2009. október 18.

Vészrohanga


Persze, hogy az ilyen úgy működik, hogy bejelentik előre: pénteken riadó lesz, ne vetessük le a gyerekekkel az utcai cipőt és a kabátokat ne a szekrénybe akasszuk, vigyük be a tanterembe. Jönnek a katasztrófavédelmesek és mérik az időt, mennyi az annyi, míg kiürül az iskola. Nos, nekem aztán jó ilyent mondani, mert úgy elfelejtem, mint a pinty. Azért az előkészületeket megtettem, de belemerültem a matematika tanítás szépségeibe, mire felriasztott a sulicsengő 3-szor. Akkor aztán kirohantunk, naplót felkapva Editkével nagy tereléssel elértük az udvart. Jó volt, mert 3 percen belül kint volt mind a 6 osztály, szóval így könnyű, de nem ez volt a nap lényege.
Amire nem számítottam, az a gyár hangja volt. Először érdekesnek találtam, aztán átmentem költőibe, hogy szinte jajong, fura volt. Végül eszembe jutottak gyerekkorom riadói, amikor a repülőket és persze mindenkit riasztottak. Volt, hogy kint játszottunk éppen az udvaron, és akkor szólalt meg. Nem volt sosem ijesztő, hiszen minden reggel 8-kor és délután fél ötkor hallottam a hangját. Csak ez egy folyamatos szirénahang volt és mindig végignéztem, ahogyan a házakból futva, rohanva igyekeznek ki a férfiak és tartanak a laktanya irányába. Már el is felejtettem ezt, és aztán eszembe jutott az a hang is, amikor "lefújták" a riadót. Mindez végigfutott a fejemben, amíg álldogáltam a gyerekekkel az udvaron. Kicsit összeszorult a szívem
mert olyan nagyon régen volt.
Aztán 2-3 kemény legényt szétválasztottam és visszaballagtam velük az épületbe.
2 órával később a Főnököm megjegyezte, hogy nem érti, hol a fenébe lesz már az a katasztrófa.
Hát csak ott -gondoltam magamban-, hogy rohadtul eljárt az idő, és annyi minden a múltba veszett. De amíg eszembe jutnak ilyen régi dolgok, addig még legalább megvannak, ha másutt nem, a fejemben.
Tovább »

2009. október 15.

Hoppá?




Vagy esetleg súlyosabb. Hallottam tegnap a rádióban, hogy a Trigránit Kft. Európa legnagyobb szabadidő központját építi fel Szlovákiában Pozsony (bocs: Bratislava) mellett, valami 30 hektáros területen. Metropolis lesz a neve és 2010-ben kezdi el az építkezést, 5 évig fog tartani és 10 000 munkahelyet teremt. Csak Las Vegas veheti fel vele a versenyt, mert olyan komplexum lesz, amelyben szórakozni, bevásárolni, sportolni és minden elképzelhetőt megtenni lehet. Arra alapoz, hogy 4 nemzetközi reptér is a közelében van, tehát több millió ember meglátogatja majd. A beruházott 1,5 milliárd euróról nem is beszélve.
Minek hoztam ezt ide?
Azért, mert emlékszem rá, hogy kis idővel ezelőtt (1-2 éve), pont ez a cég keresett területet egy ilyen jellegű központ létrehozására Magyarországon. A területre pontosan nem emlékszem, de Budapest nagy körzetében lehetett, úgy rémlik. S a lényeg, hogy jó szokásunk szerint persze volt vita és nyavalygás, és mindenbe belekötés, végül Demján Sándor (merthogy ő áll ugyi ezen cég mögött többek között), elunta és elvitte az egészet Szlovákiába, persze a pénzével együtt.
Szóval miért jó ez nekünk, hogy azt is és azokat is elmarjuk, akik még akarnak valamit. Demján sokat épített már (West End, Nemzeti Színház, MűPa stb) ja és kiszállt a 4-es metróból, a cirkuszok miatt és a kormányzati negyed felépítéséből is ugyanezen okok miatt, és pont ő nem az az üzletember, aki -mint újgazdag-, csak harácsolni tud.
Neki már régóta olyan a helyzete és hozzáteszem az emberi mivolta is, hogy nagyon sokat áldozott pl. a magyar kultúráért, sportért is. (Príma Primissima Díj, Cseh László 6 M ft-ja az olimpiai ezüstökért, meg stb.).
Tehát nem értem, mint mostanában oly sok mindent itten körülöttem. Azt hiszem, a felsőbb érákban lévők nem csak a közpénzeket folyatják el, hanem még sok egyéb kárt is okozhatnak hibás üzletkötésekkel és az ország helyzetének tudatos, vagy nem tudatos további rongálásával.
Gyanítom, hogy én innen a jéghegy csúcsát sem látom, csak mert olvastam róla, hogy van, hát elhiszem, hogy létezik.

Tovább »

Hoppá?




Vagy esetleg súlyosabb. Hallottam tegnap a rádióban, hogy a Trigránit Kft. Európa legnagyobb szabadidő központját építi fel Szlovákiában Pozsony (bocs: Bratislava) mellett, valami 30 hektáros területen. Metropolis lesz a neve és 2010-ben kezdi el az építkezést, 5 évig fog tartani és 10 000 munkahelyet teremt. Csak Las Vegas veheti fel vele a versenyt, mert olyan komplexum lesz, amelyben szórakozni, bevásárolni, sportolni és minden elképzelhetőt megtenni lehet. Arra alapoz, hogy 4 nemzetközi reptér is a közelében van, tehát több millió ember meglátogatja majd. A beruházott 1,5 milliárd euróról nem is beszélve.
Minek hoztam ezt ide?
Azért, mert emlékszem rá, hogy kis idővel ezelőtt (1-2 éve), pont ez a cég keresett területet egy ilyen jellegű központ létrehozására Magyarországon. A területre pontosan nem emlékszem, de Budapest nagy körzetében lehetett, úgy rémlik. S a lényeg, hogy jó szokásunk szerint persze volt vita és nyavalygás, és mindenbe belekötés, végül Demján Sándor (merthogy ő áll ugyi ezen cég mögött többek között), elunta és elvitte az egészet Szlovákiába, persze a pénzével együtt.
Szóval miért jó ez nekünk, hogy azt is és azokat is elmarjuk, akik még akarnak valamit. Demján sokat épített már (West End, Nemzeti Színház, MűPa stb) ja és kiszállt a 4-es metróból, a cirkuszok miatt és a kormányzati negyed felépítéséből is ugyanezen okok miatt, és pont ő nem az az üzletember, aki -mint újgazdag-, csak harácsolni tud.
Neki már régóta olyan a helyzete és hozzáteszem az emberi mivolta is, hogy nagyon sokat áldozott pl. a magyar kultúráért, sportért is. (Príma Primissima Díj, Cseh László 6 M ft-ja az olimpiai ezüstökért, meg stb.).
Tehát nem értem, mint mostanában oly sok mindent itten körülöttem. Azt hiszem, a felsőbb érákban lévők nem csak a közpénzeket folyatják el, hanem még sok egyéb kárt is okozhatnak hibás üzletkötésekkel és az ország helyzetének tudatos, vagy nem tudatos további rongálásával.
Gyanítom, hogy én innen a jéghegy csúcsát sem látom, csak mert olvastam róla, hogy van, hát elhiszem, hogy létezik.

Tovább »

2009. október 11.

Árkon-bokron


Szép város ez a Budapest, ezt senki nem tagadhatja. Mindig el tudok csábulni az épületek szépségén, a budai hegyoldalban, a hidakban és általában ennek a városnak olyan szépségein, amelyeket csak itt lehet látni. Eltekintve most az új épületek kevéssé harmonikus sokaságától, a régi értékes épületek sajnálatos sérüléseitől és koszolódásától az összhatás még mindig egyedi. De! És most jön ugye a de. Amit most városszerte látni, az elképesztő. Rendben van, hogy meg kell újítani a hidat és építeni a metrót és még nem is tudom miket. De könyörgöm, ezt miért egyszerre az egész városban? Ilyen jött-ment vidéki bámész kénytelen órákat keringeni a városban, mert mindenhonnan elvezénylik, leterelik, kerülő útra küldik és persze tábla csak az elején van, hogy menjél ide-oda, vagy az utca le van zárva. Utána már mindenki alkotó módon oldja meg a problémáit akkor is, ha nem lakik éppen a városban, azaz nincsen az ujjában az egész káosz könnyű, vagy egyszerű megoldásának a kulcsa. S a hab a tortán még az, hogy miután néha körülnézel, hogy tájékozódj, azonnal fülsiketítően ledudálnak a mögötted jövők, hogy miért tétovázol annyit, amikor előtted van 5 lehetőség és nyomuljál, de gyorsan. Ennek köszönhetően tegnap 2 hidat akaratunk ellenére megjártunk és akkor már nem tudtam annyira gyönyörködni a látványban. Vajon a külföldiekkel is ezt csinálják? Mert akkor immár a blog archívumába került idézett cikkecske (Öngóól) igaza a mi barátságosságunkról és kulturáltságunkról (vagy 1000 éve), erősen sántít. (Megírtam rögtön az észrevételben, még ez előtt az affér előtt.) Elgondolkodtam azon is, hogy ennek az egyidejűségnek mi lehet az oka. Politikai-e, jönnek a választások, teszünk az asztalra (vagy Rátok?), esetleg ebben az ínséges időkben, most éppen "dől a lé?" Ehhez kicsi vagyok, hogy jó infóm legyen, de innen üzenem, ez mindenhogyan irtó tropa, és minden külföldi, ha esze van, éppen ne most jöjjön várost nézni és turistáskodni. Nekem elég volt ez az 1 nap, nem mondom, hogy felemelő a "Szekér-legyes" udvarom a trágyaszaggal, de ettől függetlenül itt oda megyek és akkor, ahová és amikor akarok.

Tovább »

Árkon-bokron


Szép város ez a Budapest, ezt senki nem tagadhatja. Mindig el tudok csábulni az épületek szépségén, a budai hegyoldalban, a hidakban és általában ennek a városnak olyan szépségein, amelyeket csak itt lehet látni. Eltekintve most az új épületek kevéssé harmonikus sokaságától, a régi értékes épületek sajnálatos sérüléseitől és koszolódásától az összhatás még mindig egyedi. De! És most jön ugye a de. Amit most városszerte látni, az elképesztő. Rendben van, hogy meg kell újítani a hidat és építeni a metrót és még nem is tudom miket. De könyörgöm, ezt miért egyszerre az egész városban? Ilyen jött-ment vidéki bámész kénytelen órákat keringeni a városban, mert mindenhonnan elvezénylik, leterelik, kerülő útra küldik és persze tábla csak az elején van, hogy menjél ide-oda, vagy az utca le van zárva. Utána már mindenki alkotó módon oldja meg a problémáit akkor is, ha nem lakik éppen a városban, azaz nincsen az ujjában az egész káosz könnyű, vagy egyszerű megoldásának a kulcsa. S a hab a tortán még az, hogy miután néha körülnézel, hogy tájékozódj, azonnal fülsiketítően ledudálnak a mögötted jövők, hogy miért tétovázol annyit, amikor előtted van 5 lehetőség és nyomuljál, de gyorsan. Ennek köszönhetően tegnap 2 hidat akaratunk ellenére megjártunk és akkor már nem tudtam annyira gyönyörködni a látványban. Vajon a külföldiekkel is ezt csinálják? Mert akkor immár a blog archívumába került idézett cikkecske (Öngóól) igaza a mi barátságosságunkról és kulturáltságunkról (vagy 1000 éve), erősen sántít. (Megírtam rögtön az észrevételben, még ez előtt az affér előtt.) Elgondolkodtam azon is, hogy ennek az egyidejűségnek mi lehet az oka. Politikai-e, jönnek a választások, teszünk az asztalra (vagy Rátok?), esetleg ebben az ínséges időkben, most éppen "dől a lé?" Ehhez kicsi vagyok, hogy jó infóm legyen, de innen üzenem, ez mindenhogyan irtó tropa, és minden külföldi, ha esze van, éppen ne most jöjjön várost nézni és turistáskodni. Nekem elég volt ez az 1 nap, nem mondom, hogy felemelő a "Szekér-legyes" udvarom a trágyaszaggal, de ettől függetlenül itt oda megyek és akkor, ahová és amikor akarok.

Tovább »

2009. szeptember 25.

Fonói emlék


DISZNÓTOROK IDEJÉN

Hétvégi hajnali szürkületkor gyakorta állapítom meg esztendők óta, hogy nincsen mire igazán jól felébredjek. Pedig hát tél is van (vagy mi), a falunk is megvan még, és a december is elkövetkezett. Ilyenkor már a jó betájolás végett is, kidugtam a fejemet a felsőpolcos ablakomból és füleltem. Többnyire sikerült összeszámolnom a közelünkben torra készülők sivító disznóinak hangját, aztán bevásárló utam közben a helyszíneket is.

Hangulata volt ezeknek a kora reggeleknek, hiszen a „fogóemberek” lépteit is hallhattam, ahogyan egyik helyről a másikra ballagtak, értékelve az eseményeket. A szúrások szakszerűségét a visítás hosszából osztályoztam. Megkönnyebbülten hallgattam, ha gyorsan némult az állat, és kifakadva morgolódtam a hosszantartó kín hallatán. Nemigen foglalkoztam akkor még azzal, hogy mi mindenre kell és szükséges a bőven elfolyó disznóvér.

Gyerekkorom emlékei között pont ez az egy szúrás nem szerepel, mert nagyapám sosem engedett bennünket, unokákat ilyenkor a közelbe. Bizonyára igaza is volt, hiszen a legutóbbi időkig hallani lehetett a legkülönfélébb balesetekről, amelyek ritkán a véletlennek, legtöbbször az emberi könnyelműségnek, hozzá nem értésnek, felelőtlenségnek voltak a bizonyítékai. Kezdő korunkban nekünk is futott el jószágunk, és a mai napig derűs emlékünk, ahogyan kedves szomszédunk eléállván akaratlanul is meglovagolta. Szerencsénk volt, így hát emlegethetjük továbbra is mosolyogva.

Az esemény a továbbiakban a szertartások előírásszerű láncolata, hiszen gyakorta hangoztattuk: mindennek meg kell adni a módját, nem szabad elsietni, nem verseny ez, és nem kerget a tatár.

A kedvencem a hurkatöltés volt mindig. Lehet azért, mert ott már láttam a munka végét, de az is lehet, hogy a fáradság és némi bor hatására a kompánián akkor tört ki rendszerint az elmebaj. Miközben halomba gyűlt a hurka az asztalon, majd csöndesen forrdogálva abálódott az üstben, közösen előállítottuk minden kabarécsütörtök és szombat paródiáját, úgy magunk kedvére szabadon. Majd miután ezzel is leszámoltunk, a fehér asztal mögött folytattuk abban a biztos tudatban, hogy leülni ugyan sikerült, de huncut legyen, aki egész napos álldigálás után még egyszer ezt a nap végén megpróbálja!

Nem tudom, hová tűntek a disznók, és hová lettek ezek a reggelek. Nem bonyolódom bele az Uniós kvótákba és egyéb, számomra nem igazán megérthető gazdasági szabályozásokba. Már azt is tudom, hogy visítani sem visíthat az állat, törvény van rá, állatvédelmi, és ez biztosan jól is van így.

De eltűnt a faluból ismét valami, ami régtől fogva hozzá tartozott, övé volt, azzá tette, amiért lakói szerették, ha itt születtek, és amiért ideköltöztek azok, akik lakóhelyüknek választották.

Azt hiszem, mégis körülnézek a piacon. Talán akad egy jóravaló disznó, aki (ha választhatna az előírásszerű tömegfeldolgozás és a hazai „rumli” között), engem választana. Megígérném neki a hajnali pálinkát, és az esti bort is, és megemlegetném, valahányszor asztalomra kerülne a belőle készült házi toros káposzta.


Miért is került ez ide most? Nem másért, vettem ma hurkát és kolbászt a BOLTBAN. S csak úgy eszembe jutott, mennyire nem beszélünk ugyanarról akkor, ha egyszerűen megvesszük. Mit? A végterméket. Haha.

Tovább »

2009. szeptember 18.

Réétess


Holnap Felsőőrsi képeket csináltatok. Ha már attrakcióvá válék!!
Még jó, hogy megtanultam. Akkor még nem gondoltam, hogy mutogatni fognak ezzel a ténykedéssel. Hihihi....
Tovább »

Mit is akartam?


Csak úgy mennek ezek a napok, egyik éppen olyan, mint a másik. Lesegetem esténként az égboltot, hogyan fordul tova a Göncölszekér. Rohanunk az őszbe, egyre inkább és bár a hétvége és a jövő hét még meleget ígér, az akkor is szeptember végefelé lesz már. Hát a fűtésünk nem fog beindulni az idénnyel, de ezt gondoltam előre, hogy így lesz. Viszont felfüggönyöztem magam és a cserépkályha is jó. A fürdőben ott van a gáz, s az udvaron itt a Fonóból felhozott fa. Legalább ezügyben nyugodtan alszom, nem fenyeget a tél.
Kíváncsi vagyok a holnapi napra, részben a rétesezés miatt, részben az Ascona miatt. Remélem, jól kijövünk belőle estére. Vasárnap pedig újra jön a Mami, hamarosan ő is felköltözik Budapestre.
Jövő héten szombaton szüret a Lajcsinál. Hm. Tanulságos lesz asszem.
Szóval nem is akartam ám semmit, csak firkálgatok. Andrisék holnap elmennek, nem érint nagyon, nem itt voltak jórészt. Hiába voltak itthon, olyan volt, mintha nem lennének, nem tudtam róluk semmit.
Pedig örültem nekik, hát remélem legközelebb jobban osztják az idejüket. De persze az is lehet, hogy sosem jönnek majd hozzám annyit, mint Boglárra. Most tudom, hogy ott kényelmesebb, de ilyen szempontból én sosem leszek versenyképes ezzel a kis házzal. Ha mással nem, akkor maradok lemaradva.

Tovább »

2009. szeptember 13.

Bristol




Végre tudom, honnan ez a sárkányeregetés. Meg ballonfesztivál.
Szeretik a britek ezeket lesni az égen.


Én is ezt tenném inkább, ha ily szép utcáim volnának. (Bocs, ez nem túl jóindulatú volt, de hát a kép sem túl frankó).
Tovább »

Öngóóól


A következő levelet egy magyar tévénéző írta a BBC-nek -nehezményezve az Eurovíziós Dalfesztivál kommentátorának ténykedését. Nem is ez az érdekes, hanem, hogy milyen szórakoztató módon foglalja össze a magyarok történelmét:*

Kedves Uram!

/Ön május 21-én, szombaton este, a BBC televízió közvetítése alatt, az Eurovíziós Dalfesztivál pontozásakor ekként kommentálta a versenyben résztvevő NOX nevezetű magyar együttest: "8 pont a cigányoknak, vagy 5 pont a cigányoknak"./

Ezúton szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy mi, magyarok, nem vagyunk cigányok, és ezt most azonnal ki is kérem magamnak, tizenöt millió nemzettársam nevében is. Úgy gondolom, egy újságíró legnagyobb hibái közé a tájékozatlanság, vagy a rosszindulat tartozik, és mivel nem tudom, Ön melyiket gyakorolta az említett szituációban, ezért néhány gondolatot megosztanék Önnel.

A magyarok valóban, a cigányokhoz és még a jelenleg Európában élő nemzetek 90%-ához hasonlóan Ázsiából származnak, ám ez nem jogosítja fel Önt, hogy ilyen vérlázító szemétségeket mondjon. Nagy-Britanniában is élnek, a magyarországi cigányok számarányánál jóval magasabb százalékban afrikaiak, ázsiaiak (köztük cigányok!), még sem fogja nálunk senki se az angolokat például leniggerezni.

Legelőször is, jobb, ha tőlem tudja, hogy a gatyáját, a nadrágját is nekünk, magyaroknak köszönheti, amelyeket nap mint nap felvesz. Ugyanis, ha a nadrágot és a fehérneműt (sok minden más rendkívül praktikus, mai használati tárgyunkkal egyetemben, amely származását már nem tartjuk számon), előbb átmenetileg a magyarok ősei, a hunok, majd pedig véglegesen a magyarok nem hozzák be kontinensünkre, Ön valószínűleg skót szoknyában járna be a stúdióba szerkeszteni. Ami végül is nem lenne különösebben baj (én is akarok már évek óta szerezni egyet), de jó tudomásul venni.

Kecskedudán játszani mi is tudunk, legalább olyan régen és legalább olyan ügyesen és szépen, mint Önök, akár hiszi, akár nem. Annak is utána nézhet nyugodtan, milyen volt a kézműves kultúránk olyan ezeregyszáz éve, mikor megjelentünk Európában, és össze is hasonlíthatja az ugyanilyen korú, Brit-szigeteki leletekkel: nagyot fog csodálkozni az "ázsiai" szépérzék és a három éves kisgyerekek primitív ábrázolásmódját tükröző nyugat-európai "kultúra" közti különbségen.

Tudósokban, feltalálókban, zeneszerzőkben, művészekben mi is eléggé jól el voltunk, vagyunk eresztve: személy szerint én talán csak a jó öreg Will Shaxie-t irigylem egy kicsit Önöktől, de ezzel sokan mások is vannak így.

Katonának mindig is kiválóak voltunk, és tengerésznek is simán megfelelnénk: tessen szíves lenni beütni a netes keresőjébe ezt a két szót: Miklós Horthy. Melózni is szerettünk és tudtunk mindig is. Úgyhogy csak ennyit egyelőre a civilizációs párhuzamokról.

Nemzetünk őstörténetéből nekünk is vannak az Önökétől talán jóval régebbi, és legalább annyi valóságtartalommal bíró, de ugyanolyan szép és misztikus legendáink, mondáink, regéink, legalább akkora mennyiségben, csak talán mi nem harsogjuk úgy tele vele a világot, de ugyanúgy szeretjük őket. (Példának okáért van egy mondánk, egy László nevezetű királyunkról, akit a Római Katolikus Egyház (jaj, tudom: az Önök államvallása, az anglikán, szívből nem kedveli őket!) a szentjei közt tart számon, aki egyszer fogta magát, és a csatabárdjával széthasított egy hatalmas sziklát, amiből víz fakadt, és a katonái nem haltak szomjan. Egyszerű mezei csatabárd volt, nem egy Excalibur-varázskard, de szíve mélyen Ön is beláthatja, hogy ettől bűvészmutatványtól nemhogy Arthur királynak, de még a jó öreg Merlin Mesternek is leesett volna az álla.)

Ha már királyoknál tartunk, szeretném Önnel tudatni, hogy nem a Habsburgok voltak a magyarok egyedüli, első és utolsó királyai. Ezzel a megnevezéssel, hogy király (king) pontosan 1000-ben került a magyar trónra az első. (Szent) Istvánnak hívták, és annak a dinasztiának a tagja volt, amelyet Árpád háznak hívnak, és amely (pfúj, már megint a piszkos pápisták!) hét (7!) szentet adott eddig az Anyaszentegyháznak. 550 esztendeig uralkodtak a magyarok felett, ha a női ágat is beszámoljuk (Anjouk, Luxemburgiak, Jagellók, plusz Hunyadiak). Mindazonáltal, fejedelmeink már 1000-nél előbb is voltak, akik tulajdonképpen királyok voltak, viszont most Atillára, a világtörténelem talán legnagyobb uralkodójára nem térnék ki, de nekem elhiheti, van közünk hozzá. (Talán, az Ő iránt érzett ősi gyökerű, genetikai kódolású nyugati irigység és gyűlölet csapódik le akként még a 21. században is, ahogy lecigányozza a magyarokat.) Mellékesen, ennek az Árpád háznak (és a többi magyar dinasztiának is) volt egy csomó kitűnő uralkodója, talán jóval nagyobb arányban, mint Anglia, vagy bármelyik európai nagyhatalom uralkodóházaiban. Ők is jártak például a Szentföldre kereszteskedni, és nekik is általában rendcsinálással kellett kezdeni, amikor hazatértek. Aztán.

Volt egy gyönyörű és gazdag országunk, kb. akkora, mint Nagy-Britannia, ahol még a 15. században is kb. annyian éltek, mint akkor az Ön hazájában. Pedig már ekkor túl voltunk az első magyar holokauszton, amelyet a mongol horda követett el ellenünk, kiirtva minden második akkor élt magyar embert. (Hogy most miért nincs nagy és gazdag országunk, annak kérem, nézzen saját maga utána: az I. világháború végénél kutakodjon, majd menjen a tükörhöz, és mint brit, köpje szembe magát!) Bizonyára, szerencsésebbek lettünk volna a történelmünkkel is, ha szigetország vagyunk, de sajnos nem vagyunk azok, és itt Európa keleti határán ez soha nem volt túlzottan kifizetődő. Így ahelyett, hogy idióta trónviszálykodással, vagy a harmadik világ kirablásával töltögettük volna el az évszázadainkat, ezer évig szinte egyfolytában honvédő háborúkat vívtunk. Az említett mongol iszonyat után nem sokkal már az akkori világ következő szuperhatalmával viaskodtunk 300 esztendeig.

Tudom, nem szerencsés, a "mi lett volna, ha Önök vannak a mi helyünkben" kérdés feltevése, de tudja, van egy olyan érzésem, hogy olyan ország, hogy Anglia, már vagy ötszáz éve nem létezne, és lelki szemeimmel látom az Önök számtalan, gyönyörű, ódon várait, ahogy a török tüzérség mindössze félórás pergőtűzzel füstölgő kőhalommá változtatja át őket. Ilyen előzmények után kerültünk a már említett Habsburgok "védőszárnyai" alá, akik hasonlóan gondolkodhattak rólunk, mint Ön, mert csak ártottak nekünk. De pár száz év után ők se bírtak velünk, és névleg elismertek egyenrangúnak magukkal, és visszább is vettek a szemétkedésből, úgyhogy egy kicsit már kezdtünk is testesedni, mint a fejlődésben visszamaradt, éhező kisgyerek, akinek végre jó sora lett. Ekkor jött az I. világháború, amelyet egy sor, ugyanolyan mértékben szarházi nagyhatalom (köztük Anglia) robbantott ki, és amelyet a Monarchián belül a magyar kormány a legvégsőkig ellenzett. (Kérem, menjen újra a tükörhöz...) A II. világháborúban, mivel a megmaradt Kis-Magyarország nem Anglia és Franciaország között, hanem a III. Birodalom és a Vörös Birodalom között feküdt (ráadásul ezek még puszipajtások is voltak '39 és '41 között), ezért nem az Önök szövetségesei lettünk, és a bolsevistákból se kértünk (már ismertük őket 1919-ből!), viszont kis és meggyalázott országként rettenetesen ijedőssé váltunk, így a nagy és erős Németország mellé álltunk. Németország ellenségeit (köztük Önöket) azonban nem gyűlöltük, nem akartunk ártani nekik, sőt még több tízezer lengyelt is megmentettünk a náciktól (szeretnek is a lengyelek bennünket). Mellesleg, az 1944-es németek általi megszállásunkig az Önök országa és Svédország mellett a miénk volt az európai zsidóság egyetlen mentsvára Európában. Közben, noha egyetlen puskalövést sem adtunk le brit állampolgárokra, Önök gátlástalanul idejöttek a rohadt bombázóikkal, több tízezer magyar ártatlan civil életét kioltani. (Mellesleg nem adtuk a bőrünket olcsón: a Magyar Királyi Légierő és a légvédelmünk 1944-45-ben több mint 400 angol és amerikai bombázót amortizált le jóval jótállása lejárta előtt, gondolom, többek között ezért is vagyunk cigányok.) Ez azonban még nem volt semmi ahhoz képest, ahogy a mindig is nyugati értékrenddel bíró Magyarországot, az Önök Churchillje, néhány üveg orosz vodkáért és kaviárért cserébe, eladott bennünket Sztálinnak és a bolsevizmusnak Jaltában. (Embert barátjáról ismerni meg, ez Önökre is vonatkozik.) Talán ennyi történelem egyszerre elég lesz Önnek, a kommunizmus és korszakának bemutatása nagyon hosszadalmas lenne, ráadásul azt érezni kell a saját bőrön, hogy milyen kellemes. (Ön soha nem élt diktatúrában, igaz?)

Így csak annyit még, hogy a legutóbbi hatvan évben még ráadásul szinte állandóan gazemberek, kóklerek és idióták vezetnek bennünket, de ezért mondjuk mi is felelősek vagyunk. Nos, kedves Mr. Wogan! Látja, ezért vagyunk mi ilyen szegények, szerencsétlenek és lealázottak. Ezért lehet belénk rúgni még egyet, azzal hogy cigányoknak neveznek bennünket. De visszatérve az Eurovízióhoz. Azért a NOX-os "cigánylány" helyes csajszi volt, nem igaz? Kicsit verte a díszes mezőnyt! Még az izraeli "bombázót" is. (Jujj, mit nem mondok!) Simán befért volna – anno – még a Spice Girlsbe is, és még egy kicsit dobott is volna rajtuk, igaz?

Ha nem hallott volna még róla, itt Magyarországon van ám szép lány bőven, az emberek pedig végtelen jámborak és barátságosak. Jöjjön el egyszer! Majd megtapasztalja a közmondásos magyar vendégszeretetet, és jókat ehet-ihat is majd nálunk (nekünk ugyanis van konyhai kultúránk: az ételeink ehetőek és határozottan finomak, az italainkat pedig nem rozsból, krumpliból, cukornádból és egyéb szarságokból főzzük, hanem édes gyümölcsökből. Sőt, sört is megtanultunk főzni, ha pedig a bort kedveli, hát abból eleve magasan jobbak vagyunk.) Itt, Magyarországon pedig az amerikai hülye "kaukázusi típusú" embereket fog látni: nem tehetünk róla, arról a környékről származunk.

Nem lehet mindenki hórihorgas, csámpás, vörös hajú, lófejű, szeplős és csúnya, és hál' Istennek, mi fél óra napozástól nem kapunk bőrrákot. Kérem, gondolkodjon el ezeken a dolgokon, mielőtt még egyszer ilyen ostobaságokat mond, főleg, ha azt egyenes adásban teszi. Ha pedig gyűlöl bennünket, hát az legyen élete legnagyobb orgazmusa.


Tovább »

2009. szeptember 6.

Ők és én

Nem is tudom, miért is nem jutottak eszembe ilyen sokáig. Eljöttem, elköltöztem és ezen a környéken nem igen telepedtek le. Kicsit elfeledkeztem arról a 25 évről, amikor együtt éltünk, közel. Nem emlékszem már, hogy milyen érzésekkel ismerkedtem meg velük, azt hiszem, nem lehettem túl barátságos. Nem ismertem őket. Aztán később sokat perlekedtem, nehezen fogadtam el azt a sok-sok érthetetlen és bosszantó, rendetlenségnek, hanyagságnak tűnő életfelfogást, ami gyrekeik életét is nehezítette. Volt benne persze részükről szokás, hagyomány, lustaság, a fene tudja mi, de jellegzetes egésszé állt végülis össze. Észrevétlenül alakult végül azzá, hogy megismertem érveiket, életüket, nem sokszor tudtak már meglepni. Elfogadtam őket és azt hiszem, ők is engem. Hogyan kerül ez most ide? Cigány elsős jött az osztályunkba pár napja. Elhúzódott, idegen volt, nem beszélt, a tanító néni inkább csökkent értelműnek gondolta, kommunikálni nem tudott vele. Megnézem én magamnak ezt a gyereket, gondoltam és leültem vele. Belecsaptunk a beszédbe, kikérdeztem a testvéreiről, a családjáról, játszottunk, és kiválóan megérezte, hogy értek a nyelvén. Közlékennyé vált, kinyílt, és láttam, amit már eddig is annyiszor. Dehogyis értelmi fogyatékos. Csak egyszerűen nem tud olyasmiket, mint a kortársai. Nem tudja a színek nevét, nem ismeri minden állatnak a hangját, de bizony elszámol még húszig is, és sok olyan felnőtteket érintő dolgot ismer, amit kortársai a "gádzsó" gyerekek nem. Nem buta, csak más. Persze van pótolnivalója, de akkor a magyar gyerekeknek is lehetne, hiszen ők is hiányos ismeretekkel rendelkeznek. Szóval ha jól meggondolom, neki ebben az iskolában éppen énrám van szüksége, egyébként ebben a környezetben, ahol nem ismerik reménytelen lenne. Hát akkor nekifutunk ennek az évnek.

Ez még mindig nem akar sikerülni nekem, a fene egye meg. (Már a videa berakása!!!)
Tovább »

2009. szeptember 4.

Elsősök


Most mondjam tömören? Hát..... De nem voltam tulképpen meglepve. Évek óta ez megy. Nem ül le, nem hallgat rám, pillanatok alatt elunja magát, izeg-mozog, kotor, leveri a cuccát, kimegy pisilni, visszajön, nem tudja mit is kell tennie.
3 padsornyi élő giliszta. Próbáld őket egy dobozban tartani. Ja és közben figyeljenek kicsit, mert az van, hogy én már tudok írni-olvasni. De hát ne is vegyem el a kedvét, végtére aranyos kisgyerek, és valahogy mégse táncoljon a fejemen a 26 közül vagy 12. Á, a kötéltánc, az semmi. Mi az a kis kötél, alig mozog alattad és még csendben is van. A kölkök aztán nem, egy percre sem. Na jó, hát ide is kell kötél, nem mondom, olyan idegszálas. Vagy mi. Majd megnézem, nekem van-e még, vagy 33 év alatt elvékonyodott? Előre sóhajtok, totál sokat kell beletenni, hogy használható porontyok legyenek. Aztán bementem a 4. osztályba és maga volt a pihi. Csupán idétlenkedtek és pofáztak össze-vissza, de legalább mindent megtalálnak és nem esnek le a székükről. Siker!!!
Tovább »