Fullos karácsonyok?

Sok-sok éve már mindig szánok e-le-g-e-n-d-ő időt arra, hogy a téli szünet után beérkező csacskasereget meghallgassam. Leülünk, és mehet parttalanul, nem számít a matematika óra elszállása. Mert pl. ma az volt az első és ezt lehetetlen nap végéig elodázni. A felvezetés többnyire úgy szól, hogy mi az, amit szívesen elmesélnél, ami érdekes annyira, hogy a többieket is érdekelje. Na, és persze az ajándékok. 

A trendet már tudom régóta, így igazán nem lepődtem meg most sem. Inkább folyamatosan szomorkás vagyok. Jöhetnek a tabletek, az okos telefonok, az x-boxok, és egyebek, amikre rá is kell kérdeznem lassan, hogy mi az.  Nem keresem a mai ajándékok között és a mai gyerekek mesélésében a múltat, nem velük kell nekem nosztalgiázni. Még arról sem tudok én dönteni, hogy 25 közül csak 1 kapott könyvet és ez jó lesz-e hosszú távon, vagy sem.

De arra a kérdésemre, hogy voltatok-e valahol, volt-e valamilyen családi program, kirándulás, egy mozi stb. nagyon elenyésző igen érkezett. 

Na jó, lehet nem a pókerkocka a legjobb, de mégis.

Nekem még mindig emlékezetesek ezek az együttlétek, bármi okán, és gyanítom, a gyerekek is így működnek, ebben nincsen változás. 

A karácsony elmúlik, a játék elöregszik, elveszik, tönkremegy (volt, aki el sem tudta sorolni, mindig kimaradt valami), az együtt töltött idő, életünk végéig a mienk maradhat. Hát ebből volt kevés, ezt kellene a mai szülői generációnak átgondolnia. (Esetleg tablet helyett egy jó kugliparti??)

Talán majd a következő karácsonyra összejön.

Tovább »

Rovancs év elejére

Gyanítok némi összefüggést a sietség, az életünk vezetésének tempója és az idő múlása között.  Elsőre igen szépen hangzó, bölcsnek tűnő megállapítás, noha gyökere a mai lencseleves csipetkéi és babérlevelei között rejtőzik. Nem siettem el, noha eddig is merő kétely voltam abban a tekintetben, hogy a hiedelem szerinti összefüggés  a lencse és az általa biztosított  szaporaság (legalábbis pénzügyileg ugye) összetartozik-e egyáltalán. De legalább úgy tettem eddig, mint aki ennek eleget is tett.

Ma, immáron az év 4. napján csak eszembe jutott, hogy bölcsen bespájzoltam a lencsét, tehát van, ezért leves is lehet éppen belőle. (A hús a sütőben sül.)

Ez a békességesnek tűnő lassúság azért nem csak a lencse okán fedezhető fel, hanem a karácsonyt megelőző és a közbeni összes tevékenységemre. Nem sorolom azért, hogy miket csúsztattam egyik napról a másikra, vagy emiatt éppen nem is csúszott, egyszerűen elillant. Mégsem bánt egy picikét sem, hiszen a fontosságuk nem bír annyi jelentőséggel, mint amikor zsivajtól volt hangos a ház és igencsak igyekeztem  megfelelni minden elvárásnak.

Azt hiszem, az, hogy ketten vagyunk nem csak sápítozásra való,  jó sok békesség is tartozik hozzá. Ami elsőként is jól jön, ha fáradtabbak vagyunk, másodszorra  az életvitelünk lecsengésében is kellemes, hasznos. Félreértések elkerülése végett, nem csengetek én előre magamnak, inkább csak örvendezek, hogy olyasmiket is megengedhetek, amiket régebben bizony nem, sőt nagyon nem.

Tehát vasalgattam délelőtt és mivel a televízió nézhetetlenné vált, olyan adókat kerestem, ahol reklámokkal kevésbé mossák az agyamat. Így kerültem az ATV-re az Egyenes beszéd  valamilyen év végi zanzájába. 

Egy időben kedveltem én az Olgát, bár nem voltam fan és nem is néztem napi rendszerességgel a műsorát.  Ha hallottam valami szenzációsba menő esetet, inkább visszakerestem az interneten. Később módi lett vele kapcsolatban fanyalogni, és különféle kritikákat megfogalmazni a frizurájától kezdve a stílusáig, amikkel részben talán egyet is értettem.

A mai napon  azonban (mint Micimackónak általában),  késve ugyan, mégis leesett az a bizonyos érme. S ezt olyan kinyilatkoztatások után tette velem, ha nem a saját fülemmel hallom a riportalanyok szájából, vagy elhittem volna, vagy nem. S innen kezdtem gondolni arra, hogy itt ül ez a szerkesztő-riporter, teszi a dolgát és jól. Eközben naponta kell ilyesmikkel megbirkóznia, hogy etetik, szemébe hazudnak, hogy sokszor fumigálják, piszkálják és legfeljebb egyet tehet, köszöni az interjút és bevégzi idő előtt.

nem szorul persze az én védelmemre hangyányit sem, de pár aranyköpést azért idecitálok, ha már szóba hoztam:

Emlékszünk rá, végül visszakozott, de hogy mennyi badarságot hordott össze-vissza a pedagógusok erkölcseiről és az erkölcstan tanításáról, hát mesébe illő volt. Most hagynám a lyukas órákon szexfilmet nézést és a gyermektelenséget, mint akadályt. De micsoda tudatlanságról árulkodott az a mondat, hogy a pedagógusok ne szedjenek pénzt szeptemberben a szülőktől.

Én is szedtem bizony, színházbérletre, kirándulásra, fényképekre, ki tudja mire. De nem magamnak és még csak nem is az iskolának. Persze megtehetném, hogy nem szedek semmit, de akkor nincsen színház, kirándulás, úszásoktatás, semmi. Mert ezt a szülők nem teszik meg helyettem.

Tóth Ferenc maga volt a megtestesült és élő felkiáltójel. Nem foglalkozom vele, nem érdemel annyit, Olga is lekeverte végül, lehetetlen volt vele mit kezdeni. A leggyöngyebb tőle: 

Az osztrákok pedig ne jöjjenek ide katasztrófaturizmusra.

Hát nem semmi mondat a határon átjövő hótolókra ezt ráhúzni. Azt hiszem, itt én is beadtam volna a kulcsot.

Végül jöjjön a bankvezér, a fociklubos  és maga az ördög vagy mi, legalábbis Lázár eléggé sok mindennel elkápráztatta, amiért már beadatott a feljelentés is. 

Meglepően üdítő volt hallgatni, roppant óvatos volt, amiről nem volt konkrét is bizonyítható tudása, arról nem nyilatkozott. Igazi úriembernek látszott, de csupán addig a pontig, amikor egy kérdésre, mely a kapcsolatát firtatta a kormánnyal, és a kormányhoz közelálló barátokkal, azt nem mondta:

Én nem tudom, ki az ellenség és ki a barát.  

Furcsa volt, mert szerintem ő centire ismeri ezt, de még benyeltem, nem vészes mondás. Később már nem tartottam vele, amikor kijelentette, hogy Pintér Sándor, a volt belügyér és a mostani is, az bizony igazi úriember. Itt azért felszisszentem erősen, végül valahogy nullszaldósra kijött a vele való interjú, amit azzal zárt:

A magyar politika egy komoly versenyhátránya az országnak.

S mivel minden jó, ha vége jó, a műsornak is vége lett, mielőtt én vágtam volna kupán valamennyi nyilatkozót Kálmán Olga helyett.

Tovább »

Oscart neki

Úgy alakult, hogy nem lettem híve a hollywoodi szép fiúknak. Most ezen azt értem, akár szépek, akár nem, de jobbára annak tartja őket a mozis közvélemény. Így voltam  ezzel Leonardo DiCaprio esetében is, sőt tovább menve, még nem is szerettem. Nem mintha ez neki hangyányit is számított volna, csupán a kórelőzmények kedvéért mondom. A helyzeten némileg változtatott csak a Titanic, hiszen nőből vagyok, fülemen csurog ki a romantika, de ez igen szubjektív, mint tudjuk. 

Jellemzően tehát nem rohantam a jegypénztárakhoz a filmjeiért, azt hiszem véletlenszerűen láttam tőle filmeket. (Aviátor, Tégla, Eredet), nem tudom mennyit, nem túl sokat. Azt hiszem, megfordult futólag a fejemben, hogy alakul ez a fiú, és valóban jó színésszé vált. Az áttörés mégis most következett be,  a két ünnep között, amikor volt alkalmam látni A Wall Street farkasa című Scorsese filmben. (Jól összejöttek azt hiszem, a rendezőnek valamiért bejön ez a fiú.)

Szokásomtól eltérően semmit nem olvastam el előlegbe, bebutulva a karácsonyi programoktól és a dinom-dánomtól, csak mozizni mentünk, noha a választásom természetesen tudatos volt. Aztán csak belefeledkeztem a filmbe, lenyűgözve a történettől, a körítésektől, magától az egész hihetetlenül sodró személyiségtől, akit alakít a filmben.  Azt hiszem, 3 óra egy filmnek bőven sok, és amikor elgondolkoztam azon, hogy kellett-e mindehhez 3 óra, egyet tudtam érteni a rendezővel. Ezt egyszerre nem lehetett volna letüdőzni, ehhez kellettek a lépcsők, a fokozatok, hogy valamit is megértsünk a vége felé abból, milyen az, ha nincsen korlát sehol, nincsenek akadályok és semminek nincsen határa.

Azt sem tudnám megmondani, milyen műfajú film, csak azt tudom, nem kaland, nem dráma, nem vígjáték, noha mindenből fellelhető benne valami darabka. Amikor szórakoztat, eszméletlenül jó humorral teszi és a mértéktelenséget is képes mérték nélkül tálalni. (Gyerekeim azt hitték, az első félórában távozni fogok. Nem tettem, azt hiszem, náluk is jobban szórakoztam. A prűdebbek ne menjenek megnézni! )

Vissza DiCaprióhoz:  tökéletesen meggyőzött, bármit eljátszik, lényegében a legnagyobbak módjára. Nem játszik, hanem ő az, akit látunk. Nálam akkor igazán jó és hiteles és lecserélhetetlen a színész, ha azt tudom mondani, nem tudom elképzelni a szerepét mással. (Matt Damon közel állna esetleg hozzá, de túl sokszor láttam becsületesnek a figurát, Leorardoról jobban elhiszem a gazemberséget.)

Így tehát igen pozitív a véleményem, a történet ehető, hihető, és a figura egyedül is elviszi az egész filmet, noha beismerem, partnerei felnőttek hozzá. Kívánom, hogy eddigi 3 Oscar jelölése után ez a film meghozza a méltán kiérdemelt szobrot is neki.

Tovább »

Halálunk élő maradványai

Nem vitatom, tán novemberi dátumozás jobban illenék a témához, de hiába, ha akkor éppen egy új születéssel voltam inkább eltelve. De az bizonyos, hogy a gondolat már többször megfordult a fejemben, igaz, csupán érintőlegesen.

Úgy tűnik, a mai nap reggelén jutottam el okság folytán az eszmefuttatás végére. Kezdődött ez tán 3 éve, sógorom halálával, és az idei veszteségünk szintén megerősített abban a meggyőződésemben, hogy immár lényegi különbség keletkezett elmúlásunk nem fizikai, de továbbélő elektronikai (vagy hogy is fogalmazzam meg) formájában.

Kezdődött ez az elhunytak "jelentkezésével". Nem tudom, ezzel ki hogy van, de a temetés után talán még egy veszteség, ha a most már mindenkinél megtalálható mobilok memóriájából töröljük halottaink telefonszámát. Lehetséges, hogy vannak racionális típusok, én sokáig nem voltam képes kitörölni az első ilyen halottamat, Aput. Benne volt a telefonomban, hát ott maradt. Talán egy buta szentimentális érzés, vagy inkább, ha nem ez, akkor még egy utolsó kapocs? Fene tudja, nem töröltem. Aztán, ahogy lenni szokott, egyszer csak hívás érkezett. Nem dráma, azonnal tudtam, hogy Anyunál maradt a telefon, de mégis szívszorító volt egy pillanatig. 

Azóta face oldalak vannak már tele jócskán, nem is tudom, kinek lenne feladata ezt törölni, de Totyi is hívott már, mert Kalin odaadta a telefont a középső kisfiának. Persze a facebook oldala is üzemel,  és a gmail levelezőpartnereim között is ott a fotója naponta. Aztán blogok számai, különféle "kitudjahová" bejelentkezések folyamatos élő visszajelzései azok a nyomok, amik megmaradnak még, ki tudja meddig. 

Persze nem képzelek én el egy speciális brigádot erre, és egyébként is, minden halottnak joga lett immár a virtuális tovább élésre. Megkönnyíti-e vajon ez a tovább élő barátok, rokonok dolgát, vagy nehezíti, nem tudom. Talán kinek a pap, kinek a papné.

Egy biztos: ezzel már együtt kell élnünk, s azt hiszem,  ami nekem még furcsa, vagy torokszorító, a következő generációnak már nem lesz az.

Szóval hajrá, itt ez a blog már most is, mennyi mindent elolvashatnak később is. (A Mamának erre bezzeg volt ideje!)

Tovább »

Pápai kiránduláson

Még az lesz, hogy tányérmánia, pedig nem is. Csak van, amit meglátok és addig tapogatom, amíg nem tudom letenni. Így lett ez a 4 évszakot ábrázoló míves óntányérokkal is. (SKS zinn márka, Made in Germany természetesen.)

Az ősz a kedvencem, nem vitás, de a többi is szép munka. (Kemény alkuba került!!) Gyönyörű idő volt, szépen színesedik a Bakony is. Egyébként reggel 7-ig még a világon nem készültünk sehová, lévén tele vagyunk munkával. Aztán J. felvetette (én nem mertem volna), és könnyű volt kapni az alkalmon, hiszen talán április tájékán voltunk utoljára.  De csalódtam egyébként, mert lassan átmegy a lomi "rongyosba". Alig lehetett valamit is látni, mindenütt a rengeteg kiszuperált ruha és cipő. Pedig szeretem, ha meg tud fájdulni a szívem valamiért. Ezeket a tányérokat egészen véletlenül egy ócska dobozban elbújva pillantottam meg.

Én biztosan parádéztam volna velük jobban, de majd egyszer a barátnémmal megpökjük a kezünket, legalábbis azt mondtuk, még jó régen....

Tovább »

Naplopopóó

Lassan egy hónapja tart a gyakorlatban is a szép új világ. Azóta, mint Szent György(né), vagdosok és küzdöm vitézül (napi 2 fél Frontin), hogyan is lehetne áááá, nem győzni, mindössze életben maradni.
Azért a 4. próbálkozásra a munkaidő-elszámolásomban már csak 2 hiba leend:

2 heti táblázat, csomó melóm nincsen benne, ami iskolai volt

Először is, a c az korrepetálást jelent és nem írtam hozzá, hogy c:2. b , azaz, pontosan hol korrepetálok. A mit ugyan senkit nem érdekel, ennyi nyektetés után lassan engemet sem. Nos a további hiba, hogy a b jelet, ami a tömegsport szakkörömet jelzi, nem jó oszlopba írtam, nem a  fennmaradó 32 órához tartozik, hanem a 26-ig kötelezőbe.  A 14. számok értekezleteket jelölnek, de ha 2-kor kezdünk, akkor is csak 15-től lehet jelölni, és ha ezek miatt több lenne 32 óránál az elvégzett munkám, azt már nem szabad beírnom. Ezen a héten tehát sem nem javítottam (2-es kód) mindössze kétszer, és készülni sem készületem, csupán 1 órát (1-es kód), ami arra sem elegendő, hogy 5 napon keresztül az óráimhoz előpakoljam a holmimat.

Azért, a pedagógusok nem teljesen agyamentek, némi hantáért senki nem fog a szomszédba zarándokolni.

Ez utóbbi mondat azt jelenti pontosan, hogy nem tudjuk beírni a 32 órába a munkaidőnket, és nyilván heti 8 órával megtoldva a 40 óra sem elegendő. Hát éljenek, azok, akiknek szúrta a szemét a pedagógustársadalom lebzselése.

Tovább »

Tokaj hegyalján

Egyszer csak ránk talált ez a vonatozás. Tökéletesen véletlenül, mi több nem túl szerencsésen elsőre, ahol már az utazással gondok voltak. Most Tokaj volt a célpont és nagyon sajnálom, hogy Sárospatakkal párhuzamosan. Mint mondják ezek az utak vissza-visszatérőek.

Nagyon szép őszi időnk volt a Kopasz-hegy és a Tisza-part között, noha bort  egy csöppet sem ittunk.

Készítettem egy jó csomó fotót is a helyi nézni valókról. 

Elsőként Rákóczi és egy míves étkező között eléggé el nem ítélhetően a választásom igen egyértelműnek látszott elsőre is. Gyönyörű gyümölcsfából, intarziás, velencei ólomüveggel.... szóval azért hagytam el bánatosan végül, mert nem is tudnék méltó környezetet biztosítani neki. (majd, ha egyszer kúriám lesz...)

Az ismeretlen borivó a Bonchidai csárda falába véglegesítve. (Kár, hogy nem fértünk mellé, több pályázó lett volna rá,  mint Veronában a Júlia szobornak.)

Dionüszosz és a bor, együtt egy szökőkúttal, bár szentségtörő módon, víz folydogált a mulatozó szobor alatt.

Középkori szerzetes egy mai számítógép billentyűzetével?

Nagyon szépen felújított zsinagóga épületét rongálja az eléje telepített villanyoszlop. Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani.

Akkor legyen, íme a pincék közül néhány. Nem igaziak a szememben így  az állomással szemben, kinézetük is a turistákhoz igazodik. Sem a  szőlővel való munka, sem a heggyel való meghittség nem jutott eszembe róluk. A mű-élményhez nem volt kedvem, ennél már a régi Taszár-hegyi sétánkon is jobb volt betérni és bódultan távozni.

Azért bort, természetesen hoztunk, és másnap igen jól esett kissé lehűtve kényelmesen kóstolgatni.

Tovább »

Mesés egy helyzet

Fent, nagyon magasan, annyira fent, hogy az Üveghegy hozzá képest törpe orrán fricska, létezik egy ministeryum. Titokzatos felhőkbe burkolózva azokban a magasságokban, ahová semmilyen lenti zaj, nesz, fület bántó-karcoló hang nem is hallatszik. Ebben az éteri, zaj nélküli mynisteriumban áhítatos csendben, viták nélkül, simán surranva olajozottan működnek a fogaskerekek. Okos arcú törpék olajozzák lelkesedéssel, akár óránként többször a gépezeteket. A munystérium egy igen nagy tudású, mosoly nélküli, megkérdőjelezhetetlen hatalmú Bűvésznő munkahelye, akinek pozíciója megingathatatlan, bármennyiszer hozhat hibás döntéseket.  Mint a mesében, ha emlegetünk valakit, ezek a hibák bizony meg is jelennek naponta, szegény törpék alig tudnak csendben surranni a nagy javítási-rohanásban. merthogy az elképzelés, az mindig jó. Sőt, rosszul is mondtam, extra jó, annyira, hogy naponta tűzijátékot is kell tartani, hogy az alant élők, mert olyan messze vannak, észrevegyék, ezt a sok jót.

Hát miből is álla a sok feladat, amivel a mosolytalan arcú naponta megörvendezteti alsóbbrendű alávalóit. (Nem mondtam, hogy azért mosolytalan, mert régóta tudja, hogy még az ő mysteriumában sem ő a főnök??)

Nehéz úgy mosolyogni, ha parancsfeladatokat kapunk, mivel azonban ebben a pozícióban a Bűvészhölgy igencsak szeret lenni (nagyon jó a koszt, kvártély napidíj és még sok egyéb),  hát marad mindenesetre, bár a mosolyhoz már nincsen őszinteség a szívében.

Megkapta a leheletet a Vezértől (aki még nálánál is sokkal magasabban lakik, ha egyáltalán lakik valahol, vagy egyszerre több helyen is), hogy az alant vegetáló Okosítók népének pénzt kell adni, és ebben vitát nem is engedélyezett, még akkor sem, amikor benézvén a megfelelő tározó helyire, mind a ketten látták (az egyszer leszállt a Vezér megnézni azt a jó konyhát), hogy amit az Okosítóknak adni szándékoztak (ezt így mondták ki, noha nem is volt szándékukban), az bizony ottan nincsen is. Sőt annyira nincsen, hogy ahhoz is kéne adni már egy kicsinyt (ha szerencséjük leend), hogy csak egyszerűen ne legyen ott semmi.

A Bűvészasszony mosolytalan szája félrehúzódott, hajszálnyit csak, no nem azért, mert akarta volna ez egyszer a mosolyt, talán szája remegett félelmében, hogy néki most olyan feladatot adott a Vezér, amibe bele fogna törni az a bicskája, "ami sosem es volt a zsebébe."

De tévedett, mint már többször is, mert nem "ollan vót" ez a Vezér, hogy az eszébe sem jutott soha, dejsze kitegye magát akár a legokosabbak kísérletező kedvének. Egyszerűen mindig meg is mondta mi legyen, hogy legyen, aztán az úgy is lett. Mindig.  Utóbb végrehajtani már ezt lehetett a Bűvésznő személyének, mert okosan gondolván, majd őt teszi meg legelébb az alulról jövő szidalmak és átkozódások tengerének, amiről mindig tudták, hogy be fog következni, de akármekkora ésszel egyikük sem tudta fölfogni és megérteni, miért is van ez így. Arra a sok jóra, amit éppen őértük elkövetnek jószándékulag közösen.

No, most az üreset (ez már így ugye kicsinyt is ferdítés), úgy találták ki mégis megtölteni elosztanivalóval, hogy előzőképpen, csöndben, apránként és lassan (ebben a Bűvésznő éppen hogy jó is, mert hát ezért is lett nevezve így), ki kellene varázsolni a lent félálomban támolygó Okosítók zsebeiből, ami még valami isten csudájából benne maradt, szigorúan úgy, hogy ne vegyék észre. Vagy ha már történetesen észre is vették és fellármázták a környéket alant, már ne tehessenek semmit. Sőt, még jobb, ha letagadható, olyan indokkal, amiben itt a mynysteryumben éppenséggel nagyon jók vagyunk, a jogtalan, a pazarló címkék ragasztásában. 

Hozunk sok-sok (rengeteg!!) törvényt, amikkel előre vigyázunk, hogy elsőre is homályosak legyenek, földi ész ne nagyon értse, aztán ha mégis, tegyünk bele kis só gyanánt olyanokat is, ami szembe megy az előzőekkel. Az nagyon üdvös, ha hónapokig kaparásszák, hogy mit is akartunk. Két okból is jó, mert bizony amíg a mit kérdésen próbálkoznak, addig a a "hogyan" nem jut eszükbe, mert azt mi tudjuk, hogy az nem jó kérdés, ha azt teszik föl, amit nem is lehet elvégezni. S akkor nem is beszéltünk a "miből?" kérdésére. Az a jó, ha töltődik a tárház, kinek is jó, ha ürül. (Érdekes, hogy az örül és az ürül, mily testvéri szavak!)

Ezzel a Vezér távoztában meglapogatta volna a hátát a Bűvésznek, ha az lett volna, de mivel női személyről volt szó, hát kézcsókra nyújtotta, focilabdákon kérgesedett tenyere helyett a  párnás kézfejét.

A mosolytalan Bűvésznő azóta már lassan ezer napja is naponta gyártja (fenti megelégedésre) a törvényeket, szabályokat, visszavonásokat, magyarázatokat, láthatóan mindennemű legkisebb fáradtság nélkül. A pénz utóbb így meglett, kis részét szét is osztja, és már napi tűzijátékra is telik mindenféle írott, íratlan hangos és még hangosabb médiában.

A lenti népséget pedig sikerült megosztani (ezzel titokban számoltak is előre), mert vannak akik elhiszik és nem is járnak utána, az Okosítók pedig annyira átlátnak a nekik vetett szitán, hogy még nem tértek magukhoz a belekábulástól.
Aki ezt az egészet nem hiszi, az erről a misztériumról  (s talán a többiről sem) nem tud semmit.

Tovább »

Hallottam....

"Várom már azt a pillanatot, amikor a csillogó-villogó új stadionokban játszik majd a Magyar Hajléktalan Válogatott.".

Tovább »

Vágy-álom

Nem sokat foglalkoztam az álmokkal, az álomfejtéssel. Nem gondolkodtam az álmok jelentésén, keveset is álmodtam mindig, vagyis inkább nem emlékeztem az álmaimra. Meghallgattam, ha mások erről a témáról beszéltek, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Azt hiszem, kicsit bogarasaknak gondoltam inkább az ilyen embereket, vagy túl erős képzeletűeknek. Javarészt gondolatbeli legyintéssel elintézettnek is véltem az egészet.

Aztán úgy tűnik, hogy elért az a törvényszerűen bekövetkező dolog, ha valamit nem nézünk értékén eléggé, hát elér bennünket is, vagy tromfként, vagy mert akkorra érett meg, hogy észrevegyük.

Már napok óta figyelem, emlékezem egy álomra, főleg, mert azt hiszem, nem mély, vagy zaklatott éjszaki alvásomhoz kötődik, hanem a felszínesebb, délutáni szunyókáláshoz. Amikor csak úgy eldőlök egy kávé után, vagy kiesik egy újság a kezemből. Alszom ugyan, de könnyedén meghallom a táskámban rejtőzködő telefon alig hallható zaját is. Ez az álom egy házhoz kötődik, és tudom azt is, hogy erősen kötődöm ehhez a házhoz. Régi, elhagyatottnak tűnő ház lehet, kívülről sosem láttam, vagy homályosan. Több szintű de nem kell semmi fényre, mértani alakzatra gondolni, nagyon érdekes fenti és lenti terek vannak, közlekedem is közöttük, de nem lépcsőkön. Hol csak úgy lecsúszom, hol átbújok és érzem az egész ház elhagyatottságát, ódon-düledező, málló vakolatú öregségét. Nem érzek dohos szagot, nedvességet sehol, de sok pókhálót, port igen. 

Tudom, hogy közöm van hozzá, talán itt is lakom, mert nekiállok, leszedem a pókhálókat, vagy éppen mást is teszek, amire nem emlékezem. Mindig egyedül vagyok ebben a házban, ennek az álomnak rajtam kívül nincsen más szereplője,  azt hiszem sosem. Van az egészben valami álomszerű is, ezt ott helyszínen is pontosan érzem, hogy az egész olyan, mintha álmodnék.  Azt is tudom, érzem, hogy szeretek ott lenni, jól érzem magam, és amikor felébredek, első érzésként hirtelen elönt a veszteség érzete, ahogy a valóságba visszacsusszanok. 

Nem tudom, vajon mit akar ez az álom velem, miért térek vissza. Mert tudom, hogy visszatérek mindig, bár a ház nem teljesen azonos önmagával. Álomról-álomra azt hiszem, kicsit más, de ott bent és az álmomban, pontosan tudom, mert megismerem, hogy ez mindig ugyanaz, változásai dacára. Ép ésszel nem értem, miért vagyok oda azért a házért, ami annyira elüt, annyira különböző minden elképzelhető mai elgondolástól, vágyott ház eszményképtől. Egy teljesen lerottyant, szinte bútorok nélküli lakóhely. Ha mérlegelném, talán Bretagne, néha azt hiszem, hogy tengerpart, sziklák, és biztosan nem angol, vagy német környezet. Ideje a régmúlt, semmi jelenkori vonás nincsen benne, sosem akadok egy vízvezeték csőre, radiátorra, bármiféle gépezetre benne, nincsenek belső burkolatok, csak a simára taposott homokkő talán, ami a ház aljzata. 

Jól érzem itt magam, ez teljesen világos, néha kissé izzadtan ébredek, de nem attól, hogy erőfeszítést igénylő tevékenységeket kell végeznem. Azt hiszem, a mély érzelmi hatás miatt inkább, mert amit teszek-veszek, attól nem fáradok el, ezt sosem éreztem.

Furcsa álomsor, kíváncsi vagyok, hogy visszatérek-e, és emlékezem-e majd arra, hogy miként bővül a tapasztalatom erről a házról. Nem hinném, hogy lesz deja vum, nem utazom mostanában, és nem hiszem, hogy ez a ház áll még valahol. De mégis lehetséges talán, ha mindig emlékezni fogok, ha továbbra is látogatom ezt a helyet, hogy elárulódik vagy róla, vagy magamról ennél lényegesen több is, valami fogódzó, valami pofon egyszerű magyarázat, esetleg éppen ennek ellenkezője. Szerintem mindez rajtam fog múlni, engedem-e, sikerül-e ezt a köztes állapotot a félálom nevezetűt elcsípnem. (Hát rajtam azt hiszem, nem fog múlni.)

Tovább »

Belesvén éppen

Na, most aztán alávaló módon már úgyis leszoktak rólam, meg elmentek, meghaltak(borzasztó), így aztán szinte nyugodtan kezdhetem az újrakezdést. Nem jó ez az egész abbahagyás, már rájöttem. Sokat segít a gondolatokon, ha leírom, pláne, ha igényeskedek egy kicsit és utána is méltóztatok nézni annak, amiről éppen a szót csinálom írásban.

Majd csak azt nem tudom még, a politikamentességet meddig fogom bírni, nem az illendőség, inkább a rám ruházott szabályok okán. Végtére írhatok a lecsókészítésről is, legalábbis ér annyit, amennyit nehány fennkölt ünnepi beszéd a tegnapi nap áhítatát emelendő.

No, preambulumnak nem kell ennél több.

Tovább »

Folyamatosan rosszabbodik...

Már nem bánom egyébként, mert előreláthatóan összegződni fog az a sok-sok szerencsétlen és balga, hozzá nem értés, amikkel ezt a kis országot tönkretették. A demokrácia kimúlt a gránitszilárdságú 4. alkotmánymódosítással.  Ennyire eszementek, hogyan lehet komolyan venni bármit is, ami még a kormánynak sem jó, pedig maga alkotta?  Hogyan lehet komolyan venni azt a köztársasági elnököt, aki mindenhez bokacsattanással gazsulál? Na persze, hogy aláírja, ezáltal légiesen el is száll minden, ami (bár kevés volt),  eddig övezte, vagy inkább reményt keltett. Mondogatják, most emelkedett smittpáli magaslatra.

Sok hibát fogunk még látni, de már nem a Fidesz malmára hajtja a vizet. 

Fog itt nyílni tér, még nem látszik, pedig sok kis gittegylet próbálkozik az összeborulással, még inkább a külön utazással.  Nem vagyok biztos abban, hogy jósolható, elemezhető történésekre számíthatunk. Még pár ilyen havas március 15. és nagy tervezgetésekre nem is lesz szükség.

A legszebb a spontaneitás, főként, ha sokakban és egyszerre ötlik fel. Valami ilyesmire szeretnék ébredni bő egy év múltán.

Tovább »