2014. május 1.

Éljen május másodika is....

Eszem ágában sincs, most nosztalgiázni, meg zengjükadaltüdemámorosajakkal és majális, vonulással, meg ilyen hangulatok. Persze az ember felidézi, még, amíg lehet és emlékezik rá. De leszögezhetjük előre, normális esetben sincs semmi értelme a hátrafelé való tekintgetésnek, hacsak nem okulásul, hogy többet ne. Tudjátok mi az öregség (vagy jó, legyen, a kezdődő tapasztalatok) jele? Kevésbé legyintek határozottan arra, hogy jaj, már a családunk (megmaradt) öregjei megint azt mantrázzák, hogy debezzegamiidőnkben....
Sosem tudtam másnak elfogadni, mint valami természetes vágyódásnak az ifjúságuk után, s nem igazán annak, ami valójában volt. Ugyanis az életet nem láttam még távlatosan, 20-30-40 évvel azt hiszem, azért nem lehet, mert nem ez a fontos, egyébként pedig a visszatekintéshez éppen az az idő kelletik, ami akkor még legfeljebb csak gyülekezik, de nincs meg.
Egyre inkább meggyőződésem, hogy amiről beszéltek, az objektíven is helyes meglátás volt, legfeljebb kiszíneződött kissé az érthető személyes kötődésekkel, emlékekkel
A világ értékrendje ma már alapjaiban más, de ne menjek ilyen messzire, a mai Magyarországon a május elseje is fényévekre van, csak az én emlékeimtől.  Nem kell itt mesésen szép dolgokra gondolni, kellően utáltuk a kötelező kirendelést, hogy mennünk kellett, hiába nem volt iskola, vagy munkanap, korán keltünk. Gyülekezni, zászlót vinni, felöltözni, nyakkendőt kötni (amit rögtön levettünk a vonulás után), hozzá lelkesen énekelni... szóval mai fogalmak szerint ez igenis sértette az egyéni jogok egy részét. Aztán a délelőtti beszédek meghallgatása után és egyéb nyűgök levetésével, jöhetett a valódi szórakozás, amiben az volt a legjobb, hogy mindenki ott volt.
Szólt a mozgalmi zene, ettünk is, ittunk is, felültünk erre-arra (hányni volt bokor elég), szóval az már a színtiszta és üdítő szabadság volt.
(Egyik kedvencem vagy 72-ben, amikor Veszprémben a városi sportcsarnok füvén e nótára emelgették a fiúk a hosszú tornapadokat, míg mi kendőcskéket lengettünk, hagyományos tornadresszünkben, gumicsíkkal a csípőnkön. Igazán újszerű és bátran formabontó volt, zeneileg egészen biztos. Szóval látványnak is  szuper volt, sok óránk elmaradt miatta.)
De vissza a mához! Micsoda hamisság a munka ünnepét éljenezni ott, ahol elsősorban a munka fogalma kétséges (a munkahelyekről most nem beszélve), a becsületéről nem is szólva. Ilyen, hogy munkásosztály, ilyen állatfajta már nincs is, a szakszervezetek önmaguk karikatúrái, a neves nagy gyárak eltűntek, a mostani munka világa a közmunkásoké, alkalmazottaké, vállalkozóké, a politikusoké, és ki tudja még kiké.
Mit is ünneplünk ilyenkor? Nem tudok másra gondolni, talán azt, hogy még élünk, még dolgozhatunk, még a tavasz semmit nem tudván jött, mint máskor.
Tavaly még elmentünk vonulni, még talán hittünk abban, hogy amikor úgy gondoljuk, akkor változtathatunk.   Az idén nem vonulunk, nem megyünk majálisra, bár az ünnepet 4 naposra  pörgették fel.
Szép is ez. Minél inkább csökken egy hagyományos ünnep tartalma és jelentése, annál nagyobb durranást csapunk körülötte. A mérlegelvnek mindig igaza volt, és lesz is.
.



Na és csak halkan: Nem hallok emlékezésekről, ünnepről, hogy éppen ma, 2004. május 1-én csatlakoztunk az Európai Unióhoz.  (Ennyit azért sikerült kinyögni.) Elérve e 10 év alatt azt, hogy amit erről gondoltunk, a mi életünkben már nem lesz, s még mi lesz, azt felhős homlokkal immáron kezdjük sejteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése