Kacsafrász

Mondom én, hogy kacsát vágni és tisztítani nem egyszerűen egy tevékenység. Lelki nagyság szükségeltetik hozzá, és sok-sok jó beszélgetni, vagy gondolkodnivaló téma. Nem elég, hogy hosszú ügy, és munkás, de még sokszor bosszantó is.

Azért leírom, ha mégis valaki mostanában erre készül. Normális állattartó leánya igazán tisztában van azzal, hogy nem lehet AKÁRMIKOR kimenni az ólba, hogy ejnye, de kacsavágó hangulatban vagyok és akkor most. 

Erre nagyon rá lehet fázni, mert ezek a madarak tollat is szoktak váltani (mint mások is) és akkor levágni őket, maga az öngyilkosság.

Most ezt én elméletileg és gyakorlatilag is tudtam, de hiába, mivel éppen vettük a kacsákat. Naná, hogy ebben az időszakban voltak és amikor a forrázás után rájuk néztem rögtön tudtam, hogy nagy szívások lesznek. Tiszta tok volt az egész kacsa, tetőtől-talpig szinte beborítva. Fohászkodtam, hogy némi gőzborotva, estleg egyéb segédeszköz, de maradt a csípkedés, mint egy rabszolgának. S tetejében még nem is ehetem ezt a hülye kacsahúst.

Aztán még új jelenség, ami eddig nem volt, hogy lelkifurdalást is okoz, holmi Uniós elvárások nem betartása, mert a hagyományos levágási technikát alkalmazva, bizony kivérzik az állat, ami jó, de neki talán nem.

Pedig amúgy általában azt hiszem nem lett a mai ember szebb lélek, mint az elődeink. Nem elég, hogy ők egészségesebben éltek, valószínű a dolgaikról egészségesebben is gondolkodtak.