2015. november 15.

Előkerült egy unokaöcsi

Teljesen véletlenül történt, kolléganőm édesanyja rendszeresen szörfözik a fészen, és nála volt valamilyen szülinapi buli. A képeket bizonyos Poór Roland rakta fel, aki szerepelt is páron.  Környékünkön nem túl sok Poór rohangál, pláne Roland és azonnal rákérdeztem nála pár dologra, amikor ismerősnek jelöltem.
Nagyon kedves rendes, csendes fickónak tűnik, olyan apja típusú. Laci is békés ember, mármint az apja, aki nekem első unokatestvérem. Roland kérdésemre is csak szűkszavúan annyit mondott, hogy nem túl összetartó családja van.
Nem firtattam, hiszen mindketten tudjuk, még ha más-más nézőpontból is. Nem zárkózott el a meghívásom elől, majd talán valamelyik szabad hétvégén megejtjük, bár előtte még bemegyek Veszprémbe, hogy élőben is megismerkedjünk.
Nem tervezek ugyan e rokoni kapcsolattal semmi különöset, mégis úgy gondolom, hogy sajnos már nem vagyunk annyian ahhoz, hogy szó nélkül elmenjünk egymás mellett.






Nos, akkor a továbbiakról majd később.
Tovább »

2015. november 1.

Temetőkben...



Ne jöjj el sírva síromig
"Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál."

Mary Elizabeth Frye















Tovább »

2015. október 18.

Közlekedési katasztrófa!

Több posztot kezdtem már olyasféle szavakkal, hogy ...előrebocsájtom....
Most bizisten, mindent előrebocsájtok, amit csak el lehet képzelni mindazzal, hogy legelsősorban én, aztán én, aztán megint én benne vagyok mindebben vastagon.  De mégis: nem letagadva semmit, azért életemben ekkora bénaságokba nem botlottam utazások címén.
Úgy kezdődött, hogy Anyu születésnapja pont hétvége tájékára esett, azonfelül úgy nézett ki, a várható köszöntési hullám csak a következő hétvégére fog esni. Így simán belecsusszantam a "résbe", kedvem is volt hozzá, tehát utazzunk Budapestre. Mindennapi bejáró lévén, a MÁV START állapotáról és a működés minőségéről mondhatom, hogy voltak előzetes fogalmaim, mi több, ugye első kézből...vagy lábból..
A különbség csupán a megtett távolságban és időben mérhető, ami a hibalehetőségek mennyiségét úgy tűnik exponenciálisan növelte. 
Tehát, elindultam Pétfürdőről 14 óra 35 perckor, tisztában lévén azzal, hogy csak Várpalotáig tudok a vonattal utazni, mert építési munkálatok miatt Várpalota és Székesfehérvár között vonatpótló autóbuszok szállítják az utasokat.
1. hiba: nem néztem utána, hogy onnan milyen viszonylatok jöhetnek számításba. Azt gondoltam, részben a kalauz, részben a helyi hangosbemondó tájékoztatni fog. Leszálltam a buszról és egy paravánokkal elkerített folyosón mehettünk végig az egész állomás területén, nem látva semmit és nem is hallottam semmit. Kibukkanva a sínek közé, 2 vágányt láttam, egyiken állt egy szerelvény, kiírva rá, hogy Déli Pu. Felszálltam rá, örülvén, hogy megtaláltam, utazhatok tovább. 
2. hiba: nem tudtam, mit jelent az elektromos kiírás, hogy "zónázó"...
Amikor elment mellettünk a gyors vonat, már kezdtem rosszat sejteni, hogy tán az lett volna a vonatom, de végül is 20 perces várakozás után megindultunk. Megállva mindenütt, szóval lett az útból 1 óra 10 perces menetidő is.
3. hiba: a kijelzőn olvastam, hogy ez a vonat 17-én és 18-án a Kelenföldről fog indulni. Sokat nem törődtem vele, nem ezzel szándékoztam visszautazni másnap.
Zuhogó esőben evickéltünk már ki a vonatból, rögtön arra gondoltam, inkább most megveszem a jegyemet másnapra, jobb a helyszínen érdeklődni és tudni, hogy melyik vonattal tudok visszamenni.
A jegypénztárnál elmagyaráztam a nőnek, hogy feltétlenül gyors vonattal szeretnék visszautazni, mert személlyel jöttem és az nagyon sokára ért fel. Kértem, hogy nézzen utána, mert rengeteg a gyors vonat (alig van személy), de a gyorsok nem egyformák, legtöbbje megáll Pétfürdőn, de van, amelyik nem, és én Pétfürdőn kell, hogy leszálljak. A nő kiadta nekem a jegyet, megerősített abban, hogy a 14 órás vonat gyors, és tudok vele utazni.
4. hiba: nem néztem utána a pénztáros által elmondottaknak.
No, ezután már csak a Blaha Lujza térig kellett elmennem és egy megfelelő buszra felszállnom.  Rengeteg nép volt, szakadó esőben, a legelső buszra felnyomult mindenki, én is. Természetesen ez sem gyorsjárat volt, később láttam, ahogy elhúz mellettünk, így több, mint fél órát utaztam Újpalotáig. A végösszeg 4 óra tiszta időre jött ki, amikor megálltam a kapu előtt...
5. hiba: Nem is emlékszem, egyedül mikor voltam ott, tavaly együtt mentünk és érkeztünk, nem kellett minden megváltozott részletre figyelnem. Takarékos ember vagyok, alig figyelek meg valamit, ami nem nagyon érdekel, azt szinte sosem. Nos, hátraballagtam a hátsó bejárathoz, mert úgy emlékeztem, ott a kapucsengő, ott tudok felszólni. Hát nem volt, csak a kódok beütéséhez alkalmas számtábla. Felhívtam a Mamit, hogy itt vagyok, nyissa ki a kaput. Valamit makogtam, hogy a hátsó bejáratnál vagyok, de azt hiszem, erre meg ő nem figyelt eléggé, mert azt mondta, hogy lejön elém, de nem jött. Később kiderült, hogy lejött, de az első bejáratnál keresett, és mivel nem voltam ott, visszament, hogy azalatt felmehettem a másik lifttel, mert valaki kinyitotta az ajtót.
Egy idő után valóban jöttek és bejutottam a házba. Nem mentem viszont fel, mert nem akartam elkerülni, így várakoztam a lift mellett. Végül telefonon megoldottuk, hogy végre menjek már fel, mert ő meg ott fent keresett már.
Nos, innen azért sima ügy volt minden, jól éreztük magunkat. 
Gyanútlanul indultam tehát, jó időben, gyors járatú busszal vissza az állomásra másnap 13 óra előtt.
Beértem a Déli pályaudvarra 13 óra 20 perckor, azaz 40 perccel a vonatom indulása előtt. 
6. hiba: Mivel úgy gondoltam, bőven van időm, egy 8-10 percet ténferegtem alul, nézelődve. Igaz, még volt tiszta 30 percem, de úgy gondoltam, a vonat biztosan bent áll már, éppen fel is szállhatok rá.
Felérve a peronra azt láttam, hogy nem láttam semmit. Sem utasokat, sem vonatokat. Az jutott hirtelen az eszembe, hogy na mi van, kitört a háború???
Felnéztem az információs táblára, hát sötét volt. Csak pislogtam, aztán megjelent egy szalagfelirat,  miszerint elnézést kérnek, de 17-én és 18-án a vonatok a kelenföldi pályaudvarról indulnak.
Nos, itt olyan méreg futott el a tegnapi pénztáros nőszemély iránt és az egész vasút iránt, hogy ha lehetett volna, belerúgtam volna az üvegezett  személyváró oldalába.
7. hiba: (amit véletlenül nem én követtem el!!!): Amikor tegnap leszálltam, a pályaudvaron tartózkodtam legalább 10 percet. Sem a hangosbeszélő, sem a pénztáros egy szóval nem monda, hogy mi lesz, illetve nem lesz itt holnap. Kiadta a jegyet, aztán részéről el volt intézve a dolog, hülye utas, aki nem tájékozódik ugye.
Lesüvöltöttem újra a metróba, letámadtam az ellenőröket, hogy mivel jutok leggyorsabban Kelenföldre. Mondták, hogy menjek vissza a Keletibe, onnan a 4. metróval átmehetek Kelenföldre, cirka 30 perc alatt. Mutattam a jegyemet, hogy most jöttem ki vele, visszamehetek-e.  (Régebben, vagyis igen régen úgy volt, hogy megváltottam egy jegyet és az 1 óráig érvényes volt.)
Sajnálkoztak, hogy ők ugyan beengednének, de az ellenőrök nem fogadják majd el, mert a jelzés rajta nem fog megfelelni az útiránynak. Mivel kiszámolt jegyem volt és az elfogyott, elfutottam még 2 jegyet venni. Ez 4 perc veszteség volt, tehát elkezdtem komolyabban sietősre váltani.
Visszaértem a Keletibe, jó volt az eligazítás, hamar kiértem az alagútból. Fent a mozgólépcsőnél ellenőrök vártak, hogy mutassam a jegyemet. Két jegy volt a kezemben, egyik, amivel éppen utaztam és megmutathattam, másik készenlétben, hogy azonnal dughassam az átszálló jegykezelőbe és futhassak tovább. Megkérdeztem, hogy melyik folyosón mehetek tovább a 4. metróhoz, megmutatta.
8. hiba: Éppen elállhatta a jegykezelő készüléket, én elrohantam a mutatott irányba,  keresve , hová dughatom a jegyemet. Sehol nem láttam, és már mentem is lefelé a lépcsőn. Azt gondoltam, talán már lent, de ekkor már ideges voltam, mert emlékeztem rá, hogy a 2. és 3.  metró kereszteződésénél a Deák téren, már ott volt a jegykezelő, ahogy felértem az egyik metró alagútjából és a folyosó elején kezelnem kellett a jegyet. Tehát, ha már lent vagyok és várom a szerelvényt, akkor elkezdődött a bliccelésem, és tele van a metró ellenőrökkel.
Igazából, mire a szerelvényen ültem, feladtam az egészet, kevés volt az időm és minden megállónál  ellenőröket láttam. Azon gondolkodtam, hogy mit tegyek, hagyjam a fenébe az egészet, szálljak ki és kezeltessem valami ellenőrnél a jegyemet, vagy utazzak tovább, bár már értelmetlen.
Nagyon jellemzően döntöttem, általában ezt szoktam tenni, ha nem tudok aktuálisan dönteni: nem csináltam semmit.
Már 14 óra volt, amikor a Móricz Zsigmond körtérre értem, 2 megállónyira Kelenföldtől. S akkor eszembe jutott, ha a vonatom a Déli pályaudvarról indult volna 14 órakor, akkor Kelenföldről legalább 5 perccel később, azaz még nincsen teljesen veszve a meccs.
Megérkezve (egy teljesen ismeretlen terepen), már hallottam, hogy indulni fog a vonatom 14 óra 7 perckor. Az órámat sem néztem meg, csak az információs táblát, hogy az alagútból melyik vágányra kell kijutnom a szombathelyi vonathoz. Naná, hogy a legtávolabbi mozgólépcsős feljáró volt az. Futva értem, kezemben szatyor, és az idióta hosszú esernyőm
9. hiba:Nem változtattam a csomagjaimon, hogy legyen szabad kezem, csak ráálltam a lépcsőre, amit egyébként már számtalanszor megtettem. Ahogy talajt fogtam, azonnal tudtam, hogy a lépcsők találkozására sikerült rálépnem, de már arra sem volt időm, hogy a korlát után kapjak, dőltem hátra, és tudtam, nem fogom már megakadályozni, hogy hátraessek. Úgy is történt, teljes hosszomban eltanyáztam, a lépcső lendületesen vitt felfelé. Aki volt ilyen lábbal égnek álló helyzetben, tudhatja, mindegy hány éves vagy, ebből magadtól nem fogsz felállni.
Nagyon kedves utastársak azonnal segítettek, elölről, hátulról rángattak fel, közben hallottam több felől, hogy .."egy néni elesett..". Nagyon furcsa volt, mármint néninek lennem, és a bosszúságom itt tetőzött az hiszem, mert amikor megkérdezték, hogy jól vagyok-e, nem történt-e valami bajom, mosolyogva (!!!) megköszöntem ,hogy nem, igazából semmi bajom és ezt muszáj volt  legalább egyszer a halálom előtt kipróbálnom..!!! A sajnálatos reakciókra fel sem pillantva futottam tovább.
Aztán felértünk mindeközben, bent állt a vonatom és elértem, bár koppra, az igaz. Kis nyaktörő mutatvány volt benne, és már a vonaton jutott eszembe, hogy nem láttam Kelenföldön metró ellenőröket, és az is igaz, én úgy elfelejtettem őket, ha ott álltak volna is elfutottam volna mellettük.
Tehát győzelem, rajta vagyok a megfelelő vonaton, ami 38 perc alatt ért le Székesfehérvárra. A megismert paraván után a megfelelő busszal eljutottam Várpalotára.
S itt jött az összes eddigi dolog koronája, természetesen az összes utas fel tudott szállni a várakozó gyorsvonatra, csak én nem, mivel ez a vonat NEM!! állt meg Pétfürdőn.
10. hiba Tulajdonképpen megegyezik a 4. hibával. Miért gondolom én azt, hogy valakinek elmagyarázom, hogy olyan vonattal szeretnék menni, amelyik PÉTFÜRDŐN !! megáll, és a nőci kiadja rá a jegyet és én KIFIZETEM, és eljutok Várpalotáig, mert a legközelebbi megállója Veszprém.
Nos, 40 percet kellett volna várnom arra, hogy induljon a személy és megtegyem azt az 5 km-t, ami Pétig vissza van. 
Erre már nem voltam képes, telefonáltam, és eljöttek értem Várpalotára az állomásra.

Innentől már újra happy volt minden, evés és ivás és kacagás. Semmim nem fáj, de leszögezném, hogy az itt nagyon becsületesen felsorolt hibákból jó néhányat nem én követtem el, és akik elkövették, részben észre sem vették, másrészt igen közönyösen és automatikusan végezték a munkájukat.
Számtalan esetben megtehettem volna, hogy nem veszem észre azt, hogy egy kisgyerek belázasodik és kornyadozik a padban. Elvégre nekem csak tanítanom kell és vigyázni rájuk. Sem az anyjuk, sem az ápolójuk nem vagyok. De ha körültekintően ténykedem, akkor talán nem baj az, ha az orromnál pár centivel tovább látok és ennek megfelelően időben intézkedem.
Mindenki jobban jár, a gyerek, a szülő, mert tudja, hogy figyelek, és nekem is jobb, mert jó érzés, ha megbíznak bennem és rám bízzák a lurkókat bátran.
Nos, az én balgaságaimmal együtt a MÁV START is derekasan levizsgázott, és a szomorú az, hogy utólag visszagondolva ebben számomra semmi meglepő nem is volt.


Tovább »

2015. október 3.

Sej, haj, lomi!

Nem is tudom már megmondani, mikor is voltunk el egyet csak úgy ténferegni holmi bolhapiacokon. Mindig ezer más dolog volt, vagy éppen egyéb program volt porondon. Nagyon szép, napos idő volt, úgyhogy végül nem tétováztunk és nekiindultunk.



Gondoltam, hogy jó sok nép lesz, így is volt. Persze ez éppen az a hely, ahol pont az a lehangoló, ha nincsenek elegen. Szokásos az egymás lábára lépés, az autók arra mennek, amerre elférnek, kerülik bent egymást jobbról, vagy balról, mindegy is. 
A lominak megvannak az íratlan szabályai.  Lehet bőven alkudozni, vagy sikerül, vagy nem, de becsület az van. Nyugodtan otthagyhatod a kifizetett árut, hogy majd visszajössz érte később, senki le nem tagadja, vigyáznak rá, holott itt aztán számlát csak álmodban, ha látsz. Érdekes, hogy cserélődnek is az árusok. Volt 1-2 helyünk, ahová szerettünk bemenni, mert szép cuccok voltak, már nem találtuk meg, helyükön mások árultak másféléket. 
Mondtam is, itt ugyanaz megy, mint a városokban, mire megszokod, hol találod azt az áruházat, ahová járni szoktál, már más van helyette.
Devecserben voltunk ma, nem Pápán. Keresgéltem egy kisebbfajta szekrénykét, de hát ez olyan, hogy azt veszed meg, amit éppen találsz. A sokadik nézelődésre talán majd összejön.
Azért vettünk szőnyeget az előszobába, ágytakarót a galériára, új melósruhát J. számára, nekem egy vékonyabb kabátot,. Belebotlottam egy klassz török táskába, tiszta bőr, és kellően cicomás, tehát tetszik. Aztán még egyéb apróságok, amik felkéredzkedtek, köztük egy zsák krumpli, ami majd csak nálam lesz használt állapotban.
A szokásos lángost megettük, én egy felet, de így is elég volt egész napra.



Itt éppen azt mondja, hogy mindjárt hozza a másikat is. El is dőlt, hogy az nekem sok lesz, de másfél lángost bepuszilva, ő is egész napra tele volt...


Aztán hazajöttünk, még előtte Veszprémben tankoltunk, bevásároltunk és itthon kimostam a vételezett cuccokat. Megtörtem még a szomszédtól átpotyogott diót, éppen fél kg lett megpucolva, tiszta haszon.
Szép volt ez az október eleji szombat, jó lenne, ha jövő héten is hasonló lenne, utazunk Kőszegre. Ez a vonatos túra, szeretem, mert óccsó. Legutóbb júliusban voltunk Baján, úgyhogy ez is esedékes lett már.
Estére pedig kissé hűvös lett idebent, mert kinek is jutna eszébe ilyen szép napon a fűtés. Nekünk sem jutott, most ülünk a 17 fokban, úgyhogy holnap akármennyire is csalogató lesz a napfény, kis langyítást majd eszközlünk estefelé.

Tovább »

2015. szeptember 6.

A magam oldalán állok....

...még, ha bénán is, elismerem. Ugyan mit tudhat, mit láthat egy öregedő falusi tanítónő az olyan hatalmas, országnyi, Európát térdre-rogyasztó folyamatokról, amibe ezennel belekotyog. Nézek, nézek, aztán úgy járok, hogy azt látom, amit láttatni akarnak velem? Mindannyian manipuláltak vagyunk, hiszen nem vagyunk tudói az igazi történeteknek, pláne azok okainak. 

A szöges drótkerítés megkerülésének irányai

Ám véleménye mindenkinek van a migrációval kapcsolatban, vagy szűkszavúan, de tömören (olvastam eleget ezeket), vagy hosszabb lére eresztve, némi sziruppal leöntve.
Egyiktől sem vagyok elragadtatva, mindegyiket hamisnak érzem. A bevándorlókkal kapcsolatos ostoba és szűk látókörű, durva  véleményeket most átutalom a legutóbbi focimeccs szurkolói megnyilvánulásai közé, gondolom a körbe valók egyébként is.
Ezt viszonylag hamar meg tudtam tenni, és tán ezért kezdett mérgesíteni egy  idő után a huzavona a civilek segítőkészsége, a rendőrök naponta változó tevékenysége,,  és a sok humanista véleménye.
Leszögezem, nem vitatom azt, hogy a sok ezer között vannak valódi  menekültek is. Ezt példázta akkori bejegyzésem is, amikor a menekültek ügye jórészt még csupán papírmunka volt.
Ám már igen messze kerültünk attól, hogy ezt egyszerűen olyan kérdésként kezeljük, ami szimplán menekültkérdés, és ki-ki alapon kezdjünk közöttük rendet vágni..
Egy ideje fejtörést okozott már az olyan kérdések sora, hogy Pl: Miért most? Az arab háborúk, vagy az afganisztáni, nem új keletű veszélyek, még itt voltak az orosz katonák, váll-lapjukon a CA jelzéssel, amin akkoriban jókat röhögcséltünk, hogy mit is jelent igazából. (Szovetszkoje Armija v. Camping Afganisztán).
Ugyanez elmondható az arab háborúkról, Pl: csak az Irak és Irán közötti 1980 és 1988 között dúlt, 8 éven keresztül. Nem volt egy kéjmámor egyik félnek sem. Miért nem jöttek akkor ide menekültek Európába, hasonló elánnal és lélekszámban, mint most?
Nekem ez sehogyan nem áll össze. Persze tudom, engem már megvezettek, még a Charlie Hebdo elleni januári merénylet utáni elemzésekkel. Ott, a napnál is világosabb volt mindenki számára, hogy az európai keresztény kultúra elleni alapvető, iszlám indíttatású támadásról volt szó. Elkövetői hűséges követői voltak az Iszlám Állam nevezetű terrorista elveken nyugvó monstre szervezetnek.
Kezembe került egy több oldalas cikk is (messze nem baloldali volt a folyóirat), amelyben leírták, az IÁ terveit és megvalósításuk időzítését Európa leigázásával kapcsolatban. 12 pontban (hehe...) foglalták ezt össze, ha jól emlékszem 2020-ig, vagy 2025-ig tartó határidővel. Ekkor, 2015. januárjában ebből már 10 megvalósult. 
Hallgatom a rádióban a mai nap Földi Lászlót a titkosszolgálat volt vezetőjét. Arról beszélt, hogy megfigyelték a migránsok viselkedését. Azt látták, hogy szándékosan idézték elő azt a helyzetet, ami az országhatárnál kialakult. Rájöttek (vagy tudták előre), hogy igen nagy csoportokban kell jönni, mert ekkora tömeget nem fognak tudni megfelelően, szabályokat betartva kezelni az érintett országok rendvédelmi szervei,.  (Arra lehetett számítani, hogy a kormányai sem, hiszen nem volt egységes álláspont erről az Európai Uniós országokban.)
Másrészt, a csoportok között komoly és folyamatos kapcsolat volt, mozgásukat koordinálták. 
A logisztikát szervezetten végezték, és állította, hogy valószínűleg nem szimpla civil ügyes emberek voltak azok, akik képesek voltak erre.
De ezt csupán ma hallottam. Előzőekben már régóta egyet értettem Oriana Fallaci könyvével.  Rémesen elképzelhető számomra a támadás az európai keresztény kultúra ellen, bár azt hiszem, az európai vezetők, ha egyáltalán volt erről valamiféle közös egyeztetés, nem ilyenfajta támadásra gondoltak.  Az előzményeket tekintve ez érthető, hiszen 2001. szeptember 11. után mi másra is lehetett volna számítani, mint új és újabb terrorista merényletekre. 
Nem olyan légből kapott gondolat az, hogy az iszlám, akár saját hívei élete árán is, de végrehajtja terveit.  Most nem öngyilkos merénylőkkel, akik a bombát saját testükön viselik. A bomba az Európa felé menetelő sok sok ezer ember.  Túlnyomóan férfiak, legnagyobb hányaduk fiatal, középkorú alig akad köztük, öregecske nincsen. Persze vannak családok is, gyermekek, terhes anyák, kell a látszat, a hadsereg arcképét valahogyan takarni kell. Az ő áldozatuk, szenvedésük "belefér a kállóba", az iszlám szerint mindenképpen. 
Mi ezt európai szemmel, érzésekkel, értékrenddel felfogni, megérteni sem tudjuk.  De emlékezzünk csak a sorozatosan karddal lefejezett ártatlan keresztényekre, riporterekre civilekre, filmrendezőre, vagy a menekültcsónakban együtt utazó keresztények tengerbe hajítására, melyet saját menedéket kérni készülő honfitársaik hajtottak végre.
Nincs elég ismeretem ahhoz, hogy világosan lássam minden, vagy legalább jó pár részletét ennek a mostani új és rémisztő népvándorlásnak. Bennem csupán megszólalt a vészcsengő. S ez akkor is szól, ha egyébként mélységesen sajnálom azokat a megvezetett és felbátorított embereket, akik elhagyták a lakóhelyüket és ilyen hosszú útra kényszerültek.
Egyébként ez külön misét még megérne, honnan van náluk a sok pénz (szegény menekültek), amikor állításuk szerint háborús övezetből érkeztek. Nem hinném, hogy pénzzé lehet tenni háború sújtotta vidékeken házat, bármit. Ahol háború dúlt, ott a fő érték mindig az ennivaló volt, és olyan értékek, amiknek csereértéke volt.
Horribilis összegeket fizettek az embercsempészeknek, akik aztán az esetek többségében cserben hagyták őket.
Tehát a kérdésem továbbra is az: Miért most, és miért Európa?





Forrás: Az elemzés 2011-ben készült. Azóta teljesen más helyzet alakult ki, az iszlám népesség nem megkétszereződik a jelzett időszakban, hanem többszöröződik, ebben biztos vagyok.
Tovább »

2015. augusztus 25.

Mozis program

Na, erre a filmre biztosan nem ugrottam volna fel azon nyomban, hogy irány, dejsze rögvest. Olyan közönyösen siklottam át a műsoron, hogy akár ásíthattam volna, hogy nincsen semmi említésre érdemes film, ami majdnem igaz is lett, mert egész nyáron nem is mentünk moziba.
Kivétel Andor volt, amikor a Minyonokat néztük, de még 3D-ben is sikerült bealudnom, holott a jó gyerekfilmeket szeretem. A Croodéket is rongyosra nézzük itthon.
No, de Andráska tervezett, Évi kiválasztotta, a Papa előrevetítette, hogy elalszik, én beletörődtem, az általam különösebben nem kedvelt akció filmek egyikébe. Program, legyen.
Ahogy szokásos, azonnal elhasaltunk az első foglaláson, a 17: 40-kor kezdődően, mert a Papa nem ért haza a melóból. Egyébként mindig itthon lengette álló nap, nyárhosszat, két alkalommal nem szokta, amikor a gyerekei végre itthon vannak, meg amikor programot szervezünk.
Szóval foglalás a 20 órás filmre, eggyel több érv az elalvás mellett a Papa térfelén. Ettünk előzően kínai vacsit, mert akkor már túl sok lett az időnk is, meg fagyit nyaltunk, UPC-t intéztünk, vásárolgatás is esett, szóval elérkezett a 20 óra.



Szeretjük a "Kínait", még műanyag tányérban, műanyag evőeszközökkel is.


Átmenetileg enyém csak Apa fagyija, hogy magam is legyek egyszer a képen. Még azt hinnétek, itt sem voltam.


Veszélyesen kezdődött, már az alvó póz létre is jött.


Na, belecsapok a közepébe, ez vihogósra sikeredett, nagyon élveztük. A Papa nem aludt el egyet sem, a filmet ráépítették két igen sármos, jóképű titkos ügynökre, akik egymással dolgoztak, vagy éppen ellen, ahogyan a főnökség kívánta, orosz-amerikai párosban. Na ebből jött is a stílus, nagyon jó magyar szinkronhangokkal, nekem többször eszembe jutott Pavel Csekov zászlós az újkori Star Wars legjobb, teljes filmes epizódjából. Aztán volt az NDK-s autószerelő Gabi, a "FAL" túlsó oldalán, aki szintén dolgozott valakiknek, a film végére kiderülve.
Hugh Grant kissé megöregedve mellékszereplőként felvillantotta az angol főnököt és szellemiséget, és egyébként volt benne bőven látvány, verekedés, akció és humor, ami a lényeg.
A film a hidegháború éveiben játszódik, érdekes volt látni a kelet német autókat: Trabantot, amint üldöz egy Wartburgot, szóval Andor mondaná rá, hogy "komisch". Vígságos pillanatok bőven voltak. Az akkori ruhákat, sminkeket, viselkedéseket, kis történelmi retrót, persze csak mellékesen, de tökéletesen. 
A filmet Guy Richie rendezte, aki mellesleg Madonna férje volt és valamelyik gyermekének az apja. Úgy tűnik, rendezőnek jobb, mint férjnek, bár Madonna mellett ép eszű úgysem maradhatott volna.

Tetszett, nem volt paródia, de örültem, hogy egy habkönnyű, nyári filmet láttam, ahol az akciók időnként saját magukon is elhasalhatnak, mindenki nagy örömére.
Tudom ajánlani a filmet jó szívvel, egy szórakozós röhögcsélős estére.


Tovább »

2015. augusztus 20.

Régi-új szerzemény

Családom már régóta tudja, vannak ismétlődő és immár maradandó gyengéim. Egyikőjük a mindenféle "smukk", bármilyen szemrevaló csecsebecse boldoggá tesz, ha úgy adódik.
Aztán itt vannak ezek a régi dolgok, amiknek egy része e ház tulajdonát képezte egykor, más részét magam túrtam mindenféle lomos vásárokon, s időnként kapok is, mint most.
Andrásék licitáltak keményen érte, gyanítom holland eredetű, már tapintásra is árad belőle az idő.


 Nem volt szívem falvédő stílusban feltenni és bár ágy mellé került, az egésznek látszódnia kellett.



Felette egy kedves, Pápán vadászott faképpel, ami olyan nürnbergi  hangulatot ébreszt, a középkori kis belső udvar emlékével. Nem akármire akasztódott a gobelin falikép, hanem a több, mint 100 éves függönytartó félbefűrészelt rúdjára. Sajnos nem tudtuk felhasználni, mert hiányos volt, de a párja ugyanebben a szobában szolgál továbbra is.


A függöny sem mai gyerek, Bulgáriából hoztuk még 1971 táján, lassan közelít majd a fél évszázadhoz ő is.
Bár kicsire sikeredett ez a szoba, általam csak "budoár"-nak hívott, ám nagyon kedvelem a hangulatát, ha valamilyen ok miatt behúzódom ide.


Ez alkalomból ismét kitakarítottam a szobát, felmostam, mosott szőnyeget feltettem, remélem, a lakói, ha rövid időre is, kellemesen érzik magukat benne.
Tovább »

2015. augusztus 18.

Pedagógus etikai kódex (vagy mi...)

Nem vagyok nagy sztahanovista, lévén még csecsemő, amikor ez a nóta járta minden munka frontján, (..meg a sződd a selymet elvtárs!), de igen közeli volt, hallhattam róla éppen eleget.
Ettől függetlenül (és bár eszembe jutott), mégsem a szocialista éra igéi,  elvárásai,  szellemisége és hangulata járja át a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) által létrehozott  kiizzadt tákolmányt.
Minden, még össze nem firkált sorából a lelkes fidesznyikok nyelvcsorgató igyekezete,  szolgai talpnyalása ömlik az olvasó fejére, aki csak azért nem szór helyette hamut, mert némi ésszel azt kapta, amiről előzőleg bő sejtései voltak.
A nem túl hosszú lére eresztett (szerencsére) és nem túl igényes nyelvezettel megírt 25 oldalt hamar át lehet lapozni, igazából elégségesen sikeredett sablonosra és általánosra.  

Mint minden dolgozatféle, rendelkezik némi előszóval, tartalomjegyzékkel, és utána viszont következik egy olyan érdekes szerkezet, amilyennel nem túl sűrűn lehet találkozni:

ugyanis 17 pontban felsorolja a pedagógusok feladatait, bővített mondatokban, de úgy, hogy klasszul, eléggé dedós módon, éppen, ahogy tanítani kell az alapfokú iskolákban, 1-1 szót kiemel, aláhúzással. Ugyan nem írja le, hogy azért, mert neki (NPK!) fontos, vagy azért, mert a gyengébb elméjű olvasó számára kínál fogódzókat.

Így néz ki ez a 17 kiemelt pedagógusi feladat, néhol önmagában  is érthető, ahol nem, ott olvasni kell a mondatok  elejét:

1. követve, 2. nemzet érdekében, 3. elkötelezetten, 4. felelősen, 5. szakszerűen, 6. szakmai alázattal, 7. jóhiszeműen és tisztességesen, 8. méltósággal és példamutatóan, 9.személyes példamutatás és az elvárások összhangjával, 10. pártatlanul, 11. igazságosan és méltányosan, 12. (érdekeket) védve, 13. előítéletektől mentesen, 14. átláthatóan, 15. együttműködve, 16. bírálat és önbírálat egységével, 17. lelkiismeretesen

teljesítjük. (Így a felsorolás mondatként befejezve.)

Szép kis lista, a nagy többségét gond nélkül áthúzhatnánk, hogy regnáló kormányunk és annak pártszövetsége mindezek hiányában is milyen önérzetesen kormányozza nem az iskolában fellelhető pár ezer gyermeket, de milliókat, ám ezen akár túl is lépnék. 
Viszont, az immár a 4-5 éve szokásos hiány bizony ebbe a listába is bekerült, azaz egy szó nincs benne ÖNÁLLÓSÁGRÓL, vagy a pedagógus SZUVERENITÁSÁRÓL, semmi olyanról, ami egyetlen szóval elismerné egy diplomás réteg felnőttként való megtisztelését, elfogadását.

Ami a szerkezetet illeti, sokatmondó arány a 10-15. oldalig található terjedelem, ami a normákat rögzíti (5 oldalnyi szöveg), és a 16--24. oldalig (8 oldalnyi) terjedő etikai vétség és eljárásrendje.
Konyhanyelven szólva 5 mondattal leírják, mit és hogyan kellene tennem, majd jön 8 mondatnyi  fenyegetés arról, hogy mit és hogyan és kiktől kapok azért, amit még el sem követtem és nagy valószínűséggel nem is fogok.
Bár ki tudja, nagyon talányos megfogalmazások is vannak a szövegben: Pl: Mi az etikai vétség?

"...olyan cselekmény, amellyel a Kódex, valamint a Kar alapszabálya rendelkezéseinek megsértését valósítja meg..."

Tekintsünk el a magyartalan fogalmazástól, ez KLIKK-es szövegekben is mindennapos. Szóval utánanéztem, mert eddig arról nem volt szó, hogy a Nemzeti Pedagógus Kar Alapszabályzatát is be kellene tartanom, eddig úgy tudtam, csak sima napszámos beerőszakolt tagja vagyok.
Nos, az Alapszabály semmi másról nem szól, egyedül az NPK működését szabályozza, tehát, ha akarnám sem tudnám megsérteni ezeket a szervezetre vonatkozó szabályokat. (Tudjuk még egyáltalán, hogy miket írunk le és olvastatunk??)

No, nem folytatom, nem érdemelt volna ennyi energiát sem, egyszerűen csupán annyit összegzésként, hogy én kaptam egy olyan családi útmutatót, ami generációk óta nálunk kívánatos és elfogadott volt. Másrészről a főiskolai tanáraimtól olyan példamutatást, tartást és elvárást, amihez 39 évig tartottam magam, bár vagy 20 miniszter pomádézott a fejem felett és kormányok jöttek, mentek. Akik ezt nem értik, akik szerint egy külső 5 oldal majd erősebben irányít, mint az eddigi normák, azok nagyon tudatlanok és hozzáteszem, még a szakmánkhoz sem értenek.
Egyik legfontosabb pedagógiai elvünk a motiváció elve, ami kimondja: a tanítványokban a belső motivációt kell legelőször kialakítani és szorgalmazni, mivel a külső motiváció gyengébb, és mivel külső, hát nem önszabályozó.
Rám tehát kár az Etikai Kódexet fecsérelni, már régtől fogva "önjáró" vagyok.

Tovább »

2015. július 10.

Végre vége!!


Befejeztem! Vége, kezdődjék hát az itthoni szöszmötölés. Elég is volt, innentől már csak pihenésképpen teszek mindent!!


Tovább »

2015. június 26.

Ingyencirkusz év végén..

Na ezt azért nem vinném külföldre,  s még jó, hogy 7 évet már eltöltöttem itt, így volt időm akklimatizálódni, de nem degenerálódni, az igaz.
Emlékszem azokra a kezdeti időkre, amikor idekerültem ebbe a testületbe és olyan módon szétdúlt egy-egy vehemens értekezlet, ahol bizony a szavakat nem feltétlenül válogatták meg, hogy napokig a betege voltam.

Mit tesz az idő, nem elég, hogy nem lepődöm meg, fel sem dúl, igazán blazírt képpel tudom szemlélni, sőt, mint ma is, akaratlanul-akarva boldog részesévé válni a sárdobálásnak. Nehéz és érzékeny emberek a pedagógusok, bánatomra, mindig a színészek jutnak róluk eszembe, hogy nekik is vannak, voltak kemény allűrjeik, mégis népszerűbbek voltak jóval, mint a nemzet napszámosai.
Ebben a testületben úgy tűnik hagyományosan sikerül egymást is megbántani,  legnagyobb művésze ennek jelenlegi igazgatónőnk.  Emberi tulajdonságai okán is, és vezetői kvalitásai miatt is. A példa pedig ragadós.
Volt ma  sírás-rívás, mérgeskedés, nevetés,  bosszankodás, ami csak létezik egy nehéz tanév záróján, fáradt, kimerült emberekkel.

A képen levők semmiről nem tehetnek, csupán illusztráció a szöveghez.


Mit mondjak, műsoron kívül és szünetben egy középvezető engem is "lerohadtozott", ám közöltem vele, ne erőlködjön, ez kevés még ahhoz, hogy én is sírva fakadjak a nyílt plénum előtt.
Mellesleg az egész nem volt más, mint egy kor-, és kórtörténet, 2015. év közepén, a lerothadó társadalom szétesett iskolájában a tehetetlen, így egymást maró emberi roncsokkal.
Nem okolom őket, én még ismertem a szép időket, a békét, a nyugodt munkát, az együtt töltött kellemes túrákat, bográcsolásokat, programokat.

Igaz, mindezt azóta úgy emlegetik, hogy az "átkosban" volt. Most meg itt a Kánaán, csak majd megvakulunk, hogy mikor is láthatjuk meg végre.
Tovább »

2015. június 11.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem..

Őszintén: Lucifer totál ki lenne borulva, bárminemű összehasonlítás okán, hiszen ő ezt előre, és viszonylag őszintén megmondta. Kész, tőle mást ne várjanak, ennyi.
Ja, és nem volt sem megvesztegethető, lefizethető, leállt vitatkozni, érveket mondott, azaz szóba állt még az Úristennel is.
Nem úgy, mint mások, akik mostanában önmagukkal sem állnak szóba talán, másokkal pláne nem.
Viszont, tanulnak és folyamatosan képezik magukat, minden valamirevaló öreg szarka, szálanként tépdesi már a tollát napestig, hogy itten olyan formátumú a tolvajlás, hogy ezt még Rossini sem gondolta komolyan, pedig ő is tudott róluk egyet s mást. (Ja, és Dudamel még mindig kedvenc!!)
Tudjuk már régóta, hogy kormányunk tolvajló fejedelmünk mindenre rátenné kezét, függetlenül attól, hogy csillog-e, vagy sem.
Most éppen egy festményre fájdult foga, ami sajnálatos módon nem az övé, nem is volt, viszont becsületes (és gyanútlan) tulajdonosa elhozta Magyarországra, hogy Munkácsy Mihály 3 nagy formátumú képe egy helyen legyen kiállítva egy időben.


Munkácsy Mihály: Golgota, Ecce homo, Krisztis Pilátus előtt

Remek gondolat volt, nagyszerű látvány (lehetett, sajnos nem láttam),  s letelvén az idő, került volna vissza Amerikába, de mégsem került. 
Nagyon ravasz módon előzetesen felkínáltak a képért 6 milliárd forintot, aztán nem lett egyezség, mert a tulajdonos 9 milliárdot kért. (Megjegyzem a Seuso kincsek őrzéséért 4,6 milliárdot fizettek ki, aztán csupán 7 db a 27-ből és nem került tulajdonba).
Szóval egyezség híján kitalálódott, hogy kerüljön műkincsvédelem alá a festmény, azaz tilos kivinni, és eladni is, mert elővásárlási jogot kapott a kormány, mivel hazai védetté nyilvánították. Ők pedig 6 milliárdot kínálnak érte, nem többet.
Nagy ravaszul bekerítették a tulajdonos amerikai műgyűjtő Pákh Imrét, mire ő nyilvánvalóan perelni fog, akár nemzetközi fórumon, bíróságon.

De azért nekünk is volt ötletünk úgy reggeli kávézgatás közben,  még a hosszú bírósági hercehurca idejére. Tételezzük fel (ami nem valószínű azért), hogy mienk lenne ez a nagyszerű és felbecsülhetetlen értékű festmény.



 Nem tudjuk eladni és el sem vihetjük. Azt mondanám a Papának: Hát jó, akkor szépen gurgulázzuk csak le a falról, tegyük el szakszerűen és helyezzük el egy megfelelően működő bank megőrzési részlegében, biztosításokkal etcetera...
Akkor ugye nincsen kiállítva, de mégis itt van, ugyan nem adtuk el, de a miénk és a kormány is mehet a fenébe, ha nem láthatja és nem parádézhat vele.

Hát hiába no, ilyen az, ha az ember gyereke anno megfelelő  pazar meséken nevelődött, ezeknek a maiaknak pedig ha csak egy poszt erejéig is de  befűt, nincs mese.

Lucifert pedig dejsz' is elhoznám ide, vitázni jó lesz, és szétzilálni az együgyű,  akolbirka, urát követő aljas sereget.


LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.
Tovább »

2015. június 5.

Teri történetei I.

Annyi minden van agyunk különféle bugyraiban elraktározva, sokszor rejtetten, vagy rég elfeledettnek tűnvén, hogy amikor előbukkan egy-egy foszlány, egy történet, vagy kép, sokszor igen nehéz visszaidézni, miért és hogyan került  elő.
Nem is értettem az egészet, éppen hazaértem, odakint tombolt a kánikula, és jó volt a hűvös házba bejönni, letelepedni. Bedobták az igencsak szimpla falusi híreket (összesen 1 db A4 lap), azt amíg megmelegedett az ebédem, átfutottam. 
Evés közben jött elő "a Kun Ilus".
Azt azonnal tudtam, hogy Teri történetére bukkantam, amit hej, de sokszor elmesélt, és mindig göcögve nevetett a poénon, ami egyébként valóban nem is volt rossz.
Nos, hogy hozzá hű legyek, legalább stílusban, úgy kell elmesélnem, ahogyan szokta, jó terjengősen és számtalan mellékágra kitérően.
A dolog onnan indult mindig, hogy ha megjöttem a boltból, akkor némi vizslatás után, felfedezte a  a dekára vett szeletelt szalámi papírját.
Mindig sürgetett is vele, hogy tegyem a hűtőbe, mert meleg van, esetleg valami kórság éri, vagy egyszerűen eltűnik a kosárból.  Mivel, vele bizony megesett. Azokban a régi időkben, amikor a parizer még menő volt, kinézetre is és ízre is, és újdonság is volt. Falusi ember egyébként nem szokott szalámikat venni a boltban, hacsak unoka nem állt a házhoz nyaralás céljából.
Náluk  ilyen nem volt, mert Teri lány maradt, de legalább kétszer annyit "nyiglódott" az édesanyjával, aki fél életét ágyban töltötte. Azért csak a felét, mert általában jobban lett, amikor már túlnan voltak az ebédelésen és a mosogatást is elvégezte az éppen soros lánya. 
Neki aztán voltak extra kívánalmai és ötletei, példának okáért hol palacsintáért, hol sonkás-hagymás tojásrántottáért ugrasztotta éjnek idején a lányát, mert megkívánta.
Szóval a mamának lett a parizer, ami valami hirtelen jött beszélgetés közben szőrén szálán eltűnt a kosárból. Teri agya a 90. évében is tökéletesen működött, úgyhogy fiatalabbként tökéletesen tudta, hogy bizony megvette, bizony kifizette és bizony, hogy haza is vitte. Ám a parizer nem volt sehol.
Ekkor állított be valami szomszédos ténsasszony, sajnos a nevére már nem emlékszem, és megtudakolta, mit is keres ennyire nagyon, mije veszett oda. 
Persze nem ezért jött, de hogy miért is, az nem része a történetnek.

Teri végül abbahagyta az egész kutakodást, részben, mert a jövevénnyel kellett foglalkoznia, részben, mert tán megsejtette, hogy úgysem fogja megtalálni.
-Biztos elvitte az a rohadt Kun Ilus!-fakadt ki, és ezzel lekerült az egész cécó a napirendről.
Nem úgy a szomszédasszonynak, kinek a fülei jóval túlnyúltak a szavak hallatán a kendője széleinél, és alig várta, hogy sietve, úgyszólván rohanva vihesse a hírt, minden érdekeltnek és persze nem érdekeltnek is.
A Kun Ilus nevezetű asszonyság egyébként semmiben nem különbözött sem a hírvivőtől, sem a Teritől, dolgos, rendes gazdálkodást folytató asszony volt, akiről senki nem gondolta volna álmában sem, hogy lopós lett volna. Ezidáig!!
De a hírt bizony vinni kellett, bár a hírvivő kissé elgondolkodott azon, hogy a Teri, meglehetőst jól szituált postáskisasszony lévén, miért is mond ilyen kemény szót, hogy "rohadt", egy falubelijére, hiszen  nem volt ez szokásában.
Nos, fene tudja ma már, milyen sebességgel is ment szét az "ügy" a faluban, de hogy mindenkihez elért, annyi bizonyos. 
A Kun Ilus vélhetően úgy megsértődött, hogy be sem tette a lábát jó ideig Teriék udvarába, és ez bizonyára így is maradt volna, ha Teri részéről is meg nem neszelődik a dolog, hogy valami nincsen rendben itt a faluban. Csak éppen azt nem tudta, kivel, vagy ha mégis vele lenne, mert ez is sejtődött, akkor meg azt nem,  hogy miért.
Addig-addig nyúlt az egész, mígnem más ügyben, más asszonyság valahogy kiejthetett a száján ezzel kapcsolatban valamit, hogy ő ugyan nem akar semmibe belefolyni, meg hát nem is tudja ebből mennyi az igazság, mennyi nem, de valami parizert emlegetnek folyton, hogy a Kun Ilus ellopta a Teri kosarából.
Arra már nem emlékszem, hogy a Teri nevetett-e, vagy a társa, de bizony elő kellett jönni az igazsággal, ami, mint ahogyan szokásos, olyan egyszerű volt, mint a faék.
Kaptak ugyanis pár hete egy kismacskát, mert saját macskájuk eltűnt, a Kun Ilustól. Aztán valahogy , ma már nem is tudni miért, a macskán rajt ragadt a Kunilus név. Tán nem fordítottak nagy erőfeszítést, és kicsit sem a névadásra, és így lehetett, hogy a macskát e névvel azonosították, és mint majdnem minden macska, hát becsület dolgában Kunilus is  igen megbízhatatlannak bizonyult.

Erre jött rá Teri a szomszédasszonya előtt, kissé mérgesen le is "rohadtozta" a macskát, valamint jogosan gondolta azt is, hogy ő volt a tolvaj. Csupán annyi nem tudódott ki időben, hogy macskáról szól a történet.
Azt már megint nem tudom, elmesélte-e, hogyan lett elsimítva az ügy az igazi Kun Ilussal, de biztosan megtörtént, mert nem mesélte volna el annyiszor, igen jót szórakozva utólag is rajta.

S miként is került az egész most ide, arra csak ebéd után jöttem rá. Elolvastam azt a bőnek nem nevezhető falusi újságot, amelyben többek között iskolai híreket, eredményeket is közzétettek. Mindig meg szoktam nézni ezeket is, mert bár én nem ismerem az itteni gyerekeket, néha-néha egy-egy név ismerős, és be tudom azonosítani, hogy régi hajmáskéri családról van-e szó.

 A megyei atlétikai bajnokságon kislabdadobásból 1. helyezett lett: Kun Dominika.
Tovább »