Nem a 22-es csapdája

Hát persze, hogy nem, elvégre annak megfogalmazása legalább szellemes, vagy tudja fene, lehet kétségbeejtő, azt hiszem, tökéletlen kamaszként kezdetben inkább szórakoztam rajta, a továbbiakra pedig már nem is emlékezem. (Úgy tűnik, nem ez a könyv hagyta a legmélyebb nyomot.)

Nos, ne vegye senki párhuzamnak, mert az illető vállalatok kívül esnek Heller szellemének színvonalán (igazán rémes, a tény is és a megfogalmazás is!),  de van valami tagadhatatlan azokban a hivatalos eljárásokban, amelyek nem is olyan ritkán jellemzik kedvenc egyik, és még kedvencebb másik vállalatomat.

A MÁV START-tal nyáron volt levelezésig fajuló vitám, amikor azt gondolta, hogy ha nekem számla kell a menetjegyekről, akkor keressem fel a legközelebbi vasútállomást, ahol még van pénztár, és ott kérjek még aznap (mert másnap már nem lehet), arról az útról számlát, amely számla beszerzésének költsége megegyezik a kért számla összegével, és amelyről már azért nem kérhetek számlát, mert az már nem a munkába járásom okán fizetődött ki, hanem számlakérésem okán és ezt ugye egy munkáltató rossz néven venné. Elvégre aznap egyszer mentem dolgozni.

Nos, nagyon kioktató hangnemben kaptam meg a választ, amely természetesen csak kioktató volt, de nem logikus, nem ésszerű, nem elnézést kérő, sőt legkevésbé sem barátságos, netán humoros. (Mondtam, Hellertől igen távoli a cég szellemisége.)

Tegnapi napon ismét összeakaszkodtunk, miután kérte a bérletem mellé a személyi igazolványomat is a kalauz. A gond ott volt a fejemben, hogy J. buszozása okán, már többször elmagyarázta, hogy ő nem hatóság, jegyet ad, bérletet kér, de nem igazoltathatja az utast, sőt a bérletét sem veheti el, mert az az utas tulajdona. Próbáltam firtatni, hogy miért is kellene a személyi igazolványom??  Elsőnek azért, merthogy a bérletjegyre rá van írva a száma és neki tudnia kell, hogy én azonos vagyok-e azzal, aki a bérletet használja.  Elcsodálkoztam, és megkérdeztem, ha szimpla jegyet veszek, akkor miért nem kéri a személyi igazolványt?? Az okos válasz jött is azonnal, mert ha kedvezményt veszek igénybe, akkor igazolnom kell magamat. Na jó, mondom én, de miféle kedvezményt is vennék én igénybe, amikor teljes árú bérletjeggyel utazom, semmilyen más kedvezmény nincsen rajta, csak az, hogy egyszerre fizetem ki az összes utazásom árát. Ugyanis a 10 km-es bérletjegyem ára pont megegyezik a napijegyek összegének árával. (Próbáltam azt is , tehát tudom pontosan.). Hát tulajdonképpen éppen az a kedvezmény, hogy ez egy bérlet és nem kell naponta jegyet vennem. 

Háááhhááááá, nem tudtam mit szólni! Csak legyintettem, és csöndben, morogva odaadtam a személyi igazolványomat azzal, hogy a MÁV START kedvezménye nemde bár ugye az, hogy én előre kifizetem az egész hónapot akkor is, ha netán lebetegszem. Nos, így történt, megtörtént, és kiderült az is, ha nincsen nálam igazolvány, nem is utazhatnék, hiába fizettem ki a bérletet. Gyenge kísérletként még megkérdeztem, hogy a MÁV elképzelése szerint ezt vajon hány utas tudja? De már nem érdekelt a válasz, miután a nyugdíjasok személyivel való utazásáról kezdett el okfejtésekbe bocsátkozni, ami nyilvánvalóan egy más kategória.
Nem akarnám én bántani ezzel a kalauzokat, mert a nyári esetem kapcsán és végül most is, a kalauzok elismerték, sőt kijelentették, hogy én a  MÁV-nál nem fogom az igazamat megtalálni, mert logikát és észt ott egyik ajtó mögött sem lehet találni. Még jó, hogy ezt nem én mondtam ki. Bár azért vígan kacarászva (hogy a többi utas is jól hallja), elcsicseregtem, hogy ki az béna illető, aki abban lelné örömét, hogy más bérletével csak úgy utazgatna a remek MÁV még remekebb kocsijain és vonalain.

Na holnap majd jön a nagyeszű E-on!!

Tovább »

Debutálásom a képtárban...

Számomra régóta tudott dolog, hogy a vizuális technikák nem állnak közel hozzám. (Manuálisan sem vagyok egy nagy bűvész!). Fősulis koromban tanultam művészettörténelmet, szerettem, eligazodtam, megértettem. Viszont nem tudom hosszasan elemezni festmények kiválóságait, a fényeket, árnyékokat, a kompozíciók hangsúlyos és hangsúlytalan részeit, a távlatokat, a színeket és egyáltalán, nem vagyok műértő. Ezt muszáj volt előrebocsátani mindahhoz, amiről azért nem fogok (éppen ezek miatt) hosszasan beszélni.

Rémes, hogy valamikor, még amikor nem a Budai Várban volt elhelyezve, voltam a Nemzeti Galériában, aztán vagy 15 éve Pécsen a Csontváry múzeumban  és Vasarely múzeumiban, és kisebb múzeumokat és egyéb témákat leszámítva, nem voltam sosem múzeumlátogatónak nevezhető. (No, ennyit a fogalmazástechnikáról.)

Tehát elmentünk tegnap a Szépművészeti Múzeumba, megnézni a jövő héten bezáró Caravaggiotól-Canalettóig elnevezésű időszakos kiállítást. Mivel még az épület környékén sem járok túl sokat, mondhatom, friss szemekkel tudtam rácsodálkozni mindenre, a képek nézegetése mellett. A képekről nem beszélek sokat, időnként jobban érdekelt egy-egy művészi kivitelezésű keret, mint a festmény önmaga. A barokkot sajnos nem tudtam igazán megszeretni (erről Bach, vagy a Fertődi kastély persze nem tehet semmit), de nem tetszettek a pufók szentek, a lobogó redők és a többnyire bárgyú tekintetek. Nos, ezekből bőven volt, nem részletezem, jobban leírták mások:

Azt hiszem, a 140 kép eleve befogadhatatlan, legyenek akár kicsik, vagy nagyok, nagyon műértő edzett ember kell ahhoz, hogy mindet akkurátusan végignézze. Tagadhatatlanul szép volt, az információk ott voltak mindenütt, ahol egyáltalán voltak a képről előzetesen. A tematikus csoportosítás is igazán profi volt, szóval senkit nem okolhatok, hogy igazán vagy 4 kép tetszett őszintén és azok sem Caravaggiotól származtak.

Például ez a Barbineri (ha jól emlékszem a névre), Jézus és a szamáriai asszony végre két egymásra néző, és megfelelő korú embert ábrázol, akik hihetően érdeklődnek a másik mondandója iránt. Rémes volt a sok férfiábrázolás, amolyan serdülőkorú fiúként lefestve. Tele volt bibliai témájú képekkel, és sokszor volt látható vér, Szent János feje levágva majd 5-6 variációban, kinek melyik tetszik jobban.

Hangsúlyozom, mindez egyáltalán nem baj, a hiba az én készülékemben van, hogy kevésbé tudok e témák iránt lelkesedni. 

Többször pihentettem szememet az épület szépségén,  bár az útvesztőnek tűnő paravánok csak a kupolás mennyezeteket engedték csodálni.

Azokat a képeket tudtam sokáig elnézegetni, amelyek talán barokk és késői rokokó kort idéztek, de mégis nagyon egyszerűek, érthetőek voltak számomra. Mint ez a teherhordó fiút ábrázoló kép is:

(Itt kattints a képre, hogy előtűnjön, amiről beszéltem.)

 Olyan volt, mintha egy mai kisgyerek lenne, kis arca, pajkos szemei nagyon mai korba helyezhetőek azonnal. A legutolsó képek az itáliai tájfestészetet idézték, Velencét, Firenzét, megejtő aprólékossággal. Ott sokáig tudtam csodálkozni és nézelődni.

Firenze az Arno két partján, és számos olyan gyönyörű kép, amelyekből párat szívesen leemeltem volna, hogy itthon gyönyörködjek bennük, persze mindenféle hátsó szándék, vagy kapzsi értékmentés saját zsebre, való gondolatok nélkül.

Azt hiszem, továbbra sem leszek múzeumjáró ember, valószínűleg ezt korábban kellett volna kezdeni,  és a felelősségünk ott van ebben (eltemetve, mint a kutya), hogy én sem neveltem rá a gyerekeimet erre. Mindenkinek vannak és lesznek mulasztásai, csak az vigasztal, hogy más területek, az élő művészetek, a könyvek, a színház, a zene, a film, eléggé hozzám nőttek,  és igyekszem akár társalgási szinten is elkerülni (jobb híján) a számomra kevésbé biztonságos, könnyen síkossá váló témákat, nehogy túl nagyot bukjak orra.

Tovább »

Tényszerűen van a helyzet

Kép: varanusblog

Azt mondja Varga Mihály a rádióban, hogy ő nyugodtan alszik. A kormánybarát riporter sem tudja rábírni, hogy szokásos szenvtelenségén túl, bármilyen érzelmet csiholjon ki belőle, a mostani paksi bővítésekről kérdezvén. No nem tesz fel azért nehéz kérdéseket, attól nem kell tartani. De amikor Varga elzengte az ország 1. számú rádiójában azt a verziót, hogy miután már Paks bővítése 2009-ben napirenden volt, ez a mostani megállapodás végtére is egy 5 éves előkészítő időszak végére tett pontot akkor..... hát.....

őszintén szólva, még a szám is megnyaltam örömömben.   Mostanában már úgyis egyre gyakrabban lehet hallani ilyen szépen kimunkált  konkrét, igazi, echte Fidesznyik-nyivákolást, a tények és történetek abszolút elferdítésével. Ebben igazán bravúrosak, ember legyen a talpán, aki naponta követni tudja a mondatok mondatait és fordítani magyarról-magyarra.

Tehát: az ominózus kérdés egyébként az volt, hogy mégis mikor is leszen ebből energia, és mikor lehet megtenni az első kapavágást a minapi nagy orosz-magyar összeborulásból, orbáni-putyini értelemben véve.

Bizony, lesz ebből egy olyan dátum, most a magam megnyugtatása miatt ezt nem nevezem meg, szóval hogy megérjük-e, majd elválik.

Azért a pofátlanság csimborasszója az, amikor az elmúlt kormány szándékát megtorpedózó Fidesz, ráhúzza arra az időszakra a jelenlegi tervszerűtlen sunyi üzletét, és kinevezi ezt 5 éves előkészítő időszaknak.

Az, hogy akkor Paks bővítését, vagy legalábbis a szándékát a parlament elé vitték Bajnaiék, aztán nem lett belőle semmi, mert nem szavazták meg, eléggé érdekes üzletkapcsolása az előkészítő időszak fogalmának.

A bónusz pedig a nagy álmélkodás és a még nagyobb felháborodás, hogy ugyan már, mire fel ez a nagy felhajtás a baloldal részéről, amikor Paksot márt ők is bővíteni akarták. Most meg nem tetszik nekik. Hogyan is lehet hinni ilyen össze-vissza hazudozó, megbízhatatlan bandának??!

Hát ez itt a szokásos baj, hogy a baloldal állandó védekezésbe kényszerül, mert nemtelen támadásokat kevésbé szokott produkálni. De aki beszorul a sarokba, azt nem szokták még a bírók sem kihozni győztesnek az ökölvívó meccseken, már, ha előbb nem ütik ki az illető pancsert, jogosan.. S ebből a szempontból tartom Havas Henrik megfogalmazását hülyeségnek, amikor Rétvári Bencével beszélgetvén elfogadta, hogy itt minden annyira betűre törvényes, hogy ez a demokráciák példája lehetne Európa-szerte.  Annyit mondani erre, hogy de hát mégis azért hiába törvényes, ha "ízléstelen?"  Hol beszélünk törvényességről, amikor a 2/3 úgy gyártja, ezeket a törvénynek nevezett izéket, hogy azok elsősorban a gyártóik és klientúrájuk érdekei számára muzsikáljanak édesen és zsebbemászóan? Másrészt, aki úgy tűnik, egyedül képes lenne kevésbé ízléses lenni, és nem finomkodik (okkal feltételezhető, hogy azért, mert tán ismeri az ellenfelet), csak behúz időnként egy bal horgot, azt leszóljuk, hogy de ha már az Összefogásban leledzik, akkor Mesterházy, vagy Bajnai miért nem súgja meg neki (ti. Gyurcsánynak), hogy vegyen vissza a vehemenciájából, mert árnyékot vethet a finom modorú balekokra?!!

Hát ez még cirkuszi előadásnak is rossz lenne, (bocsánat, most az összes nemes igazi művésztől), és talán sosem is lenne vége, mert mint a régmúltban a nagyszerű zenebohóc Ötvös, mindig előhúzna valamelyik csinovnyik egy újabb és újabb pazar benyögést, amivel ezerfelé zavarhatják el, és meg, a jelenlegi ellenzéket, és annak  még alig formálódó pártolói tagságát: 

"Van másiiik!!

Tovább »

Pofátlanság II.

Csak úgy mondom, a miheztartás végett. Aki elvitte a karácsonyfát, az elvitte pénteken Iván kajáját is. Engem ezzel nem bántott meg, de Ivánnak elmondtam ki volt, jól szótagolva, hogy megértse. Mivel majdnem olyan okos, mint az iskolásaim (legalábbis jobban szót fogad időnként), már csak idő kérdése, mikor harapja vissza az elmaradt kaját az illető néni hátsójából.

Egyébként barátságos, békés jószág, morc kinézete ellenére.

Tovább »

Téves térrendezés

Jó cím, valaki elolvassa, egészen biztosan nem arra gondol majd, amiről a bejegyzés szándékozik szólni. Bár, lassan aki megismer, rájön arra, eléggé megbízhatatlan személy vagyok cím és témaügyek egyeztetésében.

Ennyi elöljáró után, kezdeném azzal, hogy nekem a járásbíróság már nagyon régóta kellemesen csengő, nem félelmet, inkább fiatalkori emlékeket idéző szó. Még középiskolás koromból, amikor a Veszprémi Járásbíróságot riogattam szinte naponta. Totyi nevű nénikém dolgozott ott kezdőként akkor, először gépírt, fogalmazó volt, de leírom, Dr. Poór Klára néven  remek munkaügyi bíró volt sokáig-sokáig. Visszatérve Totyihoz,  azzal tudtam szórakozni, hogy tértivevényeket pecsételgettem, nyaggattam az írógépet és egyáltalán, lebzseltem ott kissé. (Engedéllyel pert is néztem egyszer.)  Mentem, ha kommunista szombaton a veszprémi állatkertet rendezte a nagy tekintélyű bíróság elnököstül és ülnököstül,  ha szüretelni mentek kollektíve, egyszóval ismertem őket, ők is engem. Szép helyen, szép épületben, a várban volt a bíróság épülete, együtt az alant levő, sziklára épített börtönnel. (Néha láttam a foglyokat sétálni.)

A járásbíróság elnöke akkor Dr. Perényi Ödön volt, nekem szinte bácsi, de tetszett a mackós kinézete, jó kedélye. Azt mondta Klára nénikémnek egy alkalommal: Te Klári, neked olyan jó hajókürt neved van: póóóóóóórrr, zúgta hozzá akkurátusan.

Ott voltak a szép ikerfiúk fiatalon,  dr. Horváth György és testvére Balázs, kiből később MDF színű belügyér lett az Antall kormányban. (Akkor még hol voltunk a taxis sztrájktól!!) Továbbá a későbbi elnök dr. Korbély Zoltán,  aki jó pár évvel később elegánsan átengedte elnöki irodáját, hogy Dóra nevű 4 hónapos lányomat kivakarjam a pelenkájából.

Szóval ilyenféle emlékeim voltak a járásbíróságról, és persze még sok más is, hiszen évekig tartott, rájuk nézve türelmet igénylő jelenlétem.

Amikor a napokban idézést kaptam egy büntetőeljárásban lévő kötelező tanúskodásomra,  bennem semmiféle félelem, ellenérzés nem volt, noha tudtam, csak idegeneket fogok már találni, hiszen elmúlt 40 év is már azóta. Többségük meghalt sajnos, égi ügyekben ítélkeznek, remélem, ott is derűsen.

Rövidre fogva és nem mesélve túl részletesen, volt tanítványom szülei verekedős, bántalmazós garázda ügyében kellettem és mert tanítottam a kislányt, tudomásom volt sok eseményről. Valamint 2012-ben a rendőrségen ezeket jegyzőkönyvbe is mondtam. No, tehát járásbíróság. Nem ott, ahol volt, nem is olyan, szóval minden passzol, előzetes elvárásaimmal. Belépéskor kapu, táska és csontvázam átvilágítása. 

2 és fél órás csúszás, immár 1/4 2 a 1/2 11 helyett, nekem 4-kor 20 km-rel odébb szülői értekezlet, szülők meghívva, szóval kezdett elfajulni az egész havas történet. Mert esett, ezért nem is kocsival mentem.Belépésemkor a modern új tárgyalóterem a szokásos elrendezést mutatta, nem volt ismeretlen, csak világos volt és semmi tiszteletet parancsoló hangulata nem volt, mint a réginek.

Mégis volt, min meglepődnöm, mutatom:

Igen, nekem is oda be kellett állnom a ketrecbe, szemben a bíróval, jobbról a két ügyvéddel, balról a jegyzőkönyveztetővel és a másik bírói segéddel vagy mi.  Tanú még sosem voltam, de mindig úgy láttam, és úgy képzeltem, hogy a tanú, az eljárásban segítő, és nem vádlott. Ennélfogva (még ha kapok is figyelmeztetést, hogy őszintének kell lennem, meg ilyesmi), igen vonakodva voltam hajlandó beállni a ketrecbe szembe, és mivel ennek végig tudatában voltam, végig kellően morózus is lett a hangulatom.

Nem hiszem, hogy szerencsés megoldás, minden kikérdezettet egyazon helyre állítani. Azért valami megengedő elrendezéssel  nagyobb fokú hajlandóságot mutattam volna az együttműködésre, és gyanítom, ezzel mások is így lehetnek. Nem szabadna véletlenül sem egyazon pellengérre állítani a tárgyalás különböző szereplőit, ezáltal mintegy  alaki, formai azonosságot tenni közéjük.  Ennek a szelleme sem lehetne ott. (Amerikai filmekben látni, hogy a tanúkat majdnem a bíró mellé hívják fel egy pulpitusra és ott kérdezgetik ki, jelezvén, az ő fontosságát az ügyben.)

Tehát dühös voltam, és bár a feltett kérdésekre szűkszavúan feleltem, mégis behúztam a csőbe az egész nagytiszteletű jogásznépséget.  Ebben segítségemre volt a Fidesz sok szószátyár handabandája, mert jól tudtam, hogy annyit szónokoltak már össze-vissza a kamarai tagságunk okán a  Pedagógus Etikai Kódexről, hogy mindenki azt hiszi, létezik is. (Csak ígérve van, nincs is kész.) 

Nos, erre az Etikai Kódexre hivatkozván jeleztem az okosoknak, hogy nyilvánosan nem áll módomban mindent a rendelkezésükre bocsátani, mert köt a fenti rendelkezés.  Dehogy vártam el, hogy bármelyik is felálljon és a képembe vágja, hogy olyasmivel hozakodok elő, ami ebben a formában még nincs is. Tudtam, hogy ezzel ilyen körökben nem foglalkoznak és ennyit muszáj volt megtenni a lelkemnek, kis tromf ugye azért a szaros ketrecükért.

Tovább »

Melegedő székek

Olvasom, hogy Dózsa György tüzes trónja tán nem is létezett, semmiféle bizonyíték nincsen rá korabeli leírások között. Mi több, dehonesztáló módon a magyar történelem legkártékonyabb figurájának nevezi Bánó Attila újságíró. (Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből)

Állítása szerint (érezhetően nagyon nem "csípi" Dózsa Györgyöt), Dózsa nem az a történelmi személyiség, aminek beállították számunkra. Azzal ugyan egyetért, hogy parasztvezér volt, csak éppen parasztfelkelés nem volt. Dózsa egy rosszul szervezett keresztes háború érdekében toborzott sereget használt fel önös céljaira.

Felsorolja, hogy nem volt egy nagy formátumú (?) személyiség, írni-olvasni nem tudott. (Mondjuk ez durva, 1514 körül sok várúr sem tudott, sőt a legtöbbje nem, a paraszti sorban levők meg ugyan miért is tudtak volna..)

Közli, hogy Erdélyben közismert rablógyilkosként tartották számon, később ezt végvári katonaként jóvátette. A pozícióba végül Bakócz Tamás bíboros jóvoltából került, II. ULászló és a torzsalkodó főurak hátterével, hirtelen egy ország hatalmi tényezőjeként. A továbbiakban nem fejtegetve szerepét,  úgy tűnik a levezetésből, hogy a tüzes trón legendáját Petőfi Sándor találta ki, aki nagyra tartotta Dózsát (később Ady Endre is). A dokumentumokban szó esik ugyan fából ácsolt székről, abroncskoronáról, és említik a csípővasakkal való kínzást is, valamint azt, hogy kiéheztetett embereit kényszerítették, hogy egyenek a húsából.

Önmagában már ennyitől is égnek állhatna a hajunk, a tüzes trón és az égett hús szaga ezen nem hinném, hogy sokat rontana, javítani pedig úgy tűnik a hőssé válás miatt volt szükséges. Rákosi Mátyás helyezte először Dózsát azonos piedesztálra Szent Istvánnal, vagy Hunyadi Jánossal, Rákóczi Ferenccel.

Mégis mi ebben az egészben a megemlíteni való, és lényeges, így  a szép kerek 500 év távlatából nézve? (Cui prodest ...vajon értelmezhető-e).

De hagyjuk most Dózsát, akárki is volt, tán az akkori történelmi körülmények között (amiket fel sem foghatunk, ha egyszer soha meg sem tapasztalhattuk), nem volt az ő tetteinek bűne mérhető egy kiművelt, olvasni és írni is tudó, egy egész országot gyalázatba rángató újkori rablógyilkossal, már ha a gyilkolászást nem egészen materiálisan inkább lelkiek terén értelmezzük. 

A trónt tehát utaljuk a bizonytalanság ködébe, mindenképpen ízléstelen semmiképpen nem vethető össze jelenkorunk szokásos eljárásrendjével. De ha mégis (elvégre kezdünk már eléggé dühösek lenni), kacérkodnánk holmi tüzesebb gondolattal, különben sem lehetne annyit hirtelen legyártani, hogy jól szolgáljon a főrablóknak is és a klientúrának is. Amiről az egész történet eszembe jutott az éppen az, hogy letagadhatatlanul, felforrósodott a  KLIK főasszonya és az oktatási államtitkár asszony széke a napokban. Napvilágra került ugyanis az államosítás intézményrendszerének az átvilágításából készült jó sok oldalas (vád) irat.  Kiderült, amit eddig valójában majd' mindenki tudott, hogy az újonnan létrehozott vízfejű szörny, nem segíti az oktatást, sem a pedagógusokat, sem az iskolákat, pazarló, gazdaságtalan, a hatékonysága pedig nem igazolható semmivel.

Nos, ehhez kellett vagy 3 év, a teljes összezilálása annak, hogy ki a fenntartó és ki a működtető, hogy az intézmények nehogy egy kézben legyenek, hogy az amúgy nagy rendszerekre jellemző nehézkesség, a rugalmatlanság maximális hozadékával legyen megpakolva.

Nem bánom a két asszonyság székét, ők ültek bele, itt kényszerítés nem volt, gondolom hittek magukban és abban, hogy véghez tudják vinni csőd nélkül a lehetetlent. Megpróbálták, a mi kárunkra és a gyerekekére.

Kárhoztatom őket, és hálás vagyok, hogy sosem voltam az emberük, még gondolatban sem. (Hoffmannból különben sem lehetne nagyot harapni, Arankát tehát átengedem az ájult csókosoknak.)
Dózsát pedig úgy vélem trónostól, vagy nélküle, ennyi idő után igazán békén lehetne hagyni. A magyar történelemben való szerepének, és hozzáteszem, a közgondolkodásban  való megjelenésének a megváltoztatása, többet ártana, mint a kétségekkel teli igazság kierőszakolása.

Tovább »

A három nővér

Nem Csehov után szabadon, sőt egyáltalán nem Csehov után, viszont szabadon. (Ha már játszom a címmel.)  A történetnek a világon semmilyen irodalmi vonatkozása nincsen, inkább családi és még inkább emberi. Ugyanis nem hinném, hogy egyedülálló a történet, valaki egyszer azt mondta, minden öröm más, és a legtöbb bánat azonos. (Ez aztán nagyon slendrián emlegetése egy jó gondolatnak.) 

Az apropót egy mai hír adta, amire később rátérek. Tehát nincsen Mása, Olga és Irina, van viszont  3 testvér, nevezhetjük Máriának, Évának és Zsuzsannának.  A család, ahonnan származtak, apai részről katonai, anyai részről paraszti. A lányok közül kettő egy év korkülönbséggel született, a harmadik lemaradván több évvel. Korosodván egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy nem volt áldás ezen a házasságon, valahogy ezt erősítette meg bennem a tagjainak küzdelme, és története.

 A három lány közül kettő betegséggel küzdött kora gyermekkorától, a legidősebb végül elvesztette fél tüdejét, a legfiatalabb 37 évesen végig betegeskedve-fuldokolva meghalt. Megjegyzem, őt nagyon sajnáltam, közelebb állt hozzám korban is, mint a két idősebb, tetejében jó sokat röhögcséltünk, értette, szerette a tréfát.

Aztán idővel miután édesapjuk után sok évvel édesanyjuk is meghalt,  a legidősebb lányt magához, a családjához vette a húga. Ő volt egyedüliként családos (eltekintve a legfiatalabb testvér rövidke és magtalan házasságától),  és középső lányként hosszú ideig és egyedüliként egészséges. Nagyon talpraesett, határozott, életrevaló, dolgos teremtés volt, vitte a hátán kissé iszákos és alig kissé csapodár férjét, hasonló tulajdonságokkal bíró jövőtlen fia életével együtt. Nagyon sokat dolgoztak, ház, nyaraló, minden megvolt, ami kellett, míg ő is beteg lett,  talán 20 évig is küzdött a rákkal. Ami mint egy sokfejű szörny támadt újra és újra, ahol megnyerte a csatát, onnan átköltözvén a szervezete másik részébe, egyre gyengítve azt.

A húgát közben idősek otthonába költöztette, jó helyre, teljes ellátással. S innen kezdődik a történet tanulságos (vagy ki tudja) fejezete. 

A súlyos beteg nővér évekig járt 1 évvel idősebb testvéréhez, mosott rá, ételt vitt, kívánságait teljesítette. Hogy miért? Hát mert Marika így nőtt fel. Betegsége okán pátyolgatták, védték, férjhez menni "rangon alul" nem engedték, felnőtt nőként csak úgy mehetett el egy külföldi kirándulásra, ha nagynénje elkísérte. Tulajdonképpen jóformán a szülők képezték ki magatehetetlen bábnak. Hozzáteszem, ehhez igen meg is volt benne a hajlandóság. Korán elment nyugdíjba, még 55 éves kora előtt, mert éppen leépítés volt a gyárban és lehetősége adódott a korkedvezményes nyugdíjra.

Senki nem súgott neki, hogy egyedül vagy, később is az leszel, vajon megélsz-e a csökkentett nyugdíjadból.  Nem tudom, gondolt-e rá, eszébe jutott-e egyáltalán, vagy inkább azzal számolt, hogy ő úgyis annyira beteg, majd szépen, nem sürgősen, de idejében jobblétre szenderül.

Én magam nem láttam munka közben sosem, tudta engedni, hogy kiszolgálják akkor is, ha nem ő volt a legelesettebb. Hát, én meg tudtam rá haragudni ezért is, bár ennek nem volt számottevő következménye.

Nos, a vége még kevésbé lesz szép, mint ahogyan az eddig leírtak.  Év végén több hónapos kórházi szenvedés után meghalt a húga Éva , Marika így végképp, a legidősebb lányként egyedül maradt az otthonban. Kis nyugdíja lassan nem fedezte az ellátás költségeit, szokott apartmanjából egy kis luk szobába költöztették. A nyugdíjából havonta 5 ezer marad, gyógyszereire sem elég. 

Nem tudom, végig gondolta-e, mennyiben lehetett volna másképp, aktívabban közreműködhetett volna sorsa alakításában?! Nem bízom benne, nem erre kondicionálták, inkább a hárításra. Mégis nekem ehhez mi közöm van? 

Azon túl, hogy rokonom, azt hiszem, semmi. De értesítés érkezett, bajban van, most kellene a család, aki megmaradt, s akiken ő sosem segített, akikkel egy életen át igen laza viszonyt ápolt. (Aki viszont a legtöbbet tette érte, annak a temetésére sem ment el.)

Sajnálom őt, mert elnyerte azt a büntetést, amit úgy tűnik meg kellett kapnia. Elkeseredve, egyedül fog meghalni és kérdés, ki fogja majd eltemetni?

Szomorú történet a három lányról és egy családról, ami most már eltűnik, mert az egy megmaradt fiút, a középső lány 50 éves mihasznáját alig lehet  valami nagy jövőnek tekinteni.

Tovább »

Az örökkévalóságról

Nincs mese, úgy tűnik, a korral jár, hogy az ember egyre inkább hasonul a gyerekekhez. Belépek én is immár a második gyerekkorba, elhagyom ez évben a .....-at. Szóval a lényeg az, hogy csudamód és egyre inkább tudok NEM a tananyaggal foglalkozni. S mi lesz akkor a tananyaggal? Majdnem azt mondtam, vigye az ördög, amúgy is pont azt felejtik el leginkább és a leggyorsabban.  De persze nem mondok én ilyent, hiszen kötelességtudó állami pedagógus vagyok, állami bérrel, és veszem a papírt, hogy a félévi értesítőt legyen mire kinyomtatni és veszem a ragasztót, hogy ne csak belenyaljam a tájékoztatóba.

De ez csak amolyan mellékutca volt.. Tehát beszéljünk az örökkévalóságról, ha már feljött a szó róla az Okos pásztorfiú című Grimm testvérek által begyűjtött mesében. 

Ez is jellemző! Régen mi a fenének nem kérdezősködtem erről? (Tuti nem voltam eléggé okos hozzá.)

Szóval kérdi a király, harmadik kérdésként (az első kettő is eléggé rémes volt), hogy: 

Kelta szimbólum az örökkévalóság jelképe

Hány perc az örökkévalóság fiam? 

Na, itt megállván, feltettem a kérdést, hogy mit is lehetne erről az örökkévalóságról gondolni, úgy 8 éves fejjel. 

Kiindulva az örökké szóból, próbáltuk megközelíteni, mi tart örökké, aminek sosincs eleje és nem is lesz vége. Hamar eljutottunk az emberi lét szűk határaitól az Univerzumig. (Ezt a szót ők hozták be, tetszett nagyon.)

Bár megállapodtunk, hogy a mi kis véges világunkban felcseperedett agyunk ezt nem tudja felmérni, és felfogni, de megegyezhetünk abban, hogy azt gondoljuk felőle, mindig volt és mindig lesz.

Némi hittanos noszogatásra még előkerült Isten is, akit senki nem látott sosem, de azt gondoljuk róla, bárki, vagy bármi, lehetséges, hogy mindig volt, és valószínű lesz is. Az összes többiről, ami menet közben még előkerült, hamar bebizonyosodott egyrészt, hogy nem örökkévaló, és olyan elvont fogalmakig, mint a teremtő gondolat, vagy szeretet és effélék, szándékosan nem is terelgettem őket.

Így aztán sikerült az olvasás óra rövidke 45 percéből vagy 30 percet elmélázgatni ezen az egy nyavalyás szón,  és a mesét pedig hagytuk ott, ahol van, a lapon. (Holnap is lesz nap.)

Aztán, hogy aktuális kapcsolódásom is legyen a témához, szünetben még sóhajtva megállapítottam, hogy az emberi butaság is mindent átszelően örökkévaló, és csak reménykedem, hogy jelenlegi miniszterelnökünk tevékenysége nem lesz mérhető sem az örökkévalósághoz (bár nekem már régóta annak tűnik), sem 2014 nagyobbik feléhez. (ámen)

Tovább »

Amikor a pedagógust szívatják

Úgy tűnik, ez az izé, ez a portói (bárha!) fólió megakadt véglegesen a torkomon. Persze ebben én legalább annyira bűnös vagyok, mint azok, akik ezt kitalálták, noha persze, hogy nem új dologról van itten szó. Az egy mentségem az, hogy én egyedül vagyok ennyire hülye, míg a kitalálók vélhetően jóval tömegesebben.

Tehát, aki még nem találkozott vele, annak elárulom, a fogalommal kb. 10-15 évvel találkoztam először, amikor némi reformpedagógiai áthallások okán az állami iskolák fáklyaivői közé (akik például a projekt oktatás ingoványos talajára merészkedtek lépni), beszivárgott a tanulói értékelésnek ez a formája. Tulajdonképpen egy nagy irattartóban szépen összegyűjtögették a gyerekek produktumait, amit már az óvodából hoztak, aztán később az iskolai feladatlapokat, mérőlapokat, fotókat, okleveleket és mindent, ami a tanuló hivatalos tanulmányi életútját végigkísérte. Jót, nem jót, még esetleg vizsgálatoknak, adatait, szakértői véleményeket,  úgyszólván valóban mindent. Lehetett nézegetni, eltenni, mélázni a fejlődés felett (jó esetben), és végül archiválni egy időre. Végül is bármi volt, ez egy hivatkozási alap volt, tárgyiasult melléklet, megfogható, máséval összehasonlítható, jóval szemléletesebb, mint az ötösök, vagy kettesek sora. Hozzáteszem, munkásabb is és helyigényesebb is. Tehát leszögezem, láttam tanulói portfóliókat és készítettem is pár évfolyamról. Azon lehet vitázni persze, hogy kinek-kinek szimpatikus, vagy nem, rosszat mindenesetre nem mondtam róla és most sem fogok, alapból nem tartom annak.

Ennyit mindösszesen a portfólió eddigi pályafutásáról.

Csak zárójelben mondanám, hogy például a modell szakmában igen elfogadott és szükséges is, hiszen egyes munkák elnyerésének az alapja volt az, hogy  mi van eddig a portfóliójában. (Ha a Google keresőjébe beírjátok, hogy porfólió, és képként kerestek rá, csupa félmeztelen nőci jön elő!).

A pedagógusokhoz kapcsolható kötődésének rémesen egyszerű oka van, és ez a pénz. A beígért, aztán kicsit máshogyan lett béremelések okán, amire sehonnan másholról nem lehetett forrást szerezni, mint  onnan, ahol eddig is volt, a pedagógusoktól. Így aztán ki kellett találni sürgősen valami célravezető megoldást. Ez a pedagógus életpályamodellből röhög ránk, mint önmaga rémes karikatúrája, és ebben csak az a röhejesebb, amikor tudományosan komoly képpel beadják nekünk, a Társadalomnak, hogy ez hogyan is fog vezetni a minőségi oktatás eszményéhez. Tehát a feladata minden pedagógusnak a következő: ha ki akar kecmeregni a Pedagógus I. legalacsonyabb kategóriájából, és arra a szintre kerülni, ahonnan le sem kellett volna szedni őt,  akkor most gyorsan össze kell szednie önmaga szakmai életének visszamenőleges 20-30, vagy akárhány évére az összes olyan fellelhető produktumot, amivel igazolni tudja (és ezt elemezve, a fejlődését bemutatva, indokolva és megerősítve),  hogy ő kezdettől fogva  igazán fasza pedagógus volt, amibe belekezdett sikeres volt, mindent megtett szakmai fejlődése érdekében, és ezt továbbképzések papírjaival, másod diplomákkal, publikációkkal  óravázlatokkal (vagy tervezetetekkel, legalább tízzel) és róla méltányos dolgokat véleményező emberek írásos igazolásával..........mi a franc is volt a mondat eleje????-szóval feltöltve a neki megnyitott portfóliós felületre elektronikus formában feltölteni szíveskedjen. (S akkor nem tudni ki fogják ezt végignézegetni és éves kvóta alapján a benyújtott halomnak a 20%-át amolyan sorsolásszerűen elfogadják. Hogy miért annyit, arról nincsen infó eddig.)

A cifrábbat már nem is mondom, ha esetleg nem a Pedagógus II. lenne a szíved vágyálma nyugdíj előtt pár évvel, akkor kellene némi időzáras teszt (2 db.), amivel bizonyíthatod, hogy az oktatás és a tanügy berkeiben használatos jogi területen is járatos vagy, valamint egy 45 perces órádról videót készíteni, de úgy, hogy az osztályban tanuló összes gyerek szülőjétől a beleegyező nyilatkozatot mellékelni kell.

Azt hiszem, ha ezt a társadalom bármelyik rétegével akarnák megtenni, aki egyébként sajnálatos módon  még mindig portfólió nélkül végzi a dolgát, azonnal abbahagyná azt, és köpne egy hegyeset a traktor mellé a földre.

Sem orvos, sem jogász, sem katona, sem senki ilyent nem tenne, de egyre inkább úgy vagyok vele, hogy megteszem, esetleg egy feltétellel: (bár az én felelősségem nyilván nagyobb, mint egy traktorosé, mégis:) a politikusok portfóliójába, mint Pintér Sándor, vagy Szanyi Tibor, vagy a Fidesz fiúk, belenézhetnék hányás nélkül??

Tovább »

Döntések konzultáció nélkül?

Na tessék! Magam sem gondoltam volna, hogy azok a cirkalmas alig bugyuta levelek regnáló vezérünktől egyszer nekem (!!!) hiányozni fognak. Pedig amikor kaptam, akkor a tanulási folyamat igen érdekes volt. Az elsőt már ismertem, hiszen mielőtt bedobták volna az örökké nedves és "ázottságos" postaládámba, már láttam kifeszítve a neten. Azért kibontottam, végigtanulmányoztam és megállapítottam róla az akkori  megállapítani valóimat. Aztán később már annyira nem vettem a komolyan, azt hiszem, a legutóbbit nem is olvastam el. Juditét őriztem bontatlanul egy darabig, talán, hogy legyen alkalma hozzászólni, vagy mi, de végül az övét is kidobtam, nehogy direkt szívatásnak gondolja, legalábbis részemről. (Mi az, hogy hazajön egy évben vagy kétszer és én Orbán levéllel kedveskedek neki??!!)

Szóval lám, milyen álságos is az emberi természet így választások közeledtével, mintha kevésbé lenne fontos az az áhítat, aminek meg kéne lennie arra felfelé. (Jó, az csak apró szépséghiba, hogy eredetileg sem volt meg egy pillanatra sem, de azért legalább megemlítem:)

Kép:orulunkvincent.blog.hu-ról való

Tehát, hogy bekanyarodjak végre a célegyenesbe, mi az, hogy a Vezérünk tőlünk bizony-bizony sok millióért kérdezgetett ezt azt, aminek a tétje úgyszólván a nullával volt egyenlő. Ma pedig egyenest a rádióból kell értesülnöm, hogy senkit meg nem kérdezett arról, hogy akar-e  300 ezer forintnyi adósságot per főként a nyakába. Még jó, hogy már nem öten vagyunk, így csak 600 ezerrel kell összébb húznunk magunkat. S ez a dolog financiális része csupán. 

Mi az, hogy abszolút nem volt kíváncsi arra, hogy mit szólnánk egy összebútorozáshoz újra az oroszokkal?? (Velük kevésbé van gond talán, de itt Putyinról van szó konkrétan). Most akkor érvényes, vagy nem a : Tovariscsi konyec! dolog??

Mi az, hogy eldönti, szinte tök egyedül, hogy nekünk az atomenergia a jó és odarittyentünk Paksra még 2 reaktort? Nem azt vitatom persze, hogy nincsen szükségünk energiára, vagy hogy önállósodni lehetne (mint tudjuk egyébként nekünk nem nagyon lehet), de pont a reaktorépítés ideje jött el mindenféle ukrán és japán esetek után?

És egyáltalán, mire volt jó eddig annyi levél (most kérdezgeti a külhoni magyarjainkat éppen), amikor mindenki tudja, hogy amit el akar dönteni, azt annyira egyedül is meg tudja tenni, hogy egyik-másik képviselő legyen az akár a Fidesz soraiban, ma reggel a csipával együtt dörgölte ki a szeméből azt a hírt, amire reagálnia kellett. (Nem sikerült túl jól.)

Tehát: köszi a bravúrt Miniszterelnök, végül is közöm sem lenne hozzá, nem én ülök a poszton, bár a cuccost a mi nyakunkba varrtad, cirka 30 esztendőre.  Csak éppen elgondolkoztam, hogy miért is kellettek a levelek, amikor egy ország tudta, kamu az egész, fel sem dolgozzák.

Azért jó lenne már végre nekünk is írni egy rövid, de velős levelet, elég, ha írástudatlan jelekkel, és dobálni bele mindenféle nemzeti zsinórral átbogozott ládákba.

Tovább »

Last Vegas

Nem jellemző, hogy sűrűn látogatom a Plázákat, még mozizás kedvéért sem. Most mégis úgy tűnik, viszonylag rövid idő alatt fordultam meg az Albában kétszer is. (Itt jegyezném meg, hogy ez a második korántsem volt akkora durranás, semmi tömeg, félórás késés, szóval szegényesen és szimplán bementünk a terembe.)

A dolog ott vált elhatározássá, amikor belebotlottam valahol ebbe a 4 frenetikus öregúrba, és azt mondtam, érdekelnek annyira, hogy suli után kocsiba is üljünk. Megrendeltem a jegyeket és szokásunkhoz híven, ismét nem értünk kellő időben oda. (Kell az 1 óra, nincs mese.)

No lényeg az, hogy Morgan Freeman, Robert De niro, Michael Douglas, és Kevin Kline alakítja a filmben a kiöregedett régi baráti csapatot. Mindegyik máshogy öregedett meg, másmilyen körülmények között él, de a kötelék nem szakadt meg közöttük, legalábbis a legfiatalosabbnak tűnő Douglas modern mobil konferenciabeszélgetései ezt példázzák. Az új találka apropója, hogy ez utóbbi kissé görcsösen ragaszkodik (ezeregy ránca dacára) a fiatalságához, így nősülni készül. Ennek apropóján kerülnek, utaznak Las Vegasba, ahol is esküvő, de előtte legénybúcsú tartatik. 

A film elején egyszerűen dőlnek a gegek, lehetetlen abbahagyni a röhögést,  egymáson és magukon is humorizálnak, tele öniróniával, és aranyköpésekkel. Fergetegesen indul tehát, és meg is ijedtem, bírható lesz-e ez 2 órán keresztül. No nem a számomra, de mehet-e  ez még tovább, hová is fokozható, vagy leül az egész a végére. 

Persze, mint minden vígjátékban, így itt is megjelenik egy szomorkás szál, szerencsére nem áztatja el a filmet és elvarródik a végére a film hangulatának megfelelően. Nem ül le a film, bár azért tisztán érezhető volt, hogy az első fél óra mindent vitt. (Vagy akklimatizálódtunk mi is közben a hangnemhez?)

Végig élveztem ezt a négy nagyszerű színészt, nagyon jó volt látni őket, velük nevetni az esetlen, öreges, de mégis friss dolgaikon. Átjött a filmen, hogy piszokul jól érezhették magukat a forgatás közben, csak éppen nem tették a végére a gegparádét, mint anno Jack Lemmon és Walter Matthau A szomszéd nője mindig zöldebb filmekben. Persze miért is ne lenne az egész remek, hiszen 4 jobban mulat mint kettő, ez nem csupán matematika. Lehet, hogy a fiatal korosztály talán annyira nem veszi a lapot, de mi a korunkban így (igazán lassan!), de mégis  közeledve, nagyon is kezdtük érteni sokszor, miről beszélnek alkalmasint. Segítség ez a film azoknak is, akik öregebb korukra valódi aggastyánokká válnak, esetleg rigolyás boszikká. Az élet bizony nem áll meg 70 felett sem, és ha a gyerekek irányítani akarnak, hát  nagyot ugorva az ablakból a földre, meg kell előlük lépni.

Jókedvű film volt, de nem találtatott könnyűnek, és ha figyelő szemekkel láttunk is, nem csak néztünk, sok-sok igazság is kivetítődött arra a bazi nagy vászonra.

Tovább »

Megy a fa vándorútra, iskolából saját házba....

Nahát, nahát, nahát. Ami föntebb nyomorultul silány, folyik ám lefelé, bár néha úgy látszik, alul egymaga is eléldegél a mákonyban. Szóval vannak amolyan vezetőfélék, akikre fel kellene néznünk, már nem a magasságuk okán, bár egyre inkább csak, hiszen bár van köztük törpe is, nekem majdnem mindenki fej fölött létezik önnön kicsinységében is. 

Mielőtt totál rejtélybe fordulna az egész, hát az okot azért elmondom. Vala iskolánk szépen feldíszített karácsonyfája, melyet a legutolsó tanítási nap délutánján magáévá tett egyik vezetőnk. Remélhetően szépen karácsonyozott alatta, és gyanítom, nem fordult meg máig a fejében, hogy ez neki 4-5 ezer forintjánál jóval többe került. 

Például, hogy olyan jelzőt aggatnak rá, ami nem túl hízelgő. Például, hogy az utolsó takarítónő sem vezetőként fog rá felnézni. Például még az is, hogy beosztott kollégái lesajnálják a háta mögött és ez a legkevesebb. Sosem lesz többé belőle vezető, legfeljebb ő maga hiszi magáról. Hát nagy veszteséget kapart össze így karácsonyra magának.

Vannak dolgok, vannak tettek, vannak mondatok, amiket egy vezető nem tehet meg, nem mondhat ki.  Felül is ezért csökkent a renomé, már régóta. Aki tolvaj, aki hazudik, aki csal, aki magának kapar, az ott is a selejt kategóriába kerül, még ha előtte hajlong is egy darabig a köz. 

Ki az a vezető, aki nem tudja, nem az a fontos, ami előtte hangzik el, hanem az, ami a háta mögött?

Tovább »