Pápai kiránduláson

Még az lesz, hogy tányérmánia, pedig nem is. Csak van, amit meglátok és addig tapogatom, amíg nem tudom letenni. Így lett ez a 4 évszakot ábrázoló míves óntányérokkal is. (SKS zinn márka, Made in Germany természetesen.)

Az ősz a kedvencem, nem vitás, de a többi is szép munka. (Kemény alkuba került!!) Gyönyörű idő volt, szépen színesedik a Bakony is. Egyébként reggel 7-ig még a világon nem készültünk sehová, lévén tele vagyunk munkával. Aztán J. felvetette (én nem mertem volna), és könnyű volt kapni az alkalmon, hiszen talán április tájékán voltunk utoljára.  De csalódtam egyébként, mert lassan átmegy a lomi "rongyosba". Alig lehetett valamit is látni, mindenütt a rengeteg kiszuperált ruha és cipő. Pedig szeretem, ha meg tud fájdulni a szívem valamiért. Ezeket a tányérokat egészen véletlenül egy ócska dobozban elbújva pillantottam meg.

Én biztosan parádéztam volna velük jobban, de majd egyszer a barátnémmal megpökjük a kezünket, legalábbis azt mondtuk, még jó régen....

Tovább »

Naplopopóó

Lassan egy hónapja tart a gyakorlatban is a szép új világ. Azóta, mint Szent György(né), vagdosok és küzdöm vitézül (napi 2 fél Frontin), hogyan is lehetne áááá, nem győzni, mindössze életben maradni.
Azért a 4. próbálkozásra a munkaidő-elszámolásomban már csak 2 hiba leend:

2 heti táblázat, csomó melóm nincsen benne, ami iskolai volt

Először is, a c az korrepetálást jelent és nem írtam hozzá, hogy c:2. b , azaz, pontosan hol korrepetálok. A mit ugyan senkit nem érdekel, ennyi nyektetés után lassan engemet sem. Nos a további hiba, hogy a b jelet, ami a tömegsport szakkörömet jelzi, nem jó oszlopba írtam, nem a  fennmaradó 32 órához tartozik, hanem a 26-ig kötelezőbe.  A 14. számok értekezleteket jelölnek, de ha 2-kor kezdünk, akkor is csak 15-től lehet jelölni, és ha ezek miatt több lenne 32 óránál az elvégzett munkám, azt már nem szabad beírnom. Ezen a héten tehát sem nem javítottam (2-es kód) mindössze kétszer, és készülni sem készületem, csupán 1 órát (1-es kód), ami arra sem elegendő, hogy 5 napon keresztül az óráimhoz előpakoljam a holmimat.

Azért, a pedagógusok nem teljesen agyamentek, némi hantáért senki nem fog a szomszédba zarándokolni.

Ez utóbbi mondat azt jelenti pontosan, hogy nem tudjuk beírni a 32 órába a munkaidőnket, és nyilván heti 8 órával megtoldva a 40 óra sem elegendő. Hát éljenek, azok, akiknek szúrta a szemét a pedagógustársadalom lebzselése.

Tovább »

Tokaj hegyalján

Egyszer csak ránk talált ez a vonatozás. Tökéletesen véletlenül, mi több nem túl szerencsésen elsőre, ahol már az utazással gondok voltak. Most Tokaj volt a célpont és nagyon sajnálom, hogy Sárospatakkal párhuzamosan. Mint mondják ezek az utak vissza-visszatérőek.

Nagyon szép őszi időnk volt a Kopasz-hegy és a Tisza-part között, noha bort  egy csöppet sem ittunk.

Készítettem egy jó csomó fotót is a helyi nézni valókról. 

Elsőként Rákóczi és egy míves étkező között eléggé el nem ítélhetően a választásom igen egyértelműnek látszott elsőre is. Gyönyörű gyümölcsfából, intarziás, velencei ólomüveggel.... szóval azért hagytam el bánatosan végül, mert nem is tudnék méltó környezetet biztosítani neki. (majd, ha egyszer kúriám lesz...)

Az ismeretlen borivó a Bonchidai csárda falába véglegesítve. (Kár, hogy nem fértünk mellé, több pályázó lett volna rá,  mint Veronában a Júlia szobornak.)

Dionüszosz és a bor, együtt egy szökőkúttal, bár szentségtörő módon, víz folydogált a mulatozó szobor alatt.

Középkori szerzetes egy mai számítógép billentyűzetével?

Nagyon szépen felújított zsinagóga épületét rongálja az eléje telepített villanyoszlop. Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani.

Akkor legyen, íme a pincék közül néhány. Nem igaziak a szememben így  az állomással szemben, kinézetük is a turistákhoz igazodik. Sem a  szőlővel való munka, sem a heggyel való meghittség nem jutott eszembe róluk. A mű-élményhez nem volt kedvem, ennél már a régi Taszár-hegyi sétánkon is jobb volt betérni és bódultan távozni.

Azért bort, természetesen hoztunk, és másnap igen jól esett kissé lehűtve kényelmesen kóstolgatni.

Tovább »

Mesés egy helyzet

Fent, nagyon magasan, annyira fent, hogy az Üveghegy hozzá képest törpe orrán fricska, létezik egy ministeryum. Titokzatos felhőkbe burkolózva azokban a magasságokban, ahová semmilyen lenti zaj, nesz, fület bántó-karcoló hang nem is hallatszik. Ebben az éteri, zaj nélküli mynisteriumban áhítatos csendben, viták nélkül, simán surranva olajozottan működnek a fogaskerekek. Okos arcú törpék olajozzák lelkesedéssel, akár óránként többször a gépezeteket. A munystérium egy igen nagy tudású, mosoly nélküli, megkérdőjelezhetetlen hatalmú Bűvésznő munkahelye, akinek pozíciója megingathatatlan, bármennyiszer hozhat hibás döntéseket.  Mint a mesében, ha emlegetünk valakit, ezek a hibák bizony meg is jelennek naponta, szegény törpék alig tudnak csendben surranni a nagy javítási-rohanásban. merthogy az elképzelés, az mindig jó. Sőt, rosszul is mondtam, extra jó, annyira, hogy naponta tűzijátékot is kell tartani, hogy az alant élők, mert olyan messze vannak, észrevegyék, ezt a sok jót.

Hát miből is álla a sok feladat, amivel a mosolytalan arcú naponta megörvendezteti alsóbbrendű alávalóit. (Nem mondtam, hogy azért mosolytalan, mert régóta tudja, hogy még az ő mysteriumában sem ő a főnök??)

Nehéz úgy mosolyogni, ha parancsfeladatokat kapunk, mivel azonban ebben a pozícióban a Bűvészhölgy igencsak szeret lenni (nagyon jó a koszt, kvártély napidíj és még sok egyéb),  hát marad mindenesetre, bár a mosolyhoz már nincsen őszinteség a szívében.

Megkapta a leheletet a Vezértől (aki még nálánál is sokkal magasabban lakik, ha egyáltalán lakik valahol, vagy egyszerre több helyen is), hogy az alant vegetáló Okosítók népének pénzt kell adni, és ebben vitát nem is engedélyezett, még akkor sem, amikor benézvén a megfelelő tározó helyire, mind a ketten látták (az egyszer leszállt a Vezér megnézni azt a jó konyhát), hogy amit az Okosítóknak adni szándékoztak (ezt így mondták ki, noha nem is volt szándékukban), az bizony ottan nincsen is. Sőt annyira nincsen, hogy ahhoz is kéne adni már egy kicsinyt (ha szerencséjük leend), hogy csak egyszerűen ne legyen ott semmi.

A Bűvészasszony mosolytalan szája félrehúzódott, hajszálnyit csak, no nem azért, mert akarta volna ez egyszer a mosolyt, talán szája remegett félelmében, hogy néki most olyan feladatot adott a Vezér, amibe bele fogna törni az a bicskája, "ami sosem es volt a zsebébe."

De tévedett, mint már többször is, mert nem "ollan vót" ez a Vezér, hogy az eszébe sem jutott soha, dejsze kitegye magát akár a legokosabbak kísérletező kedvének. Egyszerűen mindig meg is mondta mi legyen, hogy legyen, aztán az úgy is lett. Mindig.  Utóbb végrehajtani már ezt lehetett a Bűvésznő személyének, mert okosan gondolván, majd őt teszi meg legelébb az alulról jövő szidalmak és átkozódások tengerének, amiről mindig tudták, hogy be fog következni, de akármekkora ésszel egyikük sem tudta fölfogni és megérteni, miért is van ez így. Arra a sok jóra, amit éppen őértük elkövetnek jószándékulag közösen.

No, most az üreset (ez már így ugye kicsinyt is ferdítés), úgy találták ki mégis megtölteni elosztanivalóval, hogy előzőképpen, csöndben, apránként és lassan (ebben a Bűvésznő éppen hogy jó is, mert hát ezért is lett nevezve így), ki kellene varázsolni a lent félálomban támolygó Okosítók zsebeiből, ami még valami isten csudájából benne maradt, szigorúan úgy, hogy ne vegyék észre. Vagy ha már történetesen észre is vették és fellármázták a környéket alant, már ne tehessenek semmit. Sőt, még jobb, ha letagadható, olyan indokkal, amiben itt a mynysteryumben éppenséggel nagyon jók vagyunk, a jogtalan, a pazarló címkék ragasztásában. 

Hozunk sok-sok (rengeteg!!) törvényt, amikkel előre vigyázunk, hogy elsőre is homályosak legyenek, földi ész ne nagyon értse, aztán ha mégis, tegyünk bele kis só gyanánt olyanokat is, ami szembe megy az előzőekkel. Az nagyon üdvös, ha hónapokig kaparásszák, hogy mit is akartunk. Két okból is jó, mert bizony amíg a mit kérdésen próbálkoznak, addig a a "hogyan" nem jut eszükbe, mert azt mi tudjuk, hogy az nem jó kérdés, ha azt teszik föl, amit nem is lehet elvégezni. S akkor nem is beszéltünk a "miből?" kérdésére. Az a jó, ha töltődik a tárház, kinek is jó, ha ürül. (Érdekes, hogy az örül és az ürül, mily testvéri szavak!)

Ezzel a Vezér távoztában meglapogatta volna a hátát a Bűvésznek, ha az lett volna, de mivel női személyről volt szó, hát kézcsókra nyújtotta, focilabdákon kérgesedett tenyere helyett a  párnás kézfejét.

A mosolytalan Bűvésznő azóta már lassan ezer napja is naponta gyártja (fenti megelégedésre) a törvényeket, szabályokat, visszavonásokat, magyarázatokat, láthatóan mindennemű legkisebb fáradtság nélkül. A pénz utóbb így meglett, kis részét szét is osztja, és már napi tűzijátékra is telik mindenféle írott, íratlan hangos és még hangosabb médiában.

A lenti népséget pedig sikerült megosztani (ezzel titokban számoltak is előre), mert vannak akik elhiszik és nem is járnak utána, az Okosítók pedig annyira átlátnak a nekik vetett szitán, hogy még nem tértek magukhoz a belekábulástól.
Aki ezt az egészet nem hiszi, az erről a misztériumról  (s talán a többiről sem) nem tud semmit.

Tovább »

Hallottam....

"Várom már azt a pillanatot, amikor a csillogó-villogó új stadionokban játszik majd a Magyar Hajléktalan Válogatott.".

Tovább »

Vágy-álom

Nem sokat foglalkoztam az álmokkal, az álomfejtéssel. Nem gondolkodtam az álmok jelentésén, keveset is álmodtam mindig, vagyis inkább nem emlékeztem az álmaimra. Meghallgattam, ha mások erről a témáról beszéltek, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Azt hiszem, kicsit bogarasaknak gondoltam inkább az ilyen embereket, vagy túl erős képzeletűeknek. Javarészt gondolatbeli legyintéssel elintézettnek is véltem az egészet.

Aztán úgy tűnik, hogy elért az a törvényszerűen bekövetkező dolog, ha valamit nem nézünk értékén eléggé, hát elér bennünket is, vagy tromfként, vagy mert akkorra érett meg, hogy észrevegyük.

Már napok óta figyelem, emlékezem egy álomra, főleg, mert azt hiszem, nem mély, vagy zaklatott éjszaki alvásomhoz kötődik, hanem a felszínesebb, délutáni szunyókáláshoz. Amikor csak úgy eldőlök egy kávé után, vagy kiesik egy újság a kezemből. Alszom ugyan, de könnyedén meghallom a táskámban rejtőzködő telefon alig hallható zaját is. Ez az álom egy házhoz kötődik, és tudom azt is, hogy erősen kötődöm ehhez a házhoz. Régi, elhagyatottnak tűnő ház lehet, kívülről sosem láttam, vagy homályosan. Több szintű de nem kell semmi fényre, mértani alakzatra gondolni, nagyon érdekes fenti és lenti terek vannak, közlekedem is közöttük, de nem lépcsőkön. Hol csak úgy lecsúszom, hol átbújok és érzem az egész ház elhagyatottságát, ódon-düledező, málló vakolatú öregségét. Nem érzek dohos szagot, nedvességet sehol, de sok pókhálót, port igen. 

Tudom, hogy közöm van hozzá, talán itt is lakom, mert nekiállok, leszedem a pókhálókat, vagy éppen mást is teszek, amire nem emlékezem. Mindig egyedül vagyok ebben a házban, ennek az álomnak rajtam kívül nincsen más szereplője,  azt hiszem sosem. Van az egészben valami álomszerű is, ezt ott helyszínen is pontosan érzem, hogy az egész olyan, mintha álmodnék.  Azt is tudom, érzem, hogy szeretek ott lenni, jól érzem magam, és amikor felébredek, első érzésként hirtelen elönt a veszteség érzete, ahogy a valóságba visszacsusszanok. 

Nem tudom, vajon mit akar ez az álom velem, miért térek vissza. Mert tudom, hogy visszatérek mindig, bár a ház nem teljesen azonos önmagával. Álomról-álomra azt hiszem, kicsit más, de ott bent és az álmomban, pontosan tudom, mert megismerem, hogy ez mindig ugyanaz, változásai dacára. Ép ésszel nem értem, miért vagyok oda azért a házért, ami annyira elüt, annyira különböző minden elképzelhető mai elgondolástól, vágyott ház eszményképtől. Egy teljesen lerottyant, szinte bútorok nélküli lakóhely. Ha mérlegelném, talán Bretagne, néha azt hiszem, hogy tengerpart, sziklák, és biztosan nem angol, vagy német környezet. Ideje a régmúlt, semmi jelenkori vonás nincsen benne, sosem akadok egy vízvezeték csőre, radiátorra, bármiféle gépezetre benne, nincsenek belső burkolatok, csak a simára taposott homokkő talán, ami a ház aljzata. 

Jól érzem itt magam, ez teljesen világos, néha kissé izzadtan ébredek, de nem attól, hogy erőfeszítést igénylő tevékenységeket kell végeznem. Azt hiszem, a mély érzelmi hatás miatt inkább, mert amit teszek-veszek, attól nem fáradok el, ezt sosem éreztem.

Furcsa álomsor, kíváncsi vagyok, hogy visszatérek-e, és emlékezem-e majd arra, hogy miként bővül a tapasztalatom erről a házról. Nem hinném, hogy lesz deja vum, nem utazom mostanában, és nem hiszem, hogy ez a ház áll még valahol. De mégis lehetséges talán, ha mindig emlékezni fogok, ha továbbra is látogatom ezt a helyet, hogy elárulódik vagy róla, vagy magamról ennél lényegesen több is, valami fogódzó, valami pofon egyszerű magyarázat, esetleg éppen ennek ellenkezője. Szerintem mindez rajtam fog múlni, engedem-e, sikerül-e ezt a köztes állapotot a félálom nevezetűt elcsípnem. (Hát rajtam azt hiszem, nem fog múlni.)

Tovább »

Belesvén éppen

Na, most aztán alávaló módon már úgyis leszoktak rólam, meg elmentek, meghaltak(borzasztó), így aztán szinte nyugodtan kezdhetem az újrakezdést. Nem jó ez az egész abbahagyás, már rájöttem. Sokat segít a gondolatokon, ha leírom, pláne, ha igényeskedek egy kicsit és utána is méltóztatok nézni annak, amiről éppen a szót csinálom írásban.

Majd csak azt nem tudom még, a politikamentességet meddig fogom bírni, nem az illendőség, inkább a rám ruházott szabályok okán. Végtére írhatok a lecsókészítésről is, legalábbis ér annyit, amennyit nehány fennkölt ünnepi beszéd a tegnapi nap áhítatát emelendő.

No, preambulumnak nem kell ennél több.

Tovább »

Folyamatosan rosszabbodik...

Már nem bánom egyébként, mert előreláthatóan összegződni fog az a sok-sok szerencsétlen és balga, hozzá nem értés, amikkel ezt a kis országot tönkretették. A demokrácia kimúlt a gránitszilárdságú 4. alkotmánymódosítással.  Ennyire eszementek, hogyan lehet komolyan venni bármit is, ami még a kormánynak sem jó, pedig maga alkotta?  Hogyan lehet komolyan venni azt a köztársasági elnököt, aki mindenhez bokacsattanással gazsulál? Na persze, hogy aláírja, ezáltal légiesen el is száll minden, ami (bár kevés volt),  eddig övezte, vagy inkább reményt keltett. Mondogatják, most emelkedett smittpáli magaslatra.

Sok hibát fogunk még látni, de már nem a Fidesz malmára hajtja a vizet. 

Fog itt nyílni tér, még nem látszik, pedig sok kis gittegylet próbálkozik az összeborulással, még inkább a külön utazással.  Nem vagyok biztos abban, hogy jósolható, elemezhető történésekre számíthatunk. Még pár ilyen havas március 15. és nagy tervezgetésekre nem is lesz szükség.

A legszebb a spontaneitás, főként, ha sokakban és egyszerre ötlik fel. Valami ilyesmire szeretnék ébredni bő egy év múltán.

Tovább »

Én aztán nem értékelek

Nem sok újat lehet kitalálni. Ezzel így mondandóm lényegével le is zárhatnám a bejegyzést. Mégis, ha cifráznám kicsit, akkor azt mondanám, hogy a kreativitás nem jön csípőből, pláne nem olyan párt köpönyegéből, ahol ez szinte tiltva vagyon.

Ami viszont jöhet, az mindenféle ódon és poros és régen lejárt idióma. Mondom ezt abból az apropóból, hogy tegnapelőtt, azaz péntek délután, elhagyni készülvén az iskolát, elébem állt egy "technikai" és megkérdezte, ugyan van-e az osztályomban címer a falon.

Persze mondhatnám, hogy ugyan, mi jelentősége van ennek az egyszerű kérdésnek. Ám belátom, fontosabb a címer, mint az internetünk, mert az ugyanis már elszállt, 2 havi számlaelmaradás miatt.

Azért az évértékelőket igyekszem sorra hallgatni. Gyurcsányén időnként jót mulattam, a szó igazi értelmében.
Orbánt nagy sóhajtásokkal nekiülvén sikerült végigülnöm, hát tiszta pocsékság volt az egész. Csupán egy üres pojáca, aki nem engedheti meg magának a luxust némi fikarcnyi öniróniára sem.

Sajnálatosan hiányoltam a beszédből mindazt, ami a 2012-es évben történt, pl: a pávatáncot az IMF-el, a  hervasztó mennyiségű és  kétes eredményű  külföldi utat,  az új munkahelyek teremtését kizárólag közmunkásoknak,   némi utalást a baltás gyilkos kiadatása körüli bonyodalmakra, a diáktüntetések elsikálásának módjait, a választási regisztráció befuccsolását, a devizahitelesek ócsai lakóparkjának luxusárait (és kudarcát), az oktatási ágazat államosításának sikertörténeteit, a bírák nyugdíjkorhatárának  jogtalanságát és visszaállítását,  azt hiszem, az oldal nem is lenne elég a felsorolásnak.
Még jó, hogy a hallgatóközönsége sem tud ezekről, így nem volt semmilyen hiányérzetük, taps és ováció. Ami biztos: Orbán átszellemült képű és elegáns hallgatósága már régen nem abban az országban él, mint én.
Csupán az a kérdés, melyikünké fog összedőlni, és mikor? Tippem azért van, majd később megosztom.

Addig is, nézzük Szörényiék dalát kicsit tudatosabban dúdolva, mint eddig:

1. Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz! Láss, ne csak nézz!
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!

2. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz, értsd végre meg!
Láss, láss a szép szavakon át!
Igen, láss át a csábító mosolyokon!

3. Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány.
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!
Sose feledd, sose feledd, sose feledd, sose feledd!

A világ egy forgalmas utca, és valahová el szeretnél jutni, de a
reklámok fényében az igazság arcát csak néha látni.

Értsd végre meg:
1.
most. Soha el ne feledd: ne csak nézz, láss, láss!

Mantrázniuk kellene ezt sürgősen, naponta többször is. Szar egy ébredés lesz.

Tovább »

Nyomorultak

Ahogy nézem, nem kényeztetek el senkit mostanában. Sem a bejegyzések bőséges számával, sem a filmekről szóló beszámolókkal. Az okokat most nem firtatom, lényeg a film ez esetben. Azért ez nálam  rapszodikus és mindig fergeteges gyorsasággal jön. Emlékszem régi esetre, amikor még Fonóban laktunk és évekig vacakoltam a piros színű Karancs típusú gáztűzhelyemmel, fakanállal rögzítvén az egyik gázégő kapcsolóját. Már a szüleim is megszóltak miatta, de nem tudott ez sem tettekre sarkallni. Közben elégett a hátsó nagy gázégő körül a lemez is, hát ez jobban késztetett némi aktivitásra  de még ebben sem voltam azonnali válaszoló. Aztán történt, hogy szombaton reggel még korán feküdtünk az ágyban, kávézgattunk is, majd így szóltam: gáztűzhelyet akarok venni. Mire J: most?......most!!

Hát ezzel a nyomorult filmmel is így voltam tegnap. Láttam én persze, hogy már megy a mozikban a film, de hányszor mondja az ember, hogy na jó, ezt meg fogom nézni  aztán egy csomószor megesik, hogy mégsem nézi meg.

Tegnap reggel aztán imigyen szóltam: nem vetítik normális időben  a filmet ezek a tetvarek veszprémiek, el kell menni Székesfehérvárra, mert ott 1/2 6-kor  kezdődően meg tudjuk nézni. (Így jártunk jó egy évvel ezelőtt a Thacher filmmel is, a Vasladyvel.).

Még kicsit be kellett adnom, hogy nem elég, hogy énekelnek az egész film alatt, ezt bizony "óvasni" kell, amit J. különösen nem szeret. De jó ember, hát nem állt ellen.

Aztán lőn és elmentünk az Alba Plazába mozizni és őgyelegni egyet. No, mit kerteljek, húzom eléggé, mert friss, és mert -bár tetszett-, mégis vannak bennem vegyes érzések.

Amit előrebocsájtok, a jobb nekikészülés érdekében: Victor Hugó a romantika irányzatának írója, mint ahogyan nálunk Jókai Mór is volt.  Azok a nagy ívű érzelmek, hősies cselekedetek, amik abban a korban  ilyen regényeket olvasva könnyen megérthetőek és elképzelhetőek voltak, a mai kor emberétől már igen távol állnak. Ennek a stílusjegynek minden jellemzőjét a film magán viseli. Az éles ellentéteket, a jó nagyon jó, a rossz javíthatatlanul az, szóval nincsen ebben a filmben semmi szürke, semmi megalkuvó. Ha ezt így elfogadjuk (és erre kicsit felkészülünk, amit én nem tettem meg), akkor biztosan elkerül az olyan érzés, hogy sziruposnak, vagy túl könnyesnek érezzünk elég sok jelenetet. Itt ezekből volt elég bőven, de hát senki nem mondta, hogy ez a film maga lesz a móka és a kacagás. (Mi is a címe??)

Próbáltam felidézni a nagyon régen látott francia filmet, a fekete-fehéret, amelyben Jean Gabin volt a főszereplő. Gondoltam, hogy nem sok köze lesz ahhoz a filmhez és jó is, hiszen azóta vagy 40 év eltelt. (1958-ban készült az a film, bocsi, több, mint 50, fél évszázad!)

Nos, ott máshogyan nézett ki az öreg Jean Valjan, és Javert is keveset tépelődött, megmaradt ősgonosznak.

Ami vitán felüli, az a színészek kiválasztása, az ő játékuk minősége, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak. Azokat a szélsőséges érzelmeket a teljes szívükkel élték át, adták át, szinte szájtátva bámultam. (Jó volt a rendező, Tom Hooper: A király beszéde), mert könnyen lehetett volna ebből egy giccsparádé. 

Ami végül is mégis zavart kissé a filmben: az örökös éneklés. Nem találtam ebben annyi dallamot, ami indokolta volna, hogy végig. operaszerűen menjen a film. Talán jobb egyensúlyt lehetett volna (számomra) létrehozni, egy amolyan My fair lady-féle módon, ahol prózában megy a film, de bőven van módjuk a szereplőknek a fajsúlyosabb jelenetekben dalolni is. (A zene, amúgy is mindig érzelmesebbé teszi a jelenetet.)

Örülök neki, hogy láttam, érdemes arra, hogy megnézzétek, ha tudjátok. A film végig ragaszkodik az eredeti történethez  nem visz bennünket modernizált mellékutcákba. Nagyon jól megcsinált munka, és hosszúsága ellenére nem unatkoztam alatta.

Akit érdekel, itt a hivatalos kritikák egyike:

(Hugh Jackman Oscarra jelölve az alakításáért, a Golden Globot már megkapta érte.)

Tovább »

Népmese a javából

Van egy magyar népmese, a napokban sokszor eszembe jutott. Többféle címen "fut", az egyik legismertebb: "Az már nem igaz". Arról szól röviden, hogy a próba szerint olyant kell hazudni a királynak, amire nem fogja azt mondani, hogy "elhiszem fiam". Sok próbálkozás után a nagybecsű mondat valami olyasmi volt, hogy "aztán nagyapám megtette felséged öregapját kanásznak...." Erre persze jött a "Hazudsz, akasztóf...!" -ára való ugye, és itt vége is lett a próbáknak, nyerés a vége, mese végén minden jó.

Hát szóval nem is tudom, mindenki ilyen bávatag kies hazánkban, vagy miről is beszélnek már napok óta, de nem értem az egészet. Győzelmi mámor a választási regisztráció eltörlése fölött, nagyívű beszédek arról, hogy lám, a fékek és ellensúlyok rendszeréből legalább egy kis inga még dolgozik, tehát valami demokráciánk megmaradt és általában vivát, hurrá!!

Én pedig itt hüledezek a konyhában a mosatlan edényeim fölött, és azon mélázom, hogy most mindenki hülye, vagy mégis én vagyok az?!!! Nem hiszek én a Fidesz-fiúknak semmit sem, olyan mélyen romlottak, hogy amihez érnek lepusztul. Ez vonatkozik mindazokra, akiknek valaha kapcsolata volt velük, és tudjuk, hogy Ádernek volt, és azt is, hogy az alkotmánybírák jó része milyen köpönyegből bújt elő. Szóval csöppet sem gondolom, hogy megtértek volna, vagy józan jogász eszükre hallgattak volna.

Nem, nem. A fiúk most röhögnek hátul a csapszékben, és egymás hátát veregetik, milyen frankón eldobták ezt a választási regisztrációt, amelyik már túl forró volt nekik is. Nem tudták kézben tartani, megmagyarázni, indokolni, kezdett a külföldi vélemény is erősödni, hát kapott Áder egy súgást. Az alkotmánybírák pedig egy zöld jelzést. Ennyi.  Most pedig komoly emberek hosszú elemzésekbe bonyolódnak az egész fölött és hogy ez milyen vereség a Fidesz számára. Vicces. Bokros Lajos viszont ezt tökéletesen levezette tegnap, láttam és tapsikoltam is neki. Mindig tudtam, hogy az egyik legnehezebb ember, akit szinte lehetetlen megvezetni.

Nos, azért én már mégis maradnék a népmeséknél, ott a végén legalább megnyugtatóan rendeződik a bonyodalom. Talán kiderül, hogy a "kiráj" milyen hülye, és a legkisebb legény (aki momentán azért itt nem szegény!!), lefricskázza mozgékony orráról az odanőtt közkolbászt.

Tovább »

Csak úgy megy az idő...

Naponta írhatnék, aztán mégsem teszem. Felhorkanok, mérgelődök, kiszúrom a hülyeségeket, átlátok a hazugságokon. De tán azért érdektelen már, mert annyira tömegével vannak jelen, hogy mire egyet nyelvemre vennék, már 3 másik lohol a nyomában. Ezzel így kérem én nem tudok lépést tartani. Egyébként pedig egyedül vagyok hozzá, míg az említett hazugsággyárosok tucatjával villognak hazánk meggyötört egén. (vagy hol.)

Marad a jó hazai, mert azért ehhez mi tagadás én is hozzájárulok, egyre vehemensebben.  Először is, van egy aranyos alig 1 éves kutyám, Iván. Ma elviszem chipet beültetni, mert kötelező lesz jövőre. Azaz alig pár nap múlva. Azért duzzogok kicsit, mert bár jó húsban van, a nálunk ünneplő gyerekeimnek kikezdte az autóját. Szó, ami szó, kinézte magának, mit és hol lehet leharapdálni belőlük némi kiálló részeket. Azért ez egy Saabnál már zúzós, mert Juciék matuzsálemi Wolksvagenjével alig tudott mit kezdeni. A vonóhorgot takaró tok azért repült onnan is szétrágva.

Hát persze a vége az lett, hogy 2 napig lógott a kötél végén, de nem hiszem, hogy ez a mérges kiabálás ellenére beíródott volna a tudatába.  Most olyan, mint a zsírban a piros 7-es, egyszerűen mindent visz. Papucsot, sálat, szőnyeget, amit meg tud ragadni, már fut is el vele.  Hát remélem, mielőtt szétrágja a ház oldalát, előbújik a jobbik esze is.

Tegnap aztán engem sem az eszemért szerettek volna meg elsőre, az tuti. Igaz, bankban voltam, fáradt voltam és figyelmetlen. Miután tisztáztam az információban  hogy mikor indul a buszom hazafelé, nagy nyugalommal felszálltam egy másik buszra, ami szintén ugyanakkor indult, de hát persze nem haza, csak felé. Merthogy elröpített Várpalotára a kezemben szorongatott 2 kg-os tarjával és 5 pár juhbeles virslivel együtt. Kicsit csálén is állt a szám, amikor elmentünk a bekanyarodás helyett a benzinkút mellett, de akkor már nem volt mit tennem. Még jó, hogy 15 perc múlva indultunk is visszafelé, igaz, be kellett gyalogolnom a "nyócasról" a faluba.

Hát ekkor kifejezetten konflislónak éreztem magam, szerintem egy hajszállal sem voltam több, legalább most nem.

Gyanítom, ilyenek még megesnek velem és a kutyámmal, remélem hamar hozzám fog idősödni, egyelőre még sokkal több az energiája, mint amit simán kezelni tudnék. De lassan az elsősökkel is így vagyok, a leglényegesebb meglátásom velük kapcsolatban, hogy túl sokat mozognak.  De azért a duracell-unokámmal nincsen gond, egyedüliként még ezt simán tudom bírni és élvezni.

Hát ilyenek vannak így az év vége táján. BUÉK mindenkinek, aki idetalált, a jövő évet nézve maradjunk talán a bizonytalan vállvonogatásnál.

Tovább »