervezeteikre, azok követeléseire.
Nos, sajnos "ez így, ebben a formában" nem igaz.  Rémes volt hallgatni a sok badarságot, amit összehordott, számomra azt bizonyította, hogy ismeretei finoman szólva is hiányosak a témában. Modoros volt, erőszakos, rendreutasította az őt kérdezőt többször is.

Számomra semmi több nem volt, mint egy rosszul nevelt, arrogáns, hatalmát fitogtató neveletlen ember (patkány), akinek az utolsó esélye, hogy emberré váljon az, ha lesz valaki (valakik), akiknek egyszer, vagy a közeli jövőben lesz elég ereje és hatalma  ahhoz, hogy az ilyen gerincteleneknek az orrát határozottan belenyomja abba a sok sz@rba, amit ők gyártottak.
Nem örültem Békesi nyilatkozatának viszont, mert kimondta sajnos az én meglátásomat is ebben a helyzetben.
Tehát hiába akarnánk mi szakmai szinten tartani a követeléseket, ez már túllépett ezen a szinten, és nem azért, mert a pedagógusok egyből és nekivadultan rendszert akartak/akarnának dönteni. De muszáj látni, hogy az oktatási rendszer (mint az összes többi is), nem magában való független és pláne nem szabadon,  demokratikusan irányított szelete a társadalomnak, merthogy mi a fene is lenne itt szabad és demokratikus.
A FIDESZ a koncot sosem fogja kiengedni a fogai közül, inkább magával viszi a pusztulásba, nem hogy az oktatást, de az egész országot is, ez olyan biztos, mint Gorcsev Iván győzelme a makaóban. (Ami már ugye megvolt.)
Tehát lehet még itt kicsiben emelgetni téteket, leülni mindenféle aktuális smasszerrokkal tárgyalgatni, aztán majd lesz a "Ki röhög a végén"...
Nekem a nagyvonalú, bátor játékosok imponálnak, akik világosan látják (ha most nem, majd 10 év múlva, ha még lesz szemük), akik már most tudják, az erőket összpontosítani kell, túl nagyot kell, hogy szóljon, hogy a legfőbb dakota úr essen le (döglötten) a lóról, mert nekem szimpatikusabb és mindannyiunknak az kellene, hogy legyen, ha inkább a ló szalad el.

ORSZÁGOMAT EGY LÓÉRT!!   

Tovább »

Saul fia

Nem tudom megmondani, hogy feltétlenül megnéztem volna akkor is, ha nem mutat fel a film és készítőstábja  ilyen hihetetlen nemzetközi eredményeket. Szégyenletesen ritkán látok magyar készítésű filmeket, akkor is csak, szinte belebotolván.

De mindegy is, mert így történt,  látni akartam, mi több úgy, hogy előtte nem olvastam el semmiféle kritikát. Persze hallani hallottam egy-két dolgot a filmről. Éppen tegnap délelőtt volt egy viszonylag hosszú interjú az operatőrrel, Erdély Mátyással. A riporteri kérdésekre elmesélte, hogy valóban, nem volt rögzített kameraállás a filmben, azaz nem gurították síneken és nem állt fixen a kamera. Vitte, vitte egész film alatt, előző hónapokban komoly edzésekkel készült rá, hiszen egy mostani apparátus nem pehelysúlyú.

Ebből persze következett nyilván, hogy ez a kamera igen sokszor mozog, rázkódik, így a vetített kép is. (J. szédült tőle.)

A másik jellegzetessége a filmnek a nézőpont kérdése. Sosem láttam még ilyent, csak a főszereplőre fókuszál, állandóan az ő arcát mutatja. Szemből, profilból, hátulról, de mindig ez a beállítás.

Minden egyéb látnivalót úgy érzékelünk,  mintha mi a főszereplő lennénk és a szemünk sarkából látnánk, vagy éppen a háttérben, valakire ránézve.

A kép ezért többször homályos, vagy fontos események kerülnek (látszólag!) a vászon peremére.

Nehéz volt megszokni ezt a fajta közeli képet, az ember szinte várta, hogy na mikor tágul ki a világ, mikor lát valami "összesítő" tágabb horizontot valamiről, de nem lát, csupán a film legutolsó részében, a tájról egy-két kockányit.

Nagyon érdekes volt, hogy egy idő után már nem éreztem ezt a stílust "szorosnak", elfelejtettem és átálltam teljesen a főszereplőre, vele néztem azt, amit ő csinált. Ez azt hiszem eleve szenzációs elgondolás volt.

A főszereplő Röhring Gézát  nagyon jól választották, emberi arcot egyhuzamban ennyi ideig még sosem néztem, és mindig volt rajta látnivaló. 

A film cselekménye a holokauszt, a leggyötrelmesebb, kendőzetlen valóságában. Egy olyan holokauszt, ami tulajdonképpen csak háttér, egészen addig, míg azt hisszük róla. Hiszen miről szólna a film, pláne egy ilyen, mint arról a főszereplőről (gondoljuk logikusan, ám helytelenül), aki 100-nál több percen keresztül az orrunk előtt van, és ez nem képletesen szólván van így. A történet szinte puritán módon egyszerű. Egy gázkamrában megfojtott fiút (mert ő pechjére túlélte a gázt), el kell temetni. A halottnak jár a temetés, jár a rabbi.

Az számomra nem világos, hogy valóban Saul fia volt-e, mint a cím mondja és ő állítja, hiszen próbálja egyik társa meggyőzni, hogy nincs is fia. Valami motyogás van, hogy nem a házasságából, de ez sem világos. 

Nekem úgy tűnt, ebben a pokolban, nem az a lényeg, hogy kinek a fia volt, jóval inkább az, hogy mitől maradhatunk még emberek. Szemet becsukni nem lehet, orrot védeni az égett hús és zsír szagától egy kis kendővel, aligha. De ragaszkodni egy normális időkhöz kapcsolódó normális hagyományhoz, az olyan, mintha ezzel megőrizhetnénk egy szikrányit abból az életből, ami a marhavagonok és a krematóriumok előtti világ volt.

Ezért dobja oda társai biztonságát, vagy a szökés sikerét is, és mint a görög drámákban, ez nem is sikerül, hiszen elúszik a holttest a folyóban, nem éri utol. (Igazi szimbólum, a halottal együtt majdan az élete is elúszik, alig pár perccel később.)

Nehéz azonosulni a főszereplővel, nem azért, mert ő zsidó, nem azért, mert ő ott van. Időnként eszembe jutott az a kifejezés, már nem is tudom miben olvastam:"mesüge". Volt valami határozott határozatlanság is a szereplőben, néha löktem volna egyet rajta...az én mozibeli párnázott székemből persze.

A holokausztról a film nem mondott újat nekem. Nem vagyok a téma teljes körű ismerője, de azokat az alapműveket elolvastam, amiről úgy gondoltam, hogy az általános tájékozottságomhoz szükséges. 

Ám azzal szembesülni kell, hogy más egy könyvet olvasni és más látni, képileg. (Milyen érdekes, hogy ugyanazon a könyvön nem sírunk,  viszont ha filmen látjuk, pláne nagyszerű színészek tolmácsolásában, hát simán bőgünk rajta.)

Lehet ez egy védekezés is, hiszen bár olvastam, a fantáziám nem dolgozott különösebben azon, hogy Mengele milyen kísérleteket hogyan végzett az áldozatain.

A film befejező része remek, távol áll mindenféle sablontól. (Bocsánat, a remek szót nem a konkrét megoldásra értettem, inkább a megoldás módjára.)

Lábjegyzet: Hollywood nem tudom, megemészti-e a filmet, kétkedem. Sajnos, ez Európa, a mi történelmünk. Bár, ha finnyásan húzza az orrát, nem kisebb holokausztot műveltek ők az indián őslakosokkal, még ha őket el nem égették. Az is valami. 

Lábjegyzet 2: A fővárosban a középiskolásoknak ingyen levetítik a filmet.  Alaposan fel kell rá őket készíteni, hogy lássák és értsék. (Ehhez a 18 év, vagy 16 , úgy gondolom nem elegendő.)

Tovább »

Egyedül vagyok..

Az iskolám nem csatlakozott.  Hagyta elmenni maga mellett a lehetőséget, vitázgatott, majd inkább nem volt ideje, és különben is egyet értünk, de tenni ne kelljen érte, mert veszélyes. Nagyon lehangoló volt számomra ez a 2 hét, főként, hogy végig kellett néznem.

A tetőpont tegnap volt, amikor igazgató asszonyunk igazi jó beszari módra, félelemtől vacogva próbálta győzködni a tantestületet, hogy a KLIKK szervezte mai konzultációra muszáj elmenni. 

Az eszébe sem jutott egyébként, hogy ő maga mutatott leginkább példát a gerinces és bátor magatartásra akkor, amikor a testülete jórészt megszavazta az aláírást és csatlakozást, de ő nem. Holmi munkaköri leírására hivatkozván.

Később a megszavazás is elmúlott, nyom nélkül. Ám, a KLIKK előtt muszáj megjelenni, ha a főnökasszony levelet küld és Fórumra hív, hát menni kell. Jött a fenyegetés is, hogy de ha most nem mondjuk el, akkor nekem senki ne merészeljen a továbbiakban a tanáriban pattogni. 

(Kivéve én, mondtam magamban, mert én névvel aláírtam, a testületből egyedül...de persze nem akartam ezzel is bőszíteni.)

Aztán csak sikerült elvonulnia önmagával együtt vagy 4 fővel, az egyik a helyettese volt. Nem írtunk a papírjára semmiféle kérdést, én egy rajzot ugyan szerettem volna, de itt sem humornak, sem karakánságnak nyoma nem volt.

"Gyáva népnek nincs hazája"..szokta volt mondogatni apám, míg élt, és míg én gyerekként, nem mutattam neki megfelelő és egyértelmű jelzéseket bizonyos kényes, bevallós ügyekben.

Ma elmentem Veszprémbe, megint egyedül. Ugyan jól éreztem magam, mert láttam, nem mindenki olyan, mint azok a kollégáim, akikkel naponta együtt kell dolgoznom, majd ezek után is.

Irigylem az egységes, a bátor kiállást mutató iskolákat, tantestületeket. Csöppet sem lesz könnyű ez a menet, nem is tudom, mennyire lesz elég az ereje. 

A többség lapít, fél és nem dugja ki a fejét az iskola falai közül. Továbbra is morog, de csak halkan, mások meg ne hallják.

De jó, hogy nem kell, hogy a gyerekeimet ők tanítsák és neveljék. De jó, hogy tán azért nem kaptam sosem kitüntetést, dicséretet, pozíciót, mert gyötörhetetlen voltam.

Már tudom, ez minden egyébnél többet ér, már nem kell a pénzért kalapoznom, bár eddig sem tettem, de a tét is elmúlóban van. 

Az én tétem önmagam volt és az a bizonyos sokat emlegetett tükör.  Simán megy reggelente a belebámulás, kissé öregedő, ráncos, fáradt arc, de ugyanaz, mint 40 éve. A gerincemen nem engedtem járni, önszántamból nem tekertem rajta.

Ennyi volt. Nem sok, de nem is kevés.

Tovább »