Az örökkévalóságról

Nincs mese, úgy tűnik, a korral jár, hogy az ember egyre inkább hasonul a gyerekekhez. Belépek én is immár a második gyerekkorba, elhagyom ez évben a .....-at. Szóval a lényeg az, hogy csudamód és egyre inkább tudok NEM a tananyaggal foglalkozni. S mi lesz akkor a tananyaggal? Majdnem azt mondtam, vigye az ördög, amúgy is pont azt felejtik el leginkább és a leggyorsabban.  De persze nem mondok én ilyent, hiszen kötelességtudó állami pedagógus vagyok, állami bérrel, és veszem a papírt, hogy a félévi értesítőt legyen mire kinyomtatni és veszem a ragasztót, hogy ne csak belenyaljam a tájékoztatóba.

De ez csak amolyan mellékutca volt.. Tehát beszéljünk az örökkévalóságról, ha már feljött a szó róla az Okos pásztorfiú című Grimm testvérek által begyűjtött mesében. 

Ez is jellemző! Régen mi a fenének nem kérdezősködtem erről? (Tuti nem voltam eléggé okos hozzá.)

Szóval kérdi a király, harmadik kérdésként (az első kettő is eléggé rémes volt), hogy: 

Kelta szimbólum az örökkévalóság jelképe

Hány perc az örökkévalóság fiam? 

Na, itt megállván, feltettem a kérdést, hogy mit is lehetne erről az örökkévalóságról gondolni, úgy 8 éves fejjel. 

Kiindulva az örökké szóból, próbáltuk megközelíteni, mi tart örökké, aminek sosincs eleje és nem is lesz vége. Hamar eljutottunk az emberi lét szűk határaitól az Univerzumig. (Ezt a szót ők hozták be, tetszett nagyon.)

Bár megállapodtunk, hogy a mi kis véges világunkban felcseperedett agyunk ezt nem tudja felmérni, és felfogni, de megegyezhetünk abban, hogy azt gondoljuk felőle, mindig volt és mindig lesz.

Némi hittanos noszogatásra még előkerült Isten is, akit senki nem látott sosem, de azt gondoljuk róla, bárki, vagy bármi, lehetséges, hogy mindig volt, és valószínű lesz is. Az összes többiről, ami menet közben még előkerült, hamar bebizonyosodott egyrészt, hogy nem örökkévaló, és olyan elvont fogalmakig, mint a teremtő gondolat, vagy szeretet és effélék, szándékosan nem is terelgettem őket.

Így aztán sikerült az olvasás óra rövidke 45 percéből vagy 30 percet elmélázgatni ezen az egy nyavalyás szón,  és a mesét pedig hagytuk ott, ahol van, a lapon. (Holnap is lesz nap.)

Aztán, hogy aktuális kapcsolódásom is legyen a témához, szünetben még sóhajtva megállapítottam, hogy az emberi butaság is mindent átszelően örökkévaló, és csak reménykedem, hogy jelenlegi miniszterelnökünk tevékenysége nem lesz mérhető sem az örökkévalósághoz (bár nekem már régóta annak tűnik), sem 2014 nagyobbik feléhez. (ámen)

Tovább »

Amikor a pedagógust szívatják

Úgy tűnik, ez az izé, ez a portói (bárha!) fólió megakadt véglegesen a torkomon. Persze ebben én legalább annyira bűnös vagyok, mint azok, akik ezt kitalálták, noha persze, hogy nem új dologról van itten szó. Az egy mentségem az, hogy én egyedül vagyok ennyire hülye, míg a kitalálók vélhetően jóval tömegesebben.

Tehát, aki még nem találkozott vele, annak elárulom, a fogalommal kb. 10-15 évvel találkoztam először, amikor némi reformpedagógiai áthallások okán az állami iskolák fáklyaivői közé (akik például a projekt oktatás ingoványos talajára merészkedtek lépni), beszivárgott a tanulói értékelésnek ez a formája. Tulajdonképpen egy nagy irattartóban szépen összegyűjtögették a gyerekek produktumait, amit már az óvodából hoztak, aztán később az iskolai feladatlapokat, mérőlapokat, fotókat, okleveleket és mindent, ami a tanuló hivatalos tanulmányi életútját végigkísérte. Jót, nem jót, még esetleg vizsgálatoknak, adatait, szakértői véleményeket,  úgyszólván valóban mindent. Lehetett nézegetni, eltenni, mélázni a fejlődés felett (jó esetben), és végül archiválni egy időre. Végül is bármi volt, ez egy hivatkozási alap volt, tárgyiasult melléklet, megfogható, máséval összehasonlítható, jóval szemléletesebb, mint az ötösök, vagy kettesek sora. Hozzáteszem, munkásabb is és helyigényesebb is. Tehát leszögezem, láttam tanulói portfóliókat és készítettem is pár évfolyamról. Azon lehet vitázni persze, hogy kinek-kinek szimpatikus, vagy nem, rosszat mindenesetre nem mondtam róla és most sem fogok, alapból nem tartom annak.

Ennyit mindösszesen a portfólió eddigi pályafutásáról.

Csak zárójelben mondanám, hogy például a modell szakmában igen elfogadott és szükséges is, hiszen egyes munkák elnyerésének az alapja volt az, hogy  mi van eddig a portfóliójában. (Ha a Google keresőjébe beírjátok, hogy porfólió, és képként kerestek rá, csupa félmeztelen nőci jön elő!).

A pedagógusokhoz kapcsolható kötődésének rémesen egyszerű oka van, és ez a pénz. A beígért, aztán kicsit máshogyan lett béremelések okán, amire sehonnan másholról nem lehetett forrást szerezni, mint  onnan, ahol eddig is volt, a pedagógusoktól. Így aztán ki kellett találni sürgősen valami célravezető megoldást. Ez a pedagógus életpályamodellből röhög ránk, mint önmaga rémes karikatúrája, és ebben csak az a röhejesebb, amikor tudományosan komoly képpel beadják nekünk, a Társadalomnak, hogy ez hogyan is fog vezetni a minőségi oktatás eszményéhez. Tehát a feladata minden pedagógusnak a következő: ha ki akar kecmeregni a Pedagógus I. legalacsonyabb kategóriájából, és arra a szintre kerülni, ahonnan le sem kellett volna szedni őt,  akkor most gyorsan össze kell szednie önmaga szakmai életének visszamenőleges 20-30, vagy akárhány évére az összes olyan fellelhető produktumot, amivel igazolni tudja (és ezt elemezve, a fejlődését bemutatva, indokolva és megerősítve),  hogy ő kezdettől fogva  igazán fasza pedagógus volt, amibe belekezdett sikeres volt, mindent megtett szakmai fejlődése érdekében, és ezt továbbképzések papírjaival, másod diplomákkal, publikációkkal  óravázlatokkal (vagy tervezetetekkel, legalább tízzel) és róla méltányos dolgokat véleményező emberek írásos igazolásával..........mi a franc is volt a mondat eleje????-szóval feltöltve a neki megnyitott portfóliós felületre elektronikus formában feltölteni szíveskedjen. (S akkor nem tudni ki fogják ezt végignézegetni és éves kvóta alapján a benyújtott halomnak a 20%-át amolyan sorsolásszerűen elfogadják. Hogy miért annyit, arról nincsen infó eddig.)

A cifrábbat már nem is mondom, ha esetleg nem a Pedagógus II. lenne a szíved vágyálma nyugdíj előtt pár évvel, akkor kellene némi időzáras teszt (2 db.), amivel bizonyíthatod, hogy az oktatás és a tanügy berkeiben használatos jogi területen is járatos vagy, valamint egy 45 perces órádról videót készíteni, de úgy, hogy az osztályban tanuló összes gyerek szülőjétől a beleegyező nyilatkozatot mellékelni kell.

Azt hiszem, ha ezt a társadalom bármelyik rétegével akarnák megtenni, aki egyébként sajnálatos módon  még mindig portfólió nélkül végzi a dolgát, azonnal abbahagyná azt, és köpne egy hegyeset a traktor mellé a földre.

Sem orvos, sem jogász, sem katona, sem senki ilyent nem tenne, de egyre inkább úgy vagyok vele, hogy megteszem, esetleg egy feltétellel: (bár az én felelősségem nyilván nagyobb, mint egy traktorosé, mégis:) a politikusok portfóliójába, mint Pintér Sándor, vagy Szanyi Tibor, vagy a Fidesz fiúk, belenézhetnék hányás nélkül??

Tovább »

Döntések konzultáció nélkül?

Na tessék! Magam sem gondoltam volna, hogy azok a cirkalmas alig bugyuta levelek regnáló vezérünktől egyszer nekem (!!!) hiányozni fognak. Pedig amikor kaptam, akkor a tanulási folyamat igen érdekes volt. Az elsőt már ismertem, hiszen mielőtt bedobták volna az örökké nedves és "ázottságos" postaládámba, már láttam kifeszítve a neten. Azért kibontottam, végigtanulmányoztam és megállapítottam róla az akkori  megállapítani valóimat. Aztán később már annyira nem vettem a komolyan, azt hiszem, a legutóbbit nem is olvastam el. Juditét őriztem bontatlanul egy darabig, talán, hogy legyen alkalma hozzászólni, vagy mi, de végül az övét is kidobtam, nehogy direkt szívatásnak gondolja, legalábbis részemről. (Mi az, hogy hazajön egy évben vagy kétszer és én Orbán levéllel kedveskedek neki??!!)

Szóval lám, milyen álságos is az emberi természet így választások közeledtével, mintha kevésbé lenne fontos az az áhítat, aminek meg kéne lennie arra felfelé. (Jó, az csak apró szépséghiba, hogy eredetileg sem volt meg egy pillanatra sem, de azért legalább megemlítem:)

Kép:orulunkvincent.blog.hu-ról való

Tehát, hogy bekanyarodjak végre a célegyenesbe, mi az, hogy a Vezérünk tőlünk bizony-bizony sok millióért kérdezgetett ezt azt, aminek a tétje úgyszólván a nullával volt egyenlő. Ma pedig egyenest a rádióból kell értesülnöm, hogy senkit meg nem kérdezett arról, hogy akar-e  300 ezer forintnyi adósságot per főként a nyakába. Még jó, hogy már nem öten vagyunk, így csak 600 ezerrel kell összébb húznunk magunkat. S ez a dolog financiális része csupán. 

Mi az, hogy abszolút nem volt kíváncsi arra, hogy mit szólnánk egy összebútorozáshoz újra az oroszokkal?? (Velük kevésbé van gond talán, de itt Putyinról van szó konkrétan). Most akkor érvényes, vagy nem a : Tovariscsi konyec! dolog??

Mi az, hogy eldönti, szinte tök egyedül, hogy nekünk az atomenergia a jó és odarittyentünk Paksra még 2 reaktort? Nem azt vitatom persze, hogy nincsen szükségünk energiára, vagy hogy önállósodni lehetne (mint tudjuk egyébként nekünk nem nagyon lehet), de pont a reaktorépítés ideje jött el mindenféle ukrán és japán esetek után?

És egyáltalán, mire volt jó eddig annyi levél (most kérdezgeti a külhoni magyarjainkat éppen), amikor mindenki tudja, hogy amit el akar dönteni, azt annyira egyedül is meg tudja tenni, hogy egyik-másik képviselő legyen az akár a Fidesz soraiban, ma reggel a csipával együtt dörgölte ki a szeméből azt a hírt, amire reagálnia kellett. (Nem sikerült túl jól.)

Tehát: köszi a bravúrt Miniszterelnök, végül is közöm sem lenne hozzá, nem én ülök a poszton, bár a cuccost a mi nyakunkba varrtad, cirka 30 esztendőre.  Csak éppen elgondolkoztam, hogy miért is kellettek a levelek, amikor egy ország tudta, kamu az egész, fel sem dolgozzák.

Azért jó lenne már végre nekünk is írni egy rövid, de velős levelet, elég, ha írástudatlan jelekkel, és dobálni bele mindenféle nemzeti zsinórral átbogozott ládákba.

Tovább »

Last Vegas

Nem jellemző, hogy sűrűn látogatom a Plázákat, még mozizás kedvéért sem. Most mégis úgy tűnik, viszonylag rövid idő alatt fordultam meg az Albában kétszer is. (Itt jegyezném meg, hogy ez a második korántsem volt akkora durranás, semmi tömeg, félórás késés, szóval szegényesen és szimplán bementünk a terembe.)

A dolog ott vált elhatározássá, amikor belebotlottam valahol ebbe a 4 frenetikus öregúrba, és azt mondtam, érdekelnek annyira, hogy suli után kocsiba is üljünk. Megrendeltem a jegyeket és szokásunkhoz híven, ismét nem értünk kellő időben oda. (Kell az 1 óra, nincs mese.)

No lényeg az, hogy Morgan Freeman, Robert De niro, Michael Douglas, és Kevin Kline alakítja a filmben a kiöregedett régi baráti csapatot. Mindegyik máshogy öregedett meg, másmilyen körülmények között él, de a kötelék nem szakadt meg közöttük, legalábbis a legfiatalosabbnak tűnő Douglas modern mobil konferenciabeszélgetései ezt példázzák. Az új találka apropója, hogy ez utóbbi kissé görcsösen ragaszkodik (ezeregy ránca dacára) a fiatalságához, így nősülni készül. Ennek apropóján kerülnek, utaznak Las Vegasba, ahol is esküvő, de előtte legénybúcsú tartatik. 

A film elején egyszerűen dőlnek a gegek, lehetetlen abbahagyni a röhögést,  egymáson és magukon is humorizálnak, tele öniróniával, és aranyköpésekkel. Fergetegesen indul tehát, és meg is ijedtem, bírható lesz-e ez 2 órán keresztül. No nem a számomra, de mehet-e  ez még tovább, hová is fokozható, vagy leül az egész a végére. 

Persze, mint minden vígjátékban, így itt is megjelenik egy szomorkás szál, szerencsére nem áztatja el a filmet és elvarródik a végére a film hangulatának megfelelően. Nem ül le a film, bár azért tisztán érezhető volt, hogy az első fél óra mindent vitt. (Vagy akklimatizálódtunk mi is közben a hangnemhez?)

Végig élveztem ezt a négy nagyszerű színészt, nagyon jó volt látni őket, velük nevetni az esetlen, öreges, de mégis friss dolgaikon. Átjött a filmen, hogy piszokul jól érezhették magukat a forgatás közben, csak éppen nem tették a végére a gegparádét, mint anno Jack Lemmon és Walter Matthau A szomszéd nője mindig zöldebb filmekben. Persze miért is ne lenne az egész remek, hiszen 4 jobban mulat mint kettő, ez nem csupán matematika. Lehet, hogy a fiatal korosztály talán annyira nem veszi a lapot, de mi a korunkban így (igazán lassan!), de mégis  közeledve, nagyon is kezdtük érteni sokszor, miről beszélnek alkalmasint. Segítség ez a film azoknak is, akik öregebb korukra valódi aggastyánokká válnak, esetleg rigolyás boszikká. Az élet bizony nem áll meg 70 felett sem, és ha a gyerekek irányítani akarnak, hát  nagyot ugorva az ablakból a földre, meg kell előlük lépni.

Jókedvű film volt, de nem találtatott könnyűnek, és ha figyelő szemekkel láttunk is, nem csak néztünk, sok-sok igazság is kivetítődött arra a bazi nagy vászonra.

Tovább »

Megy a fa vándorútra, iskolából saját házba....

Nahát, nahát, nahát. Ami föntebb nyomorultul silány, folyik ám lefelé, bár néha úgy látszik, alul egymaga is eléldegél a mákonyban. Szóval vannak amolyan vezetőfélék, akikre fel kellene néznünk, már nem a magasságuk okán, bár egyre inkább csak, hiszen bár van köztük törpe is, nekem majdnem mindenki fej fölött létezik önnön kicsinységében is. 

Mielőtt totál rejtélybe fordulna az egész, hát az okot azért elmondom. Vala iskolánk szépen feldíszített karácsonyfája, melyet a legutolsó tanítási nap délutánján magáévá tett egyik vezetőnk. Remélhetően szépen karácsonyozott alatta, és gyanítom, nem fordult meg máig a fejében, hogy ez neki 4-5 ezer forintjánál jóval többe került. 

Például, hogy olyan jelzőt aggatnak rá, ami nem túl hízelgő. Például, hogy az utolsó takarítónő sem vezetőként fog rá felnézni. Például még az is, hogy beosztott kollégái lesajnálják a háta mögött és ez a legkevesebb. Sosem lesz többé belőle vezető, legfeljebb ő maga hiszi magáról. Hát nagy veszteséget kapart össze így karácsonyra magának.

Vannak dolgok, vannak tettek, vannak mondatok, amiket egy vezető nem tehet meg, nem mondhat ki.  Felül is ezért csökkent a renomé, már régóta. Aki tolvaj, aki hazudik, aki csal, aki magának kapar, az ott is a selejt kategóriába kerül, még ha előtte hajlong is egy darabig a köz. 

Ki az a vezető, aki nem tudja, nem az a fontos, ami előtte hangzik el, hanem az, ami a háta mögött?

Tovább »

Fullos karácsonyok?

Sok-sok éve már mindig szánok e-le-g-e-n-d-ő időt arra, hogy a téli szünet után beérkező csacskasereget meghallgassam. Leülünk, és mehet parttalanul, nem számít a matematika óra elszállása. Mert pl. ma az volt az első és ezt lehetetlen nap végéig elodázni. A felvezetés többnyire úgy szól, hogy mi az, amit szívesen elmesélnél, ami érdekes annyira, hogy a többieket is érdekelje. Na, és persze az ajándékok. 

A trendet már tudom régóta, így igazán nem lepődtem meg most sem. Inkább folyamatosan szomorkás vagyok. Jöhetnek a tabletek, az okos telefonok, az x-boxok, és egyebek, amikre rá is kell kérdeznem lassan, hogy mi az.  Nem keresem a mai ajándékok között és a mai gyerekek mesélésében a múltat, nem velük kell nekem nosztalgiázni. Még arról sem tudok én dönteni, hogy 25 közül csak 1 kapott könyvet és ez jó lesz-e hosszú távon, vagy sem.

De arra a kérdésemre, hogy voltatok-e valahol, volt-e valamilyen családi program, kirándulás, egy mozi stb. nagyon elenyésző igen érkezett. 

Na jó, lehet nem a pókerkocka a legjobb, de mégis.

Nekem még mindig emlékezetesek ezek az együttlétek, bármi okán, és gyanítom, a gyerekek is így működnek, ebben nincsen változás. 

A karácsony elmúlik, a játék elöregszik, elveszik, tönkremegy (volt, aki el sem tudta sorolni, mindig kimaradt valami), az együtt töltött idő, életünk végéig a mienk maradhat. Hát ebből volt kevés, ezt kellene a mai szülői generációnak átgondolnia. (Esetleg tablet helyett egy jó kugliparti??)

Talán majd a következő karácsonyra összejön.

Tovább »

Rovancs év elejére

Gyanítok némi összefüggést a sietség, az életünk vezetésének tempója és az idő múlása között.  Elsőre igen szépen hangzó, bölcsnek tűnő megállapítás, noha gyökere a mai lencseleves csipetkéi és babérlevelei között rejtőzik. Nem siettem el, noha eddig is merő kétely voltam abban a tekintetben, hogy a hiedelem szerinti összefüggés  a lencse és az általa biztosított  szaporaság (legalábbis pénzügyileg ugye) összetartozik-e egyáltalán. De legalább úgy tettem eddig, mint aki ennek eleget is tett.

Ma, immáron az év 4. napján csak eszembe jutott, hogy bölcsen bespájzoltam a lencsét, tehát van, ezért leves is lehet éppen belőle. (A hús a sütőben sül.)

Ez a békességesnek tűnő lassúság azért nem csak a lencse okán fedezhető fel, hanem a karácsonyt megelőző és a közbeni összes tevékenységemre. Nem sorolom azért, hogy miket csúsztattam egyik napról a másikra, vagy emiatt éppen nem is csúszott, egyszerűen elillant. Mégsem bánt egy picikét sem, hiszen a fontosságuk nem bír annyi jelentőséggel, mint amikor zsivajtól volt hangos a ház és igencsak igyekeztem  megfelelni minden elvárásnak.

Azt hiszem, az, hogy ketten vagyunk nem csak sápítozásra való,  jó sok békesség is tartozik hozzá. Ami elsőként is jól jön, ha fáradtabbak vagyunk, másodszorra  az életvitelünk lecsengésében is kellemes, hasznos. Félreértések elkerülése végett, nem csengetek én előre magamnak, inkább csak örvendezek, hogy olyasmiket is megengedhetek, amiket régebben bizony nem, sőt nagyon nem.

Tehát vasalgattam délelőtt és mivel a televízió nézhetetlenné vált, olyan adókat kerestem, ahol reklámokkal kevésbé mossák az agyamat. Így kerültem az ATV-re az Egyenes beszéd  valamilyen év végi zanzájába. 

Egy időben kedveltem én az Olgát, bár nem voltam fan és nem is néztem napi rendszerességgel a műsorát.  Ha hallottam valami szenzációsba menő esetet, inkább visszakerestem az interneten. Később módi lett vele kapcsolatban fanyalogni, és különféle kritikákat megfogalmazni a frizurájától kezdve a stílusáig, amikkel részben talán egyet is értettem.

A mai napon  azonban (mint Micimackónak általában),  késve ugyan, mégis leesett az a bizonyos érme. S ezt olyan kinyilatkoztatások után tette velem, ha nem a saját fülemmel hallom a riportalanyok szájából, vagy elhittem volna, vagy nem. S innen kezdtem gondolni arra, hogy itt ül ez a szerkesztő-riporter, teszi a dolgát és jól. Eközben naponta kell ilyesmikkel megbirkóznia, hogy etetik, szemébe hazudnak, hogy sokszor fumigálják, piszkálják és legfeljebb egyet tehet, köszöni az interjút és bevégzi idő előtt.

nem szorul persze az én védelmemre hangyányit sem, de pár aranyköpést azért idecitálok, ha már szóba hoztam:

Emlékszünk rá, végül visszakozott, de hogy mennyi badarságot hordott össze-vissza a pedagógusok erkölcseiről és az erkölcstan tanításáról, hát mesébe illő volt. Most hagynám a lyukas órákon szexfilmet nézést és a gyermektelenséget, mint akadályt. De micsoda tudatlanságról árulkodott az a mondat, hogy a pedagógusok ne szedjenek pénzt szeptemberben a szülőktől.

Én is szedtem bizony, színházbérletre, kirándulásra, fényképekre, ki tudja mire. De nem magamnak és még csak nem is az iskolának. Persze megtehetném, hogy nem szedek semmit, de akkor nincsen színház, kirándulás, úszásoktatás, semmi. Mert ezt a szülők nem teszik meg helyettem.

Tóth Ferenc maga volt a megtestesült és élő felkiáltójel. Nem foglalkozom vele, nem érdemel annyit, Olga is lekeverte végül, lehetetlen volt vele mit kezdeni. A leggyöngyebb tőle: 

Az osztrákok pedig ne jöjjenek ide katasztrófaturizmusra.

Hát nem semmi mondat a határon átjövő hótolókra ezt ráhúzni. Azt hiszem, itt én is beadtam volna a kulcsot.

Végül jöjjön a bankvezér, a fociklubos  és maga az ördög vagy mi, legalábbis Lázár eléggé sok mindennel elkápráztatta, amiért már beadatott a feljelentés is. 

Meglepően üdítő volt hallgatni, roppant óvatos volt, amiről nem volt konkrét is bizonyítható tudása, arról nem nyilatkozott. Igazi úriembernek látszott, de csupán addig a pontig, amikor egy kérdésre, mely a kapcsolatát firtatta a kormánnyal, és a kormányhoz közelálló barátokkal, azt nem mondta:

Én nem tudom, ki az ellenség és ki a barát.  

Furcsa volt, mert szerintem ő centire ismeri ezt, de még benyeltem, nem vészes mondás. Később már nem tartottam vele, amikor kijelentette, hogy Pintér Sándor, a volt belügyér és a mostani is, az bizony igazi úriember. Itt azért felszisszentem erősen, végül valahogy nullszaldósra kijött a vele való interjú, amit azzal zárt:

A magyar politika egy komoly versenyhátránya az országnak.

S mivel minden jó, ha vége jó, a műsornak is vége lett, mielőtt én vágtam volna kupán valamennyi nyilatkozót Kálmán Olga helyett.

Tovább »

Oscart neki

Úgy alakult, hogy nem lettem híve a hollywoodi szép fiúknak. Most ezen azt értem, akár szépek, akár nem, de jobbára annak tartja őket a mozis közvélemény. Így voltam  ezzel Leonardo DiCaprio esetében is, sőt tovább menve, még nem is szerettem. Nem mintha ez neki hangyányit is számított volna, csupán a kórelőzmények kedvéért mondom. A helyzeten némileg változtatott csak a Titanic, hiszen nőből vagyok, fülemen csurog ki a romantika, de ez igen szubjektív, mint tudjuk. 

Jellemzően tehát nem rohantam a jegypénztárakhoz a filmjeiért, azt hiszem véletlenszerűen láttam tőle filmeket. (Aviátor, Tégla, Eredet), nem tudom mennyit, nem túl sokat. Azt hiszem, megfordult futólag a fejemben, hogy alakul ez a fiú, és valóban jó színésszé vált. Az áttörés mégis most következett be,  a két ünnep között, amikor volt alkalmam látni A Wall Street farkasa című Scorsese filmben. (Jól összejöttek azt hiszem, a rendezőnek valamiért bejön ez a fiú.)

Szokásomtól eltérően semmit nem olvastam el előlegbe, bebutulva a karácsonyi programoktól és a dinom-dánomtól, csak mozizni mentünk, noha a választásom természetesen tudatos volt. Aztán csak belefeledkeztem a filmbe, lenyűgözve a történettől, a körítésektől, magától az egész hihetetlenül sodró személyiségtől, akit alakít a filmben.  Azt hiszem, 3 óra egy filmnek bőven sok, és amikor elgondolkoztam azon, hogy kellett-e mindehhez 3 óra, egyet tudtam érteni a rendezővel. Ezt egyszerre nem lehetett volna letüdőzni, ehhez kellettek a lépcsők, a fokozatok, hogy valamit is megértsünk a vége felé abból, milyen az, ha nincsen korlát sehol, nincsenek akadályok és semminek nincsen határa.

Azt sem tudnám megmondani, milyen műfajú film, csak azt tudom, nem kaland, nem dráma, nem vígjáték, noha mindenből fellelhető benne valami darabka. Amikor szórakoztat, eszméletlenül jó humorral teszi és a mértéktelenséget is képes mérték nélkül tálalni. (Gyerekeim azt hitték, az első félórában távozni fogok. Nem tettem, azt hiszem, náluk is jobban szórakoztam. A prűdebbek ne menjenek megnézni! )

Vissza DiCaprióhoz:  tökéletesen meggyőzött, bármit eljátszik, lényegében a legnagyobbak módjára. Nem játszik, hanem ő az, akit látunk. Nálam akkor igazán jó és hiteles és lecserélhetetlen a színész, ha azt tudom mondani, nem tudom elképzelni a szerepét mással. (Matt Damon közel állna esetleg hozzá, de túl sokszor láttam becsületesnek a figurát, Leorardoról jobban elhiszem a gazemberséget.)

Így tehát igen pozitív a véleményem, a történet ehető, hihető, és a figura egyedül is elviszi az egész filmet, noha beismerem, partnerei felnőttek hozzá. Kívánom, hogy eddigi 3 Oscar jelölése után ez a film meghozza a méltán kiérdemelt szobrot is neki.

Tovább »

Halálunk élő maradványai

Nem vitatom, tán novemberi dátumozás jobban illenék a témához, de hiába, ha akkor éppen egy új születéssel voltam inkább eltelve. De az bizonyos, hogy a gondolat már többször megfordult a fejemben, igaz, csupán érintőlegesen.

Úgy tűnik, a mai nap reggelén jutottam el okság folytán az eszmefuttatás végére. Kezdődött ez tán 3 éve, sógorom halálával, és az idei veszteségünk szintén megerősített abban a meggyőződésemben, hogy immár lényegi különbség keletkezett elmúlásunk nem fizikai, de továbbélő elektronikai (vagy hogy is fogalmazzam meg) formájában.

Kezdődött ez az elhunytak "jelentkezésével". Nem tudom, ezzel ki hogy van, de a temetés után talán még egy veszteség, ha a most már mindenkinél megtalálható mobilok memóriájából töröljük halottaink telefonszámát. Lehetséges, hogy vannak racionális típusok, én sokáig nem voltam képes kitörölni az első ilyen halottamat, Aput. Benne volt a telefonomban, hát ott maradt. Talán egy buta szentimentális érzés, vagy inkább, ha nem ez, akkor még egy utolsó kapocs? Fene tudja, nem töröltem. Aztán, ahogy lenni szokott, egyszer csak hívás érkezett. Nem dráma, azonnal tudtam, hogy Anyunál maradt a telefon, de mégis szívszorító volt egy pillanatig. 

Azóta face oldalak vannak már tele jócskán, nem is tudom, kinek lenne feladata ezt törölni, de Totyi is hívott már, mert Kalin odaadta a telefont a középső kisfiának. Persze a facebook oldala is üzemel,  és a gmail levelezőpartnereim között is ott a fotója naponta. Aztán blogok számai, különféle "kitudjahová" bejelentkezések folyamatos élő visszajelzései azok a nyomok, amik megmaradnak még, ki tudja meddig. 

Persze nem képzelek én el egy speciális brigádot erre, és egyébként is, minden halottnak joga lett immár a virtuális tovább élésre. Megkönnyíti-e vajon ez a tovább élő barátok, rokonok dolgát, vagy nehezíti, nem tudom. Talán kinek a pap, kinek a papné.

Egy biztos: ezzel már együtt kell élnünk, s azt hiszem,  ami nekem még furcsa, vagy torokszorító, a következő generációnak már nem lesz az.

Szóval hajrá, itt ez a blog már most is, mennyi mindent elolvashatnak később is. (A Mamának erre bezzeg volt ideje!)

Tovább »

Pápai kiránduláson

Még az lesz, hogy tányérmánia, pedig nem is. Csak van, amit meglátok és addig tapogatom, amíg nem tudom letenni. Így lett ez a 4 évszakot ábrázoló míves óntányérokkal is. (SKS zinn márka, Made in Germany természetesen.)

Az ősz a kedvencem, nem vitás, de a többi is szép munka. (Kemény alkuba került!!) Gyönyörű idő volt, szépen színesedik a Bakony is. Egyébként reggel 7-ig még a világon nem készültünk sehová, lévén tele vagyunk munkával. Aztán J. felvetette (én nem mertem volna), és könnyű volt kapni az alkalmon, hiszen talán április tájékán voltunk utoljára.  De csalódtam egyébként, mert lassan átmegy a lomi "rongyosba". Alig lehetett valamit is látni, mindenütt a rengeteg kiszuperált ruha és cipő. Pedig szeretem, ha meg tud fájdulni a szívem valamiért. Ezeket a tányérokat egészen véletlenül egy ócska dobozban elbújva pillantottam meg.

Én biztosan parádéztam volna velük jobban, de majd egyszer a barátnémmal megpökjük a kezünket, legalábbis azt mondtuk, még jó régen....

Tovább »

Naplopopóó

Lassan egy hónapja tart a gyakorlatban is a szép új világ. Azóta, mint Szent György(né), vagdosok és küzdöm vitézül (napi 2 fél Frontin), hogyan is lehetne áááá, nem győzni, mindössze életben maradni.
Azért a 4. próbálkozásra a munkaidő-elszámolásomban már csak 2 hiba leend:

2 heti táblázat, csomó melóm nincsen benne, ami iskolai volt

Először is, a c az korrepetálást jelent és nem írtam hozzá, hogy c:2. b , azaz, pontosan hol korrepetálok. A mit ugyan senkit nem érdekel, ennyi nyektetés után lassan engemet sem. Nos a további hiba, hogy a b jelet, ami a tömegsport szakkörömet jelzi, nem jó oszlopba írtam, nem a  fennmaradó 32 órához tartozik, hanem a 26-ig kötelezőbe.  A 14. számok értekezleteket jelölnek, de ha 2-kor kezdünk, akkor is csak 15-től lehet jelölni, és ha ezek miatt több lenne 32 óránál az elvégzett munkám, azt már nem szabad beírnom. Ezen a héten tehát sem nem javítottam (2-es kód) mindössze kétszer, és készülni sem készületem, csupán 1 órát (1-es kód), ami arra sem elegendő, hogy 5 napon keresztül az óráimhoz előpakoljam a holmimat.

Azért, a pedagógusok nem teljesen agyamentek, némi hantáért senki nem fog a szomszédba zarándokolni.

Ez utóbbi mondat azt jelenti pontosan, hogy nem tudjuk beírni a 32 órába a munkaidőnket, és nyilván heti 8 órával megtoldva a 40 óra sem elegendő. Hát éljenek, azok, akiknek szúrta a szemét a pedagógustársadalom lebzselése.

Tovább »

Tokaj hegyalján

Egyszer csak ránk talált ez a vonatozás. Tökéletesen véletlenül, mi több nem túl szerencsésen elsőre, ahol már az utazással gondok voltak. Most Tokaj volt a célpont és nagyon sajnálom, hogy Sárospatakkal párhuzamosan. Mint mondják ezek az utak vissza-visszatérőek.

Nagyon szép őszi időnk volt a Kopasz-hegy és a Tisza-part között, noha bort  egy csöppet sem ittunk.

Készítettem egy jó csomó fotót is a helyi nézni valókról. 

Elsőként Rákóczi és egy míves étkező között eléggé el nem ítélhetően a választásom igen egyértelműnek látszott elsőre is. Gyönyörű gyümölcsfából, intarziás, velencei ólomüveggel.... szóval azért hagytam el bánatosan végül, mert nem is tudnék méltó környezetet biztosítani neki. (majd, ha egyszer kúriám lesz...)

Az ismeretlen borivó a Bonchidai csárda falába véglegesítve. (Kár, hogy nem fértünk mellé, több pályázó lett volna rá,  mint Veronában a Júlia szobornak.)

Dionüszosz és a bor, együtt egy szökőkúttal, bár szentségtörő módon, víz folydogált a mulatozó szobor alatt.

Középkori szerzetes egy mai számítógép billentyűzetével?

Nagyon szépen felújított zsinagóga épületét rongálja az eléje telepített villanyoszlop. Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani.

Akkor legyen, íme a pincék közül néhány. Nem igaziak a szememben így  az állomással szemben, kinézetük is a turistákhoz igazodik. Sem a  szőlővel való munka, sem a heggyel való meghittség nem jutott eszembe róluk. A mű-élményhez nem volt kedvem, ennél már a régi Taszár-hegyi sétánkon is jobb volt betérni és bódultan távozni.

Azért bort, természetesen hoztunk, és másnap igen jól esett kissé lehűtve kényelmesen kóstolgatni.

Tovább »