Címnek is furcsa, meg elmagyarázni is, hogy mit értek alatta, mert cseppet sem csodálkozom azon, ha mások egészen mást gondolnak. Ez lehet, hogy hosszú blogbejegyzés lesz, de nem a szövegek miatt. Tehát mivel régen zenéltem, most bizony ez következik, de nem muszáj mindet végighallgatni. Persze én élvezkedem velük, talán megbocsátható.
Mindenkiben ott lapul a gyermek, a fiatal serdülő, a korai felnőtt és így tovább. Nem tudtam (eddig) végignézni az Ízek, imák, szerelmek c. Julia Roberts filmet, talán még egyszer megpróbálom. Lehetetlennek gondolom, hogy ami íz, illat, emlék, benyomás engem formált, azt meg tudjam mutatni, vagy átélhetővé tenni. (Nem is készítenék filmet róla.)
A témával kapcsolatosan csupán annyi részemről az előzetes, hogy belőlem mindig a zene hozta ki, hogy úgy mondjam a múltak részleteit. Igaz, hogy ezt szinte tökéletesen és ilyenkor lebiggyed a szám (egyébkéntnél is jobban), mert óhatatlanul a "régi bőrbe" visszabújva és tökéletesen azonosulva rájövök, hogy biztosan nem ezt képzeltem, nem ezt vártam, hiszen tizen-huszonévesen az álmaim legalább olyan merészek voltak, mint általában a korosztályomnak.
Először is jöjjön Karen Carperter, akit a 70-es évek elején hallgattam, amikor csak egyszerűen soványnak néztük és senki nem foglalkozott az anorexia szóval ,mert nem is ismertük.
Bátyjával a 4 évvel idősebb Richarddal ketten alakították a Carpenter's együttest. Richárd billentyűzött, Karen igen jól dobolt és dallamosan énekelt.
Itt már főiskolás voltam, és bizony naponta lestem a postát, j. sokat írt nekem, 200-nál is több levelem volt tőle.
Aztán persze voltak olyan számok is, amit Karen szépen elénekelt, semmi gond nem volt vele, de mégis egy kicsit "tökösebb" előadásban szerettem hallgatni.
Nagyon élveztem őket, jó zenéjük volt, lehetett rá bőszen rázni. (Röhej, de ahogy meghallom őket, ugyanúgy mozdulok rájuk, mint 50 éve. ) No aztán legyen itt a Jambalaya csúcsa, ha már itt vagyunk. Láthatóan nem árt, ha az unokám korának megfelelő legifjabb Hank már a country 3. generációs énekese, az apja és nagyapja nyomdokain.
Hát ilyen, ha csípőből és kromoszómaszintből jön a zene, az összes virtuzalitásával. (tuti, hogy nincs is ilyen szó.)
No, azért a Jambalaya egyébként nem nagy szám, és mivel sosem ettem, azt sem tudom, hogy ízlene-e. De egy picit még vissza az előző együtteshez:
Azért ezekben a dalos időkben javában küzdött Amerika Vietnammal, és legalább annyi ellenzője volt ennek, mint ahány művész csak létezett akkor. (Szinte.) A Jézus Krisztus szupersztár mellett ez az együttes (és még sok másik is), komolyan letette voksát az agresszió ellen, sok filmben is lehet hallani több zenéjüket.
http://www.youtube.com/watch?v=iP3TTGuddjY&feature=related
Aztán jöjjenek a gyapotmezők, amire kezünket-fejünket szétráztuk, akkoriban a lábaknak nem dívott túl nagy szerep, a népek leginkább a felsőtestüket tekerték eléggé fura és mostanra vicces látványként.
http://www.youtube.com/watch?v=9JjxpGpKNR4&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=9JjxpGpKNR4&feature=related
Ez a számuk a Forrest Gump örökbecsű jelenetének is kísérője.
Aztán sok egyéb remek mellett, amelyeket most már nem hozok ide (még az Esőt sem), ez a szám azért kihagyhatatlan, mert akkor volt egy velem összenőtt barátnőm. Czinder Erzsébetnek hívták, de Bözsis volt a rendes neve. Természetesen ő is rajongott ezekért és egyszer mikor összeszólalkoztunk azt találtam rá mondani, hogy te aztán nem egy Büszke Mary vagy, ellenben egy Kevély Bözsisnek megfelelsz. No itt kipukkadt belőlünk a röhögés, aztán vége is volt mindenféle komoly dolognak aznapra.
http://www.youtube.com/watch?v=HXwnkWsvlqQ&feature=related
Kicsit jobban visszamenve (még nem nagyon, azt legközelebb előhozom), ezt 7. és 8. osztályos korom táján hallgattam, amikor első komolyabb udvarlóm a "Tittye" álldogált az esőben és én bentről társalogtam vele, az ablakból. Azt hiszem, nem is voltam bele szerelmes, inkább a hiúságomnak tetszett, hogy ilyen nagy fiú foglalkozik velem, mert akkor ő már olyan 17 körül volt, ha jól emlékszem. (Klári???)
http://www.youtube.com/watch?v=6Dtbfv3fV44&feature=related
Jellegzetes egy nóta volt, noha ennek az együttesnek a mai napig más számát nem is tudok. (Már nem úgy, hogy nincsen nekik, de nem került bele a tudatomba már.) Vannak ilyen egydalos bandák, hogy kiugranak valami eléggé jóval, aztán még évekig "elvannak" vele.
Haladva az időben, ez bizony már az a nyár, amikor augusztusban összeházasodtunk. Nem egy táncos lábú J. , mégis azt kell mondjam, legénykora óta sokat javult a helyzet. Akkor alig tudtam rávenni, hogy pördüljön velem egyet-egyet. Csak vigyorgott, és maradt. Most már ha van valami jó kis esküvő (temetést mégsem mondhatok), azért képes majd' végigtáncolni. (Ha nem fáj a lába, mint Dórika esküvőjén, mert akkor csak a kötelezőket "tudta le".)
Aztán itt van, már 1977-ből egy kedvencem. Egy darab lemezem van a legendás Chris Norman énekelte Smokietől. Azt mondom, (de lehet, hogy ez nem igaz), a régieknek nagyon-nagyon jellegzetes hangjuk volt, már nem csupán az énekesekre gondolok, hanem a zenekarokra is. Nem volt tele elektronikával, sajátosan szólt minden banda. Ők a dallamosabb kategóriát képviselték.
Akik most jönnek, azokért nem rajongtam, de nem lehet kihagyni, mert a vízcsapból is folytak akkor, úgyhogy csak egyet belőlük.
Érdekes, hogy mennyire más "jelmezeket" hordtak az akkori zenészek. Egyik másik ruházatát ma már szinte pizsamának nézem. A német oldalról is erős hatások jöttek, jó pár együttes ott vfert tanyát, persze angolul énekeltek. Nekem a Les Humphries nem volt nagy zsánerem, de ne legyek igazságtalan azért velük.
Voltak keményebb bandák is, a fiúk az osztályban persze őket részesítették előnyben. Így aztán bármilyen osztálybuli is volt (jók szoktak lenni, több fiú volt az osztályunkban, mint lány!!), ezeket az irányzatokat is ismertüök és hallgattuk, legfeljebb nem ezekre táncoltam akkor. (pihi, csüccs!)
Nem voltak ezek rossz számok egyáltalán. Voltak, akik értékesebbnek vélték a sok szirupos könnyedebb dallam mellett . Hát ugye, ezért volt az, hogy mindenki megélt a piacon.
Azért visszanézve furcsa, milyen rocklegendákkal éltünk együtt, bár a nagy generáció olyan 5-8 évvel azért felettünk volt. A csóvába belekerültünk, tehát volt élmény. Ez végül is nem más, mint maga a beatnemzedék történelme. Aú, de jó nagy mondatra sikerült, viszont igaz.
Visszatérve Karen Carpenterhez, ezt érdemes megnézni, remek összeállítás az egész, zeneileg, jó hangszerekkel, és látnivaló, mennyire elemében van.
Hihetelen tehetség és csak 33 éves volt.
Azért Richárdnak borzasztó lehetett elveszítenie a húgát, vége lett a Carpenter's zenekarnak is. Sok dalt írt róla, előadta zongorán a turnéin. Aztán miért is ne, mindig akadnak "feltámadások" valamilyen módon, erre itt egy példa:
Hát, lehet, hogy hosszú voltam ezzel, de képzeljétek el, ez egy nagyon picike szelet volt, egy nagyon szűk keresztmetszet és amit én élveztem, az másnak lehet totál unalmas és érdektelen. (Még jó, hogy a Mamondom alatt valami ilyesmire IS céloztam).
Ezért nem lehet, vagy nagyon nehezen jó filmeket csinálni az emberek életéről, vagy inkább a lényegükről. A legnagyobb rendezők azt hiszem, azért tudják ezt. A legeslegnagyobb rendező pedig időnként "elkúrja", akármit is gondoltam előre fiatalkoromban.
Bocs, de technikailag babrás, egyszerűen nem tudtam egyik másik linket elérhetővé varázsolni a felületre. Biztosan én vagyok benne a hunyó, csak nem értem, akkor a többi miért sikerült.
VálaszTörlés