Alkotmányozás Istennel

Előrebocsájtom, semmi bajom a Himnusszal, egyéni rigolyám, hogy nem szeretem. Mindig elénekelgettem azért a kellő helyeken és mert muszáj volt, de bennem aztán sosem mozdult meg rá a nagy áhítat. Valószínű, ha sportoló lettem volna (és jó), más jelentőségűvé növi ki magát, de nem így lett. Azt hiszem, ott kezdődik a dolog, hogy nem Kölcseyt hoztam volna ki győztesnek, hanem Vörösmartyt. Számomra nem az Isten áldd meg (végre!) a dolog lényege, hanem a Hazádnak rendületlenül. Aztán persze ehhez hozzájön, hogy még a zeneszerzők sem  változtattak a zenéjükkel ezen (bár Erkel nagysága nem vitás, de kissé annyira ünnepélyes lett, hogy már-már gyászos), szóval még Egressy Béni is jobban fekszik, hogy ilyen szentségtelenségeket mondjak.

Ebből persze más nem következik, mint az, hogy egy ideje a Himnuszt végigállom, és a Szózatot eléneklem, amivel néha egyedül is maradok.

Ebből az egészből csak kétféle dolgot akartam kihozni. Az egyik, hogy nem gondolom, hogy Semjén úr javaslata az Alkotmány preambulumába való beemelés annyira ötletes lenne. Nem mindenki olyan kirakathívő, hogy állampolgári jogállását az Isten áldd meg-hez kötné feltétlenül. Másrészt pedig azért a nem hívők kirekesztése ebből az Alkotmányból több, mint ciki, mert nagyon hajaz arra a régebbi FIDESZES szövegre jó pár évvel ezelőtt, amikor a "keresztyén" ember volt a divatszó, és aki nem ide tartozott, érezhette magát aljas gazembernek.

Másrészt pedig az, hogy nekünk magyaroknak történelmileg mit jelent a Himnusz, azt úgyis elénekelgetjük, a templomban aki akarja, vasárnaponként legalább egyszer. De az Alkotmány egy egészen más műfaj, szerintem a nevetségesség határát súrolja, ha a XXI. század elején mi még az Istenhez fohászkodunk jogilag.

Azért nem kellene mindent összekutyulni, minden ott jó és helyes, ahol van, ahová és aminek eredetileg is szánták.