Már miért nem lennék az, ami...

Tegnap beszélgettem nagyon régi, gyerekkoromba visszanyúló tanárommal, immár barátommal. Noha van közöttünk vagy 13 év, az idő, tanár-tanítványból kollégákká, rokonná érlelt bennünket. (Az előző mondatomban legfeljebb a számmal kapcsolatban tévedhetek, másban nem.)

Hát persze, hosszú idő után a beszélgetés igyekszik mindenféle csapongásra, pótolandó a slendriánságomat, végtére mégis, közös szakmánkról is szó esett. Szerencsére csupán annyi, amennyi egy legyintésbe még belefér, többet valóban nem érdemelt. Szomorú egyébként, mert nem is tudom, ha összeszámolnánk, hogy mennyi évet töltöttünk a pályán, biztosan tiszteletreméltó szám kerekedne belőle. 

A konklúzió sajnálatosan ugyanaz lett, hogy a mai viszonyok között, lábunkat nem tennénk az iskolába.

Párszor egyébként tettem már hasonló kijelentéseket, és bár lelkem mélyén hiszem és tudom, hogy a magam szemszögéből igazam is van, úgy vélem, jobb összeszedettebben gondolkodni erről. Főként, mivel a vége felé tartok, hát akár összegezhetem is a nem szeretem okokat.

Tehát, a legszikárabban összeszedve íme a nemszeretemség okai:

1. A oktatás-nevelés, az iskola, a pedagógus státusa kiszolgáló helyzetbe került. Ennek egyik fő oka a minőségbiztosítási szemlélet oktatásba való bevezetésekor keletkezett, ahol kimondva lett hivatalosan is, hogy a megrendelő a szülő, az önkormányzat, az oktatási hivatal és mindenki, aki partneri kapcsolatba kerül az iskolával, még a gyerek is. Ebben aztán nem is annyira rejtve kimondatott, hogy az iskola, a pedagógus kiszolgálója mindenkinek, így irányítóból végrehajtóvá degradálódott.

2. Periódusonként az éppen regnáló hatalmak játékterévé vált a szakma, a sokszor felelőtlen, felesleges, megterhelő és ok nélküli kézi vezérlésekkel, törvények oda- és visszaszabásával szétzilálták az iskolarendszert és fásulttá, érdektelenné tették a benne dolgozókat. (A 10. tantervváltoztatás már senkit sem érdekelt.)

3.A folyamatos pénzkivonás az oktatásból kontra szelektált, a tehetségek, az egyéniségek eltűntek a pályáról,  a közepes, vagy annál gyengébb képességű pedagógusok az egyre nehezebbé váló társadalmi környezetben, problémás szülőkkel és tanulókkal nehezen birkóztak meg. Következtek az adok-kapok esetek és ennek a médiumokban bemutatott visszhangjai. (Ki pofozott meg kit és ki rúgott először...)

4. Még sorolhatnék sok egyebet, de a koronát a legutóbbi évek pedagógusminősítési rendszere, az "életpályamodell" tette fel, ez tagadhatatlan. Mindenkit "egyenlővé tett", függetlenül a képzettségére, a szakmában eltöltött idejére, szakvizsgáira való tekintet nélkül. Magyarán: közös startvonalra állítottak engem is egy "nyeretlen kétévessel", mintha mindaz, amiért dolgoztam, amiért sokat képeztem magam, amiért időnként a családomra sem jutott időm, nem is lett volna. Nos, ezt semmilyen körülmények között nem fogadom el, tekintve még azt is, hogy semmilyen más értelmiségi pályán dolgozó réteggel ezt nem merték eljátszani.

Nem folytatom és a sok-sok egyéb és apró tyúkpert ide sem hoztam, amelyből kosárnyi van a raktáron, és amelyek kicsi falatnak tűnnek egészen addig, amíg nem lesz belőlük vékányi.

Mégis: egy dologban jó nekem, hihetetlen, de a kor pozitívumokat is képes hordozni. Mégpedig azt, hogy látok. Ismerem a szakmát, a rendszert, képes vagyok átlátni, tudom, melyik aktuális hülyeség mit hoz majd magával. Nem dőlök be a sima szövegeknek, kirostálom a haszontalant, és nem hagyom magam megvezetni sem felülről, sem alulról, sem a főnökök, sem a szülők által.

Kiléptem a pedagógusi alaphelyzetből, és bár a rendszer elvárásai rám nézve is végrehajtandók, képes vagyok ezt úgy megtenni, hogy az irányítás ne mások kezében legyen.

Hát ennyivel elevickélek már a visszalévő időmben, bár egyre többször érzem magam a rőzsehordó anyóka szerepében, és egyre több idétlen királyfitól kérdezem meg: "Hány éves is vagy te királyfi? ...És még hiszel a mesékben?"

Tovább »

Renitens első ízben

Most tessenek mélyen lenézni és beszélni a fejemmel, hogy az állampolgári kötelesség, mi több holmi (baloldal?) ellenzéki össze nem fogás védelme és egyáltalán, a teljes apátia, vagy ha az nem, a küzdeni akarás lanyhulása okán, életemben először (és ezt nyugodtan veheti bárki színtiszta igazságnak), nem méltóztattam elmenni és szavazni.

Nem akarnék persze szerecsenmosdatást, de itt minálunk tétje sem volt az egésznek, nem is dobálhattam volna cédulát a Fidesz ellenében  bárkinek, mert csupa független jelölt volt, és ők sem érdekeltek túlságosan.

De mégis, ha lehetett volna, már régóta tudja mindenki (aki nem, az ébredjen fel végre), hogy nálunk már sem bágyadt, sem erőteljes (??) szavazással az orbáni hatalmat megdönteni nem lehet. Tettem előzőekben fura javaslatokat, hogy miként képzelem a szavazófülkék további sorsát és hasznosítását, legalább felválthatnák az undorítóan műanyag és szellőzésképtelen TOI-toikat. 

Úgy tűnik a fenékig felhajtjuk ezt a méregpoharat, igazi magyar virtussal kerül, amibe kerül. A gyerekeink és unokáink életébe lassan egyre kevésbé, mert ők már nincsenek itt, több százezrével kapták magukat és illa berek, másutt építgetik jövőjüket és talán még a gyerekeik  életét is ott képzelik el.

A perspektíva így tehát lelombozó módon, de biztosítva, a kérdés csupán már annyi, mennyire szeretjük  azokat a halálugrásokat, ahol mi vagyunk a fő műsorszám, alattunk pedig régen nincsen már semmilyen háló. (Szétbontódott és kilopódott jó idők óta.)

Nem érzem magam most bűnösnek, mert 25 év után ez egyszer már nem álltam be azon üdvözültek sorába, akik még szívósan küzdenek és úgy gondolják érdemes. Túlléptünk minden határon, szabályon, törvényen, a játékszabályok is hamisak. Úgy éreztem, ha tovább közreműködöm ebben, bármilyen tiszta hittel, önmagam előtt válok a legnagyobb nevetség tárgyává...jó esetben. Rosszabbik olvasatban: közreműködöm abban a színjátékban, amihez a nevemet végképp nem adom, akármennyire is apró senki vagyok ebben a hatalmas tételben..

Csak utólag: TGM ebben sem tévedett, még a legelső áprilisi választás előtt szólt!

Tovább »

A jó tanuló felel

Hát kérem, ez csak jóval később jutott az eszembe, messze kullogván az események mögött, mi több, tán szellemileg kissé le is maradva. Hiszen érthető, ha időnként már úgy gondolom, azt a nyelvet, amit itten ezek az izék (jó tanulók) használnak, azt a magaslatot innen alulról már alig is lehet bejárni. De mielőtt végképp belemerülnék, azért különösen észben tartom, hogy nálam a Steimann kizárólagosan jogvédett név, és nem csupán Karinthy okán.

Igazából ez a felelés-féle műfaj lassan kimegy a divatból, mert túl lassú, időigényes, nem felel meg a hatékony oktatás elveinek. Mi az, hogy 1 tanuló állja a sarat (vagy nem, mint tudjuk), és a többi kaszinózik, esetleg nagy valószínűséggel nem figyel.  Karinthy az egész felelési történetét, akár jó, akár rossz oldalról, ma meg sem írhatta volna. Nem azért, mert nincs iskola, kiszedték már a kapukat is (de tartunk oda erősen), hanem, mert maga az esemény totál érdektelenségbe, vagy baromi rendbontásba torkolna.

Milyen nagyszerű, hogy abban az időben nem felmérőkkel  bombázták a diákokat, hanem ékes anyanyelvüket kellett szimultán használniuk a gondolkodásukkal, és persze agytekervényeik beltartalmával, ha éppen aznapra adódott ilyen.

Nem ültem sem képernyőhöz szögezve, sem internet fogságában akkor, amikor a MI jó tanulónk próbálta bizonyítani felkészültségét az őt meghallgató tiszteletreméltó testület tagjai előtt. (Húgom az Agatha Christie rajongó, én nem, csupán annyiban kedveltem az idős hölgyet, hogy igazat adtam neki abban, miszerint a tevőleges mosogatás serkenti az agyi működést.)

Bizony el-elméláztam azon, hogy az uniós testület, vajon miként fogadja majd a mi jó tanulónkat, és hogyan fog kimászni a csávából... (Ebből is látszik, hogy nem a sima beszédű sarjért aggódtam én,  hiszen afelől nem volt kétségem szemernyi sem. Péter háromszori Jézus tagadása  csak sima ujjgyakorlat volt ehhez a produkcióhoz képest.)

Ami történt, az még a legnagyobb edénynél sem jutott eszembe, igazi csavaros gordiuszi csomót átvágó döntés volt.

Mert:1. ha elutasítja egy uniós állam jelöltjét, hát barátságtalan döntésnek tekintik, akár jogos, akár nem.

2. Ha befogadják Orbán kinyújtott mancsát, akkor úgy járnak, mint a Rejtő -féle figura, aki azzal tette magát hülyévé, hogy kígyót melengetett a kabátja alatt valóságosan is.

De ez olyan volt, mint amit Arany is elverselt a Fülemüle versben: "Jobb felől üt: neked fütyül, bal felől üt, neked fütyül. Elmehettek."
Azért ez ennél mégis több volt, a MI jó tanulónkat jól elküldték oda, ahová való, így aztán valóban lehet majd az egekig magasztalni, és remélhetően ez kellő lökést fog adni a stadionokkal telecsinált országunk vezetőjének ahhoz, hogy végre magát és dicsőséges osztályát, lövesse ki  a zűrbe, ha már Navracsics urat előreküldték hivatalos uniós papírral terepet rendezni.

Tovább »

Épüléseink (Magyarország jobban teljesít!)

Nem itt élnek a gyerekeim, már egy jó ideje. Ezt részben nagyon  sajnálom, melyik szülő örül annak, ha a gyerekeit évente 2-3-szor láthatja, némelyiket annyiszor sem. Másrészt diplomások, azaz ismert vesztesége Magyarországnak minden képzett fiatal távozása. De nem a siránkozásom érdekes ebben a történetben, inkább a mellékes körülmények. Sokszor emlegetett dolog, hogy még tudósoknál is megesett, a fő kutatási területük mellett akadtak rá mellékes felfedezésekre, végül az nagyobb durranás lett, mint az eredeti kutatási koncepció. (Ld. a rádium felfedezését, de töméntelen hasonló létezik.).

Nos ilyen mellékes "ajándék" lett számomra a gyerekek élesebben látó szeme, amit csak egyrészről magyarázhatok a fiatalságukkal (28-36 évesek, szóval azért nem tinik).  Inkább és jellemzően a távolság, egy másik államban való életvitelszerű tartózkodás (immár egy részről állampolgárság is), hitelesít.  Nem kell azonnal éles kritikákra gondolni, sok esetben csupán egy-egy kérdés hangzik el megfelelő helyen, vagy helyzetben.

A témához kanyarodva, már huzamosabb ideje építik környékünkön a 8-as főutat, közlekedő emberekként lévén, a  szemünk előtt történik, naponta. Az előkészítés stádiumában voltak itt legkisebb lányomék, akik (micsoda "pech"), éppen építőmérnökök is  párosával. Kevés pillantással megállapították, hogy az alapozás kb. fele olyan vastagságú, mint amit a német autópályák alá tesznek, és a CKT (cement kötésű talaj nevű érdekesség), nem feltétlenül alkalmas erre.

Hozzá nem értők módjára, nem tudtunk ebben állást foglalni, de másik lányomék hazaérkezve további érdekes észrevételekkel bővítették az útépítést. 

Voltak nekünk is dohogásaink az ügyben, nem mindig volt logikus a munkairányítás, az autósok közlekedését téves felfestésekkel tették balesetveszélyessé. Legutóbb, amikor az új szakaszra tereltek, vártam a minőséget, a suhanást a sima úton. Hát nem történt meg, döbbenten éreztem, hogy az autó a fenekem alá közvetíti a frissen elkészült út egyenetlenségeit, éppen hogy nem kezdett el rázni is.

Mindig igazolva látom azt a tézisemet, hogy bármit építeni jelenleg ebben az országban egyet jelent az abból kivehető és lenyúlható horribilis összegekkel, és ezért igen kifizetődő.  

Sajnos, ez az út itt lesz az orrunk előtt, szerintem az átadása után két évvel, ha új helyzetfelmérést csinálok, ezeknél a képeknél lehangolóbbat fogok iderakni.

A zárójeles címhez pedig csak annyit, hogy régóta begyemben van ez a szlogen. Hülye is, de nyelvtanilag tökéletesen értelmetlen. Bármiféle fokozott melléknevet használhatunk, ám csak összehasonlító viszonylatban. Szebb az egészséges növény, MINT a beteg, és hasonlóképpen így tovább. Most a jobban után következnie kellene a "minél jobban" összehasonlításnak, de nincsen semmi. Azaz, mindenki értse úgy, kimondatlanul, hogy az előzőekhez képest, vagy külföldhöz képest, vagy mihez is képest, a rosseb tudja!!!!

Ja, és teszteltem a facebook közönséget is a képekkel. A szokásos: a legteljesebb érdektelenség, elvégre a közös, az nem a mi pénzünk.

Tovább »

A föld alatt, a föld alatt...

Jó, jó  persze, hogy a víz alatt az eredeti szöveg és arról is lesz éppen szó, de arról a vízről ám, ami a föld alatt lapul. A kevésbé sem csipkés gondolat úgy jött, hogy  (bár már egy ideje hallottam), de most rávezetődött is a vízdíjas számlára, hogy ásott, fúrt kútból származott vízért is kellene fizetnem, mivelhogy eleve köteles lennék ezt bejelenteni. Már, hogy van kút az udvaromon, mert déd-, vagy ükszüléim megásatták és nagyszüleim, amikor jött a vízvezeték, komor elhatározással nem temették be.

Az utcánkban igen kevés kút van, talán 1-2 esetleg, szóval sok embert nem is érint itt ez a vízbéli kettősség. Azt hiszem, azért volt ez a gyászos és sorozatos betemettetés, mert elnitrátosodtak ezek a kutak, és mivel ivásra nem voltak már használhatóak, úgy gondolták, szükségtelen a létük is. (Abban az időkben, vagy 30 éve, még nem voltak tán ennyire száraz nyarak.) Szóval kiválóan locsolunk belőle, szivattyúval, slaggal, lehet kocsit mosni és ugyan nem tudom mikor, de a realitása megvan annak is, hogy ne ivóvízzel öblögessem a WC-t, amit egyre inkább sajnálok.

A felszólítás eléggé elgondolkodtató. Persze tudom én, ami a föld alatt van, az minden-minden az államé, akkor is, ha a telek a sajátom. (Bár nem tudom, mélységileg, hol a birtokhatárom, ásónyomnyira-e, vagy ülepítőgödörileg??)

De a víz tehát nem az enyém, és vízdíjköteles lenne, sőt szennyvízköteles is, bár én a kútból sosem eresztek a csatornába semmit, mert a felhasználásom célja ezt szükségtelenné teszi.

Azért érdekes ez. Pétfürdőn évtizedek óta 22 fokos, a hévizi vízzel megegyező összetételű, csak ugye hűvösebb víz folydogál el a medrében több millió hektoliterszámra, amit eleddig senki nem nehezményezett, így az állam sem. De hogy fürdő legyen végre belőle, és erre az önkormányzat áldozna is, már megjelentek a héják és engedély, engedély hátán és vízdíj, vízdíj tetején. Legyen nehezebb az egész ügy, és ne is lássák az emberek a hasznát, folyjon inkább haszontalanul tovább. 

Valahogy ezzel a kútvízzel is így vagyok. Rendben, hogy odalent van az a víz. Az egész idióta államot ez egy cseppet sem érdekli, mihelyt felhúzod, azonnal érdeklődik iránta.

Azt mondtam, hát legyen, de ahhoz, hogy ez a víz a felszínre jusson, ahhoz kellett akkor is és ma még inkább, némi tőkeerő. Elolvastam mostani szakirodalmat, bár ásott kutasat nem találtam. Fúrást igen, meg béléscsövezést, meg különféle szigeteléseket, tömörítéseket, vizsgálatokat, szóval  ilyenekkel vannak tele pl:

• Önkormányzat Jegyzője által engedélyezett talajvízkút tervdokumentációja általában 60-120.000 forint + 10.000 forint okmánybélyeg.
• Vízügyi Hatóság által kért tervdokumentáció készítése 240-300.000 forint + eljárási költség + a mélyebb (30 méter alatti) kutaknál az esetlegesen a Vízügyi Hatóság által előírt geofizikai mérés, vízvizsgálat, valamint a Vízföldtani Napló vezetése.
• Egy méter 125 mm  MSZ. 22116 szabványnak megfelelő cső ára  3.500-4.000 forint.
• Iszapképző anyag (CMC, Bentonit, és egyéb anyagok) kutanként 15.000 forinttól akár 150-300.000 forint költséget is jelenthet. (Természetesen ez mélység, és az átfúrt rétegek függvényében változik.)
• A kútfúró gép amortizációja (fenntartás, üzemeltetés, berendezés időszakos engedélyei, bányahatósági vizsgáztatása, kopások miatt új szerszámok, valamint az új gép beszerzése, stb.) méterenként kb. 2.500-3.000 forint
• szűrőkavics kutanként 20-40.000 forint (500-1.000 forint/méter)
• gyűrűs tér tömedékelése 5-30.000 forint (100-1.000 forint/méter)
•  kútakna telepítése: 80-150.000 forint (mérettől függően)
• Egy megfelelő teljesítményű, jó minőségű pl. Pedrollo csőbúvár szivattyúEASYPRESS II. áramláskapcsolóval, valamint a beépítéshez szükséges anyagokkal 130.000 Ft-tól indul, plusz a beépítés munkadíja. Természetesen ezen ár változik a szivattyú teljesítménye, valamint a beépítés mélységének függvényében is.

Arról fogalmam nincsen, teljes-e a lista, vagy nem, de bizony kezdek úgy tekinteni a kutamra, mint egy komoly tőkére.  Amennyiben vízdíjat kérnek tőlem, én kúthasználatot számolok fel, legalább annyit, hiszen ez az eljárás bevett az eonnál, az autópályáknál és a világon mindennél mostanában. 

Elvégre és utóvégre, ha nincsen kutam, akkor az államnak bevétele sincsen pont arról a vízérről, ami a kutamhoz vezet. (Vagy bedöntjük az egészet és elmondjuk, mint a Bolond Istókban, hogy Csak rajta! hadd lám, én Uramisten, mire megyünk ketten!)

Tovább »

Vidámak lettek odafönt a "népek"!

Hagytam ülepedni eléggé sokáig. Nagyjából az a típusú mozirajongó vagyok, aki előbb nézi a szerepleosztást, mint az előzetes tartalmat. Vannak színészek, akikre nem tudok rámozdulni, becsületből megnéztem 1 vagy 2 filmjüket, és akár tetszett (!!), akár nem, leváltam róluk. Szerintem ez nem korosztályos ostobaság, mert például itt van ez a Vin Diesel, jó volt, amiben láttam, (Riddick, 22 évente sötétség), de ettől még nem lettem rajongó, mint ahogyan A szállító remek hőséért sem megyek moziba. Lehet, hogy műfaji problémám van persze, holott vannak igen jó filmek a témában.

Aztán vannak a nehezen bővülő kedvencek, azt hiszem, kicsit kell, hogy intellektuális beütésük is legyen, ostobán nehéz jó figurákat létrehozni. (Kedvenceim a témában Eric Roberts és Van Damme, de lehet tovább sorolni bizonyára.)

A családom már tudja kikért tolom fel orromra a szemüveget, esetleg moziba is felemelem magam.  Akiktől el kellett búcsúznom, mert az idő eljárt felettük, sajnálattal megtettem, nem olyan régen haltak meg (nekem 10 év már egybefolyik simán). Walter Matthau, Jack Lemmon, Gregory Peck, nem voltak mai gyerekek.

Robin Williamsre nem voltam felkészülve, sőt abszolút nem. Tudtam, minden filmjén átjött, hogy az ő "bohóckodása", vidámsága sokkal mélyebb, tele volt mindenféle mögöttes, kideríthetetlen tartalmakkal. Volt egy nagyon jellegzetes nézése, amiben mindig szomorúságot láttam.  Mély érzésű figurákat játszott, olyan emberséges embereket, akiket bármilyen jó színészek is lehettek volna mások,  nehezen lehetne elképzelni nélküle. A színészeket megtalálja a szerep, én ezt hiszem totális kívülállóként, van, hogy már a forgatókönyvet színészképpel olvassa a rendező, vagy producer, mindegy.

Szerettem Robin Williams figuráit, bizonyára azért, mert az életben is kedvelem az ilyen típusú embereket, bár azt hiszem, 2-nél többel össze sem akadtam. Nem tudom, van-e értelmetlen halál, valószínűleg van, bár nem vagyok már biztos, hogy nekünk itt maradt élőknek van-e jogunk más halálát minősíteni. Gondolom, ahogyan mindennek, a halálnak is lehetnek mélyebb okai, mint azt mi a homályosan néző szemünkkel világosan tudnánk látni. Azt pedig valóban hiszem, bárhogyan is volt a halál, egy idő után abszolút nem számít.  Mindig az élet számít, mi volt a halál előtt, bármilyen hosszúra, vagy rövidre  is szabták az égiek, a sors, vagy akár maga a személy. 

Ha el kell számolnunk valamivel, akkor az életünkkel fogunk elszámolni. Robin Williams, ebben biztos vagyok, ezzel meg tudott birkózni, neki szégyellnivalója e téren nem volt és nem is lesz.

Akkor legyen itt emléknek pár kép róla, a filmcímeket pedig úgyis tudjuk.

Nincs itt kép minden filmjéből és nem is sorrendben van. De nekem az utolsó a megunhatatlan kedvenc. Jó csaj volt a srác, remélem egy jobb világban kacagnak rajta az angyalok. (Magyar hangja Mikó István tökéletes volt.)

Tovább »

Kirándulás otthonba

Igazából éppen 6 éve nem voltam a faluban úgy, hogy lábbal tapostam volna az aszfaltot, találkoztam volna az emberekkel, vagy aludtam volna egy éjszakát. Kezdetben nem lelkesedtem az ötletért, de jobban alakult, mint előzőleg gondoltam.  Azt hiszem, sokszor esek a kishitűség "bűnébe" és jó párszor abba, hogy nem bízom a pozitív végkifejletben. Ezen nem hiszem, hogy tudok már változtatni, már az is jó, hogy legalább ezt tudom.

Meglepett őszintén az az érzés, amit már 6 éve nem volt alkalmam megtapasztalni, hogy akiket  egybegyűlve látok, azokat mind ismerem. Döbbenetes volt, már eléggé megszoktam az idegen közegben való mozgást és azt, hogy ez mennyire láthatatlanná teszi az embert. Hát itt aztán nem voltunk láthatatlanok, szinte feszélyezett az a kedvesség és öröm, amivel fogadtak bennünket. Nem vártuk, el sem képzeltük. Jó volt, hogy vártunk ennyit, őszintén tudtam már az idő távlatából örülni, és nem kellett attól tartani, hogy túlságosan elérzékenyülök, esetleg mindenki szeme láttára. 

Szép volt a falu, zöld, virágos és gondozott, mindaz, amire emlékeztem, és mindaz, ami nem a mostani falunk.  Ám tudtuk, hogy egészen más látogatóba menni, és megint más ott lakni, azon a helyen, ahol megszűnt a jövő lehetősége, ahol már nem volt munkánk lassan.

Idejében léptünk, majdnem túl későn. De az iskolában járkálva minden szögletről emlékek jutottak eszembe, gyerekekről, esetekről, és jó érzés volt, hogy  olyasmit tudok, ami az én emlékeimhez tartozik.

Vittem ajándékot, a régi-régi irattűzőt, örültek neki, kollégám is megismerte. Jó volt a falunap, jókat beszélgettünk. Szép volt.

De a templomharang valóban rettenetesen hangos! Úgy riadtam fel rá, mint egy csörömpölő vekkerórára. Hogyan is tudtam anno mellette békésen aludni, amikor pedig a szomszédunk volt?!!!

Tovább »

Múltidéző hangulatban

A kép illusztráció

Közhely, hogy a múlt velünk él tovább és az is igaz, addig létezik, ameddig mi emlékezünk. A művészetek (mindig is mondtam), veszélyes műfajok, éspedig azért, mert egyértelműen elsősorban érzelmi hatást váltanak ki. Ez fokozható még azáltal, ha személyes érintettség esete áll fenn. 

No, nagyívűnek (sem ) szánt bevezető után a történés csak annyi volt, hogy elmentem a református templomba egy fuvolakoncertre. A régi tiszteletes már nyugdíjas lánya, Győrben volt fuvolatanár és a filharmonikusok zenekarában játszott. Így párszor Hajmáskérre is idecsal némi ízelítőt a zenéből. Még eddig  hasonló eseményen nem voltam, leginkább azért, mert elkerülte a figyelmemet. Igazából a másik kimondatlan ok talán az, hogy mindig attól tartok, jobban elérzékenyülök, mint ami a helyzettel egyszerűen magyarázható. Összetett dolog ez, mert nyilvánvalóan nem önmagán a fuvolamuzsikán sírdogál az ember lánya.

Talán inkább az elmúlt, a visszahozhatatlan az, ami szíven tud ütni, az a hangulat, ami előtolakszik, ha akarom, ha nem. Amikor még Dóri fújta, gyakorolt hol a konyhában, hol a szobában, vagy udvaron. Ismertük a repertoárt kívülről. A zeneiskolai események, a hangversenyek, vizsgák, a szoros időbeosztás, a futkosás a gyerekek után, egyszóval mindaz az életérzés, ami ezelőtt vagy 20 évvel a mindennapjainkat, az életünket jelentette. Ez tolakszik ilyenkor a zenével együtt  újra elém, és ugyan még nem vagyok reszkető kezű idős ember, de a múlt már lényegesen több érzést tud kiváltani belőlem, mint akár 10-15 évvel ezelőtt.

Azt hiszem, az igazán idős embereknek ez szerencséje, jól van elrendezve, hogy amikor kifelé ballag az élet fősodrából, lassan meg is békél vele, hiszen a jelenbe nem képes annyi szállal kapaszkodni, mint akkor, amikor még ezernyi szállal kötődött hozzá a mindennapjaiban.

No nem készülök memorandum írására az eset kapcsán, sőt, fényképezőgépet sem vittem, így melléklet nincsen hozzá. Érdekes volt azonban a koncert vége. Az református egyház kis vendégséget rendezett az új közösségi házában, amiben még nem is voltam, nincs egy éve, hogy elkészült. . Azon túl, hogy megnézhettem, egy igen érdekes meglepetés is ért, amire egyáltalán nem számítottam. Ahogy szinte erőszakkal leültettek, süteményt, teát nyomtak a kezembe, odajöttek, beszélgetni, kiderült, mindenki tudja, hogy tanító vagyok. Én azt hittem, amolyan semleges inkognitóban, szimpla közemberként lehetek itt, hiszen nem itt dolgozom, és a falu is más, mint Fonó volt.  Úgy tűnik, még számon vagyok tartva valamilyen módon. Hát ezt jó lesz észben tartani.

Tovább »

Demagógia

Rémes, bár nem elítélendő talán, hogy még mindig hallgatom a Kossuth rádiót. Fene tudja, évtizedek óta ez szól reggelente, hát visz a nehézkedés továbbra is vele. Ez nem holmi önsanyargatás nálam, de képtelen vagyok befogadni a újdonat rádiók reggeli "hurrá-nevetünk, de vicces ez a reggel" műsorait. Annyira harsányak, hogy akkor inkább jöjjön a minden napi betevő.  A nyilvánvaló pozitív mérlegek, a sok új munkahely, a javuló gazdasági mutatók, a legyőzzük Európát, szóval a szokásos marhaságok. Amikről kilométerekre ordít, hogy nem mások, mint hazugságok, ámítások, a részletek elhallgatása, csúsztatások továbbá mindazok, amiket  a tömegek hallani szeretnének. Ezzel voltaképpen el is érkeztünk a majdnem pontos demagógia-fogalomhoz.

De akkor akár pontosíthatok is, ha már szóba került:

A demagógia a "nép" jelentéssel bíró görög "demos" szó és a "vezetés" jelentéssel bíró "agogos" szó összetételéből született, amely elsősorban az emberek indulataira, érzelmi beállítódására,  és többnyire előítéleteire kíván hatni. (Jelentése: hazug ígérgetés, népámítás, lázítás.)

Alapja mindig az emberekben szunnyadó elégedetlenség, hamis volta pedig éppen abban rejlik, hogy ezt -mármint az elégedetlenséget-, csak névlegesen elégíti ki, de valójában és teljes egészében soha sem. A demagógia ugyanis sohasem öleli fel (szándékosan, ezért az, ami), a teljes igazságot, csupán úgy állítja be magát, mint valami megváltó programot, amit (milyen ismerős!!), "reform" névre keresztel. Viszont a megvalósítása közben a nép számára bebizonyítja, hogy kezdeti formájában is rendellenes volt, vállalhatatlan, vagy legalábbis nélkülözte a reális alapokat.  Ebből fakad a demagógia irreális volta, irracionalizmusa, vagyis a meg nem valósíthatósága és értelmetlensége, mivelhogy az sosem törekedett a teljességre. A demagógiában hívő annak esik áldozatául, hogy saját vágyképének beteljesülését belevetíti a a jól hangzó ígéretekbe, miközben (és itt van igazából elásva az a bizonyos kutya!), immúnissá válik a részletek, a részigazságok, valamint az egyéb, vagy összes kontextus megkülönböztetésére, és rémisztő következményeinek  felismerésére.

Így a demagógiának mindig több kárvallottja van, mint nyertese. A NÉP érdekeit zászlajára tűző vezető elméletekből ma igazán bőséggel válogathatunk,  ám kifinomultan bújtatott és álcázott mivoltuk miatt még  kevésbé vagyunk rájuk szenzitívek. (Nahát, szóval érzékenyek, a fülünket is muszáj hangolni, úgy tűnik.) A demagógiától egyenes út vezet a csalódáshoz, a kiábrándultsághoz, a fizikai elszegényedéshez, a szellemi elsorvadáshoz és a lelki erők bénultságához. A demagógia holdkórosságából kivezető utakat megtalálni hosszú és nehéz folyamat, mivel tömegjelenségről van szó, közösségi erőként működik, csak közösségként élhető át az együttes ébredés.

Mindezek előrebocsátásával hallgatom tehát a Kossuth rádió napi híreit, reggelente, és főzés közben, és egyedül az vigasztal, hogy a műfajból immáron lassan tökéletes kiképzést kaptam. Szegény MR 1-et pedig még megvigasztalom azzal, hogy méltó társai vannak a vizuális médiumok, valamint a nyomtatott sajtó köreiből is,  azaz a napi betevő demagógia-adagunk  majd' minden forrásból biztosítva van.
 A "bőség kosarából" immáron mindenki bátran vehet....

Tovább »

Pezsgőre magyar!

Itt a nagy falunap és ki sem fáradok megnézni a szokásos haccárét. Jól lepusztult bennem az áhítat, aminek bizony sok-sok oka van, hogy egyet említsek a színvonalat még a béka is alulról nézné. A régen bő 2 és fél napos monstre szórakozás igényes és nagy nevű vendégekkel, immáron a múlté, így végképp érvényessé válik az 5 éve említett bejegyzés, miszerint a régi búcsúk hangulatát az újdonat falunapi rittyentések nem tudják pótolni, és immár a régi falunapokéit sem. 

Más családi vonatkozása is akad ennek, amit annyira zokon is vettem, hogy a falunap már töröltetik végképp  az említhető szórakozások listájáról. De ez itt kevésbé érdekes. 

Azonban muszáj párhuzamot vonnom, akár csak gyengén is, a falunapok esedékes ivászatai és bizonyos mostani kampányok erős ajánlatai között. 

Történt ugyanis, hogy az Agrármarketing Centrum (AMC) és a Magyar Turizmus Zrt.  kampányt indított azon okból, hogy igyunk má' több pezsgőt.  Hovatovább ők fulladnak bele abba a 28 milliónyi palackba, amiből csak 22 milliót hajlandó a magyar legurítani a torkán,  ily kevés innivaló láttán azon mód elfacsarodik a szív és könnyes lesz a szem, amit én  pezsgőt szerető révén meg is értek. 

Mert nézzük csak, ugye sörözni igen jól esik, különösen többedmagával az ember, egy baráti társaságban, egy jó labdarugdosás után, fürdés előtt esti sütögetés közben és egyáltalán, a sör hely és politikamentes, ennyi legalább tudható róla.

A bor, mint magyar hagyományos és igen nemzeti ital, nemesebb folyadéknak tűnik, igazi úrmagyar némi partyn (bocs. fogadásokon), bazi nagy talpas pohárból kóstolgatja a csillogó nedűt, pláne, ha nevezetes pincészet terméke. Előrebocsátom, sajna, de nem vagyok borivó népség, ritkán iszom bort és úgy tűnik, akkor sem eleget. Vitathatatlanul jól esik egy hegyi nyitott pincében, bizonyos étkek után, de nem szokásom borozni, eláll nálam sokáig a teli és bontott palack is. Bár régen szerettem a tokaji borokat, már nem tudom csupán borként szemlélni őket, amiről persze pont a butéliák tehetnek a legkevésbé.
 A borról említtessék meg a műanyagpalackos és kannás különféle asztalik és olcsó kadarkák (kradarkakák by. Kazal) népes csoportja, amiktől szegény megviselt "alkeszek" repülnek az alkoholos mennyországba. Legalább ilyen elismert jogossága ezeknek az olcsó boroknak, az én szememben elvitathatatlan.

A pálinkával, már hungarikumként kell bánni, bár mióta főzheti boldog-boldogtalan, bele tudunk kóstolni igazi kerítésszaggatókba, ami ugye nem biztos, hogy jót tesz a hírnévnek. Hír egyébként meg amúgy is van vele, mert Orbán kormányának kampányfogása szembe megy az uniós szabályokkal, tehát a pálinka hamar nemzetközi csörték között találta magát, amiről megint ő tehet a legkevésbé. Nos, pálinkázni is lehet, alkalom leend ezerszám, hogy felhajtsunk egy-két-három kisebb-nagyobb kupicával. Bár az említett italok közül ez a legütősebb (egyesek galádul fölé mennek az 50 szeszfoknak is),  szóval egy igazi kemény alkoholista, akinek a vére is megközelíti ezt a szeszfokot, 1-2 pohár után már nem oszt, se nem szoroz, le van a gond róla késő délutánig.

Ebből az következik, hogy pálinkázgatni sokáig és alaposan, csak kevesek kiváltsága. össznépi hagyományként leginkább , mint bevezető  aperitif ital, szokásos.

Na de a pezsgő, az aztán úri huncutság volt a magyar ugaron jó ideig. Köznép annyira nem itta, hogy azt sem látta, akik itták. Pedig úribb körökben egy-egy mulatozáson folyt a habzó lé, szájba, cipőkbe, majd vissza, voltak szépasszonyok és úri macák, akik már a napot is tejeskávé helyett pezsgővel indították. A francia pezsgő volt az igazi, természetesen orosz kaviárral, amiről nincs véleményem, mert egyikhez sem volt szerencsém. Pontosabban a kaviárhoz igen, fekete volt és majdhogynem tolongtak érte a svédasztal körül a népek.   Egyik nagy budai hotel fogadásán, ahol boldogult újdonatúj rendszerváltó MDF érzületű tárogatós Makoveczes fogadásra voltam hivatalos. (Úgy éreztem magam, mint egy kém, aki leplezi, hogy rossz helyen jár és úgy tesz, mint aki pont odavaló.) Röviden, megszemléltem az elitista svédasztalt, alig harmadát beazonosítottam, a többiről nem döntöttem, hogy repült, futott, vagy úszott-e élő korában, így az ikrát is békén hagytam. (Ha már hiányzott hozzá a francia pezsgő...)
Aztán jött később a kedvelt CoBeTckoe  pezsgő, hozzáférhető áron. A Törley még akkor nem volt dömping árban, és ma is zúzós, bár nyilván nem közelíti meg az igazi márkás palackok árát. Na és a nép kezdte beépíteni az életvitelébe. Arra ugyan nem emlékszem, hogy a nagyszüleim kezében sört, vagy pezsgőt láttam volna, kis pálinkát, bort azt igen. Később elfogadottá vált valóban egy karácsony este, egy szilveszter okán, majd jöhettek a születésnapok és különféle évfordulók. Mindezeken túl egészen biztos, hogy havi egy palack pezsgőt nem iszunk meg, éves fogyasztásunk a 4-5 üveg környékén stabilizálódott már évek óta.

Na de majd most, amikor kampány is szól róla, hogy ugyan igyuk már és miért is ódzkodunk ettől, amikor bizony mindenféle ok nélkül is milyen kellemesen elpezsgőzhetne a víg magyar.
Már látom is, hogy gyatra tejfogyasztásunk kissé visszaesik, hiszen ha a kereset, vagy segély adott, akkor a pezsgőt növelni, csak valami egyéb kárára lehetséges. Biztos jót fog tenni a gyereknek is, különösen elalvás előtt, és természetbeli juttatásként is járhatna, mint régen a védőitalként kapott szóda.  Pezsgőzni bizony lehet, könnyedén, sokáig és ha valaki ezek után ferdén nézne kecses anyai, apai ujjak között billegő pezsgővel töltött vizespoharakra, jusson eszébe a kb. ilyen szinvonalon gondolkodó rajtavesztett Mária Antoinette, a  lefejezett,  Habsburg eredetű francia királyné, aki nem átallotta azt a kijelentést tenni, miszerint: ha nincs a népnek kenyere, egyen kalácsot!

A Horty rendszer urai valóban pezsgőzhettek,  én jelenleg (mélységesen megértve a pezsgőgyárak keservét),  nem ezt látom az ország, a nép, a gyerekek legégetőbb gondjának. Annyira nem, hogy a kampányra fordított 50 millió forintot inkább nekik adnám:

Tovább »

Zárolások

Elgaloppírozták magukat,  ez előre látható volt. Pedig volt nagy melldöngetés és volt óriási hírverés, hogy csak ők és először, és hurrá! Megvan a 3% alatti hiánycél és nekik sikerült és bezzeg az elmúltnyócévben másoknak de mennyire, hogy nem.  Páran a létező és még működő médiumokon keresztül próbálkoztak azzal, hogy vigyázat, ez egyszeri lehetőség volt a 3000 milliárdos nyugdíjvagyon lenyúlásával, de ezeket az intéseket a köznép alig hallotta, a nagy fiúk bevált stratégiája pedig eddig is az volt, hogy nagy csinnadratta, mi ugyan tudjuk, hogy beszarás van, de mire odaérünk, majd kitalálunk valamit.

Most pedig ideértünk. Kevésbé van csinnadratta, csak az információs háló szabadságának köszönhetően lehet odakutakodni, hogy hol is tartunk a hiánycél teljesítésével.  Az egyenleg 110 milliárd forint zárolása, a legkülönfélébb helyekről, eltérő megszorításokkal. 

 Mondhatnám én is, hogy ami nagyban, az kicsiben is. Nálam is keletkeztek zárolások, nekem is tartani kell, na nem a hiánycélt, merthogy kinél is futhatnék én tartozásokba? Ám, a zárolásokat sem árt ésszel csinálni. (Azt, hogy nálam ez most miként megy, mellőzném, nem annyira érdekfeszítő.)

Ám, ha a linken megnézzük az állami területet, feketén-fehéren ott van, hogy a legnagyobb zárolást, több, mint 9 milliárd forintot az Emberi Erőforrások Minisztériuma szenvedi el. (Csessze meg magát az az okostojás, aki ezt a kitekeredett, és lealázó elnevezést kitalálta!!)

Magyarul, az oktatástól, az egészségügytől, esetleg a kultúrától veszik el az amúgy is éppen hogy működőképesen tartó pénzeket. Bejelentkeztem még a múlt hónapban egy szimpla csontritkulásos vizsgálatra, októberre kaptam időpontot. Még jó (morbid!), hogy nem vagyok egy súlyosabb rákos beteg, mert akkor ezzel már nem is kellene törődni. Az utazási bérletemet muszáj volt leadnom időre, aztán lassan vehetem újra a következőt, egy nyár nem volt elég, hogy a KLIK kifizesse. Apró dolgok, de jelzésértékűek. 

Hát nem szívesen mondom, de kíváncsi leszek, ha ebből is elvesznek, vajon milyen körülmények között fogunk dolgozni a következő tanévtől.

 A következő kép nem a mostani állapotokat mutatja, hanem még a megelőzőeket, amikor a túlzott deficit eljárásból akartunk kikerülni. De egykutya, az oktatás mindig a rövidebbet húzza. ( Lassan, de biztosan válunk Európa analfabétáivá?)

Kormányunk szerint elegendő az annyi, amennyi. Lehet majd bőven széklábakat faragni. Ja, mégsem. Inkább stadionokat építeni!!

Tovább »

Néplélek

Régóta motoszkál bennem, annyira régóta, hogy lám, eddig milyen néma volt a felület. De igaz, hogy sűrűsödő útjaim hozadéka többek között az a mélázás, hogy miért is különböző ennyire a két ország hangulata. Túl azon persze, hogy semmiben nem összehasonlítható egy jóléti erős állam polgáraként élni és mutatkozni a világban, más részről  magyarként  létezni és megmutatkozni. 

A sors, a vak szerencse, esetleg holmi végzetszerűség, mindegy is, hogy minek nevezzem, de eltávolította a gyermekeimet ebből az országból. Az azóta eltelt idő az ideiglenességet kezdi átfaragni, valóságosan is és a mi tudatunkban is. A nem szeretem érzésből megértés és elfogadás lett, mi más is lehetne. Az utazások fura hozadéka immár egy olyan érzés, amire legkevésbé sem számítottam. Kezdem otthonosnak érezni azt az országot, ahová járok, ismerősnek szokásaiban, mentalitásaiban. Ami először furcsa volt, arra már nem kapom fel a fejem, és  idomulni látszom nézeteimben is.

Mondom, amíg ott vagyok. Így aztán, ha hazajövök, kiáltóbb a hangulati különbség, merthogy erről beszélünk, a lelkületről, mi másról. Vajon végzett-e valaki kutatómunkát (bizonyára), hogy milyen összefüggés létezik egyes néplelkek között. Merthogy bizonyára van ilyen, hiszen írók megírták, köztudatban az orosz nép lelkülete valami egészen különleges (nagyapám mesélt is róla). Ismerjük a közmondásosan család centrikus (és hangos) olaszokat,  a frivol, könnyed franciákat, a nagyon angol angolokat a rémes humorukkal, amit szeretek, a precíz, pedáns németeket, akik szerencsére nem feltétlenül kínosan azok. 

Vajon a magyarokra ezekben az időkben milyen jelzőt ragasztanak? Történelmileg nem vívtunk ki sok megbecsülést és ámulatot, de nem biztos, hogy erre lett volna szükség. Nem tartoztunk (talán csak Nagy Lajos királyunk ideje alatt) a nagy nemzetekhez, nem mi vittük a prímet sosem Európa szerte. Talán a kicsik, de erőszakosak, vagy otrombák, nem tudnak viselkedni? Az elfogadás egy szájhúzás kíséretében azért megvolt? Különböző időszakokban volt szerencsém külföldet járni itt-ott.  Az utóbbi időben már nem szeretem érzéssel, ami  az én számlámat is terheli, noha okozója nem vagyok. Mégis, viselnem kell, magyar vagyok, ott kiabál a rendszám az autón. Halk, civilizált magatartásom mások szemében esetleg álca, vagy elfogadott?

Bizonytalan és ingatag magyar lábakon járom az utamat immár, a gyerekeimnek már könnyebb. Az ő rendszámukon már nem a piros-fehér-zöld szín virít. A következő generációt dajkálgatom, jön haza az unoka, mindennapos az összehasonlítása, még 6 éves kis ésszel is. A németek ezt nem így csinálják.....

Keresgélem magamban a válaszokat, védeni a magyar érzületet, de sejtem, az utóbbi időkben többet elveszítettünk ebből, mint egy 150 éves török uralom alatt. Hiába, a digitalizált korszak valóban gyors, jó volna, valami kedvezőre fordítani. Beteg lelkületű nép lassan jut előre, előbb gyógyítania kell még magát.

Tovább »