Már kora gyermekkoromban szerettem a rizst....

(A régi vicc szerint 2000-ben már így kezdődnek az önéletrajzok. Mecsoda előrelátás volt!!)


Ami így nem teljesen igaz. Mert például nem szerettem főzve, sem tejben, sem vízben, de sütve sem, rakottan, vagy rizskochnak sem. Viszont értettem az akkori viccet, ami különféle változatokban a "sárga veszedelem" eljövetelére készítette volna fel a "magyar embereket."  Nekem akkor még ez a veszedelem a vicc szerint,  több millió kínai tornacipőben képben testesült meg, ahogy puszta kézzel és futva bejönnek De akkor az elfoglaláshoz még a valóban fizikai jellegű cselekményeket kötöttük.  Hol voltunk még a mai rafináltabb pénzügyi felvásárlásoktól, vagy államkötvények megvásárlásától. Honnan vettük volna a bátorságot, hogy a "vörös" Kína, ahol az utcai személyközlekedés fő eszközei a rohanó kulik voltak, saját népének a kizsákmányolásával (és tagadhatatlanul szívós gazdasági, politikai lépéseivel),  fél évszázad alatt olyan pozícióba kerül, ahol most van. Kilóra megveszi az Egyesült Államokat, huzakodik Európával, és mire kettőt tüsszentünk, az Európai Uniónak is más lesz a neve. Érdekességként, most eszembe jutott, hogy a megalakulásának 50. évfordulójára a fonói nyugdíjas klubbal betanítottam egy "főzőtanfolyamot."  Komolyan mondom, érdekes és humoros volt, de a vége a lényeg: amikor már minden állam (velünk együtt), beletette a magáét a kondérba, a jelenet azzal ért véget, hogy bejött egy kis kínai, és a közönség felé fordulva azt kérdezte:

"Lehet itt egy kis rizt is foznii?"

Tehát ezt 2007-ben gondoltam így, az Unió megalakulásának 50. évfordulóján. Tagadhatatlan, hogy akkor még nem álmodtam minden nap arról, hogy rá 4 évre a miniszterelnökünk "kissé" elfordulva az Unió gazdasági szervezeteitől, és mindentől, ami odakötne bennünket, ilyen hosszú távú ("még az utánam következő kormányok is, pedig magam is hosszú távú kormányzásban gondolkodom"),  gazdasági egyezségben állapodik meg. (Nota bene, haha..) ez önmagában lehetne akár érdektelen is, de a megelőző egy év történéseiben, kormányfői gondolatmenetében és tetteiben vizsgálva eléggé vészesnek tűnik. Másra ne is gondoljunk csak, mint a sok-sok dolgos kézre, amit Viktor vizionál, konténerekbe tömött, a minimálbér 40%-ért családjuktól távol dolgozó, régebbi jogos nyugdíjukból megfosztott, különböző végzettségű emberekkel, és a  nyugdíjból visszarendelt volt rendőr-kápók szorgos felügyeletével.

Rémálomnak is rossz, nem hogy valóságnak, de lehetséges, hogy itt van a kutya elásva. A minta most már lelkes vezérünk előtt, nem más, mint Kína.  Nem érdekes az eddigi kínosan elért életszínvonal, a más történelmi-szociális hagyományrendszer, a nagy cél, az elért kínai eredmények, a csúcsra-törés. 

Gondolom, az alku mellett ennek elérésére további rendszerváltoztatások is szükségesek lesznek. A mai napi kedvencem: a további megszorítások érdekében a kormány nem csak a soron következő nyugdíjba vonulási feltételeken kíván változtatni. Kormányfőnk kijelentette, a már nyugállományban lévők ellátási rendszerét is át kell gondolni, mert nem annyi nyugdíjat fognak kapni, amennyiért "megdolgoztak", hanem amennyi jut.

(Azaz a régi vicc megint, járni, jár, csak nem jut!!)

A többiről jobb, ha most nem nyilatkozom, mert ötleteket azért mégsem szeretnék adni. 

Azért érdekességként: a rizs egyik kedvenc köretem lett, nagyon szeretem a kínai ételeket is, még csak eggyel nem tudtam megbírkózni: a tejberizzsel. Persze a tejbegríz, és minden ilyen tejbe-papi valóban nem megy le a torkomon. Lehet, hogy az van benne, "implicite", és tudat alatt "dafke", hogy ne próbálják édesítve lenyomni a torkomon azt, ami önmagában és valóságosan még mindig ehetőbb?
Végül, hogy ne érje megszólás a blogot, holmi latens rasszista áthallás miatt: a kínaiakkal a világon semmi bajom nincsen. Az itteniek jobban tudnak már magyarul, mint mi kínaiul. Tetejében, ha mi magyarok is olyan munkamorállal rendelkeznénk, mint a legtöbb kínai, talán előrébb is tartanánk. Aztán azt hiszem, azt sem igen tudnánk betartani, hogy fifti-fifti alapon, amennyien idejönnek, annyi magyar menjen Kínába, a lehetőségek kissé szmogos hazájába. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy a nagy üzleten mi csak nyerhetünk. A számla Amerikának is be lesz nyújtva,  még meg is érhetem.