Szünidő előtt

Már csak 2 nap és vége ennek a tanévnek is. Persze mi még bekószálunk az iskolába vagy másfél hétig, mire elvarrjuk az év szálait, de már gyerekek nem lesznek. Csend és pihentető nyugalom,  illetve azért nem teljesen. Egészen augusztusig van nálunk napközis tábor, 7 hétig. Van jó sok olyan lurkó, aki mind a hetet itt fogja tölteni. 

Legalább lesz hol ennie, játszania és kirándulni, meg fürödni viszik a Balatonra.

De nem ez jutott elsőként azért eszembe ennek az évzárásnak a kapcsán. Sokszor tűnődöm a szülő és gyermek viszonylaton, amelyik sokkal bonyolultabb annál, mint első ránézésre hisszük. Mert nem csak arról van szó, hogy mindenkinek (szerencsés esetben) vannak szülei, akik jól, vagy kevésbé sikeresen felnevelték, ezáltal a kapcsolat köztük olyanná vált, ahogyan ezt közösen alakították. Mondom, közösen, mert bár a szülő elsődlegessége és fennhatósága különösen a kezdeti időszakokban megkérdőjelezhetetlen ( szerencsés esetben), későbbiekben éppen ezekre a hatásokra kialakulva a felnövekvő gyermek reakciói rá, és a világ dolgaira ezeknek a hatásoknak köszönhetően csak részben a sajátjai teljes mértékben.

A végeredményeket nézve milliós variációk is lehetnek az azonosulás teljességétől kezdve a totális elutasításig, az én is így nevelem majd a saját gyermekemet, és az így aztán soha nem fogom nevelni  kijelentéséig.

Az még egyszerű rendszer, ha valaki, mint gyermek létezik, akárhány éves koráig. De ez a gyermek felnőttként maga is szülő lesz, ezáltal megint egy új szemüveggel vizslatja végig önnön felnevelődését.  Tapasztalatom szerint ez a nézőpont-bővülés általában sok pozitívumot hoz, hiszen az addigi egyszerűnek látszó folyamatokra (nagyobb és résztvevő rálátással), már nem tud olyan sarkalatos és sommás ítéleteket meghozni, hiszen azáltal, hogy gyakorló szülőként immár a ló egyik, és szimultán a másik oldalán is fityeg harcedzetten, legfeljebb azt tudja megállapítani, hogy így közlekedve ez a ló rohadtul rázós.

Egyszer azt mondtam egy nálamnál sokkal idősebb és még sokkal bölcsebb tanító bácsi kollégámnak (minő kifejezés, de egy tantestületben én már nem tanítottam vele), az igazi rendrakáshoz bátorság kell. Aki mindent visszatesz és nem selejtez, az ugyan elmondhatja, hogy pakolt, de nem biztos, hogy valódi rendet rakott. Hát igen, ekkor még fiatal voltam, Sándor bácsi mondogatta is a feleségének a padlás rendezésekor, hogy: Látod Magdikám  a Vica szerint mi nem vagyunk elég bátrak!"

A gyerekneveléshez azt hiszem, bátorság is kell. Hihetetlen, de sok-sok félős szülőt látok, akik a saját gyereküktől félnek. Amikor beszélgetek velük, nem is kérdezek rá persze ilyesmire, de kiderül, hogy a gyerek a felnőtt a családban, mert megkérdezik olyan dolgokról, amikről őt meg sem kellene. Irányíthatja a szülőket olyan területeken, ahová neki be sem kellene még kószálnia. Azt hiszem, nagyon sokan nem tudják eltalálni azokat a mezőket, ahol a gyerekeket, mint kis állatokat (ez csak hasonlat), tartani kellene. Ami biztonságos, ami éppen neki van méretezve, nem szűk, de nem is nagy, hogy megijedjen tőle. Ahol követni tudom a fejlődését és nagyobbítom, tágítom a lehetőségeit, amikor szükséges, és mindezt valahogyan úgy végigvinni, hogy később azt mondhassam, nem izgulok, tudom milyen, én neveltem. 

Ebben az nincsen benne, hogy ő totálisan milyen, mert felnőve alakít magán, szerencsére.  De azért tud, mert képes rá. No, szóval ezzel az egésszel csak azt akartam, hogy hazamennek a suliból a csemeték és vajon felhasználódik-e a kapott idő a tudatos odafigyelésre, vagy ötletszerűen mennek a napok, és sok szülő a nevelésen annyit ért, hogy kap kaját, ruhát és különben is mindent megveszek neki és minden úgy van, ahogyan a gyerek akarja.

Logikus. Mit is akarhatok ebben az ügyben én? Vicces és ezerszer elmondták már: minden apró-cseprő, bagatell ügyhöz papír kell, képzettség, hogy megtehesd. Embert nevelni papírral is nagyon nehéz (Még kiskutyát is!), mert állandó odafigyelést kíván, és a legnehezebbet, a következetességet. Sok olyan gyerekem van a napköziben délután, akik, miután valamire rámondtam a nemet, legalább 4-szer kis időközönként újra visszajönnek könyörögni. Számomra ez nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy ez a viselkedés otthon sikeresen működtethető, ezért próbálkozik nálam is. Persze erre csak annyit szoktam odavetni, hogy ezt már megbeszéltük. (Ha nagyon felbosszantanak akkor a másik változat a: süket vagy? a cizelláltabb a: rossz a füled?)

Még pár évig remélem küszködöm ezzel az egyre szélesedő különbséggel, ami az én megcsontosodott és konzervatív normám ("waldorfék" tuti kihajítanának nagy ívben), és a jelenlegi szülői felfogások között érezhető. Érdekes, mert régen a generációk egymás utáni sorában a nevelésben azért nem volt ekkora különbség, legalábbis, ha a szüleim és nagyszüleim nevelési hatásait és gyakorlatát felelevenítem. Aztán, hogy sikerül-e olyan generációt létrehozni majd, amelyik több nálunk (mert csak így van értelme az egésznek), kiderül előbb-utóbb. Persze nem mondom, hogy legyen minden változatlan, hiszen óriási változások történtek a gazdasági, a szociális (és sajnos az emocionális) környezetünkben is.  De mégis azt hiszem, mindezek ellenére az igazi értékek a gyermeknevelésben időtállóak és örök érvényűek.

Azért lazításnak betenném, hogy mi szülők éppolyan idióták tudunk lenni, mint bárki más, akikről ezt csak gondoljuk:

Az "Év szülője" verseny győztese: