Azaz utolsó Horváth István Napok, amit eltöltök a suliban. A göllei iskolában hiába ágáltam, nem vették fel Fekete István nevét. Pedig hányszor jött úgy levél, hogy ezen a néven címezték. Mi máshogy is neveződne egy iskola Göllén?
Hát sehogy sem neveződött. Egyszerűen megmaradt Körzeti Általános Iskolának. Végül aztán az sem lett, mert megszüntette az önkormányzat.
Itt Péten Horváth István az első igazgató volt, még J-t is megdolgozta párszor. Amikor idekerültem, már nyugdíjas volt, hetente pár alkalommal bejárt még 1-2 órát megtartani. Emlékszem is rá, határozott ember volt. Aztán, amikor már régen Fonóban voltam, kaptam meghívót, mint ahogyan mindenki, aki valamikor tanított a suliban, hogy felvette az intézmény első igazgatója nevét. El is jöttem az ünnepélyre, a névadásra.
Tehát a Horváth István Napok már hagyományosan mindig áprilisban zajlanak, és most a végén, mert ez valami kerek évforduló, újra lesz zárásként kulturális bemutató is a Közösségi Házban.
Erre persze készülni is kellett, s mint utolsó lehetőség, betanítottam kolléganőmmel karöltve egy igazi amcsi country linea táncot. Jól megbambultam a lépéseket, csak azokat kivéve, amiket ezek a táncképzetlen elsősök is ki tudnak lépni, anélkül, hogy orra esnének....na persze az, hogy egyszerre menjen, az valami lila elképzelés volt.
A linea-tánc, mint neve is mutatja, egy sorban, egymás mellett való mozgás, nincsen benne páros, összekapaszkodós rész.
Persze ez a zene túl gyors, bár pont az első manőver a sarkon való lábfejforgatás már megy is. Meg még pár lépés is, szóval alakul.
De először zene kellett és nagyon örültem, amikor magyarul találtam egy jó feldolgozást:
Már jó ideje erre ropjuk, aztán persze izgatott, a dal eredetije is, míg végül feltúrtam. Jobb, mint a magyar, de nehezebb lenne rá táncolni, meg amúgy is, hát legyen érthető.
Az öltözet persze farmer, akinek van csizmája, felveszi, gyanítom többen lesznek bakancsosok. Kockás ing, van minden fiúnak kalapja, ilyen cowboyos, és ma túrtam a lomis Gyulánál zöld szatén ágyneműt, amiből kitelik mindenkinek a nyakába egy-egy zöld nyakkendő is, hogy legyen rajtuk valami egyforma.
Hát, majd kiderül, jó szoros lesz, mert 12-én még javában műsorozok velük, másnap pedig már repülök is. (Ki tudja honnan?...hehe...Angliába)
Nem voltam érdekelt az idén, ami annyit jelent, hogy sem filmnek, sem színésznek nem szurkoltam. Ilyenre pedig nem is emlékszem!!
Arra viszont igen, hogy volt valamikor egy elmélkedésem a színésznők odaillő, vagy nem odaillő ruhakreációiról. Tehát ez a téma is kilőve. S nem is jutott volna eszembe ez a bizonyos frizuratéma, ha nem mindig Vajna Timit látom a fészen, eszelős ruhákban, pazar kiegészítőkkel és lógó hajjal.
Erre indultam be az idén és meglátásom az volt, hogy páran azt hiszik, mondom hiszik csak, hogy a hanyagul feltűzött, vagy összefogott haj, az egyenlő a frizurával.
Nos lehet szemlélődni, nem az összes van itt, csak pár mintadarab:
Szóval pucér nyak és mellkas és pucér homlok, az összhang eléggé sivár.
A megmostam és most kész is fazon
Átszaladtam a boltba, aztán felvettem a rucit és a hajamat így felejtettem.
Kicsit lazán főnöztem, kifésülés után már nem maradt idő több.
Mit akartok? Pongyolához ébredős haj dukál.
A középen elválasztott dögunalom
Nagyon híres vagyok és jól karbantartott 60-as. nem is a hajam a lényeg!
Tehát sorolhatnám még tovább (hovatovább!!) a műremekeket, de azért hoztam pihenésnek a végére olyanokat is, akik egy ilyen esemény okán, képesek ügyelni a korántsem apró részletekre:
Tünemény, a nő is, a haja is, a ruha is. Tökéletes.
Úgyszintén. Bár őt nem ekkora bozonttal szoktuk látni, nyilvánvaló, hogy a ruha adta az ötletet.
Hibázni még őt sem láttam, sem kibontott hajjal, sem szorosabb frizurával.
Nos, összesen ennyi, zansásítva és röviden. Mert az bizony más, amikor én megyek reggel a suliba és bizony csütörtök táján már testben, lélekben és hajban is zilált vagyok. Na de hol vagyok én egy sztárhoz képest, és egy Oscar-díj kaliberű megjelenéshez. Legfeljebb egyszer mégis megpályázom, a nagyérdemű pedig elmondhatja majd: Nofene!!
Nos, hm. Nem az első eset és nem is az utolsó, amikor azt mondom, hogy egyrészt...másrészt. De nem kell elkapkodni itt semmit, végtére is éppen azokat a filmeket kedvelem, amelyek nem túlságosan egyértelműek. Már nem feltétlenül a film, az is lehet persze, hanem az én tetszési indexem.
Szokásomtól eltérően, most minden fellelhetőt megnéztem, elolvastam a film előtt, úgyhogy jó pár fanyalgó kritikával a zsebemben érkeztem a vetítésre. Ebben benne voltak egyébként az adott részre vonatkozó negatívumok is, amit így már nem én vettem észre, noha mindez nem befolyásolt túlságosan engem.
Kevés műfajra mondhatom, hogy a témában jó vagyok, a sci-fit zsenge koromtól gyakorlom és most elárulok egy titkot is. Olyasvalakivel állnak szemben itt ezen az oldalon, akinek a Galaktika magazin 1. 2. 3. stb száma megvan, a klasszikusokat benyaltam idejében (Vagy 55 éve...hehe)
Másrészt az előbbiek persze részben megkérdőjelezik is a véleményemet, mivel a mai generáció nézőpontja és igénye valószínűleg egyre távolabb kerül az enyémtől.
Ezen azt értem pl. hogy a régi filmeket, amelyeket bár nem 100 éve készítettek, hanem mondjuk 30 éve, már én is túl lassúnak, vontatottnak érzek. A múlt héten megnéztük a Volt egyszer egy vadnyugat c. western klasszikust. Nem véletlenül lett klasszikus, ezen semmi vita nem lehet. De a film végén azt mondtam, hogy ennyi néma nézést nem mostanában láttam. Megvolt persze ennek a dramaturgiai jelentősége, mégis a mai ember ehhez már máshogy viszonyul.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem biztos, hogy feltétlenül baj az, ha a film nem a végletekig feszes, és egyik akcióból zuhanunk a másikba...gondolkodási lehetőségek nélkül. Nota bene: ha valakinek erre van igénye, hát neki az a jó film.
Az első észrevételem, hogy bűnt követ el az, aki ezt a filmet otthon a kis tv képernyőjén akarja élvezni....akármekkora is a Tv-je. Nagyon szép képek vannak a filmben, az Univerzum minden photoshop nélkül is gyönyörű, én órákig elnéztem volna, film nélkül is.
Nagyon élveztem az űrhajót, egészen különleges tervezésű, formájú, kecses jószág, ahogy forog, szinte egy élőlény. A Star Trek USS Enterprise, vagy a Voyager is tömör, drumzsi hajó ehhez a légies Avalonhoz képest. Belülről is élvezetes, egyébként is szeretem ezeket a futurisztikus technikai jövőszerkentyűket, mindegy, milyen célt szolgálnak. Aztán kissé bánatosan néztem a főhőst, amikor minden fellelhető eszközzel próbálja felaprítani, kicsit ősemberi erőfeszítéseket téve.
Egyébként több film is beugrott....nem a plágiumvádat akarom ezzel felemlíteni, mivel azonban elég sok filmet nézek, hát nyilván vak tyúk is talál szemet. A legelső film, a Számkivetett, Tom Hanks bozontos-szakállas arcával, szinte megegyezett a fazonírozás itt is. Hát mi más is lehetett volna ez a hapek is, mint egy hajótörött, noha a hajója (kezdetben, amikor még szakálla volt), alig volt törött és a sziget fogalmával is megegyezett.
A következő a Titanic-jelenet, a "bízzál bennem!..része. Nem mondom tovább, felismerhető.
Aztán jött a Mars mentőakció, a rövidebb kötéllel, hogy ne tudjuk elérni az űrben sodródót. Ott halál lett a vége...
A Prométheuszban volt hasonló komplex orvosi kabin, ahol a csaj kivetette a növekvő férget magából, itt is jó szolgálatot tett.
A Halálhajó (Event Horizont) c. film bemutatta, milyen a tűz a súlytalanság állapotában. Itt a súlytalanság állapotában lévő víz sem bizonyul barátságosnak. (Mellesleg az uszoda pazar, főként a kilátás miatt.)
A film első részében egyedül van a főhős, ebbe J. belealudt kissé, nyilván ez a film nem egy Gravitáció-típusú alkotás, ahol Sandra Bullock egyedül legyőzi az összes akadályt, olyan vehemenciával, hogy alig kapunk közben levegőt.
Arra lehet készülni, hogy itt párszor levegőzünk, de hangsúlyozom, ez engem nem zavart....nézelődtem, mert közben volt mit.
A mixer nagyon jó választás volt, mindig felvillanyozott a megjelenése, áradt belőle valami örökös, el nem múló magabiztosság és kedvesség. Pihentető figura. (S hiszékeny is persze, mert az emberi igazmondást nem feltétlenül úgy értelmezi, ahogyan egy ember.)
A szereplők jók. A Jimet játszó srácot még azt hiszem nem láttam másban, de örültem is neki, nem kötöttem semmihez. Jeniffer Lawence nyíl nélkül volt itt, belefért a "tökös csaj" szerepkörébe, különösen a film vége felé.
Egyébként a fanyalgóknak mondanám: egy jóval több szereplős filmet csinálni, több helyszínen, az nem kunszt. De mindössze 4 szereplővel, mindig ugyanazon a helyszínen úgy filmet csinálni, hogy felvegye a versenyt ilyen hátránnyal, hát az kunszt. Sandra Bullock megtette George Clooney 10 perces segítségével. Ez a film nem olyan feszes, mondanám, kicsit tehetségtelenebb valószínűleg, mégis van érdeme.
Féltem a vége felé közeledve, nem a szereplők élete miatt, hanem azért, vajon milyen befejezés fog ehhez a felvezetett történethez úgy illeszkedni, hogy ne legyen túl tragikus (mer' akkor hol van a kicsengése az ember nagyszerű útjáról a Kozmoszban), de még inkább ne legyen szirupos, mert a boldogan éltek-míg meg nem haltak, nagyon nem vágott volna ide.
Nos, kibékültem a végével, különösen a látvánnyal. Meglepetés volt és ilyen értelemben nekem happy end.
Már most látom, mire megyek, ha valóban elér a nyugdíj közeledő szele. Olvashatnak itt bőven olvasmányos dolgokat, már, ha lesz egyáltalán, kinek erre ideje lesz szánva.
Tehát, jött egy valahonnani fuvallat, hogy nekem újra meg kell néznem azt, amit igen sajnálatos módon el sem olvastam. Szégyenkezhetek itt napestig, de bizony az orosz írók jó része kimaradt nekem a kötelezőkön kívül és még pár önszorgalomból felkutatott könyv híján.
Pedig olvasni szeretek, ma is és faltam is a könyveket rendesen,..most már azért ez a módjával kategóriába került. Ám a filmeket töretlenül nézem és kutatom is, így került látószögbe a Háború és béke. Emlékeim szerint az orosz változatot láttam igen régen, az amerikai koprodukciót nem.
Tehát nagy levegővel (és letöltvén), nekifeküdtem (szinte szó szerint), Bondarcsuk filmjének, ami tulajdonképpen 4 nem rövid film. A 60-as években forgatták, külön-külön a 4 epizódot, több éven keresztül és 4 bemutatóval.
Narrátoros a film, jogosan is, hiszen Tolsztoj gondolatait azért hozzá kellett mondatni a főbb részeknél. Mindent összevetve, és hogy ne nyújtsam túlságosan, néha kissé szenvedtem a filmek alatt. Lassú képsorok, hosszan kitartott kameraállások (bőven el lehet futni a WC-re, hogy profán legyek), szóval 40 évvel ezelőtti kor emberének is többször lehetett művészien lassú. Átmenésekkel, ráfényképezéssel, szóval akkor ez volt a trend, ha valaki nézett Jancsót is, tudja, ismeri.
Mégis, remekül orosz volt az egész, autentikus helyszínekkel, Moszkvával, a hagymakupolákkal, a templombelsőkkel, a ragyogó palotákkal, és az orosz emberek szemérmes csendjeivel. Ha mulattak, akkor nagyon, ha sírtak, akkor nem nyúzták mások idegeit vele. A szereposztás nekem nagyon bejött, Pierre Bezuhovot mindig is Bondarcsuk jelentette számomra, és Andrej herceg Vjacseszlav Tyihonov, akiről első nézéskor, még nem tudtam, hogy ö lesz Stirlitz, jó pár év múlva. Natasa pedig a még fh. ismeretlen Tatjana.
Azt persze, hogy ez az egész mennyire orosz, csak a következő film nézésekor derült ki számomra. Az 50-es évek végén készült Vidor King rendezés szereplőgárdája nemzetközi viszonylatban is kurrensebb. Natasa Audrey Hepburn, Andrej herceg Mel Ferrer (innen datálódik későbbi házasságuk is), Anatolij Kuragin Vittorió Gassman, Anna Kuragina Anita Ekberg, és Pierre Bezuhov nagy kedvencem..Henry Fonda. Ezzel eszem ágában sincs azt sugallni, hogy az orosz színészek teljesítménye nem ér fel amerikai, olasz, vagy svéd ..stb. kollégáikhoz. Csupán annyit, hogy az orosz és szovjet (pláne) filmek nézése talán nem volt annyira közkézen forgó, ...hogy ezzel a képzavarral éljek. (Nálunk sokáig volt a "szovjet filmek hete", ahol a legszebb orosz, főként háborús filmekre vezényeltek ki bennünket középiskolásan, és jól tették!!)
Tehát a film első fél órája (..esetleg több..a 3 és félből!!), kész kínszenvedés volt. Többször jött a számra a művi, az olcsó, a sablonos kifejezés. Nem az oroszokat láttam a filmen, hanem az amerikaiakat, ahogyan ők látják az oroszokat. Ez nagyon zavart, egyébként ez a filmben végig jelen volt, minden mozzanatában. (Talán az ablakos kocsmajelenet volt emészthető ebből a szempontból, bár ott meg fura volt a kozákos földön táncolás...Pierre Bezuhov és társai a főrendekhez tartozván nem művelték ezt a stílust.)
Hiányzott Moszkva látványa, az ugyanabból a kameraállásból fotózott műteremdíszlet botrányosan szegény volt, a hagymakupola (az a 2 db), valami papírmasé lehetett. Rosztovék palotája kívül-belül egy közép-nemesi kúria szintjén , hasonlóan a Bolkonszkij-palota. Szóval egy ekkora "projektet" valódi helyszínek nélkül leforgatni meddő vállalkozás, noha sikert értek el, Golden Globot kapott a film, de egyik Oscar jelölését sem tudta beváltani. (Bondarcsuk filmje megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart).
Aláírom, az 50-es évek nem voltak alkalmasak arra, hogy amerikai filmeket forgassanak a Szovjetunió területén.
Kb. a film közepét elhagyva, ahol több olyan jelenet is volt, amiről Bondarcsuk mélyen hallgatott (de hát bőséges a könyv, lehet belőle meríteni és súlypontokat rakni), kezdett derengeni a 2 film nézőpontja közötti abszolút és lényegi különbözőség.
Szergej Bondarcsuk háborús filmet forgatott, ahol ennek a nézőpontnak volt alárendelve minden. A szereplők tettei, ennek okai, következményei. Az orosz haza, a cár iránti (akkori) érzelmek és természetesen Kutuzov bölcsessége, aki 2-szer "találkozott" Napóleonnal. Az austerlitzi és a borogyinói csatákban.
Bondarcsuk háborús jelenetei maximalisták, hátborzongatóan sok ember (120 ezer statiszta, a Vörös Hadsereg katonái), vettek részt, és mindezt úgy nézni, hogy bizony nem volt akkor számítástechnika, ezek az emberek, ágyúk, ott voltak. Borogyinónál 250 ezer ember harcolt!!
Képzelhető, hogy az amerikai (amúgy mellékesen csaták is voltak), felfogásban, legfeljebb 500 emberrel, inkább röhejes volt.
Az amerikai változatot az emberek érdekelték, s amikor ez világos lett, onnantól kezdtem elnézni a film említett hiányosságait.
Nem is értettem az orosz változatban Andrej herceg halálakor miért kér bocsánatot Natasa és mit nincs megbocsátania a hercegnek. (Mondtam, ...nem olvastam a könyvet.)
Na, az amerikások a filmben ellocsogják Kuragin fondorlatát, és hogy Natasa hogyan lett majdnem ennek áldozata. Pierre Bezuhov mentette meg, és testvére Szonja, aki bezárta. (Ez olyan volt, mint Wickham fondorlata Miss Darcyval.) (..!!!)
Kidolgozottabb a legkisebb Rosztov halála is, és érdekes módon a visszavonulása Napóleonnak.
Vannak mondatok viszont, főként Kutuzov szájából, amelyek szinte szó szerint hangzanak el mindegyik filmben. Az austerlitzi csata előtt, hogy el fogják veszíteni, de ez csak egy csata és nem a háború. Borogyinónál pedig, hogy ugyan nem nyert tételesen egyik sereg sem, de az orosz hadsereg itt roggyantotta meg először a napóleoni hadakat, mégis visszavonultak, és engedték Moszkváig menni Napóleont. Nem áldozta be a sereget Kutuzov, kivárta, míg Napóleon maga takarodik el az országból. (Igaz, akkor kissé meghajtották, mint anyóka a rokkát, és az orosz tél pontot is tett rá.)
Külön pár sor még Henry Fondáról ...(mert kedvencem...). Nem volt sikeres vállalkozás, noha a legnagyszerűbb színészek egyike és csodás Pierre volt. De ő annyi mindenben volt csodás, nem tudtam elvonatkoztatni, nekem végig Henry Fonda volt, a jellegzetes vadnyugati járásával, metszően kék nézésével. Pierre gyenge volt, nem ütötte át Fonda kőszikla-egyéniségét.
Hát tudnék még rengeteg összehasonlítást tenni, de inkább azt mondom el, hogy most készített a BBC hatrészes sorozatot, ahol az volt a forgatókönyvíró, ki a Büszkeség és balítélet forgatókönyvét is megírta. Ők már eredeti helyszíneken forgattak, Natasa az a fiatal színésznő, aki a Cinderella volt a tavaly(vagy előtt) bemutatott Hamupipőke filmben.
Biztos vagyok benne, hogy ez pedig jellegzetesen angol Háború és béke lesz, de igen kíváncsian várom.
Ja és lehet reszketni!! Már letöltöttem az Anna Karenina 4 filmváltozatát, a 40-es évektől a 2000-ig. Kis idő és végignézem őket.
Az, hogy régi, nem kétséges. Füstölgök én helyette eleget, mert bár nem gőzős ugyan, de csak egy fokkal van az onnantól idább. A kocsik legalább 40 évesek, a mozdony ennél is több, felmászni peron nélkül napi kihívás, szóval van vele baj elég, e nem teljes felsorolás okán is.
Az új szelek természetesen fújnak azért rajta, mert az új utasok már régóta nem olyanok, mint elődeik voltak.
Nem arról van szó, hogy hiányolom a kolbász és hagyma fenséges illatát, újságpapírból kicsomagolva, esetleg a közösen fűtött beltéri melegedő kályha pakolását, mely pláne közel hozta, szinte közösséggé kovácsolta a nagyérdemű utazóközönséget.
Nem, ezekre már csak emlékezem, de nem sóvárgok utánuk, még ha igazi békebeli filing is lengedezte ezt anno körül. Azt hiszem, amit hiányolok, az igazából inkább bosszant, így hát mondhatom, a béke hiányát hiányolom.
Persze mindenki mást hozhat fel erre, én felhozom, ami nekem szúrja a szemem.
Először is az a mérhetetlen önzés, ahogyan az ülőhelyekkel bánnak manapság: szinte alig van koffer, táska, szatyor a csomagtartón, mind-mind az ülésen landol, a kedves utazó mellett.
A szemközti ülésre azért nem ülhet le további kedves utas, mert ott a kofferes utasnak pihen az ő lába, és jó, ha levette a cipőjét előzőleg. (Jó???)
Négyes ülésen így aztán jó kihasználásnak minősül, ha ketten elférnek, de inkább szokott egyesével ülni ott utas. Tulajdonképpen amennyire üresen száguldoznak a vonatok, annyira nem is tragédia, legfeljebb pénteken délután és hétfő reggel, márpedig akkor is mindig utazom.
Másodszor bosszantó, hogy az utasok már nem szeretnek idegenként leülni egymáshoz, tán már nem ismerik az idevágó fordulatot, hogy"szabad ez a hely?" Elismerem, nem vagyunk mindig olyan kedvünkben, hogy egy teljesen idegen emberrel udvariaskodjunk beszélgetés címén. Noha, arról sem vagyok meggyőződve, hogy a technikába való belebutulás pótolhatja a társaságot, pláne, ha barátok utaznak együtt.
E bő lére eresztett bevezető után, jöjjön a kellemesebb történet, az én mai reggeli utazásomról....ami úgy kezdődött, mint a többi, felcipeltem magam a vonatra, és úgy döntöttem, hogy bemegyek a fülkébe, leülök, bár láttam, kevés a szabad hely.
Egy normál kinézetű férfi ült a 4-es ülés egyikén, én feltettem a szokásos (és általam ismert) formakérdést és leültem.
Kabátomat le sem vettem, táskámat ölben tartván előkerestem a bérletet, ha jönne a kalauz. (Nem jött.)
Aztán elkezdődött egy beszélgetés, ami az utastársamtól indult ki, hogy vajon pontosan beér-e a vonat, mert neki 10 perce van odaérni a Déli-pályaudvar mellé valahová. Mondtam, hogy egyelőre nem késik, de ki tudja ezt még, mi jöhet előre. Aztán a kezemben tartott bérletet nézegetve elmondta, hogy vasutas volt egy darabig, mert nem akart katona lenni, és a vasút is olyan félig katonás szervezet volt, egyenruhákkal, rangfokozatokkal, de végül mégiscsak nem úszta meg az egészet. Viszont szolgálati utakon sok helyen volt, Olaszországtól Amerikáig, de szerinte a svájci vonatok voltak a legjobbak.
Mesélte, hogy haverjával ki akartak szökni, Jugoszláviából már megvolt a jegyük Svájcba, de lebetegedett a barátja, és ő meg nem ment el egyedül. Azután pedig mindenhová őt küldték el, merthogy megbízhatónak vélték, hiszen elmehetett volna, de nem tette. Elmondta, hogy 1954-es születésű és a szülei svábok lévén 56-ban el akartak menni Németországba, de akkor még fiatal volt az öccse, és az anyja nem vállalta a nagy utat a kicsivel.
Már nem is emlékszem, mire mondtam neki azt, hogy amiről éppen mesél, azt ismerem, ugyanakkor, 1973-ban érettségiztem, mint ő, azaz, egyidősek lehetünk. Elárulta, hogy 1954-ben Luca napkor született. Mondtam neki, hogy akkor én vagyok idősebb, mert októberi vagyok. Igen, akkor ezek az őszi, téli időpontok azt jelentették, hogy az egy évvel későbbi korosztállyal jártunk, azaz az 1955-ben születettekkel.
Már éppen felálltam, amikor kiderült, hogy Kaposváron járt középiskolába, s ezt azért mondta, mert megkérdezte, hogy vasutas vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem, ez a bérlet csak a kezemben, nem igazolvány, én pedagógus vagyok, tanító. Hirtelen jött tőle, hogy Kaposváron végeztem? Meg is lepett vele, hiszen errefelé inkább Győrben, Zsámbékon végeznek, de pont Kaposvár általában nem jön elő.
Azért, mint kiderült, utastársam Kaposváron járt középiskolába és nem is tudom már mennyi időt töltött a városban, mert erre már nem volt időnk. Nekem le kellett szállnom, és a suliba menet azon gondolkodtam, hogy ez csupán 10 percnyi utazás volt a részemről, de mennyi-mennyi minden előkerült, egy teljesen idegen emberrel együtt utazva.
Sejtésem szerint, még további érdekességek is megbújhattak, amiket kideríteni már nem jutott időnk.
Szórakoztató, érdekes út volt ez a 10 perc és valóban nagyon sajnálom a telefonjukba bambuló fiatal, vagy középkorú utasokat. Ahogy az ablak előtt elsuhan a táj, úgy fut el mellettük észrevétlenül az igazi ÉLET.
Persze lehet ez ellen protestálni, hogy itt negatív értelemben én vagyok leragadva, merthogy bizony a virtuális világ is kínálhat ennél jóval több és színesebb kincseket. Ezzel nem is fogok vitára kelni, csupán annyi a véleményem, egy másik ember, akár ismerem, akár nem, hozzám mindig közelebb fog állni.
Régen történt már hasonló velem, de úgy tűnik, dolgaim ismétlődnek...ez az ára, ha valaki az, aki.
Nos ennyi a bevezetés, és az eset csak azért érdemel bejegyzést, mert végtére is a bosszúságon túl, van némi szórakoztató oldala is.
Fel kellett adnom postán csekkeket, levelet, már régóta, de nehezen tudok eljutni Péten is és itthon is. Péten messze van, itthon pedig az esetek többségében nem érek haza arra az időpontra, hogy még üzemeljen a hivatal.
Mára azért összejött a dolog, sikeresen elértem a buszt, leszálltam a posta előtt, beadtam, befizettem, feladtam, összességében minden remekül sikerült,. A postához képest itt sem lakom túl közel, két szatyrommal baktattam haza, jó 20 percbe telt, mire a kaput és az itthoni postaládát kinyitva szembesültem egy értesítéssel, miszerint átveendő hivatalos levelem van a postán. (Amit ugye nem vettem át, hiszen csak itthon tudtam meg, hogy van.)
Kormányhivataltól jött a levél, éppen a nyugdíjas létemet forszírozom, úgyhogy megy bőszen az oda-vissza. Akik ismernek, tudják, hogy nekem felpaprikázódni pár pillanat kérdése csupán, így mire a lakásba értem, már kotortam is a telefonkönyvet, mert nem láttam a méregtől.
Először valami lehetetlen számot hívtam, ami nem előfizetős (...minek írta akkor rá a papírra, nem is értem..a hivatkozási szám jó hosszú, ez egy normál, kötőjellel ellátott 6 jegyű szám volt...de nem működött.)
Elővettem a megyei telefonkönyvnek az A5-re kicsinyített térségi miniatúráját és tárcsáztam a postát.
Íme:
-Jónapot kívánok, K. Józsefné vagyok. Most jártam Önöknél a postán és hazaérkezve értesítőt találtam a kézbesítőtől, hogy fáradjak a postára hivatalos levél átvétele miatt. Ez nekem most nagyon nem esett jól, hogy nem szóltak, pedig ott voltam.
-Mikor volt itt nálunk?
- Ma, most értem haza, adtam fel csekkeket és Németországba egy nagyobb levelet.
-Nem is emlékszem, milyen néven ment el?
-Már bemutatkoztam, K.Józsefné, minden csekken és borítékon ott volt a nevem.
-Ilyen néven nem adtak fel levelet nálunk. Mikor tájban volt itt?
-Mondtam, hogy kb. 3 óra és 1/4 4 között, ahogy leszálltam a buszról.
-Az nem lehet, mert mi 3 óráig vagyunk nyitva.
-Mióta?? Mindig 4 óráig szoktak nyitva lenni.
-Hát már 2013 óta, először csak 1/2 4-ig, aztán pedig már jó ideje 3 óráig vagyunk csak.
-Hát pedig én voltam már Önöknél később is. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem fogok újra visszafáradni a levél miatt. Főként, mert Önöknek semmibe nem került volna szólniuk nekem, hogy vegyem át.
-De az Ön nevére nem is érkezett hivatalos levél, nincs itt bejegyezve.
-Ne tessék velem szórakozni, itt van a kezemben az értesítő, amit a kézbesítő hagyott itt nekem. Azért ilyen a régi világban nem fordulhatott elő, hiszen a postás ismerte a falu lakóit. Most pedig mindig mások ülnek bent, így nem lehet megjegyezni senki nevét.
-De én a maga nevére nem is emlékezem, hol lakik maga?
-Hát már több, mint 8 éve itt..H.kéren.
-De Hölgyem, ez Hárskút posta.
Nos, ez majdhogy szóról szóra így történt. S hogy ezek után mit kapott a hajmáskéri postás, azt csak tessenek elképzelni!!
Eléggé nyögvenyelősen, de feltápászkodtam és felkerestem ma azt a kormányablakot, ahol a nyugellátást intézik. Szép helyen van Veszprémben, a vár alatti Jókai utcában. Nem volt forgalom, bénázhattam bőven, míg megtaláltam a belső udvart, ahol leparkoltam...életemben először egy mozgássérült helyre. Nem volt más abszolút és mivel 20 percre voltam az ügyfélfogadás bezárásától, hát bíztam a szerencsémben.
Odabent minden a szokásos volt, ..ablakok, számhúzás, várakozás (nem túl sok), ilyesmik. Azért mégis furcsa volt. Ültem ott, és néha ránéztem az ablakok feletti feliratra. Azt éreztem, valaki más ül itt, nem én, ez nem is velem történik, sőt olyan turistaként, érdeklődőként vagyok csupán itt. Jó sok év lement az életemből úgy, hogy ilyennel nem foglalkoztam, legfeljebb viccesen, hogy persze, persze, mire odaérünk nyugdíj sem lesz....
Egy fikarcnyi örömet nem éreztem, hogy lám, idáig elértem, tiszta királyság és mennyire vártam már, szinte riadórajtban az egész cécót...szóval nem voltak ilyen hurrá érzéseim. Ugyanakkor, el tudtam képzelni azokat is, akik itt ülvén a széken, végre fellélegezhettek, hogy kiszállhatnak az életnek abból a versenyszámából, ahol némi aktivitást is fel kellett mutatni a munkabérért.
Őszintén szólva, nem tudom elképzelni, mi következik majd nyugdíjas koromban. Nincsenek itt gyerekeim, akikhez átfutva segíthetnék, ha beteg az unoka, nincsenek unokáim, akikkel programot szervezhetnék egy-egy hétvégére, és azt hiszem, a nyugellátás összege sem lesz annyi, hogy azt mondhassam, na most akkor végre kihasználhatom J-vel az elő- és utószezoni olcsóbb utazási árakat.
Nem fogok örülni a nyugdíjas létnek azt hiszem, gyerekkoromban már nagyszüleim is azt a jelzőt aggatták rám, hogy:"nyűhetetlen Csizmadia". Nem sokat voltam egy helyben békésen, ez biztos.
Most össze kell gyűjtenem pár dolgot, munkakönyvet, tb lapot, oklevelet, leckekönyvet, születési anyakönyvi kivonatokat,...nem is tudom még miket. Emlékeznem kell, hogy mennyi ideig voltam Gyesen....próbáljuk összerakni az életemet papírokkal.
Aztán a visszalévő alig 1 évben tán kitalálom, hogy mi legyen tovább. Elvégre az élet ezzel még nem áll meg!
Ha már kellően elmúlt a mérgem, bizonyára kedvenc eseteim egyike lesz. Most már igazán sajnálom, hogy nem volt nálam a telefon, pedig mindig hordom, kutyasétán is. Szóval semmi különös nem volt, a sétánk úgy indult, mint eddig. Kutya szinte futva húz a Csárda hídig, majd lepilled a Séd vizében és onnantól beköszönt a nagy béke. Elindulunk vizesen mind a hárman, mert engem is sikerül az esetek többségében lelocsolniuk.
Aztán következik a Chuk Norris híd, újabb fürdés, és már baktatunk is a zsilip és a Bruce Willis híd felé. Ivánt pórázra veszem, látok ott egy figurát, hát meg ne ijedjen a nagy kutyától. Szotyi repül, ...legyintek, kár is hurrogni, különben is mit árthat a 6 kilójával?!!
Majd odaérek, látom, nincsen kutya a közelben. Ivánt leoldom és boldogan csusszan a vízbe ő is.
S a történet tulajdonképpen most kezdődik, próbálom felidézni:
-No, ezt nagyon rosszul tette!!
-Mit tettem rosszul, békés a kutya.
-Ezen a helyen tilos a kutyákat fürdetni, még az embereknek sem szabad a vízbe menniük.
-???? Annyira szennyezett a víz?
-Nem, én vagyok itt a megbízott (BM, Határőrség és egyéb TEK szervek képviseletében),a környezetvédő.
-Gondolja, hogy a két kutya szennyezi ezt a barnás lét, ami egykor a Séd patak volt? Az emberekkel ellentétben a kutyák nem pisilnek a vízbe.
-A halakat zavarják a kutyák.
-Én több, mint 3 éve járok erre sétálni, még egy pecást sem láttam erre sosem.
-Pedig vannak itt halak, pisztrángok, én telepítettem őket.
-A pisztráng ebben a löttyben meg nem élne egy percig sem, ne mondjon ilyesmit, hogy itt pisztráng lenne.
-Márpedig itt vannak és én feljelenthetem magát, hogy kutyákat hoz a vízbe.
-Ember, a Balatonba bevihetik már a kutyákat a kijelölt helyeken, mit védi annyira ezt a koszos vizet, bőrbetegséget kaptak tőle párszor már a kutyák is. A veszprémi állatorvos nem javasolja, hogy fürdessem őket ebben a szép pisztrángos lében!!
-Milyen iskolája van magának, hogy nem tudja megérteni, amit mondok? Mert akkor úgy fogalmazok.
-Hát tudja, azért vagyok ennyire értetlen, mert alig feljebb a Csárda hídnál rendszeresen látom, hogy az ott gazdálkodó traktorai és egyéb munkagépei éppen hogy a vízen mennek át, mivel a hídra nem mehetnek fel. Ami azokból a vízbe csöpög, az felér 10 évi kutyafürdéssel és akkor még nem is voltam durva.
-Erről tudok, már többször is beszéltem az Árkovics Györggyel, de azt mondja, hogy nem fog 2 falut megkerülni 200 m távolságért, így hát mivel gazdálkodó, ő egy kivételes eset.
-Akkor én azt javaslom, amíg ő gépezik a vízben, én beleengedem ezt a két kutyát is, aztán majd szóljon, ha hirtelen túl kevés lett a pisztráng!
Az volt az érzésem, hogy ha J. velem lett volna, mint ahogyan elég sokszor szokott, akkor ez eléggé rövid beszélgetés lett volna.
A továbbiakban pedig nem kívánok a szokásaimon változtatni, egészen addig, amíg a Séd olyan tisztává nem válik, mint amilyen gyerekkoromban volt, amikor is a ruszki tankok mellett pancsoltunk benne nyakig..., ittak belőle szarvasmarhák, lovak, mindenféle bőrbetegség nélkül.
Ha véletlen a dolog, nem sok röstellni való van benne. De mennyire az, ha mégis odaragaszt, mint kígyó hipnotizáló nézése, s aztán csak a bámulás van meg a hitetlenkedés.
Így lett ez tegnap véletlenül, amikor rákattintottam a Rogán Cecília és Sarka Kata neve által "fémjelzett" Miss World Hungary Magyarország szépe döntőjére.
Természetesen a két celeb bőven a bögyömben van (és még mennyi más is, lassan a D kosarat is leteszem majd..), de éppen nem ők voltak a porondon, hanem a lányok. Neglizsében, meg bikiniben, meg sportosban, szóval volt kreáció bőven, ahogy lenni szokott. Feltűnt egyébként, hogy valami agymosott...vagy kozmetikus barátnő kaphatta meg a zsíros megbízatást a lányok sminkjére, mert egytől-egyig, mindegyiknek totálisan ugyanazt a kikészítést készítette el. Akár hosszúkás arcú volt, akár kerek, vagy szőke, barna, kék szemű, vagy fekete. Istenien néztek ki tőle, mint a maszkok, vagy guminők. Még arra sem gondolt, hogy a rúzs színét változtassa néha.
Aztán a lányok is eléggé egy kaptafára készültek, de hát ilyen most az ideál, legyen. A legrémesebb pillanat mégis az volt, amikor mű népviseletbe öltözve, húsz centis fekete körömcipőben valami népi táncfélét próbáltak lejteni. Na az a pillanat felejthetetlen volt, úgy véltem, mindez tükrözi a két rendező hölgy értelmi színvonalát és a témáról való ismeretét.
A cipők éppen nem látszanak, de a ruhák ugyebár műremekek egytől-egyig.
Aztán jött az aranyruha, mert az olimpiai valamilyen felkészülős csapatunk aranyat nyert (tán a vízilabda??), s erre is ugye reagálni kellett, ettől olyan korszellemű és aktuális az egész:
Szegény lányok, ha volt köztük esetleg egy-két értelmes (szerintem azok ilyenbe bele sem mennek), az már ettől gyógyszerfüggővé vált örökre.
S aztán jöjjön a királynő:
Még nem ment le a vicsorgás az arcáról, gondolom a felkészülés alatt begyakoroltatták velük rendesen.
Én smink nélkül kérném a lányokat, ha annyi eszem volna, hogy ilyesmibe belevágnék pár 100 millával. De Hajdú Péternek ez meg sem kottyant. Elvégre és utóvégre, hadd szórakozza ki magát szegény feleség...
Szóhasználatomban annyit jelent, hogy olyan szélesen és lassan folydogáló epikus film, ahol van idő a látványra, nem kapkod a kamera, lehet a történeteken mélázni és belemerülni.
Ezekben a filmekben mindig az EMBEREK a főszereplők, és a cselekmény inkább keretezi, alátámasztja a szereplők viselkedését adott szituációkban. Esetleg indokolja, miért tett úgy, ahogyan tette, vagy ahogyan mi nem tennénk, de hát nem mi éltünk akkor , ott, olyan előzményekkel és helyzetekkel.
Egyszer már leírtam, könnyű egy mai moziszékből ítélkezni mások felett. Az csak részletkérdés, hogy nem moziszékben ültem, hanem itthon néztem meg a filmet. Nem mostani, 1999-ben készült film, operatőre, rendezője magyar.
Szabó István és Koltay Lajos A napfény íze című filmjéről van szó. Muris, hogy bár akkor felfigyeltem a filmre, mégis 17 évnek kellett (???) eltelnie ahhoz, hogy végre megnézzem. Elfeledkeztem róla igazság szerint és most is egy véletlen ncore-böngészésnek köszönhetem, hogy letöltöttem és megnéztem.
A cselekménye 3 generációt ölel fel, tehát előttünk vonul a történelemnek a nem túl dicséretes szelete, már ami a zsidókat illeti. S a dühítően sok azonosság, ami más filmekből már ismert: mindegy, mennyire vagy hazafi, mennyire vagy tehetséges, értékes, igaz ember, egyetlen bajod van, ami megbocsáthatatlan, az...hogy zsidó vagy.
Nem segít a névváltás, a kikeresztelkedés, az olimpiai bajnoki cím, saját maga által hozott mentesítő rendelkezéseket szegi meg a regnáló hatalom, újra és újra, rendszerváltozás ide, vagy oda.
Szépek a képek, a szereplők, a fényképezés, a környezet, maga a film. Jó, nagyon jó a főszereplő Ralph Fiennes, és ott az a Jennifer Ehle, akit a Büszkeség és balítélet Elizabethjeként ismerünk.
Jó, hogy megnéztem, ajánlom, pótolandó mindenkinek, aki képes befogadni az igazságnak ezt a szeletét is.
Elmúltam már 60. Persze, hogy találkoztam a halállal. Rokonaim, barátaim, ismerőseim, szomszédaim, ismert emberek, balesetek, szerencsétlenségek, betegségek, öregség, véletlen, hiábavalóság és sok-sok minden kapcsán. Jó párszor elgondolkodtam rajta, mert igaz ugyan, hogy sok gondolkodni való nincs ezen, mégis...nekem sűrűn eszembe jut. Az okot nem tudom, hiszen bizonyára vannak bőven, akiknek jó ideig ez eszébe sem jut, s mondhatom, ez az egészségesebb eset.
A merengéseim oka számomra is ismeretlen, nem gondolkodom azon, hogy sürgősen kellene e világról lelépnem valami ki tudja milyen ok miatt.
Mégis érdekel. Kíváncsivá tesz. Teljesen normálatlan dolog ez, ép eszű ember a halálra miért is lenne kíváncsi. Igaz, sokszor jártam külön utakon, szokványosnak nem mondható gondolatmenetekben. Apám mondogatta is nem egyszer, hogy "fordítva vagyok bekötve"....lehet, volt valami igazsága már akkor is, kora gyerekkoromban.
Most Editke halála kapcsán jut eszembe naponta, hogy amilyen szép dolog egy élet születése, olyan érthetetlen az a pillanat, hogy valaki van, aztán 5 perc múlva már nincs is.
Olyan végletes az egész, annyira visszavonhatatlan, és ha mi élők erről valamit tudnánk is, nem csak találgatásaink és hiteink lennének, akkor nem lenne annyira ismeretlen a vég. Ami a földi szemlélőknek így tűnik, és csupán hitbéli kérdés és viszonyulás, ki mit gondol a továbbiakról.
Anyám köztudottan nagy materialista és hangoztatja is, hogy a test meghal, azután "kampeca", semmit nem kell többet erről gondolni, vagy hinni.
Vannak a nagy hívők, akik egész életükben gyönyörű illúziókat kergetnek a lélek továbbéléséről és heti rendszerességgel járnak templomba is, ezt megerősítendő.
Egyik felfogás sem túl lelkesítő számomra, ezért mondtam, hogy kíváncsi vagyok, s csak abban bízom, hogy amikor a síromra hajítják az utolsó csokrot is, lesz, aki megkérdezze félhangosan: na most boldog vagy?? Már tudod?
Ha lehet és módomban áll, bólogatni fogok (bár materiálisan ugye nem).
Ha későbbre elfelejteném, akkor már most leírom, hogy elsődleges kívánságom a Queen zenéje, semmilyen magyar szirupos szövegeket nem akarnék fületlenül sem hallani. Persze ezekben is van könnyes doszt, de angolul jobban hangzik, már...ha éppen nem értünk annyira, hogy szinkronfordításon törjük a fejünket.
Párat felsorolok:
These Are The Days Our Lives
Sommebody to Love
I Want To Break Free
Who Wants To Live Forever
Love Of My Life
It's A Hard Life
The Show Must Go On'
How Can I Go On
Aztán, amilyen rémes egy temetés, az sem utolsó, ha legalább a zene kiváló. Ők garantáltan azok.
