Ahogy nézem, nem kényeztetek el senkit mostanában. Sem a bejegyzések bőséges számával, sem a filmekről szóló beszámolókkal. Az okokat most nem firtatom, lényeg a film ez esetben. Azért ez nálam rapszodikus és mindig fergeteges gyorsasággal jön. Emlékszem régi esetre, amikor még Fonóban laktunk és évekig vacakoltam a piros színű Karancs típusú gáztűzhelyemmel, fakanállal rögzítvén az egyik gázégő kapcsolóját. Már a szüleim is megszóltak miatta, de nem tudott ez sem tettekre sarkallni. Közben elégett a hátsó nagy gázégő körül a lemez is, hát ez jobban késztetett némi aktivitásra de még ebben sem voltam azonnali válaszoló. Aztán történt, hogy szombaton reggel még korán feküdtünk az ágyban, kávézgattunk is, majd így szóltam: gáztűzhelyet akarok venni. Mire J: most?......most!!
Hát ezzel a nyomorult filmmel is így voltam tegnap. Láttam én persze, hogy már megy a mozikban a film, de hányszor mondja az ember, hogy na jó, ezt meg fogom nézni aztán egy csomószor megesik, hogy mégsem nézi meg.
Tegnap reggel aztán imigyen szóltam: nem vetítik normális időben a filmet ezek a tetvarek veszprémiek, el kell menni Székesfehérvárra, mert ott 1/2 6-kor kezdődően meg tudjuk nézni. (Így jártunk jó egy évvel ezelőtt a Thacher filmmel is, a Vasladyvel.).
Még kicsit be kellett adnom, hogy nem elég, hogy énekelnek az egész film alatt, ezt bizony "óvasni" kell, amit J. különösen nem szeret. De jó ember, hát nem állt ellen.
Aztán lőn és elmentünk az Alba Plazába mozizni és őgyelegni egyet. No, mit kerteljek, húzom eléggé, mert friss, és mert -bár tetszett-, mégis vannak bennem vegyes érzések.
Amit előrebocsájtok, a jobb nekikészülés érdekében: Victor Hugó a romantika irányzatának írója, mint ahogyan nálunk Jókai Mór is volt. Azok a nagy ívű érzelmek, hősies cselekedetek, amik abban a korban ilyen regényeket olvasva könnyen megérthetőek és elképzelhetőek voltak, a mai kor emberétől már igen távol állnak. Ennek a stílusjegynek minden jellemzőjét a film magán viseli. Az éles ellentéteket, a jó nagyon jó, a rossz javíthatatlanul az, szóval nincsen ebben a filmben semmi szürke, semmi megalkuvó. Ha ezt így elfogadjuk (és erre kicsit felkészülünk, amit én nem tettem meg), akkor biztosan elkerül az olyan érzés, hogy sziruposnak, vagy túl könnyesnek érezzünk elég sok jelenetet. Itt ezekből volt elég bőven, de hát senki nem mondta, hogy ez a film maga lesz a móka és a kacagás. (Mi is a címe??)
Próbáltam felidézni a nagyon régen látott francia filmet, a fekete-fehéret, amelyben Jean Gabin volt a főszereplő. Gondoltam, hogy nem sok köze lesz ahhoz a filmhez és jó is, hiszen azóta vagy 40 év eltelt. (1958-ban készült az a film, bocsi, több, mint 50, fél évszázad!)
Nos, ott máshogyan nézett ki az öreg Jean Valjan, és Javert is keveset tépelődött, megmaradt ősgonosznak.
Ami vitán felüli, az a színészek kiválasztása, az ő játékuk minősége, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak. Azokat a szélsőséges érzelmeket a teljes szívükkel élték át, adták át, szinte szájtátva bámultam. (Jó volt a rendező, Tom Hooper: A király beszéde), mert könnyen lehetett volna ebből egy giccsparádé.
Ami végül is mégis zavart kissé a filmben: az örökös éneklés. Nem találtam ebben annyi dallamot, ami indokolta volna, hogy végig. operaszerűen menjen a film. Talán jobb egyensúlyt lehetett volna (számomra) létrehozni, egy amolyan My fair lady-féle módon, ahol prózában megy a film, de bőven van módjuk a szereplőknek a fajsúlyosabb jelenetekben dalolni is. (A zene, amúgy is mindig érzelmesebbé teszi a jelenetet.)
Örülök neki, hogy láttam, érdemes arra, hogy megnézzétek, ha tudjátok. A film végig ragaszkodik az eredeti történethez nem visz bennünket modernizált mellékutcákba. Nagyon jól megcsinált munka, és hosszúsága ellenére nem unatkoztam alatta.
(Hugh Jackman Oscarra jelölve az alakításáért, a Golden Globot már megkapta érte.)


